Vegyeskari szólamokBeszélgetés Závada Pállal - Pulán a (Nem) Mindennapi irodalmunk sorozat keretében

Kérdező: Nagy Gabriella

A pulai beszélgetéssorozat ötödik darabja Závada Pállal készült, aki azt mondja: "...nem egyetlen regénymintát céloz meg az ember, hogy na, ilyen legyen, hanem ha gondol is példákra (nem nagyon gondol, mert az ilyesmi olykor elijesztő), akkor sokfélére - innen ezt lesi el az ember, onnan azt, közben persze egyéni színeket próbál kikeverni, saját hangot megütni. S talán még annyi támpontot nyújt az olvasás, hogy az enyémben semmi olyasmi ne legyen benne, amit más könyvekben nem szeretek. A tájékozódásban a leginkább felszabadító számomra mégis a modernitás prózafordulata volt, amely megkérdőjelezte és 'dekonstruálta' a hatvanas-hetvenes évekbeli 'mai magyar' elbeszélőmodorból mindazt, ami ósdi volt, sivár és süket, és ami - mint olyan 'kortárs irodalom', amely az ember felnövekedését kísérte - elég elkedvetlenítően hatott."
Szociográfusként kezdted a pályádat, a Kulákprés című, első megjelent könyved szociográfiai munka, majd aztán a szépirodalom felé fordultál. Miért döntöttél így?

Nekem a nyolcvanas évtized, amikor egyébként szociológusként dolgoztam, személyesen a szociográfia jegyében telt el, és a kilencvenes évek beköszöntével fordítottam a nézőszögön is, a műfajon is - biztosan nem függetlenül az általános fordulástól sem. Akkor mintha megritkult volna a levegő a szociográfia körül, az előtörténetben kutakodó non-fiction alól pedig kimondottan kicsúszott a talaj, legalábbis én így éreztem. A sajtót elárasztották az átkost leleplező, szenzációhajhász riportok, és a fölgyorsult tempó nem kedvezett annak a történelmi-dokumentumelemző munkának, amely számos eredeti forrásból építkezve próbált föltárni társadalomtörténeti folyamatokat – és persze hál–Istennek eltűnt a politikai pikantéria addigi hajtóereje is. Szemben azzal a helyzettel, amikor még a Kulákprés-t írtam, amely először '86-ban, átdolgozva pedig '91 elején jelent meg. Ebben az én fent említett öneltérítésemben magánéleti okok is közrejátszottak, és szerepe volt annak is, hogy akkor kerültem a Holmi folyóirathoz. Ott ugyan szintén a valóságirodalom lett volna a reszortom, de szociográfiát vagy jó riportot ekkor a lap számára sem igen sikerült szerezni, úgyhogy ebben a szerepemben nem váltam be. Viszont igyekeztem hasznossá tenni magam mint kéziratgondozó és szerkesztő – miközben már belépésem előtt is, utána is novelláim jelentek meg a Holmiban.

A szociográfiából mint műfajból, annak módszereiből – anyaggyűjtés, interjúk, azok feldolgozása – sok minden átkerült a regényeidbe, más szépirodalmi munkákba, a gazdasági jelentésektől kezdve magnófelvételig. Ezzel mi volt a célod?

Igen, ez a regényekben megjelenik egyrészt mint elbeszélői módszer, illetve műfaj, másrészt pedig mint olyan "anyag", amit ez a forma hordoz – az íráshoz való fölkészülés során pedig hasznát vehettem korábbi kutatásaimnak és gyűjtéseimnek. De maguk a forrásszövegek legtöbbször inkább csak mintát jelentettek, úgyhogy mire belekerültek a Jadviga párnájá-ba vagy később a Milotá-ba, áldokumentumok, utánzatok vagy hamisítványok lettek, magyarán a magam szája íze szerint átigazítva szólaltak meg. Ilyen kvázi-szöveglopások az újabbik regényemben is előfordulnak – olyan mondatok helytörténetekből és régi szövegekből, amelyek hasonlóképpen tudnak forrásként működni, mint a privát dokumentumok, levelek vagy naplórészletek. Továbbá ezekhez hasonlóan inspirálóak és ihletőek is lehetnek, illetve alkalmat adnak bizonyos archaikus hangregiszterek megszólaltatására, amire beszélőmnek, Milota Györgynek van szüksége – például olyankor, amikor a Tizenkettedik lelkész alakját idézi föl. Akit egyébként falum valahai valóságos evangélikus papjáról, Gajdács Pálról, Mikszáth hajdani osztálytársáról, a Tót-Komlós története című könyv (1896) szerzőjéről mintáztam meg – finom tollal írt soraiból is kölcsönvéve. Ugyanakkor sokat meríthettem azokból az interjúkból és dokumentumokból, amelyek még a Kulákprés gyűjtőmunkája-idejéből voltak meg nekem – a Jadviga cselekményének, hogy úgy mondjam, társadalomtörténeti beágyazását szinte maradéktalanul ezek a források tették lehetővé. Amit pedig nem sikerül begyűjteni, azt az ember megkísérelheti a konstruktív koholás módszerével – a létező források rövid kardjának egy lépéssel való megtoldása útján – igazzá hamisítani.

A gyűjtés helyszíne elsősorban Tótkomlós volt. Milyen falu volt ez a te gyerekkorodban? Hogyan nőttél fel? Mesélj kicsit a családodról!

Kicsit mesélhetek, ám előbb muszáj árulkodnom, hogy nem mesélek, hanem írok, vagyis beletoldok – és nemcsak itt – a pulai beszélgetésünkbe (és lejegyzését át is igazgatom), ezt valahogy nem akarnám elhallgatni most. Tehát. Első emlékeim az ötvenes évek végéről valók, amikor még megvolt a két utolsó lovunk, Viktor és Cica, és szekérrel jártunk ki a szöllőspusztai csereparcellára, ahol egy nádkunyhóban lehetett játszani. Pár hold maradt meg anyai nagyapám 25 holdas tanyás gazdaságából, viszont meghagyták szép négyablakos polgárházát, abban laktunk, igaz, hogy egy hányatott sorsú fényképész-családot is odatelepítettek a nyakunkra, aminek köszönhetően viszont elég sok fénykép maradt meg abból az időből. Apám – aki az édesanyámékéhoz hasonló, de az "úgynevezett" esztendőkben sokkal szerencsétlenebbül járt gazdálkodócsaládból jött (erről szól a Kulákprés központi szála) – ebben az időben óvatosan bizakodik, és a sarki lakatossal gumiskerekű kocsit épít, amit azonban Viktorral és Cicával együtt rövidesen – 1960 telén – be kell vonultatni a téeszbe. Ezután traktoros- és mezőgazdasági gépszerelő-tanfolyamokra jár az én apukám, később gépcsoport-vezető lesz a téeszben, anyukám pedig levelezőn leérettségizik és könyvelőnek tanul, de ("személyzeti" okokból) csak a szomszéd falu téesze jöhet számításba. Mi a húgommal eközben eminens diákok vagyunk, járunk minden létező különórára (pl. hegedűre igen, de angolra nem, mert az nincs) – szép gyerekkorunk volt, rengeteget olvastam, annyit azóta se, mint akkor. Volt strandolás, korcsolyázás, bigézés, némi foci (részemről kevés tehetséggel), rengeteg csavargás, biciklizés ("elengedett kézzel"), bibliaóra és őrsi foglalkozás. A rádióból zene szólt, és én mindent rögtön lefütyültem. Az öregek szlovákul beszéltek, esténként hozták a sámlit, és kiültek a nagymamám háza elé, nem bánták, ha a gyerek ott ragadt. Emlékezetes, nagy lakodalmak estek meg akkoriban (ahogy temetések is), rokoni körben pedig disznótorok, névnapozások, eljegyzések, keresztelők – s ezek összes előkészületeit is végig lehetett bámulni. Nyaralás, családi utazás nem volt divatban – és a nyár amúgy is a legfőbb dologidő, mert közben szorgos háztájizás is folyik. Egyszer elvittek egy úttörő-sátortáborba Felsőtárkányba, katonás dolog volt, visszafelé elárultam a barátomnak, hogy a két hét alatt összesen egyszer sikerült nagydologra sort kerítenem, erre ő azt mondta, hogy neki egyszer sem. Nyolcadikban beküldtem az iskolatévébe valami fizika-pályázatot (pedig akkor már nem Öveges professzor volt az előadó), behívtak, az osztályfőnököm kísért el a Szabadság térre, de szerencsére kiestem az előválogatón – másnap dermedten néztem a tévén a többieket, hogy mikre kellett volna válaszolnom egyenes adásban, nyilván meg se tudtam volna mukkanni. Az osztályfőnököm mégis azt főzte ki anyukámmal – valamikor osztálytársak voltak –, hogy egyrészt jó gimnáziumba kell engem beadni, másrészt akkor már matek-fizika szakra. Anyám bement a szegedi Radnóti igazgatójához, aki ezen úgy meglepődött, hogy fölvett. Az első évben a keresztanyáméknál laktam, aztán albérletben, és persze hamar kiderült, hogy ezekhez a reáliákhoz nincsen tehetségem, de akkor már nem volt visszaút. Viszont olvasni lehetett, az albérletben amúgy se volt tévé–

Azt nyilatkoztad a számodra nagy sikert hozó Jadviga párnája című regény megjelenése után, hogy olyan könyvet szerettél volna írni, amit mindig is szerettél volna olvasni– Mégis milyenfajta hiányérzeted volt?

Szó sincsen hiányérzetről. Annyi remek könyv van, tíz élet is kevés volna, hogy az ember végigélvezkedje akár csak a legjavát is– Olyat pedig nem gondoltam volna, hogy mivel egyik se volt nekem elég jó, na majd akkor én megmutatom, hogyan kell, és megírom. (Sőt. Kétségeim számosak voltak és vannak.) Ebben az olvasmány-tekintetben (ami nem a legfontosabb tekintet) egyszerűen azt reméltem, hogy mint szerző hátha tudok kínálni magamnak mint olvasónak olyasféle beleköltözésre való könyvet, olyan olvasmányt, ami fölidézheti a régi, kamaszkori olvasások élményét. És akkor hátha másoknak is lesz kedvük hozzá, futhatott át ez is az agyamon, de nem nagyon hagytam, hogy fusson, mert írás közben olvasóra gondolni nem tanácsos. Ilyenkor nem egyetlen regénymintát céloz meg az ember, hogy na, ilyen legyen, hanem ha gondol is példákra (nem nagyon gondol, mert az ilyesmi olykor elijesztő), akkor sokfélére – innen ezt lesi el az ember, onnan azt, közben persze egyéni színeket próbál kikeverni, saját hangot megütni. S talán még annyi támpontot nyújt az olvasás, hogy az enyémben semmi olyasmi ne legyen benne, amit más könyvekben nem szeretek. A tájékozódásban a leginkább felszabadító számomra mégis a modernitás próza-fordulata volt, amely megkérdőjelezte és "dekonstruálta" a hatvanas-hetvenes évekbeli "mai magyar" elbeszélőmodorból mindazt, ami ósdi volt, sivár és süket, és ami – mint olyan "kortárs irodalom", amely az ember felnövekedését kísérte – elég elkedvetlenítően hatott. Annak a bizonyos új prózának is éppen abból a vonulatából okultam a legtöbbet, amit később "szövegirodalomnak" becéztek – noha nem szoros fölhasználásra, de azokra a tapasztalatokra szükségem volt.

Érdekesnek találom, hogy például a két nagyregényben, a Jadviga párnájá-ban és a Milotá-ban mintha kerülnéd azt az elbeszélői pozíciót – amit úgy szoktunk mondani, omnipotens elbeszélői pozíció –, aki rálát mindenre, az összes szereplő egész élete ismeretében beszéli el a történetet. Te mintha ódzkodnál vagy távol tartanád magad ettől a regényeidben. Az elbeszélők naplót írnak, magnókazettára mondják a szövegeiket, maga a hős vagy több hős beszéli el a történetet, és ezek felelgetnek egymással. Miért kerülöd ezt a fajta elbeszélői helyzetet?

Talán könnyebb a választ úgy kezdeni, ha megfordítom a kérdést, tehát miért választottam azt a megoldást, hogy a szereplőimmel fogom eljátszatni az "Ich-erzahler"-szerepet, és akkor azt mondom, mert ez látszott a legalkalmasabbnak – igaz, hogy ilyen felelettel viszont nem megyünk semmire. Amikor nekiálltam a Jadviga párnájá-nak, egyrészt tudtam, hogy mélységesen szubjektív hangütésre van szükségem (és úgy véltem, nyilván tévesen, hogy ha valami, hát ezt az egyes szám első személy garantálhatja), illetve tudtam, hogy naplóformát fogok választani (nem emlékszem, melyiket tudtam előbb), és ehhez is én-elbeszélő kellett (később kiderült, hogy több én-elbeszélő). Tehát először Ondris hangja rémlett föl, az ő személyes tónusát-hangütését próbáltam jól érteni és megszólaltatni, pontosabban nem a hangját, hanem a szövegét és benne "írásbeli hanghordozását". A Milotá-ban ez azzal tetéződik, hogy itt az egyik szöveg-szál egy ismeretlen lejegyző által leírt élőbeszéd – Milota György ugyanis magnóba beszél, szónokol, szövegel, okoskodik, mesél –, ám olyan megemelt, olykor retorikus és kidolgozott-kigyakorolt élőbeszéd ez, amilyet "a valóságban" soha nem hallani, ilyet legföljebb írni és olvasni lehet. De hát a könyv belseje a virtuális, irodalmi valóság tere, szabadságomban áll így beszéltetni egy én-beszélőt (ettől ezt persze még kifogásolhatja az olvasó, és akadt is kritikus, aki nehezményezte, mondván, hogy így ember nem beszél, ám ez más kérdés). Palkovits Mária Jadviga pedig ugyanúgy szubjektív naplójegyzeteket ír, mint ahogy Roszkos Erka – csak míg előbbi tintába mártogatott tollal, az utóbbi számítógépbe. Nem is igen művelhetnek mást, mint én-elbeszélést – lévén foglyai a regényekben fölépülő szerkezeteknek (az elsőben a többszörös tükröztetésnek, a másodikban a két szubjektív szöveg körkörös egymásba-eresztésének) – válaszolniuk kell ugyanis elbeszélő-párjuknak. Ha visszatérek az eredeti kérdéshez, hogy tehát miért kerülöm az omnipotens elbeszélő szerepét, akkor némiképpen dadogva olyanokat mondhatnék, hogy manapság ebbe reflektálatlanul belebújni, hát ehhez, úgy látszik, nagyobb bátorság kell, mint amennyi nekem eddig volt, vagy pedig úgy kéne-lehetne belebújni, hogy az ember valamit meg is (ki is) fordítson ebben az elbeszélői pozícióban, vagy hogy ki kéne tán találni hozzá olyan hangütést, amely nem az általam jól ismert figurának a belőle következő, őt alkatilag leképező, szubjektív hangja, hanem valaki olyannak a hangja, aki nincs is, hanem csak elbeszél, ezért az valami absztrahált hang lenne feltehetőleg– Satöbbi. Tehát ki kell találni a használatos nyelvet, ez a fő problémám ilyenkor mindig. Persze spekuláltam ezen, de nem akartam és nem is tudtam volna megmondani, hogy kicsoda és milyen hangon beszéljen, hogy az a hang végül is elvonatkoztatható-e az elbeszélő kicsodaságától, attól, hogy kiféle-miféle, vagy pedig megszólal, és abban a pillanatban a beszéde, a fogalmazásmódja, a narrációjának a mikéntje jelent valakit. De kicsodát, aki csak a háttérben áll, aki nincs? Lehet-e adni karakteres hangütést egy elbeszélőnek, aki senki, aki csupán az elbeszélés szelleme? Ebből a XIX. században nem csináltak problémát, engem azonban nagyon izgat, és talán ha ezekre a kérdésekre sikerülne válaszolnom, könnyebben menne majd. Hát ilyesfajta gondjaim vannak, amikor ennek a nem-Ich-erzahlernek keresek hangot – máig is hiába– További pár évre azonban ismét el van odázva ez a kérdés, mert készülő regényemben sem ő – ez a szóban forgó elbeszélő-hang – beszél, hanem hogy úgy mondjam, egy elbeszélői kollektívát alkalmazok, afféle kórust, elég népes vegyeskart, melynek kisebb-nagyobb csoportjai egymás szájaiból veszik ki a szót, stafétaszerűen mintegy. De nehéz erről úgy értekezni, ha egyelőre nem állítható közszemlére a tárgy, amelyre vonatkoztatni lehetne a magyarázatot, úgyhogy ezt abba is hagyom. A regényről is csak annyit mondanék, hogy három szála lesz, amelyek összefonódnak, és hogy címe még nincs, pedig nem ártana, ha már volna–

Fifikás elbeszélő-technikát és szerkesztést alkalmazol minduntalan, a Jadvigá-ban van egy napló, Osztatní Ondris írta, abba később beleír Jadviga, aztán a gyerekük később, a tőle vagy a szeretőtől származó Miso. Ezt a bele-beleírós szerkezetet ráadásul úgy csináltad meg, hogy végigírtad mind a hármat külön, majd a szerkesztői kéz, ami ez esetben Misóé vagy egy felettes éné, összerendezte, végleges formába hozta.

Hogy így alakult ki végül, ennek folyamata volt, vagyis története van. Először mint afféle gyalogjáró elmesélő, úgy kezdtem írni ezt a naplót, ahogyan a fikció szerinti valóságban ki kellett néznie: Ondrisé a napló, írja haláláig, akkor találja csak meg a felesége, tehát "Jadviga beleír", vagyis folytatja, majd pedig amikor ő is meghal, megkaparintja Miso, aki addig is olvasgatta titokban, és meglábjegyzeteli, majd ki is türemkedik a végén a maga módján, tollán és nyelvén. Még nem értem egészen a végére – illetve a vége már megvolt, mert noha ebben a rendben képzeltem el, de nem ebben a lineáris sorrendben írtam, hanem hol itt, hol ott folytattam –, amikor odaadtam a szöveget Bodor Ádámnak, akit Morcsányi Géza kért fel szerkesztőnek (az "előszerkesztő" elég komoly munkáját viszont Parti Nagy Lajos végezte el aztán). Míg Ádám olvasta, én egyszer csak rádöbbentem, hogy ez így orrnehéz, hogy az Ondris-szöveg előrebillenti az egészet, és hogy Jadviga reflexiói túl távolra kerülnek, hogy Ondris halála messze van fiának, Marcinak a halálától, és így tovább. Mit lehet csinálni? – ezen spekuláltam, hogyan lehetne ezt valamiféle dekonstrukciós széttépázás tárgyává tenni. Míg eszembe nem jutott, hogy majd Misó nekiesik, és mint afféle botcsinálta szerkesztő szétdarabolja. Valóságosan is, úgy, hogy nekiáll kiszaggatni a cérnakötést, szétszedni a naplókönyv lapjait, és nyirbálni fog – kifejezetten ollóval. Akkor találkoztam Bodor Ádámmal ismét, aki elkezdett nyögni, hogy hát a szerkezet– Akkor elmeséltem, mit találtam ki. Így valahogy, mondta, és ezzel meg volt beszélve az ügy – Ádám nem az a fecsegős fajta.

A Milota is egy nagyon izgalmas szerkezet, mert az egy lehetetlen alaphelyzetre épül, aminek a lényege, hogy van két egymással párhuzamos elbeszélés, a Milota Gyurka bácsié és Roszkos Erkáé, az egyik magnóra mondja az emlékezéseit és a gondolatait, Roszkos Erka gépbe írja, majd elküldik egymásnak, és mindkettő abban az alaphelyzetben írja a magáét, hogy már ott van nála a másik, ami ugye lehetetlenség. Ezzel mi volt a szándékod?

Az, hogy a virtuális valóságban előállítsam két szövegnek, két önvallomásnak olyasféle intenzív egymásra-hatását, amire talán csak vágyunk olykor, vagy amit csak elképzelni tudunk, de a valóságban nem létezik. A legjobban még a beszélgetés tudja ezt megközelíteni, rögtön reagálhatunk, de csak az addig elhangzottakra, nem pedig az "egészre". Én most nem beszélhetek úgy, hogy bekalkuláljam azt is, amit tíz perc múlva fogsz mondani. A levelezés szintén hasonló, mint a beszélgetés, csak nagyobb szekvenciákban, és hosszabb idő telik el benne, de a probléma ugyanaz marad, mint az előbbi esetben. (Írásbeli közbeszúrás: Lám, nem igaz. Mert most, a beszélgetés átírásakor nagyon is reagálhatnék a "tíz perc múlva elhangzóra" is – vagyis az ilyen újraírt beszélgetés majdhogynem leképezi azt, amit most éppen magyaráznék. Vissza az okfejtésbe:) De mi van akkor, ha. Ha Erka egy napon megkapja Milota György "teljes" szövegét, nekiáll válaszolni, majd válaszát eljuttatja Milotának (aki ugyanazon a napon kapja ezt meg, mint Erka Milotáét), és Erka szövegére válaszul Milota beszélni kezd a magnóba, majd elküldi a kazettákat Erkának, aki az elején említett módon és napon ezeket megkapja. Így tehát kölcsönösen egymás okává és okozatává, kiváltójává és következményévé, illetve bekebelezőjévé tettem két egyazon időben megszülető szöveget – nyilván valamiféle szikra kicsiholódását remélve ettől. Ám ennek az eljárásnak konzekvenciái vannak a szerkezetre, illetve az időkezelésre nézve: A két elbeszélés tehát ugyanazon a napon kezdődik (ez egyébként Pünkösdre esik), egymással ellenkező irányban indulnak el haladni az időben, középütt keresztezik egymás útját, megteszik az ellenirányú idő-utat, majd Pünkösdkor végezetül is összetalálkoznak.

Azt mondtad valahol, hogy a Milotá-nak a szerkezetét úgy alakítottad ki, hogy elképzeltél egy kört, amelynek az egyik részében ellentétes irányban persze elindul két hangya– Most az újnál mit képzeltél el?

Ebben a regényben, amit most írok? Talán egy hajfonatot, magyarul varkocs– Az első tincset mondjuk 1977-ben emelem föl, a másodikért visszább nyúlok, 1968-ba, a harmadikért pedig 1942-be, és fonom őket a maguk időtartama szerint, míg az egyik vagy a másik el nem fogy, illetve míg végül teljesen eggyé nem válnak – valami ilyesmi, de hát ez is csak egy séma metaforája.

A Jadviga egy szerelmi háromszög története, a Milotá-ban szintén nagyon bonyolult az érzelmi háló, ráadásul olyan szereplők ezeknek a helyzeteknek a részesei, akik bonyolult lelkek, problematikus, kicsit neurotikus hősök, sok modern hibával, akiknek valamilyen módon tragikussá válik a sorsuk, van valami az életükben, ami – legalábbis a szerelem terén – erre determinálja őket. Ennyire reménytelennek látod?

Nem látom ennyire reménytelennek. Sőt. Amit alátámaszthatnék személyes élet-adalékokkal, de nem az volt a kérdés, hogyan élek, hanem hogy hogyan látom a dolgot – nyilván úgy értve, hogy általában. Ám amióta elhagytam a szociológusságot, nem is igen szeretek "tendenciákban", "jellemző folyamatokban", "általában ilyen és ilyen gyakorisággal előforduló jelenségekben" gondolkodni. Mert mit tudom én. Ráadásul ez aztán a legnehezebben volna mérhető-súlyozható – még a rafinált szakember számára is. Én viszont magamon és az enyéimen kívül igazán csak a hőseimet ismerem, pusztán róluk mondhatom, amit mondhatok. Hát igen, a hőseim bizonyos értelemben boldogtalanságra predesztináltak – persze, nem egyformán, mert azért Milota Gyurka bácsi elevenebb és életrevalóbb is, mint a többiek. De hát ezek regények, amelyekben éppen ezek a figurák és esetek szerepelnek, és a hősök történetesen olyanok, akiknek alapos okuk van arra, hogy elspekuláljanak – egyebek közt szerelmi tárgyú gubancokon is– Mondhatnám léhán, hogy a boldog szerelem kevésbé hálás írói téma. De nyilván bonyolultabb kérdés ez, sem minthogy ezzel elüthetném, és kétségtelen, hogy foglalkoztat – sok egyéb mellett – az is, hogy vajon kicsodán-micsodán és hogyan múlik az, hogy a találkozások áldottak avagy átokvertek, vagy hogy úgy mondjam, mi van bekódolva a génjeikbe, vagy mit érlelnek a méhükben–

A Jadviga párnájá-ban úgy tűnik, különböző generációk egyre életképtelenebbek, deformáltabbak. A legifjabb, aki ebben a bonyolult szerkezetbe legutoljára beleír, Miso, kifejezetten visszamaradott szellemileg. Nem azt sugallják a műveid, hogy ez egyedi lenne. Te így gondolod, hogy generációról generációra romlás tapasztalható?

Nem, ezt sem így gondolom. Ebben a könyvben így van, hogy szociológiailag hogy van, valószínűleg nincs így, vagyis meg lehetne cáfolni. Hogy miért választottam több generáción át hanyatló családtörténetet? – nem azért, mert általánosíthatónak érzem, vagy mert azt állítanám, hogy a diktatúrák egymásra halmozódása kimutathatóan vagy bizonyíthatóan egyre csököttebb nemzedékeket szül, ez butaság volna, szebben mondva vulgár-szociáldarwinizmus. Hogy a nyomorult sors és a megnyomorító kor nagyon is benne hagyja lenyomatát az elszenvedők testében-lelkében-szellemében-idegzetében, ez persze igaz, és akkor ezt szimbolizálhatja is egy ilyen hanyatlástörténet Miso együgyűségével bezárólag. De miért éppen egy habókos álljon egy huszadik századi példázat végpontján, miért nem egy öngyilkos? Az irodalmi szimbólum jelentése adott esetben lehet igen erőteljes, hatáskörét azonban nem volna jó tendenciózusan kiterjeszteni súlyos szociálpszichológiai következtetések megfogalmazásáig. A saját regényem esetében történetesen konkrétan tudtam, hogy lesz egy kései utód, aki kikurkássza, titkon olvasgatja szülei naplóját, maga is afféle firkáló ember, aki magányos és furcsán viselkedik, gondolkodik, beszél, illetve alig van kivel beszélnie, ezért ír – szóval egy kissé mesüge. Valamint tudtam azt is, hogy a főhősöm, Ondris nem fogja beteljesíteni ambiciózus apjának szépreményű elképzeléseit arról, hogyan kéne gazdálkodóparasztból igazán jól, elegánsan polgárnak lenni és annak is számítani, aki gyarapszik, kalkulál, társasági és közéletet él, kulturálódik, utazik, külföldre is jár, nyelveket beszél – vagyis polgári életet élhet. Ezek ugye a jól ismert ideák arról, hogy a vidéki gyarapodó polgárparasztságnak miféle jövője volt volna kívánatos. Teoretikusan – azaz inkább az adott társadalmi körülmények között praktikusan – ez egy zsákutcás elképzelés volt szerintem. Másrészt, ha az volt, ha nem, az én Ondrisom deviáns alak, aki úgy lép a regénybe, hogy nem áll módjában az akkor már elhunyt apa értékrendje szerintieket megcselekedni. És eszerint az értékrend szerint persze ő hanyatlik, hiszen nem gyarapít. Más oldalról ellenben nem hanyatlásról van szó, mert mégis csak kiteljesít valamiféle– – nemrég jutott eszembe ez a szó, a mi ifjúkorunk egyik fontos filozófiai terminusa volt a "nembeli", a "partikuláris" ellenében –, tehát Ondris kibontakoztat bizonyos nembeli minőségeket, amelyek emelkedettebbek, egyetemesebbek és magasabb szintűek, mint az apjáéi – részben szellemileg, részben emocionálisan. Ha úgy tetszik, ez a fajta érzékenysége életerőt képes tulajdonítani a szerelemnek – ellenben a szerelem megvonása a pusztulásba képes őt taszítani. Bizonyos értelemben tehát azt lehet mondani, hogy Ondris az ember nembeli lényegébe emelkedik föl, így pedig hogyan is lehetne hanyatló figura (miközben már "a józan pszichológia" szemszögéből is defektes), másrészt viszont nagyon is hanyatló, merthogy teljesen kikopik abból a vircsaftból, ahol élnie adatott, és keserves, korai halál vár rá.

A szereplőidnek megvannak az irodalmi vonzalmaik, különböző műveket kedvelnek. A Jadvigá-ban hangsúlyos Mikszáth, egy zenemű, a Don Giovanni, Roszkos Erka kedvence Pilinszky. A Jadvigá-ról például olvastam egy kritikát, amely írójának egyetlen mondatodról és a párnáról az Életfogytiglan című a Pilinszky-vers jutott eszébe: "Az ágy közös, a párna nem". Erre rájátszottál, hogy eszébe jusson annak, aki ismeri?

Jadvigának szegénynek nem állt módjában ismerni Pilinszkyt. És mivel nekem pedig szokásom szerint elég későn sikerült kikötnöm a végleges címnél – sokáig csak az volt a biztos, hogy Jadviga nevének szerepelnie kell benne –, onnantól, hogy fölírtam: Jadviga párnája, még egyszer, elölről át kellett gondolnom a regény motívum- és szimbólumrendszerét. Ebben a fázisban jutott csak eszembe, hogy azt a házastársi állapotot, amelyben Jadviga (ágyban és ágyon túl) forgolódik-hánykódik, és amit a följegyzéseiben megpróbál fölidézni, ez a verssor definiálja.

Valahogy mindig ünnepek tájára kerülnek a regényeidben a fordulópontok: Karácsony, Pünkösd, Húsvét– Például Miso – akár valami visszamaradott megváltó – Karácsonykor születik–

Kis szomorú szatíra ez – amiből visszafelé következett, hogy Miso Karácsonykor szülessen meg. Ugyanis abban a helyzetben, amikor Ondris – aki tulajdonképpen nem csupán sejti, hanem tudnia is kell, hogy születendő gyermekének nem ő az apja, hanem a szerető, Franci –, elképzeltem tehát, hogy Ondris, miközben Jadviga odabent vajúdik, kiáll a nagy-magas éjszaki ég alá, és azt kiáltja, kvázi egyenesen a mennybe, hogy: Hát ki az Úristen az én gyerekem apja?! Ez egy Szent József-i kérdés – hiszen éntőlem az asszony (sajnos jó ideje már) érintetlen, mégis szül. Egy ilyen kérdéssel pedig, úgy gondoltam, mégiscsak Karácsonykor forduljon Ondris az éghez – így dőlt el Miso születési dátuma.

A könyveid szerkezetének hangsúlyossága, az elbeszélői hangokkal való játék, a többféle látószög alkalmazása nyilván összefüggésben van azzal, hogy nagyon régóta szerkesztőként dolgozol. A Holminál szerkesztő vagy, a Magvetőnél több fontos kortárs irodalmi kötet megszületésénél bábáskodtál. Úgy tűnik, sokan kérnek arra, hogy szerkeszd a könyvüket.

Hát azért a szerkezeti és hangütési megfontolások, illetve a szerkesztői munkák – ez nem annyira összefüggés, mint inkább esetleges együttjárás. És olyan nagyon sok szerző könyvét nem is szerkesztettem – kiadói szerkesztőnek inkább alkalmi vagyok, Holmi-szerkesztőnek viszont rendszeres és folyamatos. Viszont akiket szeretek, kedvelek, akikkel jóban vagyok, és hosszú évek óta olvassuk félkész formában is egymás írásait– – közben, ha belegondolok, ezek a megszorítások szinte már csak Parti Nagy Lajosra szűkítik le a halmazt –, szóval ilyen esetben természetesen merül föl, hogy segítünk egymásnak a könyvek végső alakjának a megtalálásában. Másrészt olyan kéziratokat szerkesztek, amelyek véletlenül vagy a Holmi révén jutnak el hozzám, és aztán könyvek lesznek belőlük. Egyébként nagyon szeretek szerkeszteni – ez az a munka, ami számomra igazán biztonságos. Úgy gondolom, hogy ez az egyetlen dolog, amihez biztosan értek, ha lehetek ilyen nagyképű – de közben pontosítanom kell: Nem arról a teljes lapfolyamot irányító, összeválogató, fölépítő főszerkesztésről beszélek, amiben ez idő szerint Réz Pál a legjobb, hanem csupán– Tehát hogy úgy gondolom, ha álmomból fölébresztenek, akkor is talpra tudok állítani egy mondatot, ha adnak egy kis időt. Ez az, amit mindig lehet csinálni, akkor is, ha rossz passzban van az ember, ha fáradt, és akkor is, ha nem jut eszébe semmi, amit írhatna. A szerkezetre vonatkozó módosítások dolga már egy kényesebb kérdés. Szoktunk ugyan ilyesmiről is beszélgetni, ha van rá igény, vagy ha félkész könyvet olvas az ember, és felmerülnek építményi-statikai ügyek, vagy hogy egyáltalán mi az, ami kell, és mi az, ami nem föltétlenül, vagy mindenképpen ki kell dobni– Szóval ez is előfordul néha, de ritkábban van erre szükség vagy lehetőség, mert a szerző megoldja maga, vagy a saját megoldásához ragaszkodik. Ahhoz egyébként eléggé bizalmas viszonyban kell lenni, hogy szerzők-szerkesztők vérre menő, drasztikus beavatkozásokról, tetemes húzásokról vagy alapvető szerkezeti változások szükségességéről beszélgessenek egymással – ám az utolsó szó mindig a szerzőé (kéne hogy legyen), ezt mint szerkesztő is mondom (noha az utolsó hibajavítás viszont általában a gondos szerkesztőé).

Az általad szerkesztett művek közül melyek a különösképp kedvesek számodra?

Az általam szerkesztettek közül Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regénye a kedvencem – sőt az általam olvasottak közül is feltétlenül. Az utóbbi jó pár év egyik remekművének tartom. És vitatkozom azokkal, akik nem így vélekednek. Én szerkesztettem Bódis Kriszta Kemény vaj című regényét, de nem ezért ajánlom, hanem erényei miatt – amelyek számosak, és nem csupán tematikusan látleletiek, de poétikaiak is, magyarán attól, ahogy oda van rakva, igen erősen képes megszólalni –, vagyis fontos, jó műnek tartom. És ugyancsak vitatkozom azokkal, akik szerint nem az.