Varga István: Harc az óriásregénnyel

Már most, a nyár derekán, kimondhatjuk, hogy ez év tavaszán két magyar író könyve azonnal az olvasó közvélemény figyelmébe került, hogy aztán - legalábbis a különböző felmérések alapján - jó néhány héten át a népszerűségi listákon előkelő helyeket foglaljanak el. Ez a két regény közül az egyik a Milota, szerzője Závada Pál. Az író már öt évvel ez előtt is nagy népszerűségnek örvendett Jadviga párnája című első regényének köszönhetően, amelynek alapján, mint ismeretes, film is készült. Érthető volt az érdeklődés újabb regénye iránt: vajon újra sikeres regényt írt, illetve milyen irányba fordul alkotói útja a bestseller Jadviga párnája után. Ez az utóbbi érdekelte Dérczy Pétert is, amit az Élet és irodalomban a Milotáról szóló méltatásában bevall. Az érdeklődést felcsigázták a múlt év végén megjelent regényrészletek is, az utóbbiak egyike épp az említett hetilap utolsó múlt évi számában jelent meg és megragadta e sorok írójának figyelmét.

Az eddigi reakció a regényre egyaránt tartalmaz dicséretet és utalásokat annak gyenge pontjaira. A kritikusok (és alkotó társak) mindig is óvatosan bántak a sikerkönyvekkel, mintha olyan művekről volna szó, amelyek a pillanatnyi közhangulatot és közízlést meglovagolva tudatosan a siker érdekében íródtak, és amelyekről az idő igen hamar kideríti, hogy esztétikai értékük alacsony. Más szóval: a sikerkönyv mindig gyanús. A Bartók rádió mikrofonja előtt összejött céhbeliek véleményéből lépten-nyomon előbukkant ez a, mondjuk ki nyugodtan, megalapozott és számtalan példán keresztül (de vannak számos ellenpéldák is) bizonyítható gyanú. Elhangzottak olyan megállapítások, hogy a Milota nívós bestseller, a rendszerváltás realizmus-irodalmának ékes példája, a lágy mesélés demonstrálása, a szerzője rájött: egyszerű embereknek kell írni, stb. Talán közös volt az a megállapítás, hogy a Milota a magas és alacsony irodalom között helyezkedik el, újszerűsége az, hogy hagyományos és olvasható, visszahozta a tizenkilencedik századi realizmust. S hogy a bírálatok miben is látják értékét, arról majd a továbbiakban, amikor e sorok írója kifejti észrevételeit a regényről.
Ahhoz, hogy véleményt alakíthassunk ki magunkban a vaskos, pontosan hétszáz oldalas könyvről, röviden el kell mondani tartalmát. S itt máris az első nehezen vehető akadály előtt találjuk magunkat, mert a Milota történése hihetetlenül gazdag, mondhatni megszámlálhatatlan eseményből áll össze, amelyek vagy százévnyi időszakot ölelnek fel azzal, hogy a legrészletesebben az elmúlt évszázad második felében történtek bontakoznak ki. Az eseményekről, azok alakulásáról és a regényfigurák közötti összefüggésekről két elbeszélő számol be: Milota György magnóba diktálva, Roszkos Erka pedig naplójába jegyzetelve. Az előbbi hatvanhét, az utóbbi harmincnégy éves. A két narrátor jól ismeri egymást, szövegeiket egymásnak szánják és el is juttatjuk a címzetthez. A regénybeli jelen idő 1997 májusa, de az időbeli visszakanyarodások a vallomásokban, kivált Milota György esetében, alaposan visszanyúlnak A központban családjának és jómagának története, és ha csak körvonalaiban, de még néhány délkelet-magyarországi szlovák család sorsa is kibontakozik. Milota és Erka életének egy szakaszában egy városkában éltek, amíg Erka azt el nem hagyta. Kapcsolatuk bensőséges és mivel úgy érzik, hogy életük végéhez közelednek, a lehető legnyíltabban mondják ki egymásnak gondolataikat és érzéseiket. Végeredményben sok szempontból épp ezért igazat kell adnunk Dérczy Péter azon megállapításának miszerint a Milota, külső formáját illetően, történelmi-társadalmi célzatú családregénynek tekinthető. Ez talán egyik titka népszerűségének, mivel az átlagolvasóknak egy jelentős rétege mindig is preferálta a terjedelmes családi krónikákat.
A regény belső formája két váltakozóan megszólaló óriásmonológ, amelyek arról kell, hogy beszámoljanak, amit elmondóik átéltek és tudatukban rögzítettek. Závada Pál ezt a megoldást tudatosan választotta, egy nyilatkozatában ezt így indokolja meg: "Nem tudom, talán nem vagyok érett még ahhoz, hogy saját írói narrációt indítsak el". Tehát nem választotta a nagyrealizmusra jellemző mindentudó író szerepét, helyette beszéljenek hősei. Azok élnek is a lehetőséggel, elsősorban Milota György, aki nemcsak az elbeszélés terjedelmét, hanem olvasmányosságát illetően is az első hegedűs, az ő általa elbeszélt vonzóbb, változatosabb, míg Erka monológja szinte helyben topog, egyetlen téma (kapcsolat Milota György fiához) dominál benne, azzal, hogy az ismétlődések nyilvánvalóak és néha unalmasak. Milota György született storyteller, életében mindig szeretett a társaság központjában lenni és mindenkit történetekkel szórakoztatni. Ezen túl életmódja (a női nem kiapadhatatlan kedvvel és erővel való szeretése, vigéckedése, színészkedésre való hajlama stb.) úgy formálódott, hogy valóságos kalandornak tekinthetjük, a Milota pedig egyértelműem magában hordozza a pikareszkregény elemeit. Amikor ő a soros narrátor, az olvasó felkészülhet arra, hogy nem csak érdekes történetet fog megismerni, hanem az olvasáskor lenyűgözi Milota elbeszélésmódja. Annyira valóságos és hiteles, hogy a recepció egy az egyben lezajlik, méghozzá leplezetlen örömélményt kiváltva. Minden kétséget kizáróan Milota György kalandjainak elbeszélése a regény legsikerültebb részei. A narrátor bevallja, hogy elbeszéléskor mindig ingázik a valóban megtörtént és a kitalált között, ahogyan egy helyen mondja: ".a mese többi részét pedig kedvetekért a fentiekből eredeztetve költöttem, ahogy máskor is szoktam, de én legalább beismerem". A múlt eseményeiről szólva pedig így nyilatkozik: "Hogy tudniillik szabad ettől sok mindent várni, csak éppen tisztánlátást nem! Amiben pedig lehetetlen valóságosan kiigazodni, azt, ha csak hozzányúlok, még inkább összegabalyítom magam is, na de tudom én jól, hogyan fabulálok". Milota György számára a "valóság valahogy mindig szürkébb és kiábrándítóbb az elképzelt históriánál".
Már mások is utaltak arra, hogy a Milota esetében formabontásról van szó egyértelműen. Tudniillik már a két narrátor szerepeltetése, a múltbéli események gyakran aszinkron futtatása, valamint az ebből fakadó időbeli pontatlanságok (pl. az egyik narrátor a másik narrátornak egy olyan szövegére hivatkozik, amely a narráció pillanatában még nem volt a birtokában) miatt a hagyományos családregény mint forma széthullik, és posztmodern vonásokat magában hordozó regénnyé alakul át. A szerző természetesen tudatosan választotta ezt a sajátos szerkezetet, mert csak így, legalábbis szerinte, válik a narráció szuggesztívvá és lehet eljutni a regényben lappangó titok kulcsához. Mert tudniillik már az első soroktól kezdve érezzük, hogy valójában nem tudjuk ki kicsoda, miért szólítja Milota György állandóan "moja Erkának" (az én Erkámnak) levelező társát. A regény szerkezete így aztán rendkívül bonyolulttá válik, míg részleteiben realisztikusan világos. Az olvasóra hárul, hogy a szanaszét heverő darabokból, néha utalásszerű mondattöredékekből rakja ki a végleges képet, amelyről aztán kiderül, hogy valójában mégsem végleges, hanem a valóságos valóság egy regénybeli lehetséges változata. Újra Dérczy Pétert kell idézni, aki ezt az írásmódot úgy jellemzi, hogy az "egyszerű történet a szerkezet miatt rendkívül bonyolulttá válik". Tehát a Milota olvasásakor a részletek összerakása jelent gondot azzal, hogy a szerző végeredményben sokat segít, és kevés teret enged az olvasói képzelődésnek, az olvasót biztos kézzel tereli a megoldás irányába, a titkot kimondatja Erkával, és akkor derül fény arra, ki kicsoda. Závada Pál valószínűleg úgy vélte, hogy ez csak így, az egészet részletekre dekonstruálva, volt elérhető. Mindenesetre ez a szerkezet feszültséget teremt és "izgalmassá" teszi a regényt.
Az egyes részleteiben kiváló műnek talán az a legnagyobb fogyatékossága, hogy túlzott a bonyolultsága. A számtalan szituáció, alak és eseménysor elrendezése az olvasóra marad, bármennyire is igyekszik az író segíteni neki. És ez nem egyszerű. Ugyanakkor a szerző valahogy túl sokat "markolt", mondjuk Milota György alakjába túl sokat igyekezett beszorítani, úgyhogy a végén már kissé csináltnak érezzük. Utaljunk a narrátor kiváló méhészeti és helytörténeti vonatkozású ismereteire. Ezekkel nem rendelkezhetett, és amikor róluk beszél, akkor azt nem ő, hanem az író teszi. Kétségbe vonható egy-egy eseménnyel kapcsolatos hihetetlen emlékezőképessége, ugyanakkor máskor arra panaszkodik, hogy emlékezete kihagy. Mentségére szolgáljon a tény, hogy az emlékezés mindenkinél valójában szelektív. A regény négy nagy fejezetből áll, és közülük a legfontosabb és kulcsjelentőségű a harmadik (Ház a piactéren). Hogy Milota György ilyen pontossággal tudjon felidézni jeleneteket és szavakat, az egyszerűen képtelenségnek tűnik, de viszont tagadhatatlan, hogy az említett jelenetsorban a hősök identitásának játékos megkettőződése, sőt: megháromszorozódása, kiváló feszültséget teremt, itt éri el a ki kicsoda játék a csúcspontját. Ha az olvasó megfelelően összpontosít, remekül szórakozhat.
A regény egyes szakaszaiban a maga valóságával nagyban egybeesik a valós valósággal. Erre néhány kritikusa már utalt, Dérczy Péter szerint akár szociográfiának is tekinthető a Milota. Mások a sikerét egyenesen ezzel magyarázzák. Tagadhatatlan, hogy az író nagy ismeret- és élményanyaggal indult neki regénye írásához, de, úgymond, mindentudóságát a két narrátorra, elsősorban Milota Györgyre bízza: mondják el azok. A bírálók között vannak, akik kiemelik, hogy a Milota nem szövegirodalom, hanem a fabulázó regényirodalom mai, modern változata. E sorok írója szerint a Milota túl bonyolult, túl terebélyesre sikeredett alkotás, egyszerre hagyományos és újszerű regény. A szerkezet és részletek ambivalens jellege, a néha túlzásba vitt játékosság szintén ismérvei a Milotának. Egy korántsem hibátlan alkotás, de feltétlenül figyelemre méltó az eredetisége miatt. Márpedig az eredetiség az érték egyik fontos jellemzője.
Maga a szerző regényéről szólva bevallotta, hogy ".irodalmi természetű gondjaim voltak írás közben, magával a szöveggel bajlódtam. Elég nehezen találtam ki a regény formáját is, hogy mit öleljen fel. Eltelt majdnem egy év, mire ez körvonalazódott. Elég nagy falatnak ígérkezett". Írás közben többször volt alkotói válságállapotban: kétségei voltak, hogy jó-e az, amit már leírt. Závada Pál alaposan felkészült a Milota írásához, az adatbegyűjtés számára már ismert folyamat szociográfus korából. Ezeknek regénnyé való átalakítása jelentette számára az igazi gondot, mert, ahogyan beismeri: " a prózához kell az írni tudás magas szintje. a prózában minden a megfogalmazás hogyanján múlik". Ezek ismert tények, de a Milotát olvasva újra meggyőződhetünk, hogy valóban perdöntőek. "Az írói nehézségekkel kinek-kinek magának kell megbirkóznia", vagy ahogyan Milota György egy alkalommal kifakad: ".na de mit lamentálok már annyit a történetszövés keserveiről! Melyek amúgy örömök egyszersmind.". Tehát Závada Pál számára a regényírás egyszerre keserves és örömteli folyamat. Újra regényt tervez írni, "de még nem álltam neki", vallja be. Csak érdeklődéssel várhatjuk újabb próbálkozását. A Milotában "ezer szálon és keresztül-kasul áramlott minden", vajon hogyan áramlik majd minden újabb regényében?