Úton a budaörsi ÓtemetőbeRészlet

Esős vagy téli időben, ha összeverődtünk, gyakran került szóba, de még a legöregebbek se láttak a dologban tisztán, hogyan is kezdődött vajon minálunk az őszibarack-termesztés. Honnan hozták, és vidékünkön ki honosította meg ezt oly kiválóan, hogy vitán felül mi lettünk ebben az elsők.

Ki, hát a Hauser gazda, úgy mondják. Hauser András, akinek Róth Teréz volt a felesége, két rokongyereket fogadtak örökbe, mert sajátjuk nem volt.

Ezt olvastuk mi is, hogy a szájhagyomány szerint.

Valaki annyit mondott még, hogy a kilencszázhúszas évektől terjedt el hatalmas iramban, más pedig azt, hogy a budaörsi hegyoldalak aranyának becézték.

Egyik alkalommal Wanderer, az Utas, aki sokfelé megfordult már, azzal a hírrel érkezett Udine környékéről, hogy ott olasz gazdák meséltek valami érdekeset neki. Mégpedig, hogy a világháború alatt ellenséges katonák, történetesen német szőlészek szerettek bele az ő talján őszibarackjukba. De annyira ám, hogy félre a puskával-bajonéttal, megkötötték a maguk különbékéjét, gyerünk tapasztalatot cserélni, hogy végül valósággal kikönyörögjenek maguknak pár köteg őszibarack-facsemetét, oszt gé’má’ham, most akkor mehetnénk már haza! Elég az hozzá, ezek a svábok azt mondták, hogy bizonyos Wudersch nevű faluba valók, de hát ilyenről nem hallott még soha senki.

Na, mondom a derék talján atyafiaknak, meséli az Utas, én tudom, hogy hol van az. Magyarország fővárosának a tőszomszédságában, mondom. S egyúttal hadd köszönjem meg kendteknek, mondom, a magyarországi svábság mint termesztők nevében, de ugyanúgy a magyarországi magyarság, zsidóság, szlovákság, románság, cigányság etcetera mint fogyasztók nevében is ezt a fölséges gyümölcsöt, mondom. Amit egyébiránt minálunk a budaörsi svábok, már bocsánatot kérek, de hát a kendtekénél igencsak magasabb szintre emeltek.

Na, megnyúlik erre az ábrázatuk.

Akár ha a méretet vesszük, mondom, akár ha a pirospozsgát, az ütésállóságot-barnulékonyságot, a héja- s magvaválási tulajdonságot, az illatot, az aromát vagy akár a hamvának a szőröcske-állagát, bármit, de mi a legfőbb: ha vesszük az ízét!, nos – páratlan.

Rossz nyelvek szerint még a budaörsi repülőteret is az őszibarackos sváb gazdák intézték el maguknak a fővárosnál, mondván, hajlandók rábólintani a Spanyolréti ároktól délre eső legelők kisajátítására, ha cserébe a repülőtársaság Bécsbe és Berlinbe hordja majd friss őszibarackjukat.

Tény, hogy utazott az őszibarack repülőn is, de leggyakrabban azért mégiscsak féderes kocsin – elég sokszor vasúton Pestre, vidéki városokba vagy Bécsbe –, HÉV-vel, buszon, biciklin, avagy hátikendőben-kasban gyalogosan Kelenföldig, s onnan a 49-es villamossal a Vámház körúti nagycsarnokig.

Az Utas úgy hallotta, hogy az őszibarack népszerűsítéséért a legtöbb erőfeszítést – a legenda szerinti meghonosítón, Hauser gazdán kívül – Ebner György gazdálkodó, a gazdakör vezetője tette. 1933-ban Szakály iskolaigazgató segítségével Ebner gazda nagysikerű őszibarack-kiállítást szervezett Budaörsön, ahol addigra már több mint tízezer mázsát termesztettek belőle, hűtőházaik, bejáratott fölvásárló- és szállító-hálózataik voltak.

Őszibarackszüret idején „Budaörs Sashalom fajgyümölcs” feliratú, ferdére döntött ládákba fürge leányujjak rakosgatták szépen egyenként az aranygömböket, saját szememmel láttam Herwert Orbán kocsmája udvarán 1935-ben, mesélte nekünk Wanderer, az Utas.

Maga meséli ezt minekünk?, mondtuk neki. Hiszen mi voltunk azok az őszibarack-csomagolók azon az udvaron. Maga pedig nem is járt ott.

Akkor lehet, hogy csak fényképen láttam, tűnődött el az Utas.

Az volt a Lencz testvérek átvevőhelye, saját építésű hűtőházaikban tárolták, mi ládákba rakosgattuk, s másnap reggel akár a bécsi piacon is meg lehetett venni.

A képen a guggoló kislány csupasz válla, térde mintha a lábánál megpúpozott kosár őszibarack-gömböcskéinek folytatása volna, s nem is tudni, voltaképp melyiket is majszolja elmélyülten, hogy ujjai közül csordul ki a leve…

Úgy van, Wanderer, akkor arra is emlékezned kell, hajoljál csak közelebb ehhez a törött műkő fejfához, hogy a szobában föl vannak stószolva a bútorok, székek, hallasz minket?, mert az egész padló végig van öntve őszibarackkal, s két idős asszony válogatja-rakosgatja ládákba, hát azok is mi voltunk hajdan…

Sokat nem tudna mesélni róla, de ha megkérdeznénk, a mifelénk megismert csudálatos alakok közül az Utas legelsőnek tán éppen a poétát említené.

Itt él a községben, avagy városban, kezdené mondani, vagy itt élt a réges-régi múltban valaha a költő. Egy költő, aki nő, konkrétan asszony. De nem ennek a településnek volt ő a költője – nem mintha bármikor is meg akarta volna tagadni a helyet, ahol élünk, s amelyet ő is saját elhatározásából választott egy időre lakóhelyének. Hanem miről is van szó.

Hát olyasvalamiről, hogy ha ez a mi költőnk szó szerinti értelemben – teszem azt – a szemközti hegyet nézegette is alkonyattájt hosszan, tekintetét, ha mondhatom így, magasabb dolgokra függesztette mégis, mint ama 315 méter, melyre amaz Odvas-hegy rúg. S értelemszerűen – ha ótemetői sétáján elnézegette a sírásókat munkájuk közben, gondolatai azért csak mélyebben szántottak annál a két méternél, amilyen mélyre azt a sírgödröt ásták.

Nem tudom, érthető vagyok-e, nézett volna körbe ránk Wanderer, az Utas.

Nagy magyar költő ez az asszony, magyarázta volna tovább, a legnagyobbak közül való. Nagynak tehát nem mint női költő nagy, sem nem mint helybéli költő, de nem is valamely kisebbség nyelvén próbálkozva szerzett nevének hírt, költészetének rangot. Hanem egyszerűen csak megszorítások nélkül beszélünk egyetemesen nagy költőről, ha róla beszélünk, magyarázta volna az Utas. És mekkora regényíróról!, toldotta volna hozzá még évek múltán.

Évek vagy talán évtizedek is elteltek, amikor egyszer csak eszébe jutott az Utasnak ez a költő, és beszélni kezdett róla. Képzeljük csak el, azt mondja, hogy amiként a márványtáblák szokták kifejezni magukat, „itt élt és alkotott” a mi községünkben, avagy városunkban, és egyáltalán nem vettük őt észre. Voltaképpen még azt is alig tudta valaki, hogy itt élt. Ám hogy itt alkotott volna, úgymond, arról a maga idejében végképp nem vett tudomást senki.

Aztán egyszer csak gondolt egyet ez a költő, aki asszony, mesélte még valamelyikünk, összepakolta a betyárbútort, tetejébe ültette kisfiát, kutyáját, macskáját és papagáját – azzal egy másik városba hurcolkodott, amely valamiért kedvesebb lett épp a szívének.

Mert az a szülővárosa, tette hozzá másikunk, és mindig is kedves volt a szívének.

És boldogan él, míg meg nem hal, és nem csak boldogan, és nem is csak addig, mondta végül Wanderer, az Utas, és beleszívott a cigarettájába.

Talán azt sikerült a legnehezebben megértetnünk – nemcsak az Utassal, hanem mindenki mással is közel és távol –, hogy mit jelent nekünk a munka.

Hiszen ők hogyan olvassák ki a Szentírásból, miszerint orcád verítékével keresd a te kenyered? Hát úgy, hogy valahányszor munkálkodni kezd az ember – és verje meg az ördög, aszongya, de muszáj néha dolgozni, ha nem akarunk éhen halni –, vagyis valahányszor dolgos a kéz, és nem pihen ölben, az gyötrelmet, szenvedést és küszködést jelent.

Mi pedig – de nem érti ezt senki más – épp ellenkezőleg: Akkor szenvednénk csak igazán, ha tétlenségre lennénk kárhoztatva.

Az Utas egyszer azzal csúfolt minket, miszerint nekünk olyannyira csak a szorgos munkálkodás, a haszon és a takarékosság vezérli minden percünket, hogy még akkor is dolgozunk – de legalábbis munkának hívjuk azt, amit csinálunk –, amikor… na!, hát szóval…

Mikor még amikor? Miféle hát szóval? Mire célozgat itt nekünk? Különben is, honnan veszi? Egyáltalán volt már sváb asszonnyal dolga? Nem volt, nem is lehetett, mert az soha nem csapodár, ellenben hűséges, a leány pedig becsülettel őrzi tisztességét.

Dehogyis, hát nem arra gondolt ő, magyarázta mosolyogva az Utas egyszer később, épp amikor Hanzi bácsiéknál voltunk tollfosztáson. Hanem pontosan erre, amit most művelünk: beszélgetünk, eszünk, iszunk, énekelünk, sőt táncolunk, meg ide-oda kacsingatunk – de hogy ne lehessen az egészet léha szórakozásnak mondani, ki van borítva ide a nagyasztalra ez a temérdek lúdpehely, hogy azt tépkedjük, fosztogassuk, s hogy le legyen foglalva az a kéz, ne másfele nyúlkáljon.

Ezt rosszul látja, vitatkoztunk vele, nem a szórakozás van munkálkodással elrontva, hanem a munka van bearanyozva énekkel, itallal, tánccal – mert a munka a legnemesebb, annak igazán kijár az aranyozás!

És tudja meg hát az Utas: Legszívesebben dicsekvően s diadallal sorolnánk föl, ha tudnánk, a mi összes létező munkálkodásainkat – mint életünk verejtékkel kigyöngyözött összes sorait, sort a sor után. Mint csupa elvégeznivaló dologtól roskadozó sorainkat a szőlőben, az utcák és házak közt vagy kenyérgabonánk aratásakor, sorainkat a szőttesben, gót betűkkel vésett gerendáinkon vagy a veteményesben, sorainkat a hímzőrámában, a templomi padok közt, legelni terelt állataink között s a dinnye- vagy káposztafejek földjén, sorainkat könyveinkben és kéziratlapjainkon, a dohányföldön vagy az őszibarackosban, sorainkat az Ótemető sírjai közt meg a sírkő-véseteken, avagy dalaink, indulóink és gyászmuzsikáink sorait a fúvóshangszerekre csíptetett kottában...