Talpig regénybenNagyvizitben Závada Pálnál

Forrás: Litera

Beszélgetés és komótos séta Závada Pállal a frissen megjelent Idegen testünk című regényéről és „regényében”, végigkísérve a szereplőket a könyv helyszínein: utcákon, tereken, patikák és halas boltok előtt a Vámház térig, kitérve az írás előmunkálataira és módszertanára, a gyűjtőmunkára és a szerkezetre, és betérve az író dolgozó szobájába, egy szegedi albérletbe és a Holmi szerkesztőségébe.

Ahogy jöttünk a környéken, az jutott eszünkbe, hogy mintha máshol laknál, mint ahova költöztél. Egyszerre sétálunk a mostani Ráday utcában, másrészt a regényedben.

Závada Pál: Akkor az utca mai képéhez képest ennek az 1940-es regénynek a tere a harmadik helyszín. A második pedig az 1998-as, még kopott Ráday utca, ahová én nem is törekedtem. Nem akartam ide költözni, a Dorottya utca sarkán volt egy nem túl nagy lakásom, de nekem megfelelt – a fiammal laktam benne. Ha kihajoltam az ablakon, a Lánchidat lehetett látni. Aztán csak megértettem, hogy annak az áráért rendes lakást is kapok, ahol majd egy egész családdal élhetek. Kétségkívül sok minden változott akkoriban – még a régi helyen írtam a Jadviga párnáját, és például Deák Kriszta is ott keresett meg, hogy filmet szeretne belőle csinálni. Ez ’97 nyarán volt, viszont a forgatókönyvet már itt beszéltük meg, itt írtuk. És ebben a lakásban lett rögtön egy vendégszoba, ahova Darvasi Laci átjött velem – majd aztán lett egy egész család is.

Talán a Párizs, Texas nevű lokalitás volt erre az első fecske, ami betört a hetvenes évek Dél-Pesti Vendéglátóipari Vállalatának birodalmába.

Z. P.: Azt sem szerettem – nálam rossz tónusban indítottak. Amikor először bementem, bort kértem, és azt kérdezték, vöröset vagy fehéret, majd előhúztak a pult alól egy nejlon flakont. A Ráday utcai kocsmák közül sajnos egyikben sem vagyok otthon – pedig többségük korrekt, és már bort is tartanak. De emlékeztek ti még a Gresham-borozóra és mellette Sulyok Miklós Mérleg éttermére? Volt ott egy Géza úr nevű pincér – éppen ma láttam őt, az Alföldi étterem előtt sepregette a teraszt. Vissza kell nyúlni tíz évre, hogy az ember egy igazi pincérrel találkozzon – illő tisztelettel köszöntöttük újra egymást. Géza úrnak akkor fogalma nem volt persze, hogy kik vagyunk. Nem ezért emlékszik rám, hanem szakmából. Hogy volt egy pofa, aki hűséges vendég volt.

A Nagycsarnokhoz azonban, tudjuk a regényből is, biztosan erős szálak fűznek. Sétáljunk arra egy kicsit az Erkel utcán!

Z. P.: Ebben a házban (mutatja) kinéztem egy lehetséges regényhelyszínt magamnak, mondjuk itt laktak a fiúk, amikor a Lónyay gimnáziumba jártak, az egyiknek a nagybátyjánál volt itt egy szobája, a másik pedig Pesterzsébetről lógott nála folyton.

Ezek a konkrétumok, amelyekről mint tényekről beszélsz a fikció hangján, mennyire tapadnak a figurákhoz?

Z.P. : Segítségükkel megpróbálom a lehető leghihetőbbé tenni alakjaimat. Pesterzsébetre is elmentem – ott volt egy rokonság, akiknek tényleg volt faáru-üzemük, meg is tudtam pontosan, hogy hol. Innen kezdtem fölépíteni ezt a bizonyos Flamm családot. Mászkáltam arrafelé, és találtam nekik egy villát, amit ők majd a regényben szépen föl fognak maguknak építeni. Jól jött nekem, hogy abba a létező villába fiktív figurákat képzelhessek. Persze akkor már megnézem, hogyan jártak abban az időben a villamosok, és hogyan a HÉV – ez még a századelő. Aztán halad az ember tovább, kitalálja, hogyan kerülnek össze a Flammok a Weiner család tagjaival itt, a Lónyay református gimnáziumban. Utóbbiak, ugye, kikeresztelkedett félzsidó család, az öreg Ignác földbérlő Felső-Gallán, vagyis Tatabánya vidékén. Ez a zsidó birtok-bérlő beleszeret egy református pesti nőbe, aki pedig Ady-rajongó, és egyszer csak kevésnek tartja, hogy szült három gyereket, és egy vidéki kúriában él, ezért be fog szökdösni a Galilei-körbe. És a barátnője lesz a Máté Olga nevű (valóságos) fotóművésznő, akinek (tényleg) a Veres Pálné utcában volt híres műterme. De mindezek csupán hőseim előtörténetéhez szolgáló adalékok.

Ilyenkor a figurák szemével keresed a helyszíneket, vagy a helyszínek írják tovább a figurákat?

Z.P. : Oda-vissza. Külön izgalmat nyújt, hogy körbebéklyózom magam, és ezen belül próbálok lépegetni. Ahol most sétálunk, ebben az Erkel utcai házban volt egy üzlet, ahol a domborműveken is látható, hogy halat és rákot árultak, a stukkókon még mindig szépen lehet látni a tengeri csikókat – hőseim kisgimnazistaként szerettek itt bámészkodni. Amikor pedig kihajolnak a gimnázium ablakán, megpillantják Weiner Jakab mamáját, az Ady-rajongó Laurát a túloldalon, és hihetetlen izgalomba jönnek. Mondjuk ott, a patikánál megy, azon a sarkon.
A szereplők szocio-kulturális hátterét az ember összeolvassa – hogyan nevelik ebben az időben a gyerekeiket az ilyen és ilyen társadalmi helyzetű figurák, hova utaztatják őket, stb. Néha egy-egy motívum csírájából indulok ki, azt növesztem bele egy létező társadalmi időbe és térbe. Karriereket rakok össze – szereplőim szüleinek, nagyszüleinek az életét is –, talán szakmai ártalom is ez, a szociográfusságom öröksége. Ugyanakkor bizonytalan is vagyok – eleget tudok-e, mire lesz szükség a forrásokból, mennyit és hogyan használjak, mutassak belőlük? Mi az, amire egyáltalán nincs szükség?

Volt olyan tapasztalatod írás közben, hogy az a fajta ismereti mező, amelyen a figuráid mozognak, letiltja a képzeletedet? Hogy mozdultál volna egy bizonyos irányba, de a tudásod megakadályozta?

Z.P.: Ennyire kiélezve nem. Inkább csak ajánlásokat szoktam elfogadni a társadalomtörténeti ismeretektől, a tiltást szeretem magam intézni. Az a jó, és ez elő szokott fordulni, ha a képzelet kicsit eltéríti, megbillenti a szociológiailag determinált alakokat, ez olyan lehetőség, amely elég jól kamatoztatható. Ezek tehát a hagyományos források. A másik forrástípus, amelyre támaszkodom: a megírt szövegek vagy dumák, érvek és viták. De nemcsak a tartalmi közlésekért, hanem inkább a szóhasználatért fordulok a forrásművek, cikkek, levelek vagy naplójegyzetek felé: a korról és az észjárásról árulkodó eredeti nyelvi elemekért és panelekért – magyarán az idézhető, kölcsönvehető megszólalásokért. Ez néha csak egy-egy terminust vagy frázist jelent, máskor akár egy egész bekezdést, habár nem feltétlenül szó szerint, inkább átírt, noha persze így is beazonosítható alakban. Az újra-fölhasznált textusok rendszerint valami szövegelés darabjaiként válnak fölismerhetőkké, vagyis valamelyik alak – vagy a narrátorok valamely kórusa – ezeket mint közös tudáson alapuló szövegeket hangoztatja. Ezekbe az önkifejező szövegelésekbe ágyazom bele a figuráimat – ez jobban érdekel, mint hogy korhű díszletben és jelmezben lépjenek föl.

Mondanál néhány példát?

Z.P.: Főbb figuráim majd’ mindegyikének megengedtem, hogy vendégszövegeket is fölismerhető méretben eregessenek ki a szájukon vagy a tolluk hegye alól. Hogy kiknek milyen szövegeire támaszkodtam, erről egy függelékben adok majd listát. Abban Adytól Szabó Dezsőn, Móriczon vagy Márain át Kodolányi Jánosig sokan szerepelnek – nem beszélve a korral foglalkozó történészekről és az ő gyűjtéseikről.

Nem jelent nehézséget ezeknek a nagy, emblematikus alakoknak a terjedelméből önálló figurákat teremteni?

Z.P.: Lehet, hogy így lenne, ha túlságosan konkrét leképezésre vágynék – vagy ha például gyors eredményre törekedve szaladnék, de én nem vagyok rohanós típus. Hagytam időt arra, hogy lemorzsolódjanak, illetve sűrűsödjenek a szövegek – amelyeket ebből a szájból amabba tologatva kitalált alakok jellemzéséhez használok. A fantázia természetesen szabad, de sokszor kiderült, hogy érdemes hallgatni a forrásokra.

Van a regényednek egy nyelvi értelemben régészeti, a műdal-népdal regisztereit felmutató leletvilága, amelyen a hősök, az ábrázolás iróniájától nem mentesen, megpróbálják nemzeti érzelmeiket kifejezni. Utóbbi világos, hogy kutatható, „megtanulható”. De vajon a privát kortörténeti fordulataihoz hogyan fértél hozzá?

Z.P.: Túlzás, hogy kutattam – gyűjtöttem. Nagyon sok hozzáférhető szöveg van. Memoárok és levelezések, ezek egy része már a neten is elérhető. Sokfelé tájékozódtam, szabadon garázdálkodtam, egy-egy szóért elmentem valameddig, és ha mégsem azt találtam, amit vártam, igyekeztem jobbat írni helyette. A kolozsvári bevonulás megírásához egyebek közt Márai tudósításaira támaszkodtam, amelyekhez további újságokból és propagandaszövegekből erősítettem a kontextust. Az irredenta nóták szövege például egyetlen (hadd ne mondjam, hova-) kattintással letölthető. És kaptam korabeli, publikálatlan leveleket is – ezek nagyon sokat segítettek.

Az előmunkálatok és az írás effektív része elkülöníthető? A kutatómunkának hol és mikor szabsz gátat?

Z.P.: Közben itt a Nagycsarnok. De menjünk inkább a Pipa utcán a Fővám térre, végtére is ott lesz a fő helyszín, Weiner Janka fényképészműterme és tetőterasza. Szóval hogy a forráskutatás és az írás. Először is vannak az alapötletek és a beindító dokumentumok. Mint a divatáru-boltos házaspár levelezése – a férj munkaszolgálatos –, és mennyire szeretik egymást! Aztán a másik szál, a soroksári-pesterzsébeti faiparosok – német-osztrák eredetűek, jómódúak, és igen eltökélten taníttatják fiaikat. A hazai német eredetű (sváb) iparos szülők a századforduló előtt általában is rendkívüli ambícióval indítják el fiaikat a karrier útján. Egyik típusuk a németbarát, majd Hitlerhez hű katonatiszt (például Werth Henrik), a másik részük viszont épp ellenkező irányba mozdul el – mint a passzív és az aktív ellenálló tisztek, Andorka Rudolf, Kádár Gyula vagy a kitűnő diplomata, Szent-Iványi Domokos, a függetlenségi mozgalom egyik vezetője, a Kiugrási Iroda prominense. Utóbbi például modellje Flórián Imre nevű hősömnek, aki nemes lelkű háborús előélet után ’45-ben viszont már arról kezd értekezni, hogy most jön a zsidó uralom; a fiatal zsidók a szovjettel paktálnak le, az öregek az amerikaiakkal. Amikor pedig a hatalom az úgynevezett Magyar Közösség-perben – egyébként kommunista nyomásra és hazug ármány révén – lecsap ezekre a figurákra, kiderül, hogy többségük ilyen ásatag és kártékony rögeszmék bűvöletében él. Az efféle dokumentumokat olvasgatva – például Rainer M. János vagy Ungváry Krisztián közlésében – az ember örvendezni kezd mint író, és elcsügged mint állampolgár. Hogy errefelé csak az ilyesminek vannak erős tradíciói?

Az merőben intuitív pillanat, amikor felhagysz a kutatással, és csak a regényt írod?

Z.P.: Ha közben megíródik a regény, akkor abba lehet hagyni. Amikor megakadok, nem tudok mást csinálni, mint hogy olvasok még, gyűjtögetek, kiírom, átmásolom, kiemelem, kidobom, fotókat nézek.

Írsz úgy a karaktereidről, mint ahogy egy festményhez előtanulmányok készülnek, amelyek aztán nem kerülnek be a műbe?

Z.P.: Hát csak nagyon vázlatosan. Hogy például Weiner Janka szerelmei – sorszámozva egytől négyig (mások szerint hétig), rövid jellemzéssel, a vonatkozó történet szinopszisával. De írtam szinopszisokat a még hátralévő feladatokról is. Tudniillik úgy gondoltam, szigorú leszek, és tömören fogok írni, ezért szinopszis formájában többször is összegeztem, hol tartok, mi lesz még, mi legyen.

Egy interjúdban azt mondtad, hogy mindenekelőtt szereted biztonságban érezni magadat – illetve a szöveget –, hogy a stratégiai-szerkezeti pontok meglegyenek, és hogy azokat tisztán lásd.

Z.P.: Ez most is így volt. A regénynek az az alapja, hogy 1940 szeptemberének egy éjszakáján játszódik. Valahol ott, a Fővám tér túloldalának egyik házában (mutatja) – egy elképzelt fotóműteremben és annak elképzelt teraszán, ahonnan lehet látni a Dunát és a csarnokot. Úgy terveztem, hogy ebbe az 1940-es éjszakába az első részt fogom sűríteni – míg a második pillér ’44-es lesz, a harmadik pedig, teszem azt, ’47-es. De rájöttem, hogy így nem fog menni, egy ilyen a hárompilléres regénybe túl sok építőanyagot kéne tömnöm, extenzív lenne és nehézkes. Maradok inkább az 1940-es egy pillérnél – avagy fatörzsnél –, ebből ívelnek időben hátra a visszatekintések, előre pedig a jövőbe-látások. Mert a többes szám első személyű narrátoroknak ezt is megengedem – csináljanak, amit akarnak. De amíg el nem dőlt a dolognak ez a mikéntje, a szerkezet, illetve a formai terv, addig nem tudtam nyugodt lélekkel írni sem.

Korszak, tér, figurák, szerkezet.

Z.P.: Hát, mint régen. Igen, ilyen ódivatúan.

Az elv, hogy a narrativitás tekintetében az Idegen testünk folytatja A fényképész utókorát, vagyis többes szám első személyű pozícióból szól az elbeszélés, ez már a korai szakaszban megvolt?

Z.P.: Igen, ez egy már létező eljárásomhoz való ragaszkodás – megszerettem, mert gyümölcsözőnek bizonyult. A fényképészben ez a megszólalás dogma volt, ami azt jelentette, hogy a „mi”-elbeszélők kiléte folyton változzon, de mindig azonosítható legyen, hogy kik beszélnek – ők a jelenet és a könyv szereplői, mellékszereplői egyben. A nehézségeket sem akarom elhallgatni – hogyan oldod meg, amikor egy szerelmi jelenetben van két főszereplő, de ők nem beszélhetnek?, hát akkor azt játsszuk, hogy belátunk, láthatatlanul is bent vagyunk. Most lazítottam ezen a dogmán, úgyhogy egyes szám első személyű narrátorként is bármikor megszólalhatnak a figuráim, miközben továbbra is kommentálnak a többes számú kórusok. És előfordulnak persze a nézőpontok közötti átbújós cserék, az első személyű pozíciók váltogatásai. A könyvnek ez a fajta retorikai szerkezete kétségkívül lassúbb olvasást kíván, cserébe adekvátabbá kell váljon, miközben nem szabad hogy öncélú maradjon.

Menjünk visszafelé a Vámház körúton!

Z.P.: Weiner Janka mondjuk valahonnan innen fényképezhette le unokanővérét, Emmát a Kálvin téri Fenyves áruház előtt (mutatja) – a háttérben Ybl takarékpénztára, melyet rommá fognak lőni. A harmincas évek végén ez a Fenyves volt a legmodernebb üzletház – míg Emmáéknak csak egy kis férfi-divatáruboltjuk volt a Kecskeméti utcában. Ezt a Lónyay utcai gyógyszertárat Duna patikának hívták, Imre itt találkozott először Weiner Jankával. Flamm – alias Flórián – Imre és Weiner Jakab kijöttek a gimiből, betértek a templom mögötti sikátorba, bevágták a táskájukat, és elkezdek együtt lógni. Ezek ilyen elképzelt kisjelenetek. Ez tehát a református negyed, Weiner Ottó itt lett papnövendék, ott volt Ravasz László elnök-püspök irodája – ő Bibó István apósa volt egyébként –, innen indul nagy óvatosan a zsidómentő misszió megszervezése, amelyben én Ottónak adom a főszerepet. Valójában ezt Éliás József, a Jó Pásztor misszió vezetője vállalta.

Körbesétáltuk a regényt, és visszahoztuk az íróasztalod mellé. A dolgozószobádban ülünk. Az egyik riporter egy veled készült beszélgetésben megemlíti, hogy Olasz Sándor előző regényeddel, A fényképész utókorával kapcsolatban a szemedre veti a többes szám első személyű narrációt, mondván, hogy ezzel ismét a kollektív bűnösség moralizáló megközelítését eleveníted fel. Válaszod egyértelmű: nem bűnösségről, hanem felelősségről van szó. Ezzel együtt, nem tartottál-e attól, hogy a regény kap mégis egy didaktikus-moralizáló hangsúlyt, ami elnyomja az egyéb szólamokat, árnyalatokat?

Z.P.: Hát igen, ez az a régi kérdés, hogy az irodalom tanít, nevel, szórakoztat. És mi van, ha rajtakapnak, hogy egy regénnyel nem csak irodalmi ambícióm van, hanem hadd mutassak meg neked valamit okulásul is, édes népem. De hát ez is egy módja az olvasó meghívásának. Nyilván nem tanácsos túlságosan direkt, előretolakodó hangot megütni. Irodalmilag hatékonyabb és leleplezőbb is, ha például az elbeszélők azonosuló módon, belülről kezdenek képviselni egy értékrendet, érvelést – így jobban kiderül, hogy miféle észjárások foglyai, asszisztensei és ágensei azok az alakok. Az kétségtelen, hogy ezek provokatív szövegek – kiragadva pedig sokszor viszolyogtatóak –, megértésükhöz szükség van a regénybeli kontextusukra.

Mennyire foglalkoztat, hogy ez a könyv milyen diskurzusba érkezik?

Z.P.: Érdekel, de másodlagos kérdés. Meg nincsenek is már illúzióim, hogy egy regény bármiféle – úgymond közéleti – vitát beindíthatna érdemben. Amúgy az ilyesmihez nem is volna szükség a fikcióra. Azokat a szövegeket, amelyekre támaszkodom, amelyekből idézek, a megfelelő helyeken publikálták és kommentálták a történészek – például Ungváry Krisztián vagy Rainer M. János. Mint ahogy olvashatók a már említett Szent-Iványi Domokos memorandumai, feljegyzései – amelyek engem alaposan fejbekólintottak, de nem vettem észre, hogy bárki más egyáltalán észrevette volna őket. Hogy miféle vitáktól hangos közéletünk manapság, azt látjuk – a mi nyomorúságos szellemtörténeti tradíciónkról és mai újravirágzásáról sajnos alig beszélünk.

Ebből a szempontból vállalod az a fajta korszerűtlenséget, a programadás szándéka nélkül, hogy a prózaírónak mégis csak volna egy olyan feladata – szűkítsük: neked –, amely szerint ennek a közösségnek, a Kárpát-medencében élők közösségének az önismeretét kiigazítsa, befolyásolja. Szembesítse a tévhitekkel.

Z.P.: De ha lehet, csak a szépirodalom útján, mondjuk regény által. Nekem már az is sok, hogy így beszélek róla. Hogy el kell magyaráznom, mit akar mondani a könyv. Az csupán rejtett becsvágyam, hogy ezek a dolgok önjáróan, csakis a könyv olvasmányélménye által szólaljanak meg – anélkül, hogy én locsognék róla, hogy előrecsócsálnám. Hanem ha lehetne inkább úgy, hogy olvasás után elalszik az ürge, és arra ébred, hogy már mondjuk egy kicsivel kevésbé rasszista.

Közben belép a legifjabb Závada; Závada Jancsi vagyok, mutatkozik be udvariasan mindannyiunknak.
Z.P. Hol voltatok, Jancsi?
Závada Jancsi: A játszótéren. Vettünk Misinek cipőt. Az óvodának a játszóterén voltunk. Volt egy másik óvoda, ahol volt egy másik játszótér. Lefényképezhetem apát? Ezt kell megnyomni?
Ahoj, int búcsút Jancsi.
Belép a bátyja, Gyenis Misi: Sziasztok!
Z.P.: Szervusz Misi, ez már az új szandál, ami rajtad van?
GY.M.: Igen. Most bemegyek játszani.

Az utóbbi két regényedben a fejlődésregényre jellemző motívumok is vannak. Valahol nyomatékkal hangsúlyoztad, hogy neked is megvan a saját fejlődésregényed. Melyek a legfontosabb szövegelési pontjai?

Z.P.: Nyomatékkal? Akkor biztos az én életem is kész fejlődésregény. Édesanyám és az osztályfőnököm az általános iskolában azt találták ki, hogy Szegedre adnak be gimnáziumba, és mert a tanárom matek-fizika szakos volt, hát erre a tagozatra. Egyébként ő hurcolt engem előtte mindenféle fizika-vetélkedőkre. Tótkomlósról a nagyvárosba érkezett gyerekként elég sokat olvastam, a reáltárgyakban az eminensekkel nehezebben tartottam a lépést, és elég magányos is voltam. Radnóti Miklós Szegeden – meg Kossuth Lajos –, ilyesmikről írtam kis pályaműveket, míg a többiek matek-versenyeken indultak. A sok-sok olvasás, amire a gimnáziumi évekből alapvetően emlékszem. E tekintetben jobb volt, mint ha otthon maradtam volna; egy szegedi albérleti szobában teljesen a magam ura lehettem.

Bizonyos olvasmányaid felvetették-e a prózaírás ambícióját?

Z.P.: Nem, épp ellenkezőleg. Azt láttam, hogy itt hatalmas írói teljesítményekről van szó, amelyeknek nyilvánvalóan lehetetlen a nyomába eredni. Áttételesen persze volt ilyen hatás, ami nálam például a szerelmi levelezésekben mutatkozott meg. De már naplót írni minek? Kinek? Az nem érdekelt. Az egyébként meglévő grafomániámat az egyetemi években interjúkba és tényirodalmi területekre kanalizáltam. Ezek nyilván elfojtott írói szándékok. Akkor azt mondtam, hogy szeretnék jó szociográfiákat írni. Vági Gábor barátom mondogatta a halála előtti hónapokban, hogy ő most már csak írni akar. És én mélyen egyetértettem vele, csak nem mondtam, hogy én is. De ezt a témát, hogy konkrétan mit is, szemérmesen kerülgettük. Hülyéskedve legmesszebb addig jutottunk, hogy hamis-falumonográfiát kéne csinálnunk, hogy ne kelljen hozzá talpalni, gyűjteni, interjúzni. Elegünk volt a kérdőívezésből, kódolásból, magnózásból. Orosházán 1990-ben úgy álltam fel a kérdőívvel egy parasztasszony mellől, úgy surrantam ki, amikor ő kiment disznót etetni, hogy soha vissza nem tértem ebbe a helyzetbe. Akkor már tizenöt éve ezt csináltam, elég volt.

Amikor a Holmi szerkesztőségének tagja lettél, mi volt előbb? Azért vállaltad a szerkesztőségi szerepet, mert író akartál lenni, vagy ez ott alakult ki?

Z.P.: Először az volt, hogy ’90 májusában meghalt Vági Gábor. Radnóti Sándor és Pécsi Juli mint Vági barátjára gondoltak rám, és ajánlottak a Holmiba Gábor helyett. Persze a szerkesztőtársak arra gondoltak, hogy a nagy átalakulások közepette a társadalmi változásokat rögzítő szociográfiát, riportot, dokumentumközlést kéne megerősítenem. A tényirodalom térfoglalására számítottunk, amiből semmi nem lett, mert a regisztrálás legfontosabb eszközévé közben már a kamera vált. Én viszont megpróbáltam hasznosítani magam irodalmi szerkesztőként; szövegeket patkoltam meg, és recenziókat írtam. Többek között a „Hol zsarnokság van…” vagy az „Ah, Amerika!” című dokumentumkönyvekről (mutatja), de írtam Tar Sándorról, Bajor Andor novelláiról, Megyesi Gusztáv publicisztikájáról, Lázár Ervin Bab Bercijéről. És publikáltam „Saját idők nyomai” címmel fotós dokumentum-feldolgozásokat – nem a Holmiban. De közben írtam már novellákat is – ezeket a Holmi még a belépésem előtt elkezdte közölni, ez persze bátorító és biztató volt nekem –, ezekből lett a Mielőtt elsötétül című kötet, de csak ’96-ban.

Az a két ember, aki a Holmi irodalmi ízlését meghatározta, Réz Pál és Domokos Mátyás, markánsan más generáció. A kortárs irodalomról is sokszor éles ítéleteik voltak. Ez nem zavart?

Z.P.: Ez jó kérdés. Sokszor szembesültem vele – ami nyilván természetes –, hogy egészen másképp gondolkodom például a saját nemzedékemről vagy a nálam fiatalabbakról, mint ők. De egyrészt ezt mindig a legőszintébben meg lehetett vitatni – még ha a döntés során le is szavaztuk egymást –, másrészt a nálunk publikáló kritikusok mindig a befolyásolatlan, autonóm véleményüket írták meg, harmadrészt a legfontosabb ügyekben egyetértés volt, illetve lehetséges volt az együttműködés. Végső soron pedig beláttam – különösen Domokos Matyi kiválása, később a halála után –, hogy legjobb, ha a Holmi elsősorban Réz Pál szerkesztői szellemét tükröző lap marad. Én ehhez szívesen hozzájárulok a magam szerkesztői ízlésének „konstruktív kritikájával” akár, de nem ambicionálok például saját, különbejáratú prózarovatot. Viszont az a szellemi légkör, amit nekem a szerkesztőség – elsősorban persze Réz – jelent, a mai napig nélkülözhetetlen, kimeríthetetlen bányám, az irodalom, különösen persze a XX. századi magyar irodalom magas fokú egyeteme. Réz mindig tud valami használhatót mondani – akkor is, ha konkrétan kérdezem, vagy ha gondom van. Ha egy figuráról gondolkodom, akkor vagy ajánl egy memoárt, vagy elkezd valakiről mesélni, és azt veszem észre, hogy belevág az ötletembe. És ahogy öregszik, egyre jobb a memóriája – szemben a miénkkel. Nem szeretnék olyan szerkesztőségben dolgozni, ahol mindenki mindenről ugyanazt gondolja. Ha ilyen helyen húztam volna le 18 évet, tartok tőle, hogy meguntuk volna egymást.

Németh Gábor-Jánossy Lajos