Takács Ferenc: Szerintünk

Závada Pál új regénye egyrészt kapcsolódik a Jadviga párnájá-hoz és a Milotához, s ennyiben folytatás, illetve egy regénytrilógia utolsó tagja: a fél évszázad hossznyi történet tárgyi kiindulópontja és jelképes vonatkoztatási kerete itt is a főként szlovákok lakta alföldi falu, az itt élők, innen indulók (és innen elhurcoltak) története adja ki a regény alapját, nemzedékeken átívelő sérelmek és jóvátételek, haragok és szövetségek, egyéni pályák és közös sors krónikáját.
Másrészt A fényképész öröksége nagyonis másféle regénynek íródott, mint elődei. Tartalmi téren például két irányban is tágabb az új regény szemhatára. Egyrészt megjelenik benne a nagytörténelem, az 1942 óta eltelt időszak magyar eszme-, erkölcs- és politikatörténete, mégpedig egy allegorikus világosságú és paradigmatikus tanulságokkal szolgáló életrajz formájában: Buchbinder Miklós zsidó fényképész 1942-ben készült felvételén Dohányos László radikális népi értelmiségi és szociográfus látható a történet szereplőivel. Falukutatóként került kapcsolatba velük, később ellenállóként, majd rákosista miniszterként, végül a paraszttársadalom tudós vizsgálójaként keresett (és tévesztett) folyvást utat a korszak szellemi és erkölcsi zűrzavarában. (Kulcsregényt olvasunk: Dohányos László alakjának és pályájának a rajzában nem tudjuk nem felismerni a tudós parasztpolitikus Erdei Ferencet.)
Másrészt A fényképész öröksége olyan személyes és önéletrajzi elemekkel is dolgozik, amelyek a korábbi regényekben nem jelentek meg, legalábbis nem felismerésre és azonosításra felkínált formában. A regény utolsó fejezeteiben a fiatal Koren Ádám életét követhetjük nyomon a hetvenes évek végétől: egyetemi éveit, sodródását a pesti értelmiségi (fél)világban, filmesek, képzőművészek, szamizdatos másként gondolkodók és hasonlók között, majd tétova szocigráfusi-szociológusi pályaválasztását. Kulcsregény ez a történet is: Koren Ádámban nem tudjuk nem felismerni Závada Pált (aki – bár nem bíztat fel rá – tiltani sem tiltja meg az azonosítást).
De újdonság A fényképész örökségé-nek az elbeszélői módszere is. A korábbi regényekben – a Milotában kiváltképp – a naplók, magnetofonfelvételek, stb. fikciós keretében megjelenő konfesszionális elbeszéléstechnika volt az uralkodó, azaz a szereplők maguk alkották meg a maguk történetét (s magukat is). Itt viszont a szerzői elbeszéléssel és annak tárgyiasságával, sőt személytelenségével operál Závada. Hangsúlyosan írói szerkesztmény az elbeszélés gépezete: az 1942-ben, 1968-ban és 1977-ben induló idősíkok nem kronologikus váltogatása, majd a zárófejezetben a három sík egybeolvasztása. Általában is jellemzi a regényt a nagytörténelmi, szociológiai és önéletrajzi elemek „életességének” tudatos ellenpontozása az elbeszélés jellegzetesen „irodalmias”, azaz művi és konstruált voltával. Ez különösen a záró részben működik izgalmasan: Koren Ádám budapesti ifjúsága, reménytelen és beteljesületlen szerelme, közömbös sodródása (észre sem veszi, hogy rendszerváltás történt!) és felnőtté válása Flaubert Érzelmek iskolájá-nak gondos átirata, azaz irodalmi utalás, mely így semlegesíti – vagy legalábbis tárgyiasítja – az ugyanitt felhasznált önéletrajziságot.
S ugyanilyen újdonság az elbeszélés sajátos kollektivizálása. „Mi úgy gondoljuk”, „szerintünk ez a helyzet”: az elbeszélésbe folyvást beleszólnak – tanúként, résztvevőként, cinkosként, segítőként vagy akár gyilkosként – akik éppen jelen vannak, vagy voltak. Ez a kórus persze mindig más és más összetételű: van, amikor egyetlen személy, de van, amikor maga az egész nemzet, mindkét esetben többnyire a maga mi-tudatával, átlag-véleményeivel és torz előítéleteivel.
Azaz Závada ezúttal mindannyiunkat beleírta regényébe. Több és többféle regény lett így A fényképész öröksége, széthúzás és egybetartozás izgalmas és sikeres egyensúlya.