Erdély fővárosának bevételéről a holnapi számban tudósítom olvasóimat, írja le Urbán Vince a zárómondatot, és rácsavarja a kupakot a töltőtollára. Föllélegzik és órájára pillant, így fogja elérni még a János vitéz végét. A színház előtt megvárja, hogy kitóduljanak a nézők, köztük az unokabátyja, Flórián Imre a társaságával. Van velük egy elég szemrevaló facér vörös – kezdés előtt még beszéltek is pár szót, míg a kitáruló kapu felé meg nem indult a díszelőadásra kíváncsi tömeg.
Maga nem jön?, néz rá vissza a nő.
Nem, hát nekem…, és mutatóujjával Vince önkéntelenül koppint a szíve fölé a szivarzsebére, vagyis az oda beakasztott töltőtollára.
Mit mond?, hogy a szíve…?
Nem, dehogyis, hebeg zavartan, csak hogy dolgom van még...
De hát úgysem értenék már egymás szavát a lármában, távolra sodródva. Állna neki bemutatkozásképpen elmesélni, hogy ő egy olyan firkász, aki az országgyarapítási örömünnep élményszerű tudósítására kötelezte magát? Kezdtem volna magyarázni, hogy míg a vendégsereget bezzeg már csak a mulatság várja, nekem nemcsakhogy a délelőtti katonai parádét kell sürgősen megírnom, de még vissza is akarok nyúlni a hajnali Csucsáig?! Ahogy tekintetemmel követem a nőt, annyit látok még, hogy egy férfikönyök alaposan belapítja azt a fekete csipkébe bújtatott, dús emlőt, mégpedig a felém esőt.

Kedves naplóm, a csodák ugrásra készen, acsarogva szaggatják pórázukat.
Szív Ernő ma erre a hörgésre ébred fél 6-kor, bekapcsolja az Eurosportot, a Napkeltét, a CD-lejátszót meg a hajszárítót. Isten áldd a hangzavart, morogja el fohászát, és egyszerre kilenc tárcát kezd el írni három lapba, s egyúttal leugrik a napi- és hetisajtóért.

Hölgyeim és Uraim!
2005 februárjában bizonyos alkalommal, amely legutóbbi regényemmel volt kapcsolatos, afféle „beszédet” kellett a hallgatósághoz intéznem. Mivel hogy e mai összejövetel számomra hasonlóan megtisztelő és bátorító, engedjék meg, hogy fölidézzem annak pár gondolatát és egy gesztusát.
Akkor ugyanis elhatároztam, hogy – függetlenül opuszom esztétikai minőségétől, hisz e tekintetben a szerző burkolózzék szerény (de legalább álszerény) hallgatásba – ami e műbe foglalt kérdések tárgyát illeti, azaz tematikus tekintetben nem fogok csöndben maradni. Megragadtam tehát az alkalmat, és bátorkodtam fölajánlani A fényképész utókora című regényemet a nemzeti irodalom befogadó kebelébe, szövegének testébe. Hátha tekinteni lehetne ezt a könyvet is egyetemesen magyar nemzeti sorsunk fundamentumait feszegetőnek, nép-nemzeti gyökerűnek s elköteleződésűnek – annak ellenére, hogy…

Esős vagy téli időben, ha összeverődtünk, gyakran került szóba, de még a legöregebbek se láttak a dologban tisztán, hogyan is kezdődött vajon minálunk az őszibarack-termesztés. Honnan hozták, és vidékünkön ki honosította meg ezt oly kiválóan, hogy vitán felül mi lettünk ebben az elsők.

Ki, hát a Hauser gazda, úgy mondják. Hauser András, akinek Róth Teréz volt a felesége, két rokongyereket fogadtak örökbe, mert sajátjuk nem volt.

Ezt olvastuk mi is, hogy a szájhagyomány szerint.

Hölgyeim és Uraim!
Ha az embert kitüntetik valamely opuszáért, óhatatlanul is dagad egy-két pumpafújásnyit a kebele meg az abba foglalt önérzete, s már-már nőni látja önnön ázsióját. Na, itt tanácsos megtorpanni, s észbe venni, hogy önmagában egy díj – noha jelez értékítéletet – sem fixre vehető nívót nem okvetlenül garantál, sem maradandóságot nem feltétlenül szavatol. (De persze ki sem zár.) Enművének esztétikai minőségét illetően a szerző mindenesetre burkolózzék szerény (de legalább álszerény) hallgatásba, s bízza a dolgot a szakmára, a közönségre, az időre.