Szincsok György interjúja

A Jadviga párnáját sokan a regény sodró lendülete és sajátos stílusa miatt szerették. A Milotáról kevesebbet írtak a kritikusok, ám sokan dicsérték a regény eredetiségét. A fényképész utókora is meglehetősen sajátos módon közelít az elmúlt évszázad történelmi eseményeihez és emberi kapcsolataihoz. Nekem úgy tűnik, a regény struktúrájának folyamatos megújítását tartod egyik legfontosabb feladatodnak.
A Kossuth-díjat azután kaptad meg, hogy megjelent regénytrilógiád utolsó darabja is, A fényképész utókora. Ez az elismerés lezárása egy korszaknak, esetleg egy új időszak kezdete életedben, illetve alkotói pályádon?
Miközben tényleg örülök a díjnak, valójában nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Tudni kéne hozzá, mit írok legközelebb, vagyis a jövőbe kéne látni. Az ilyesmi ugyanis – hogy tehát a legutóbbi könyvvel tényleg lezárult-e valami korszak, vagy sem – csak utólag dönthető el. Ez jelenti azt is, hogy a fejemben gomolygó munkatervek közül még nem választottam, és eldönti azt is, hogy ez a kitüntetés pusztán protokolláris értelemben jelent-e majd választóvonalat (tudniillik hogy innentől fogva már nem fogok díjakat kapni), vagy valami tényleg változik majd a pályámon is.

A fényképész utókorának jónéhány fejezete játszódik Szegeden. A Radnóti Miklós Gimnáziumban eltöltött évek alatt eszedbe jutott az a lehetőség, hogy egyszer regényíróként térsz vissza ebbe a városba? Magyarán írogattál-e már gimnazista
korodban?
Neked – mint szintén Szegedre került falubelimnek – nyilván hozzám hasonlóan, személyesen is ismerős helyzet az, amibe regényhősömet, Koren Ádámot állítottam. Koren nagyjából egykorú velem, ugyancsak falusi gyerekként lesz belőle nagyvárosi diák, és nemcsak a gimnáziumot végzi Szegeden, hanem – velem ellentétben – az egyetemet is itt kezdi el. Ezzel be is fejeztem annak fölsorolását, hogy hősöm és jómagam miben hasonlítunk – a helyszín hangulatának érzékeltetéséhez viszont nagyon is fontosnak bizonyultak a Szegeden eltöltött éveim, élményeim. Lehet, hogy úgy volt velem akkor, hogy amit a leginkább szerettem befogadóként – például tényleg a regényolvasást –, abban tudtam volna legkevésbé elképzelni magamat mint aktív teremtőt: Azaz regényíróságról tényleg nem mertem ábrándozni – annál jobban tiszteltem én a nyomtatott betűt. „Írogatás” elvétve fordult elő – egy-két novellakezdeményt megmutattam a magyartanárnőmnek, a feledhetetlen Lotti néninek (Moldovay Kálmánné). Ám ennek inkább kapcsolatépítési okai voltak (szerettem volna közelebb cselezni magamat hozzá), nem pedig írásművészetiek (hiszen tudtam, hogy konvencionális, hervatag banalitásokat írok – miközben a fogalmazás: minimum négyötöd). Ha viszont „írogatáson” nem a kvázi-, hanem a valódi szöveggyártást értjük, akkor igencsak végigírogattam a gimnáziumi éveimet, tudniillik a levélműfajban.

Úgy tudom, a szegedi Ságvári Endre Gimnáziumban érettségi tétel lesz a Jadviga párnája. Milyen érzés érettségi tétellé válni?
Kedves Gyuri, hátam mögött már egypár szó- vagy írásbeli interjúval, megvallom neked: A „milyen érzés?” kezdetű kérdésekkel – noha pontosak, helyénvalóak s általában a közönséget is érdeklik – nem tudok mit kezdeni. Ráadásul pont olyankor szokták föltenni őket, amikor kétségtelenül van egy hír, de az érintett leginkább tényleg csak feszenghet, ha szembesítik vele: Milyen érzés, hogy most faragják éppen isteni alakját márványba? Hát, dermesztő egy érzés. Miközben, tudod, az ember nem szeret beledermedni semmibe – egy mégoly megtisztelő pózba sem. Válaszom tehát: Ez egy „nagyon-nagyon-örülök” érzés, de jövőre tessenek Darvasit, Garaczit meg Kukorellyt tételbe venni.

A Jadviga párnáját sokan a regény sodró lendülete és sajátos stílusa miatt szerették. A Milotáról kevesebbet írtak a kritikusok, ám sokan dicsérték a regény eredetiségét. A fényképész utókora is meglehetősen sajátos módon közelít az elmúlt évszázad történelmi eseményeihez és emberi kapcsolataihoz. Nekem úgy tűnik, a regény struktúrájának folyamatos megújítását tartod egyik legfontosabb feladatodnak.
Ezeket a soraidat egy befogadói nézetrendszer sűrítményének is érthetem: Vagyis hogy a regénystruktúra folyamatos megújítása érdekében így jutnék el én a „sodró lendülettől” és „sajátos stílustól” a dicsérhető „eredetiségen” át a történelmi eseményekhez „meglehetősen sajátos” módon való közelítésig. Ahogy „sokan” értik legalábbis. Lehet igazuk természetesen. Tanúskodhat ez az álláspont például arról is, hogy egyre nehezebb olvasni a regényeimet. Nem tudom, így van-e, de: A szándék szerint legalábbis sosem azért alkalmazok valamely formai megoldást (hogy mondjuk hány elbeszélőt, hány idő- vagy cselekményszálat működtessek, és milyen elrendezésben, stb.), hogy valami eredetien újjal kísérletezzek, hanem mert az adott helyzetben azt és úgy látom a legalkalmasabbnak: Nem a formai „öncél”, hanem a (végül is nyertes, mert megvalósult) aktuális formában föltáruló műegész szempontjából. Úgyhogy „legfontosabbnak” mégsem tarthatom „a regény struktúrájának megújítását”, legföljebb – mondjuk így – nem bánnám, ha mellesleg éppen megújulna, miközben én alakokat próbálok teremteni és mozgatni olyan helyzetben, amit a mondatformálás mikéntje kell hogy elevenné tegyen, nem pedig az úgynevezett „élet” papíron való „tükröző” leképezésének igyekezete.

Jó barátod Darvasi László, szegedi író. Megosztod-e vele vagy más íróbarátoddal alkotói dilemmáidat, esetleg terveidet? Kikéritek-e egymás véleményét a kéziratokról?
Pontosan ez történik. Ezért tartunk barátot. Legalábbis ha írók vagyunk, a fentiek jegyében, szó szerint ezért. Persze nem lehet parttalanul, nyakló nélkül zúdítani mindent a másik nyakába. Hisz az még egy teljes embert kívánna: barátunkat teljes fegyverzetben, folyamatosan olvasgatni-szerkeszteni, biztatni. Számomra Darvasi – Parti Nagyhoz hasonlóan – olyan feltétel nélküli jóbarát, akihez a véletlen (vagy nem a véletlen) folytán szakmailag is nagyon sok közöm van: Éppen azzal vagyok ugyanis reggeltől estig elfoglalva, mint ő: írással – ami azt is jelenti, hogy egészen mással. Hiszen másképpen és mást írunk (ami természetes), viszont drukkoló szeretettel támogatjuk egymást életben és irodalomban – ami nem feltétlenül természetes, de velünk szerencsére így van.