Szembenézni apáink korlátoltságával

Váradi Júlia interjúja

– Buchbinder fényképésznél van egy fotó, 1942-ben készült, amelyen piaci népség
látható. Mindenféle nemzetiségű, sorsú, tanultságú ember. Riadt arcokat is látunk,
valami nagy sorsfordulót érzékelnek, de még nem tudják, hogy mi fog történni
velük. Ezeknek az embereknek a sorsát ismerjük meg ebben a könyvben,
amelyet egészen másnak érzek, majdnem összehasonlíthatatlannak a Jadviga
párnájával, és a Milotával; mintha új Závada Pál jönne elénk, kezében A fényképész utókorával.
– Az első jelenetben vendégek, falukutatók érkeznek a falu piacára, egyrészt nyitottak, minden iránt érdeklődőek, másrészt gőgösen öntudatosak – különösen, ha olyan figurába botlanak bele, mint Buchbinder, a fényképész. Aki hát… olyan kinézettel, rasszjegyeket is visel magán, és aki csak úgy elkezdi őket fényképezni – hát mi más tolulna föl bennük, mint hogy mit képzel már ez a kis zsidó?, hogy mer belefényképezni a szemembe? És ennek megfelelően gyanakvóak a helybéliek is a jövevényekkel szemben. Az a fénykép egyébként mint fontos tárgyi rekvizitum vonul végig a regényen, hiszen a rajta szereplők sorsát kutatjuk, keressük mi – így, többes számú narrátorok. Ezt a Buchbindert a Jadviga párnájából mint Ondris jó barátját lehet ismerni – tehát ez egy másik könyv, amelybe viszont átsétálnak némely szereplők a korábbi regényekből.

– Próbálnám azt a három síkot megragadni, amelyek folyamatos fenntartásával jön
létre, azt mondanám, a nagyregény. Az egyik a fénykép és a fényképen lévő embereknek a sorsa, nagyjából ötven év, amit átfog. A másik sík, amelyet emlegetett, maguknak a narrátoroknak a sorsa. Kik is vagyunk mi, honnan nézzük, milyen szemszögből, hányfelől, milyenféleképpen lehet látni ugyanazt a történetet. A harmadik sík a történelem, amely körülveszi a fényképet.

– Igen, ami a regény szerkezetét illeti, három különböző idősíkban kezdődő történet fonódik egybe, amelyek két generációról beszélnek. A történelmi regényszálban
a fényképezés jelenetét követő időszak halottai, majd pedig rabjai vonulnak fel – egészen föl a miniszterekig –, különféle történelmi fordulatok szerint változó helyzetekben, amely helyzetek megváltoztatják, deformálják, átalakítják a gondolkodásukat, egymáshoz való viszonyukat. Barátságok, szerelmek törnek meg, rettenetes eszmék, gondolatok kavarognak a fejekben a háború alatt, a végén és utána. A magyar történelem létező motívumaiból, forrásaiból, figuráiból gyúr össze magának az ember a maga céljai számára hősöket is, jeleneteket is, történeteket is – amelyek között persze hogy akadnak felismerhetőek. Különösen, ha az ember minisztert léptet föl egy regényben. A népi mozgalomból indult írók, szociográfusok, politikai vénával és a társadalmi igazságtevés indulatával fellépő figurák jellemzően a parasztpártban politizálnak. Belőlük választottam egy markánsan tipikus alakot, aki a parasztpárt balszárnyának színeiben kommunista politikussá válik, és örökös miniszter lesz. De hát ő csak egy a számos figura közül...

– Tiltakozik az ellen, ahogy hallom, hogy neveket megjelöljünk, mert ez egy
regény, és a regényíró szeretné, ha a regény szereplői regényszereplők maradnának, és nem pedig egy-egy meglévő sors megjelenítései. Miközben persze elég pontosan jellemez egy-egy ismert történelmi figurát. Miért volt fontos, hogy a népi írók mozgalmát ennyire közelről nézze végig?

– Ebben a társaságban nekem tulajdonképpen elődeim vannak; a pályámat úgy is
lehet nézni, hogy én egy népi író vagyok, faluról jöttem, paraszti származású vagyok,
szociográfus is voltam.

– És foglalkozott is falukutatással.

– A falukutatók életét ezért tudtam közelről vizsgálni. Az ember a saját élményeiből is dolgozik. És talán ezért is érint engem a dolog érzékenyebben. Akikről itt szó van, azok az apáim – így is lehet apázni –, egyik oldalról nagy formátumú alakok, akik tiszteletet ébresztő elszánással azon voltak, hogy fölemelik népüket, és életüket szentelik annak, hogy ezek a rettenetes félfeudális viszonyok Magyarországon megváltozzanak. Ugyanakkor szembesülnöm kellett a korlátoltságukkal. Borzasztó érveikkel, gondolataikkal, elképzeléseikkel, amelyeknek a regényben is óhatatlanul szörnyeteg bekezdésekbe kellett torkollniuk időnként. Amikor az ember lapozgat a forrásokban, és látja, hogy milyen módon volt mindez elgondolva, hogy mintha nem lehetett volna a korabeli magyar viszonyokra nézve bármilyen társadalomkritikát kifejteni anélkül, hogy mondjuk tizenkét mondatból háromban ne zsidózzanak például. Még akkor is, ha teszem azt a birtokviszonyokról van szó. De ugyanígy a nagytőke, az ipar vagy éppenséggel a sajtó visszásságainak ostorozása sem volt elképzelhető – mintha valóban nem volna elképzelhető – anélkül, hogy ne jött volna a szájukra, hogy ez zsidós. Zsidó befolyás, túlsúly, egyebek – hogy rontják a magyar nyelvet, jidliznek, és különben is beleragadnak a zsidó öntudat befülledt formáiba. Ebben aztán előfordulhattak zsigeri ellenérzésű indulatos megszólalások és teoretikus, agyas érvekkel megalapozott fejtegetések egyaránt – rasszizmusukat tekintve is széles skálán.

– Ezért is próbálkozik azzal, hogy a szinte helyretehetetlennek tűnő, vagy máig legalábbis feldolgozatlan ellentmondásoknak a hátterét bemutassa?

– Az ember annak esik neki, ami a torkán akadt. Amit feldolgozatlannak talál.
Igyekeztem a regényben megjelenő szólamok közül mindenkinek adni egyet-egyet. Itt
megszólalhatnak, érvelhetnek a saját nézetrendszerükben a legkülönfélébb típusok és alakok, akár olyanok is, akiknek rendkívül markáns elképzeléseik vannak arról, hogy miért kell egy népcsoportot hibáztatni, bűnbakká tenni, vagy miért kell a magyar földet tőlük megtisztítani. Narrátoraink különféle kórusok, olykor kétszemélyes, olykor több főből álló elbeszélői karok.

– A görög drámák kórusaihoz hasonlóak?

– Így is lehet mondani. Akik valamely történet perifériáján feltűnnek – nézők,
mellékszereplők vagy beavatkozók –, és a következő bekezdésben átadják a
szerepüket, mint egy stafétát a következő kórusnak. Többes számú elbeszélők hosszú sorozata az, amely a regény alaphangját megadja.

– Az alaphangját, alapfilozófiáját is. Számomra folyamatosan azt a kérdést sugallja,
amit olyan sokan nem tesznek fel maguknak, hogy de mit csináltam én akkor, hol álltam
én akkor, mit gondoltam én akkor? Ezt a kérdéssort feltéteti az olvasóval is.

– Tudjuk, hogy erre nehéz választ adni; az egyik bekezdésben nyilas ideológusok beszélnek kommentár nélkül, senki nem teszi őket utána helyre, mert ez a narráció természete ebben a regényben. De nem szeretném azt gondolni, hogy az a néhány bekezdés ugyanolyan igazságot hordoz, mint pár oldallal később egy másik.

– Az a magyar sors, amely ebben az országban jut, vagy jutott az ötven év
hordalékaként mindazoknak, akikről ez a könyv szól, arra utal, hogy bizony
nagyon nehéz ezzel a hátországgal, ezzel a történelemmel boldogulni.

– Mert hát nem csak az apák a bűnösök, de bűnösök a gyerekek is. Nekik másfajta bűneik vannak – odanéznek-e, észreveszik-e, mi is történt az előttük lezajlott időkben. A könyv főhőse például észreveszi-e, milyen fénykép akadt a kezébe, hogy aztán faggatózhasson. Feladatának érzi-e, hogy megértse, mi történt, honnan jön, vagy pedig nem. Márpedig ha nem, akkor magából semmit nem fog tudni megérteni; akkor csak így fog végiglődörögni az életén, és eljut oda – ezeket a nagyon szomorú szavakat Flaubert-től loptam –, hogy „renyhe szívvel és munkátlan elmével” élje át azokat az időszakokat is, amikor igazán felpezsdülhetne akár a saját élete, akár a történelmi helyzet. Hiszen ekkor már 1989-90-et írunk.