Részlet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián 2006. december 18-án tartott székfoglaló előadásból

Hölgyeim és Uraim!
2005 februárjában bizonyos alkalommal, amely legutóbbi regényemmel volt kapcsolatos, afféle „beszédet” kellett a hallgatósághoz intéznem. Mivel hogy e mai összejövetel számomra hasonlóan megtisztelő és bátorító, engedjék meg, hogy fölidézzem annak pár gondolatát és egy gesztusát.
Akkor ugyanis elhatároztam, hogy – függetlenül opuszom esztétikai minőségétől, hisz e tekintetben a szerző burkolózzék szerény (de legalább álszerény) hallgatásba – ami e műbe foglalt kérdések tárgyát illeti, azaz tematikus tekintetben nem fogok csöndben maradni. Megragadtam tehát az alkalmat, és bátorkodtam fölajánlani A fényképész utókora című regényemet a nemzeti irodalom befogadó kebelébe, szövegének testébe. Hátha tekinteni lehetne ezt a könyvet is egyetemesen magyar nemzeti sorsunk fundamentumait feszegetőnek, nép-nemzeti gyökerűnek s elköteleződésűnek – annak ellenére, hogy…

Annak ellenére, kezdtem sorolni, hogy (1) nem csupán magyar (hanem szlovák, német, zsidó s egyéb) eredetű magyarságunk elevenébe vágó kérdéseket sorjáz. Annak ellenére, hogy (2) a magyarság pusztulása, fogyatkozása, illetve megmaradása sorskérdését az elbeszélés bizonyos történelmi ponton mint a koncentrációs táborokba való deportálás következményét tekinti és tárgyalja, s hogy e ponton (3) épp azt az elhíresült kérdést feszegeti, miszerint hol veszett el a magyar a magyarban. Annak ellenére, hogy (4) e regény az úgymond nép-nemzetet nem szüntelenül s pusztán áldozatnak, hanem egyszersmind tettesnek tekinti – hogy tehát nemzeti bűnrészességről is beszél, sőt (5), a hit és erkölcs letéteményeseit – vagyis az egyházakat s azok szolgáit – sem véli maradéktalanul bűntelennek és vádolhatatlannak. És annak ellenére, hogy (6) e könyv mondatai szembesülést ajánlanak némely elődmondatokkal: tudniillik a népi-nemzeti írómozgalom ’45 előtti hőskorának bizonyos okfejtéseivel, később pedig (7) a pártállamhoz való – mondjuk így – alkalmazkodásaival. Meg annak ellenére, hogy (8) ebben a könyvben a szülőföldjéhez mindhalálig hű, s faluja hagyományait műveiben őrző lokálpatriótát Buchbindernek hívják – aki eredetére nézve zsidó, hivatását tekintve fényképész –, és hogy (9) ez a regény a diktatúráknak azt a korát, amelyben játszódik, e fotográfus utókoraként rögzíti. S végül annak ellenére, hogy (10) a szóban forgó művet afféle posztmodernnek mondható stílusjegyek szeplőzik – például (11) az elbeszélők kilétére vonatkozó bizonytalanságok és egyéb léhaságok (12, 13 stb.).
De hiszen hát – beszéljek nyíltan – mégsem az előbbiek ellenére, hanem épp az elsoroltak miatt képzeltem volna és képzelném ma is szívesen úgy, hogy bár létezne oly nemzeti spektrum, amelybe könyvem betagozódhatna. Ha tehát a fentebb fölsoroltakkal együtt mutatna nemzeti irodalmunk közepébe. Mely meritum így ugyanis nem oda esne, ahová a nemzetinek mondott literatúra önnön sűrűsödési pontját egyébként tájolni szokta. Az a magyar nemzeti irodalom ugyanis, amellyel ez esetben számolni kéne, jelentősen mást foglalna magába, mint az, amit e fogalom manapság használatos értelme kijelöl és (mint a nemzet sorskérdései terepét) a maga számára szekértábori alapon lefoglal.
Tisztelt közönség!, folytattam, bár úgy állhatnék tehát ide most ezzel a könyvvel, ezekkel a könyvekkel, mint nép-nemzeti író! Ki tényleg vagyok amúgy – félparaszti sorból, faluról jött illető. Bárha oly időket élnénk, midőn az ilyesmi úgy lehetne természetes alkotója identitásunknak, mint édesanyánk neve vagy a szülők lakcíme (különben kihez és hogyan találhatnánk haza), és magától értődne például, hogy aki e példázatban volnék, ez az illető is hazájának rendületlenül híve, oh magyar!, noha származásra tót. Egészen az. Övéi pedig – a hozzá-tartozók – további nacionálékat is föl tudnának mutatni magyarságuk fundamentumaként. Ám ez mind mélységesen mellékessé válna, nem volna érdekes már akkor, ha oly időket élnénk.
De hátha már most sem érdekes, hátha különösebb értelme sincsen a stempliknek. S ha a tagadó verziók riasztóak („nem-népi, népietlen?, nem-nemzeti, nemzetietlen?”), akkor lehetséges, hogy a népi-nemzetivel se megyünk már sokra? Vagy ha a „népit” (mint mára kiürültet) lehagyjuk végre: Mely irodalom számítson nemzetinek? S melyikféle zárja ki magát e körből? – például az, amely nem-magyar témához, külföldi szereplőhöz nyúl? Vagy ha pusztán nem elég világos a hősök ide-tartozási vonala s ügyeik etnikai-társadalmi-történelmi beágyazottsága? Vagy mondjuk, ha egy mű röstellnivalók kiteregetésével lomboz le nemzeti önérzetet, akkor „nemzetietlen”?
Csupa zavar és zavart magyarázkodás sejlik a besorolás körül.
Tettünk hát egy nosztalgikus tiszteletkört bizonyos identitás-fogalmak körül, hogy ott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk: Semmi nem azon múlik, ott virít-e a kabáthajtókára kitűzve a jelvény – így a nemzeti tudat, kultúra, irodalom sorsa, állapota és ápolása sem.
Lehet, hogy mégsincsen szüksége se könyvnek, se szerzőnek borítóra-homlokra tapasztható besorolási megkülönböztetésre? Lehet, hogy nincs szüksége rá.
Ezért ha indító fölkínálásomat megismételhetem: Egyszerűen egy magyar író (fájdalommal mondok le a „nép-nemzeti” titulusról, csakúgy, mint a tót származás bukéjáról), egy illető – sőt, jó, legyen: egy ürge – ajánlja ilyen és ilyen című regényét és többi könyvét olvasóinak. Ezidőszerint e művek tehát hadd ne törekedjenek direkte a nemzeti irodalom befogadó kebelébe, szövegének testébe, egyszerűen legyenek csupán elérhetőek – a besorolás, pozíció, státusz és rang ügye pedig maradjon közömbös.
Hát ebben az értelemben foglalna széket az illető, ha erre sikerülne méltónak bizonyulnia.