Répa, retek, rasszizmus

Filip Gabiella interjúja

Závada Pál író. Elsősorban író. Bár neve után ott szerepelhet, hogy József Attila- és Kossuth-díjas író. Természetesen örül az elismeréseknek, de munkája szempontjából ennek nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Ahogy az sem befolyásolhatja regényeinek megítélését, hogy szereplőinek többsége a magyarországi szlovák kisebbséghez tartozik. Íróként nem akar senkinek, semmilyen eszmének a közvetlen politikai szószólója lenni, elsősorban irodalmi megfontolások irányítják figyelmét – közvetve pedig olvasóiét – olykor mégis politikai fölismerésre. Most – regényen kívül – azt is megfogalmazza, miért szeretné megérni, hogy az identitás megvallása „becsületesen ártatlan, a jelentéktelenségig természetes, azaz természetesen jelentéktelen mondat legyen”.
– Az elismerések – például József Attila-díj, az idén kapott Kossuth-díj, vagy a Nagy Könyv-jelöltség – miként befolyásolják mindennapjait? Gondolom, a meghívások, szereplések miatt kevesebb ideje marad saját munkájára, az elmélyülésre, az újabb művek megírására, de nyomasztó lehet a megfelelés kényszere is, hiszen az eddigiek alapján joggal várja az olvasó az újabb, az eddigiekhez hasonló vagy azokat tartalmában, formai megoldásaiban is meghaladó Závada-műveket.
– Jó, hát végül is mondhatjuk úgy is, hogy az embert – mint bárki más alkotót-munkálkodót – „nyomasztja” soron következő művének gondja. De ami az én esetemet illeti, nagyon nem szeretném, ha nekem „a megfelelés kényszere”, „az eddigiekhez hasonló vagy azokat meghaladó” elvárása diktálna. Az elvárást ki kell iktatni, nem dolgozhatunk valamiféle képzelt olvasói megrendelésre – legyen az mégoly überolvasó (hogy az überkritikusról ne is beszéljünk). Arról nem szólva, hogy dolgozni elsősorban szeretek, minden ezután jön, a nyomasztás is.
Az elismeréseknek, a díjaknak pedig az ember örül, aztán ezt az egész csinnadrattát felejtse el, mihelyt asztalhoz ül, mert az az arasznyi Kossuth-szobrocska nem fog segíteni megoldani egy következő regényt. Igaz, hogy meg se nehezíti a dolgot. Annyit pedig egy író szerencsére nem szerepel (ne is szerepeljen), hogy saját munkája (elmélyültsége!) lássa kárát.

– A korábbi – a szocialista eszmeiség jegyében fogant, leginkább a szocialista realista, „haladó” irodalmat népszerűsítő – olvasómozgalmak utáni hosszú csendet követően az idei év könyves szenzációja a nyugati mintára rendezett Nagy Könyv akció. Mennyire hisz az ilyen kampányok hatékonyságában?
– A helyzet állítólag nem túl biztató – nem pusztán az irodalom olvasásának romlik a pozíciója, hanem válság fenyegeti az írásbeliséget és „olvasásbeliséget”, vagyis a verbális kultúrát magát is. Így aztán az mindenképpen jó, ha könyvről, olvasásról beszél, voksol és játszik a publikum – a rengeteg szavazat pedig engem igazán meglepett. Más kérdés a hatékonyság – ami nem feltétlenül mérhető: Sajnos ennyi szavazó nem kezdett el egyszersmind olvasni – ahogy hallom, kevéssé nőtt a százas Nagy Könyv-lista köteteinek bolti vagy könyvtári forgalma. De a tévés ajánlóműsorok olvasásra buzdító és ízlésnevelő hatása sem igen látszik kiütközni. Holott épp e műsorokra lett és lesz elköltve az erre a játékra szánt pénz javarésze. Ha rajtam múlna, jelentős summát lehasítanék belőle könyvtári beszerzésre – és persze nemcsak a listás könyvekére –, továbbá a kortárs irodalom műveinek és alkotóinak bemutatására. Éppen azért, hogy minden erre méltó mű megtalálhassa a maga olvasóköreit, az olvasók pedig a nekik való könyveket és szerzőket.

– Hogyan szavazott?
– Én szavazni is a kollégáimnak a legkitűnőbb könyveire szavaztam – volna, ha el nem döntöm még az elején: ha választható lehetek, akkor nem leszek választó. Úgyhogy nem adtam le a voksomat, de úton-útfélen hangoztatom – nem egy és nem tizenkét könyvből álló, ám menetközben módosuló – listáimat. Örültem persze, hogy Jadvigám bekerült a százba, de tudtam, hogy versenye ezzel véget is ért – olvasóimnak ez úton is hálásan köszönöm a szavazatokat.

– Melyik könyv lenne Závada Pál Nagy Könyve, amit magával vinne arra a bizonyos – ilyen kérdésfelvetéseknél szokás szerint emlegetett – lakatlan szigetre? Tehát mi a nagy kedvence?
– Egy könyv nincs, ne is legyen. (A Biblia viszont ilyesmi, úgyhogy azt vegyük is ki a játékból). Ezért nem szeretem ezt a „lakatlan szigeti egyetlen könyvet” – mert ha már, akkor az inkább üres könyv legyen, hátha beleírom majd száműzetésem regényét. Hiszen ha egy szigeten olvasnivaló nincs, akkor föltehetően teleírnivaló papír sincsen, azt is vinni kell. Egyébként Flaubert, Tolsztoj és Csehov a kedvenceim, illetve Mikszáth, Krúdy, Móricz, Ottlik, Mészöly, Nádas, Esterházy, Parti Nagy.

– Kinek ajánlaná – lakatlan szigeti „túlélésre”– a Jadviga párnáját, kinek A fényképész utókorát, kinek a Milotát? Vagy kérdezhetném úgy is: foglalkoztatja-e, hogy kiknek ír, milyen a közönsége? Tudja-e, kik a Závada-rajongók?
– A fentiekből minimum az következik, hogy egyetlen könyvként még véletlenül se ajánljam a sajátjaim valamelyikét. Ha bármely más könyv is ugyanúgy választható, mint az enyéim, akkor persze ajánlhatom. És leginkább mindig a legutóbbit. De nem szoktam a regényeimnek külön-külön, recepcióesztétikailag vagy olvasásszociológiailag megalapozott befogadói köröket vagy közösségeket elképzelni. Olvasót különben is csak látni szeretek, hús-vér valójában – nem pedig elképzelni. Írószobában különösen dermesztő vízió lehet egy-egy földerengő olvasó – képzeljük csak el! Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olvasóim – áldassék a nevük – a szokásosnál élénkebb érdeklődéssel tüntetik ki munkáimat, találkozóra is elég gyakran hívnak, sőt, a véleményüket is elmondják. Úgyhogy tudok is – tudni vélek – róluk egyet s mást. Olvasóimnak az a szűkebb köre tehát, akikkel személyesen is találkoztam, kisebb részben húsz év körüli – a huszonöt–negyven éves korosztály majdhogynem hiányzik –, nagyobb részben pedig középkorúakból vagy idősebbekből áll. Ám mindezt úgy kell érteni, hogy ők 80-90 százalékban hölgyek. Ugyanis miképp korábban, úgy a mai olvasási apályban is messze a nők olvasnak többet.

– Mennyire figyel oda az olvasói visszajelzésekre, a kritikai megjegyzésekre?
– Érdekelnek, kíváncsi vagyok rájuk, a kritikákat elolvasom, sőt, elteszem. Az már más kérdés, hogy a szerző tud-e, akar-e hajlani arra, amerre a bírálat ajánlja. Közvetlen módon többnyire hiába is akarna, hisz rendszerint már kinyomtatott műről szól a vélemény. Inkább közvetve, hosszabb távra szűrhet le általánosabb tanulságokat a konkrétabb kifogásokból, ha egyáltalán. Ha akar egyáltalán – és ez esetenként másképp és másképp van. Lemérhető azon, hogy ha még kinyomtatás előtt kapunk véleményeket, akkor kinek a milyen ötletét fogadjuk meg, kinek a mijét pedig nem. Én általában azt a szabályt követem – akár mint tanácsadó, akár mint tanács-meg(nem)fogadó –, hogy: a) a véleményt és tanácsot figyelmesen meghallgatni, b) átgondolni, mérlegelni, c) végül egyedül és csak a műre magára nézve dönteni a javaslatok megfogadása vagy elvetése tárgyában. Nem mindig könnyű így eljárni – különösen akkor nem, ha mi vagyunk a tanácsadók.

– Az egyik szegedi gimnáziumban a Jadviga párnája érettségi tétel lett. Az iskolai oktatásban való megjelenés felveti a kérdést: értik-e vagy félreértelmezik a művét? Hajlandó-e segíteni műveinek helyes értelmezésében, vagy amikor íróként kiadja kezéből a könyvét, azzal olvasókra, a kritikusokra, az irodalomtörténészekre – és a tanárokra – bízza az értékelést, a besorolást valamilyen stílus-, műfaj-, irányzat-skatulyába?
– Igen, inkább ez utóbbira hajlanék, ha választanom kéne. Legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy nekiállnék tanárokat vagy elemzés-kidolgozókat kiigazítani, hogy ácsi, mert félre tetszenek érteni. (Nem ismerem egyébként a vonatkozó tanmenetet.) Mert hát nem elég kínos már magában az is, hogy az ember érettségi tétel? Kérdezték már, hogy milyen érzés – történetesen épp ott, a szegedi gimnáziumban –, azt feleltem, hogy először is feszélyező, másodszor pedig megtisztelő.
Mert mégiscsak „hajlandó” vagyok – persze, minden meghívást elfogadok, miért pont az érettségiző diákokét ne fogadnám el –, és akkor beszélek. Mint ahogy szövegelek az efféle interjúhelyzetekben is, vagyis elmondom, ha megkérdezik, mit hogyan gondolok – rendszerint arról, ami a legközvetlenebbül érint, vagyis a munkáimról. De nem állíthatom, hogy műveim „helyes értelmezését” segítem elő ezzel, mert hát ki tudja, mi az igazság az ilyesmiben. Hiszen mi, szerzők a voltaképpeni elemzést meghagyjuk – vagy szívesen meghagynánk – az értelmezőknek, s nem bánnánk, ha alaposan kiveséznének bennünket, és ha igazán „mélyenszántanának”, hiszen az ember a maga produktumáról inkább erősen fékezett tónusban, visszafogott magyarázatokban nyilatkozzon csak.

– Regényhőseinek többsége a magyarországi szlováksághoz tartozik, a központi helyszín – még ha időnként ki is lépnek onnan a szereplők – a magyarországi szlovák település. Nyilván Tótkomlós. Amikor eldöntötte, hogy regényeiben itt élnek, innen indulnak, ide térnek haza a szereplői, akkor mi volt az erősebb érv: ezt a világot, ezeket az embereket ismeri igazán, vagy inkább a szándék, hogy valamiképpen szolgálja szülőföldjét. A szolgálat emlegetésénél arra gondolok, hogy bár egyáltalán nem harcos politikusként, nem a kisebbség elszánt szószólójaként, hanem „csak” íróként, de mégis sokat tehet, és tesz is a magyarországi szlovákság megismertetéséért. Szóval, hogy harcol meg egymással a homo politicus és a homo aesteticus?
– Hát ez bizony olyan kérdés, amit magamnak ennyire tűhegyre még sohase vettem. Ragadjuk meg akkor a komolyabbik végét! Tényleg harcol-e a két homó, a politikai meg az esztétikai? Ha föltesszük – de meg nem engedjük –, hogy a politikai dimenzióban a „nagy” és a „győztes” a kóser, az esztétikaiban pedig a „hű” és a „szép”, akkor bizony a hazai szlovákság vonatkozásában a két mező folyton összeszikrázhatna: mert ha az igazsághoz hűek akarunk lenni, akkor nem nagy és nem győztes – ámde akkor lehet-e vajon szép. Hát mindegy, mondja erre a magamfajta, csak fölmutatjuk, ha már megragadtuk, olyan, amilyen. Nem azért mutogatjuk, mert a miénk – hogy hát akkor ismerje már meg a világ is –, de nem is azért, mert oly nagyon szép volna. Hanem a kettő közt valamiért – és mégis ezért is, azért is –, azaz nem harcol egymással a kettő.
Egyébiránt pedig mint homo politicus elmondhatom: 1. Nemhogy a magyarországi szlovák kisebbség harcosan politikus szószólója nem vagyok, de 2. abban sem vagyok biztos, feltétlenül jó-e nekünk, ha hűen megőrzünk valamiféle szlovák nemzeti identitást. 3. Szerintem ki-ki hadd veszítse ezt el lelkifurdalás nélkül, ha úgy adódott, hogy (magyarrá) asszimilálódott (ám ez se legyen kötelező), és elfelejtvén szlovákul már csak mint a családtörténet valamiféle mikszáthosan anekdotikus legendáját szerethesse őseinek eredetét. 4. Ugyanígy, gátlás nélkül lehessen (legyen szabad) elveszíteni magyar identitást is – és nyerni helyébe másikat. Ezért bárkit is legföljebb csak csábítsunk – teszem azt – magyarságának megőrzésére, de ne akarjuk erre még erkölcsi presszióval sem rászorítani! 5. Legyen szabad! Ne pedig (állítólagos) nemzeti-identitás-leszármazásának etnikai-etikailag kötelezett rabja. 6. Ám eközben én (aki az első szavakat az édesanyám által számomra választott anyanyelvemen, szlovákul mondtam ki) el nem hagynám magyar identitásomat, melyet – sokak mellett – Arany János nyelve és irodalma jelölt ki nekem. 7. És mégis le a nacionalizmussal, de mindegyikkel, hisz Közép-Európában (hogy messzebbre ne menjünk) ezek okozták (megfejelve a rasszizmusokkal) a legtöbb katasztrófát. 8. Még egyszer: önmagában nem érték, hogy valaki megőrzi magyar-, tót-, horvát-, sváb- vagy zsidó-SÁGÁT – hisz ez egyrészt magánügy, másrészt lehet, hogy illetőnk eközben elmulasztott egy számára ígéretes másik-SÁGOT. Például egy román nő hozományaképpen, akit amúgy neki teremtett az Isten, ám ez soha nem fog sajnos kiderülni. 9. Nem beszélve arról, hogy a -SÁGOK halmozhatóak. 10. Ha ma látszólag indokolatlanul azt a kijelentést halljuk egyszer csak leszögezni, hogy „én (itt egy közép-európai nemzet megnevezése következik) vagyok!”, megtoldva azzal, hogy „ez tán csak nem szégyen?!” – az efféle identitási vallomás mögül, fájdalom, nagy eséllyel fog előrukkolni egy masszív rasszista. Aki holnap már olyasmit üvölt, hogy Mogyorórszág a mogyoróké, ezért aki répa-retek, az takarodjon – vagy fordítva. 11. Ez többnyire sajnos így van – még ez idő szerint is –, holott az önmagában tényleg ártatlan mondat volna, hogy „ugyan mit szégyellnék már azon, hogy magyar (vagy tetszőleges nemzetbéli) vagyok”. 12. Szeretném megérni, hogy ez valóban becsületesen ártatlan, a jelentéktelenségig természetes (igen, tessék fölháborodni!), azaz természetesen jelentéktelen mondat legyen.
Hát ilyetén szószólással próbálom én szolgálni szülőföldemet is.
Ebből az is következik, hogy nem föltétlenül politikai szolgálat szándéka vezérel, amikor regényemhez témát, alakot, helyszínt választok. A Tótkomlósra hasonlító település, ugyanúgy, mint a szlovák nemzetiségű figurák kézenfekvő természetességgel adódtak, miként az írást illető egyéb döntéseket is igyekszem az irodalmi természetű megfontolások körében tartani. De hogy le ne tagadjam: az utolsó, a fényképész-regényemnek van politikai szándéka is, ám történetesen kevésbé akar szolgálni, mint fölrázni, provokálni.

– Már a Jadviga párnájában is megjelennek a zsidó származású szereplők, A fényképész utókora című regényében pedig riasztóan igaz képet mutat arról, hogy miként viszonyulunk például a zsidósághoz, és egyáltalán a mássághoz, hiszen homoszexuális fiatalokról is szó esik. Sőt, a Milota cselekményének alakulásában jelentős szerepe van a kábítószerezésnek is. Úgy tűnik, minden kisebbség, minden másság, minden alárendelt helyzetbe került ember helyzete foglalkoztatja.
– Az igazat megvallva: nem a -SÉGEK és -SÁGOK „helyzete foglalkoztat”, nem innen indul a dolog. Hanem magának a regénynek (belülről, ha mondhatom így) van egy rendje – például annak, hogy a neki juttatott paraméterek közepette elbeszélői figyelme merre pásztázzon. Így ha, mondjuk, veszünk egy II. világháborús nemzedéket, mellé pedig a gyermekeik nemzedékét – mert történetesen ők jutottak regényszereplői pozíciókba A fényképész utókorában –, akkor még kikerülni is lehetetlen volna a zsidóságról való beszédet. Persze bevallhatom, onnantól, hogy mint író ebben a kikerülhetetlen helyzetben találom magam, egyáltalán nem bánom, hogy zsidókról beszélhetek. Vagyis beszéltethetem narrátoraim többes szám első személyű kórusait. Például mert rájöttem közben valami furcsaságra. Nevezetesen hogy még az olyan társadalmi rétegek is, amelyek a közfelfogás szerint nagyon is hivatkozhattak a demokratikus és szociális eszmék, a hazafiság, a lelkiismeretesség, a becsület és egyéb nemeslelkűségek értékeire, milyen rettenetesek voltak képesek lenni. Hogy ilyen és olyan irtózatosan természetes – nevezzük most így: magyaros – modorokon, mondatokon és hozzáállásokon keresztül a maguk részéről is milyen magától értődően sorolták be a talán sajnálatos, ám – mit tehetünk, ugye – elfogadandó következmények közé felebarátaik és polgártársaik hatalmas tömegének elpusztítását. És hogy talán ez is olyasmi, ami nélkül az a dolog nem következhetett volna be. Ha nincs ez, hogy évtizedeken keresztül fokozatosan, az igazán mélyen barázdált elméket is komolyan foglalkoztató módon lehetett sokallani (!) ezt vagy azt a szerepüket, itt vagy ott számlálható előfordulásukat, végső soron pedig őket magukat, és lehetett e sokallásokra beletörődően tekinteni (hogy a támogatásról most ne is beszéljünk), ha mindez nem így történik, akkor… – és így gondolom, ezen a nyomon követni végig az egészet.
Ehhez képest abszolút esetleges, hogy a hetvenes évek végén egy Michel becenevű magyar fiú és egy Marcel nevű francia férfi szerelmesek lesznek egymásba. Vagy hogy drogosok is szerepeltek már regényeimben, tótokról nem is beszélve.

– Háború, fogság, deportálás, kitelepítés, téeszesítés,’56, ’68, rendszerváltás – az egész XX. századi magyar történelem benne van ezekben a regényekben. Mégis – megkockáztatom – azt sugallja: a magánélet konfliktusai mögött eltörpülnek a nagy történelmi, társadalmi változások. Vagy azt akarja mondani: mindenki a maga szemszögéből, a maga sorsán keresztül éli meg a történelmet?
– Őszintén szólva nem tudom – mintha túl általános, túl mindent-átfogó tanulságoknak tetszenének ezek. Talán föl se tettem még magamnak így ezeket a „mit sugall?”, „mi a mondanivaló?” típusú kérdéseket. Illetve utóbbi regényemmel kapcsolatban már inkább – de konkrétabban, például így: Mi részünk volt a legszörnyűbb bűnökben? Mi az oka történelmi amnéziánknak? És így tovább.
A XX. századi traumák gyors egymásutánban való fölsorolásától, egymásra-halmozásától pedig azért ódzkodom, mert ez mintha azt sugallaná: mindnyájunknak megvolt a maga baja, kvittek vagyunk, ne is beszéljünk róla. Holott micsoda különbség, ha valakinek politikai okokból nem sikerül időben bejutni az egyetemre, mint ha politikai okokból nem sikerül megérnie az egyetemista kort. A fényképész-regényem számtalan elbeszélő-kórusának szólamai közül például – saját sors és nézőszög ide vagy oda – korántsem adhatunk igazat egyformán bárkinek és mindenki szavának. Az pedig, hogy a regényekben a nagy-történelem, a magánélet vagy mi törpül el, avagy növekszik nagyra és mihez képest – s hogy ez örvendetesen avagy aggasztóan történik-e így –, viszonyítás, nézőpont, vérmérséklet és értékrend kérdése.

– Három nagyregénye időben egymáshoz kapcsolódik, bizonyos szereplőket több műben is szerepeltet, a helyszín – a kitérők ellenére is – azonos, de önmagukban is megállnak a regények, megértésükhöz nincs szükség a trilógia többi darabjának ismeretére. És önállóak ezek a művek azért is, mert mindhárom esetében más-más formát, elbeszélésmódot használ. Feltételezem, nem a technikai bravúr miatt választ ilyen vagy olyan formát, de azt is, hogy tudatosan keresi az újabb és újabb szerkezeti megoldásokat! Mindezek után a kérdés: léteznek-e még a formai megoldásoknak újabb lehetőségei, vagy majd a tartalom megtalálja a maga formáját?
– Ez ugyancsak olyan felvetés, amely elevenbe talál. Mivel hogy – ha hamarébb nem – negyedik regényének tervezésére csak eszébe jut az embernek, hogy az eddigiek tényleg mind más-más forma-ábrázatot öltöttek. Szándékosan nem másolták az előzőét? Azt akarták-e így jelezni, muszáj, hogy minden egyes műnek más formája legyen? Vagy nem ezt akarták a regények kifejezni, csupán mindnek ki kellett előbb forgatnia a maga formáját – enélkül mintha érvényes mondat ki se kerekedhetne –, és történetesen különbözőek lettek? De azt hiszem, a „feltétlenül újnak lenni” kívánalma nem kötelező, a soron következő könyv akár hasonlíthat is majd valamelyik korábbira. Habár őszintén szólva mégiscsak létezik az a szempont, hogy regényünkben lehetőleg egyénien-eredetien oldjunk meg valami irodalmi természetű megoldandót. Lehetőleg, de nem mindenáron, mert nem ez a legfontosabb – csak ha éppen adná magát, nehogy gyávák legyünk a végére járni, és aztán úgy kezdeni elölről az írást. Summa summárum: elvben mindig léteznek a formai megoldásoknak újabb lehetőségei, de hogy én eztán megtalálom-e őket, s amit találok, az pászol-e majd választott munkámhoz, ezt nem tudom. De tán – ahogy mondja: a tartalom megtalálja majd a maga formáját. És viszont – ha lehet, egyidejűleg és hamarosan.