Radnóti Sándor: Sorsunk mind össze van torlódva

Milyen ragyogó ennek a regénynek az indítása! Ahogy 1942 nyarán kirajzanak vidékre azok az úri külsejű vidám fiatalemberek, a falukutatók, hogy megtudjanak mindent a magyar társadalom bajairól. S mind közül a legtündöklőbb a vezetőjük, máris komoly tudós, mindenkivel szót értő sármőr, nőbolond. Méltó kép ez, hogy a helybeli fényképész megörökítse. De Závada érti a módját, hogy a csupafény képen megsejtesse az árnyakat. Hogy ez a kép, miközben a megállított időben az ifjúkor bizalmát és biztonságát sugallja, az előrehaladó időben vészjósló legyen.
S milyen barnán melankolikus a regény befejezése - ötven évvel később. Ahogy egy nagy szerelemből nem lesz semmi, s más nem történik, minthogy a kései találkozáson feltámad és megtörik a varázs, és a férfi hagyja elmenni az asszonyt. A fénykép, amely azt a félszáz évvel ezelőtti öröknyarat ábrázolja, kihullik a könyvből. Egy híres regényből, amely az életnek és a Závada-regény egyik történet-ágának értelmezője. S ott van még könyvjelzőként a rég halott fényképész szemüveg-szára is.

A szociológiában két generáció nagyjából ötven év. A képzett szociológusnak gondja van rá, hogy éppen 1992 márciusában fejeződjék be a története. De nem az életidőnek megfelelően váltakozik az apák-anyák, fiúk-lányok nemzedékében az ifjonti biztonságtudat és az érettebb rezignáció, hanem ahhoz a csodás induláshoz képest válik minden kisszerűbbé. Mintegy megduplázott dezillúziós regény a Závadáé. Az első generáció a társadalmi színtéren bukik meg vagy siklik ki - a vészkorszak, a köztársaság éveiben, a diktatúra korában vagy 1956-ban -, a második minden jelentőségteljes eseménye - ahogy ez valóban társadalmi normává is vált a Kádár-korszakban - a magánéletben zajlik: utazás, cserebomlások, házasság, házasságtörés, öngyilkosság, szerelem. És van még egy harmadik szál is, a második nemzedék - az ötvenes évek elején születettek - fölnevelődése, ahogy lassan a saját szűk körükben föltárulnak a fölmenők sötét, vagy csak okosságból, félelemből elhallgatásra ítélt nyilvános titkai.
Így sodor össze három szálat az író, s ha valaki pillantást vet a szokatlan tartalomjegyzékre, megérti, hogy az egymásra következő fejezetek szabályosan váltogatják a három nagy témát: Holtak, rabok, miniszterek - ez a politikai-történelmi világszínház szintje; Nótafák és biciklisták - ez a nevelődés a kisvilágban, vidéken; Érzelmek és iskolák - ez a nevelődés, vagy inkább lenevelődés, beletanulás a rezignációba a nagyvilágban, Budapesten. Ezek a fejezetek közelednek egymáshoz és az utolsó fejezetben összefutnak. Így válik a tartalomjegyzék nyílformájúvá. A három idősík összetart, együttesen sodródik a jelen felé. Maga a nyíl az idő képe; az időé, amely minden regény tárgya és problémája. S természetesen a nyíl a jövőbe, a semmibe mutat.
A történet fonalát az író nemcsak összesodorja, hanem sűrű szövetté is szövi. Telides-teli van ez a regény előre- és hátrautalásokkal, rejtett párhuzamokkal. A cím is ilyen. Megtanultuk már, hogy Závada rendkívül furfangos író, olvasóit és értelmezőit szinte versenyre hívja. De vannak olyan utalásai is, amelyeket nem rejt el, s mégsem veszítenek mélységükből. Így aktualizálódik a falukutatás gondolatvilága a rendszerváltás korában, s vele aktualizálódik az, amit Závada a XX. századi magyar társadalomfejlődés iszonyatos bélyegének tekint, a zsidó kérdés. Korántsem sem zsidók szenvedés- vagy megaláztatástörténetéről szól a regény, és éppen ezáltal válik nyilvánvalóvá, hogy írója megyőződése szerint a zsidó kérdés magyar kérdés. Ez a regény egyik legfontosabb motívuma, s elmondható, hogy magyar író még ilyen őszintén nem nézett szembe az antiszemitizmussal mint szociális problémával.
Závada ugyanis társadalmi regényeket ír. A pályaelhagyó szociológus nem lett hűtlen ifjúkori kérdéseihez, ifjúkori összegyűjtött anyagához. Ez már a Jadviga-regényben is világos volt, de ott a kielégítetlen szerelem démóniája adta meg az alaphangot. A boldogtalanság majd’ mindenkit démonizált. A kielégítetlen szerelem kimeríthetetlen változataiból bőven merített a Milota s most az új regény is, ám démonikus helyett mindennapi módon. Így erősödött fel a regény szociális tétje, az a különös érzés, hogy még a legintimebb, legprivátabb epizód is kevésbé individuális, mint inkább jelenet a népéletből.
Ezt hangsúlyozza Závada különös, költői formai újítása is, hogy az elbeszélést egy kórusra bízza, a mindig változó tanúkra; hogy mindig valamilyen közösség - s korántsem idealizált, hanem hol együttérző, hol józan, hol sunyi, hol pedig egyenesen rettenetes közösség - tagjai előtt zajlanak az események. Sorsunk mind össze van torlódva - írta egykor József Attila. Ebből az összetorlódottságból csinált új, meggyőző költészetet regényében Závada Pál.