Parti Nagy Lajos ötven lett

Alig bánok mulasztást az életemben annyira, mint azt, hogy nem ismerkedtem össze vele a hetvenes évek második felében – holott egyugyanazon városban éltünk. Holott egy kolléganőm a pécsi tanszéken folyton ígérgette is, hogy benézünk a megyei könyvtárba Lajoshoz, aki költő – s akinek sorait akkoriban egy lány már idézte is nekem fejből, Petri-versekkel váltva. Egyszer láttam is Lajost – úgy rémlik, ’81 elején – egy vigasztalan házibuliban, de hamar kirántotta onnan egy muszáj-mehetnék, úgyhogy nem is beszéltünk még vagy hét évig. Amikor is – már a recsegő-ropogó hőskorszakban – véletlenül közös autóba ültettek minket, s mire fölocsúdtunk, már ki is kiáltottuk egy jövendő párt első vidéki csíráját. Ettől aztán úgy szétszéledtünk, hogy megint csak évek múlva tudtunk egyetérteni – mármint mi ketten –, ám sietvén csak abban, hogy mi nem pászol nekünk. Mígnem ’91 nyarán, Réz Páltól jövet letessékeltem a kettes villamosról – pedig egyikünk se volt valami jó passzban, vagy talán azért volt könnyebb nekikezdeni? –, azóta együtt vagyunk.

Mindenhez idő kell.
Na, azt adjon, aki adni tud. Például Szederkényi Ervin adott neki, amikor (miféle ráérzésből?) huszonnégyévesen fölvette a Jelenkorhoz szerkesztőnek, és hagyta őt, hogy zsigeri tehetségének saját formát csiszoljon-pattintson ki lassan és bravúrosan, töredékesen és szívósan, két kitűnő versesköteten át – mindazonáltal mélységes kétségek közt. Innen vezetett aztán út – épp ideje volt – a ’90-es Szódalovaglás-hoz és egyúttal már a legjobbak közé.
Egyben lezárult életének a szeretett-megkínlódott Pécsre épített, tizenhárom éves szakasza, hogy Pesten aztán az alkotói bőségnek, a remekívű írói kiteljesedésnek jöjjön el az ideje. Habár programjára nézve – se miután följöttünk a villamosmegállóból, se később – nem jelentett be se tettre-bátor elszánást, se helycsinálási igényt, nem az az önbeharangozós típus. Inkább csöndben szöszöl-molyol – tevékenységét hajlamos alul-emlegetni, nem kell neki bedőlni! –, hogy aztán, ha elibénk tárja, szánkat tátsuk, s könnyeink röhögéstől fuldokolván csorduljanak át a síráséba. Emlékszem egy tíz év előtti bábszínházi fölolvasóestjére, midőn ama telitalálatnak bizonyuló mondat elhangzásakor, miszerint: „Nem vette még észre, hogy a szavakon úgyszólván el lehet gondolkodni?”, bizonyos E.P. hahotája már-már a medréből való kizökkentéssel fenyegette a produkciót.
Parti Nagy a magyar költői nyelv- és észjárásokat (s azokon innenieket és túliakat) olyan erővel volt képes tapintatosan fölforgatni és a maga szájaíze-csuklófordulása szerint újrateremteni, hogy abból nemcsak egy összetéveszthetetlenül saját, bravúros nyelvre és önironikus-szatírajátékos látásmódra futotta, hanem brutálisan meghökkentő, közvetlen közelről szóló és heves hatást kiváltó művekre. Mégpedig – a kilencvenes években megszakítás nélkül, lépésről lépésre derítve fel önnön képességeit, melyeket rögtön föl is szikráztatott – minden műfajban. Ír egy lányregény-paródiát, abból rádiójátékot, majd előbbi írónőjéről szóló színdarabot, miközben kéthetenkénti tárcaleadást vállalva, merő egy határidő-szorongásban röpíti ki magából a prózaírót is – teljes (költői) fegyverzetben – a publicisztikától a novellán át aztán a regényig csupa remek művekben. Közben újabb színmű – és persze versek, emlékezetes, nagy versek is. Ebben az évtizedben hat könyve jelenik meg (közülük három kétszer is) – ekkor lapszerkesztő-, kiadó- és rendező-barátai már türelmetlenül várják, hogy adjon, s a legtöbben nemhogy időt nem adnak, hanem terminust szabnak neki. (Lajos pedig, akit teremtője nem tett alkalmassá mások mószerolására, ezt nemhogy fölpanaszolná, hanem képes azt állítani, hogy műveit végül is az említett megrendelőknek köszönhetjük, amitől az illetők vérszemet kapnak.)
Idén tavasszal megpróbáltam néhány vonást hozzárajzolni Parti Nagy arcképéhez – egy antológia számára, amely egyébként azóta sincs, szőrén-szálán fölszívódott, de úgy, hogy se szó, se beszéd –, úgyhogy most fölidézném. Merthogy azóta is elámulok, ha ráakadok olykor méltatásokra, amelyek költőjüket úgy dicsérik, hogy összevont szemöldökkel határolják el őt a virtuóz játékosságtól, a nyelvművészi stílbravúrtól. Mintha ilyesminek holmi rímfaragó cirkusz-varietében volna helye, s ettől kéne félteni a poézis mélységét és komolyságát. Akárha zenészt óvnának attól, hogy hangszerét bravúrosan legyen képes megszólaltatni. Költőt pedig a nyelvvel való káprázatos bánni-tudástól, céloztam célszemélyemre, ki – mi tűrés-tagadás – a magyar költészet egyik legbámulatosabb nyelvjátékosa. Mellesleg – ha szabad így mondani. Mert igaz, hogy ez a képessége a vérében van szinte, ám – inkább mint afféle alapfeltétel – nem a legfontosabb erénye. Nem öncél, hát meglehetős önfegyelemmel féken is tartja magában – olykor sokáig készül, s csak ha igazi ok van rá, ad ki kezéből költeményeket. Parti Nagy empátiával és idéző szeretettel fordul kollégáihoz, a legnagyobbakhoz csakúgy, mint elképzelt műkedvelőkhöz, akiknek dilettáiba mára oly zavarbaejtően sűrít komor filozófiát és komoly költői erőt, hogy e versek – fölszabadító elbaltázásuk dacára is – közös borotvaélen intonálnak „saját” hangú remekeivel. Hiszen a Grafitnesz című új verseskötetben az Őszológiai gyakorlatok – „írta Dumpf Endre” – zseniális képzavarok közepette perdöntő dolgokat tárgyalnak, kései, reménytelen szerelmet, betegséget, mivégreséget, végső, halálos ügyeket. Ha tehát nem rest a tekintet mélyebbre fúrni, mutattam rá végül, fölfedezi, hogy kicsoda valójában ez a virtuóz poéta: Elsősorban ugyanis hazafias költő (Szívlapát), szerelmi költő (kivált szonettformában), verstan-költő (Kacat, bajazzó), sorstragédia- és tragikomédia-költő (Ibusár, Mauzóleum), novella- és regényremeket költő (Hősöm tere címmel írt fergeteges, politizáló szatírát), illetve nagy költő (Rókatárgy alkonyatkor – csak például). Egyik legszebb versében „válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától”.
Mit tehetnék még hozzá most, hogy ötven lett? Mondjuk még öt dolgot:
Egy: Gyakorlottan és irigylésre méltóan tud fészket, azon belül is írószobát építeni-berendezni, szükséges és szépséges tárgyakkal-könyvekkel-rajzokkal-cédulákkal s egyéb szívderítésekkel és lélekemelésekkel körülvenni magát.
Kettő: Kijön a nevéből: PARTI NAGY LAJOS ANGYALI SPORTJA, de az is, hogy GYANTAPIROS ALJ meg hogy ANGYAL S TIPRÓJA vagy a NAGYIPAROSLAJT. Sőt, amikor első könyve címlapjára azt ÍRJA: ANGYALSTOP, alighanem öntudatlanul anagrammázik tulajdon neve betűiből.
Három: Augusztusban lányuk született – négy nappal azután, hogy nekünk fiunk –, és ez minden bizonnyal beláthatatlan távlatokat nyit előttük és előttünk, miközben talán megfiatalít két ötven-körüli friss apát.
Négy: Lajos a világ legjobb embere, amit mindenki tud, aki ismeri, ráadásul az eddig említett műfajokon túl ő a legjobb rádióra-dramatizálásban, filmre-írásban, idegen darabok fordítása közbeni színpadra való följavításában, születésnapi bravúrversben és még mi mindenben – úgyhogy mindenkinek ő kell. De kéretik vigyázni és nem visszaélni. Mert hányan és hányan vagyunk, akiknek interjút írt-szerkesztett (akár ő kérdezett, akár őt kérdezték), akik könyvbemutatónkat, kiállításunkat nyittattuk meg vele, akik forgatókönyveinkben dolgoztattuk őt, és hányunk kéziratait, színdarabjait, filmjeit, könyveit előszerkesztette-beszélgette végig – csupa barátságból! Vagyis jó sok időt adjon neki, aki adni tud, amit mindközönségesen úgy mondanak: Isten éltessen, Lajoskám, sokáig!
Öt: Bárha Balassa Péter köszönthetne most téged.
Parti Nagy Lajos leginkább talán mégiscsak az irgalmas szeretet és az irgalmatlan elmúlás fájdalmának szemérmes-szerényen nagyszabású költője.
Nem ismerek embert, aki ne szeretné.