Emlékezik és emlékeztet ez a könyv, ám a maga duplán egyéni kifejezőeszközeivel – két alkotója két formanyelven komponál mégis egységes könyvet: Szüts Miklós a képzőművész ihletettségével fotografálja, Závada Pál pedig az ide vezető utat népesíti be a hajdaniakkal – hogy aztán mesélhessen – valódit és költöttet is annyira szépen meséljen, hogy igaz legyen.

Egy pesti fényképész-műteremben 1940 szeptemberében összegyűlnek a háziasszony, Weiner Janka rokoni, szerelmi és baráti vonzáskörének legfontosabb alakjai - divatáru-boltos unokanővére, papnövendék öccse meg a régi társak, a katonadiplomata, a költőjelölt, az újságírók, a barátnők -, sváb, magyar, zsidó és félzsidó magyarok. Izgalomban tartja őket az erdélyi országgyarapítás csakúgy, mint a fajvédelmi törvény - miközben konokul, lázasan vagy reménytelenül szeretik egymást.

Holtak és utódok, családok és barátságok, eszmék és szerelmek két nemzedéke. Závada regénye Buchbinder fényképész 1942-es életképével veszi kezdetét, és az elmúlt század ötven évét íveli át. A Jadviga párnája és a Milota után a trilógia harmadik darabja csoportkép egy történelmi korról, amely a szerző "műtermében" személyes fikcióvá, párhuzamos élettörténetekké bomlik ki és fonódik össze. Hitek és tévhitek, köz- és magánbűnök, kis és nagy hazugságok, érzékek és érzelmek iskolája ez a könyv.

Závada Pál új regénye egy 67 éves férfi és egy 34 éves nő egymást faggató, egymásban tükröződő testamentuma. Milota György utoljára meséli el életének, családjának, szerelmeinek, falujának történeteit és legendáit, a méhészet és a máktermesztés fortélyait - miközben Roszkos Erika megpróbál a maga zsákutcába jutott életébe eligazodni.