Minden szónál dönteni

Peer Krisztián interjúja - 2001 március

- A te nevedet és regényedet már ismeri és szereti annyira a közönség, hogy valószínűsíthetően nem marketing szempontok vezérelnek, mikor egy olyan ingyen munkát, mint amilyen ez az interjú is (hiszen a te mondataidért én kapok majd honoráriumot), elvállalsz.
- Így van, úgyhogy most leginkább miattad vállaltam, Krisztián. Mondjuk mert szolidáris vagyok a kollégával, hiszen szociológusként én is rengeteg interjút készítettem, és emlékszem, milyen az, ha az embert visszautasítják. De tréfán kívül – tudom, hogy némi megmutatkozásra is szükségünk van, és nem hinném, hogy a nyilatkozatért pénzt kéne kérni. Ugyanakkor szívesen vissza is húzódom publikum elől; ha mondjuk azt érzem, hogy abba a rádióműsorba, ahová éppen meghívtak, valaki más – vagy nálam alkalmasabb – is elmehetne helyettem, vagy másvalaki is válaszolhatna a napi penzumát teljesítő újságíró körkérdésére.

Író-olvasó találkozókra viszont mindig elmegyek, mert ha az ország másik végében egy könyvtáros úgy gondolja, hogy az olvasói éppen rám kíváncsiak, akkor nekem kell mennem, és szívesen is megyek. Az elmúlt három és fél évben körülbelül ötven ilyen találkozón vettem részt, és mindegyik élmény volt, noha nem állíthatnám, hogy folyton vadonatúj kérdések merültek volna föl. Gyerekkoromban, a tótkomlósi könyvtárba is hívtak meg írókat – nem emlékszem már, kiket –, de a találkozók hangulata nekem máig kellemes emlék. Aztán egy ideig úgy tűnt, mintha megszűnt volna ez a műfaj.

- Az ilyen író-olvasó találkozókon a többé-kevésbe naiv olvasók között érzed magad inkább bepólyálva, vagy a szakmai közeg nyújt számodra nagyobb biztonságot?

- A bepólyáltság biztonságérzete itt is, ott is nagyobb a kívánatosnál. Habár talán egy-egy olvasó mégis gyakrabban száll vitába a szerzővel, mint ahogy ez szakmai közegben előfordul. Mert a kollégákkal főleg könyvbemutatókra és közös felolvasásokra gyűlünk össze. Kevés a nyilvános vitafórum, inkább csak az írótáborokban akad arra példa, hogy egy-egy könyvet kivesézzenek. Ha pedig az általánosabb irodalmi kérdéseket megvitató konferenciákra megyek el, ritkán érzek késztetést arra, hogy hozzászóljak. Inkább meghallgatom az okos esztétákat, vagy az írók közül például Márton Lacit, aki brilliáns elme, és az elméleti közegben is otthonosan mozog. Persze a könyvbemutatók „közvetlen protokolljára” is szükség van – legalább találkozunk egymással –, ahogy az irodalmi estekre is, ahol amúgy nincs más dolga az embernek, mint hogy megpróbálja jól felolvasni a magáét. Az író-olvasó találkozó – az más, ott például a felolvasás csak mellékes illusztráció.

- Ráadásul az író-olvasó találkozók közönsége homogén: ott biztosan nincsenek irigyeid. Hallottál már vissza magadról mondjuk olyat, hogy nőket tartasz a pincédben?

- Ezt így még nem hallottam. Az viszont igaz, hogy a szakmainak nevezett társaságban, ahol többé-kevésbé mindenki ismer mindenkit, meglepően kevés az érdemi beszélgetés, ritkán esik szó a legkényesebb témáról, egymás könyveiről. Ha mégis, akkor inkább a szerző távollétében, és inkább az említés hanghordozásából, vagy mondjuk egy plafonra emelt tekintetből lehet következtetni. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a Holmi szerkesztőségében szoktunk szabadszájúan fogalmazni, belső használatra néhány mondatban véleményt alkotni művekről és jelen nem lévő szerzőkről, amit nyilvánosan persze nem tennénk meg, mert pontatlan lenne, differenciálatlan, esetleg bántó. Ilyen beszéddel máshol nem találkoztam. Néha kíváncsi is lennék, mit mondanának egyik vagy másik könyvemről a szerkesztőtársak, ha körön kívüli lennék, dehát ebből már kimaradtam, mert körön belül vagyok akkor is, ha éppen nem vagyok ott.
Hogy a Jadviga – legalábbis a példányszáma – miatt vannak-e a szakmában irigyeim, nem tudom, és talán ez is a fentiekből következik, hogy ilyesmi sem jut el a fülembe. De lehet, hogy nincsenek is. Vagy mondjuk olyan az alkatom, hogy nem váltok ki különösebb féltékenységet. De talán az is alkati kérdés, hogy ilyesmi az embernek a fülébe jut-e.

- Az, hogy az olvasó mit gondol a "szöveg szándékosságáról", csak az ő jó- vagy rosszindulatán múlik, hisz nincs előtte más, csak a szöveg. Ráadásul a "szöveg szándékosságát" érthetem elvárásokra való rájátszásnak és mesterségbeli tudásnak is.

- Már többször beszéltem erről, mert többször kérdezték, ezért úgy tűnhet, mintha bizonygatni akarnám: Én olvasóra írás közben nem tudok gondolni. Bizonyosfajta „biztosra menő” regénykomponálásnak nyilván lehetnek ugyanolyan követhető eljárásai, alkalmazható fogásai, mint mondjuk a sikerorientált hollywoodi filmeknek, és ha a regény „jól” használja ezeket, akkor bestseller lesz vagy lehet belőle. Ha engem ez motiválna, akkor a regényírás minden pontján olyan kérdéseket kellene mérlegelnem, hogy például megkavarjam-e az időszerkezetet, vagy legyek inkább könnyebben olvasható lineáris. De én azt a receptet sem tudom, hogy milyen lépéssorozat révén állíthatnám elő „szándékosan” azt könyvet, amely majd „jól eteti magát” a közönséggel – vagy mondjuk a kritikával, ami lehet, hogy egészen más aspektus. Ilyen értelemben nem is vagyok profi, nincs miről döntenem. Tehát úgy érzem, hogy ha fölismernék is bizonyos szabályokat, akkor sem biztos, hogy el tudnám dönteni, úgy lesz-e több olvasója a könyvnek, ha betartom, vagy úgy, ha felrúgom őket.
Az ember persze hiú, és a saját útját akarja járni, érje utol az olvasó, ha tudja, ő nem megy elébe, és nem szolgálja ki, mert a kiszolgálás amúgy is olyan csúnya szó. Vagyis a munka minden pontján, minden szónál dönteni kényszerül, aki ír, de az én ilyesfajta döntéseim – és ez persze üres közhely – kizárólag a magam értékítéletét és ízlését tükrözik. És nem csupán elhatározásból, hanem jobb híján is. Mert még amit a Jadviga kapcsán megtanultam a regényírásról, azt sem tudom feltétlenül használni a következő regényem írása közben, úgyhogy ha akarnék sem tudnék írni még egy olyat – egyébként: milyet? – mint a Jadviga.

- Elemző írás az utóbbi évtizedben talán a Jadvigáról született legtöbb, de még egyszer ennyi olyan írás született, melyben a regény úgy szerepel, mint kivétel és példa, vagy - mint író-olvasó találkozón a felolvasott szöveg - illusztráció.

- Ezeknek a kritikáknak – illetve bizonyos érveléseknek – én ugyanúgy olvasója vagyok, mint a kritikák szerzői az én könyvemnek. És persze van, amiben egyetértünk, van, amiben nem. Nem hiszem például, hogy – teszem azt – a regény nálunk válságba jutott volna az én könyvem megjelenése előtt, vagy hogy bizonyos „történetmondó regényforma” megszűnt volna, és én lennék a pozitív (vagy nem pozitív) példa, hogy mégse szűnt meg. Az olvasás szokásának drámai hanyatlását sem érzékeltem, és ha valami romlott is ebben, azon keveset segíthet egyetlen regény.
Ami pedig a konkrét elemzéseket illeti, én szívesen olvasom őket, de sajnos közvetlen hasznukat venni nem tudom, hiszen már elkészült műről szólnak. Úgyhogy mint olvasó lehetek csupán „élvezője” a kritikáknak – legföljebb jobban értem őket, mint a másokról szóló írásokat, vagy jobban szórakozom rajtuk. Miközben nem hiszem, hogy az én birtokomban lenne az egyetlen helyes értelmezés.

- Tudnál mondni valamit, amit még nem vettek észre a regény kritikusai, vagy olyasmit, amiről azt gondolod, hogy gondolta a fene?

- Hát ezért mondtam, hogy a szerző értelmezése – ha van neki – csak egy a sok közül. Mert ez nem keresztrejtvény, aminek egy helyes megfejtése van. Olyan olvasók például, akik ismerik a szociográfiáimat, gyakran keresik a „kitalált” történetek mögött is „a valóság magvát” – míg bizonyos „irodalmi szövegelemzők” talán azt is a fantáziának tulajdonítják, ami vaskosan nem az. De mindez nem érdekes.
Mondok mégis egy példát: Gyakran fölmerül, hogy a regény szereplői nem tudhattak úgy írni, ahogy írnak. Ondris sem – Miso szellemi képességei pedig nem terjedhettek odáig, hogy az előkerült naplókból megszerkessze ezt a könyvet. És akkor elkezdek magyarázkodni, hogy én őrá nem úgy tekintek, mint gyógypedagógiai esetre, hogy mit tudhat, mit nem, hanem mint egy regényszereplőre, aki azt csinál, amit én akarok, mint ahogy az egész regény sem szociográfiai vagy dokumentarista játék, hanem fikció. És kicsit elcsodálkozom azon, hogyhogy nem ütköznek meg Jadvigán. Hiszen ő nemhogy úgy írni nem tudhat, ahogy ír, de magyarul is csak bajosan tudhat, hiszen szlovák nyelvi környezetben született, Ausztriában járt iskolába, ahol angolra tanították, aztán Németországban élt egy családnál. Az senkinek sem tűnt fel, hogy az ő szociológiai körülményeire sem vagyok tekintettel, amikor tollat adok a kezébe. Egyáltalán - regénnyel kapcsolatban azt a kérdést, hogy ebből mi igaz, vagy mi lehetett igaz, fel lehet ugyan tenni, de minek.

- Azzal, hogy a regényből készült film forgatókönyvének is (társ)szerzője vagy, a regényről is adtál egy olyan szerzői interpretációt, amelyből kiderül, hogy mit húzol alá, mit tartasz elhagyhatónak, miről gondolod azt, hogy fordít- vagyis forgatható.

- Ha például író-olvasó találkozókon felvetődik, hogy ez vagy az a szereplő miért mondja vagy teszi ezt vagy azt, és ha erre mondok valamit, az egyfajta szerzői interpretáció. Más kérdés, hogy ennek van-e értelme, vagy hogy egyáltalán tudok-e, hajlandó vagyok-e válaszolni. Vagy ha ilyesfajta interjúban mondom el esetleg a regény más aspektusairól a magamét.
Ám a film abból a szempontból semmiképp sem „az én olvasatomról” szól, hogy én válogattam volna ki, miről szóljon, miről ne, mi kerüljön bele, mi ne. Csak akkor döntöttem úgy, hogy elfogadom Deák Krisztina fölkérését, és részt veszek a forgatókönyv-írásban, amikor már el tudta mondani – hogy láthassam a filmet, miről szól majd, és mi lesz benne. Onnantól én szakmunkás lettem, akárcsak a többi közreműködő. Kriszta például megrendelte a legénybúcsú-jelenetet, ami nincs benne a regényben, én pedig megírtam. Olyan szakmunkás voltam, aki nem ért a forgatókönyvhöz, és nem ért a filmhez, legföljebb kérdései vannak.

- A regény már csak azért is ellene szegül a dokumentarista olvasatnak, mert figurái nyílván épp a te írói "önkényednek" köszönhetően atipikusak.

- Hogy tehát többnyire nem ilyenek a férfiak vagy a nők? Hogy egy „tipikus férfi” nem ilyen határozatlan, gyenge és önsorsrontó, mint Ondris, egy „tipikus nő” pedig nem annyira autonóm – főleg a századelőn nem –, mint Jadviga? Először is az a kérdés, hogy a tapasztalt világban általában nem ilyenek, vagy pedig az irodalmi ábrázolásban nem ilyenek. De persze ez is mindegy. Noha persze motiválhatná a „szándékosan mérlegelő” szerzőt, ha azt látná, „ilyen aspektusból” ritkán ábrázolják a kapcsolatokat. De mint mondtam, engem ez se motivált. Egyszerűen ilyen alkatú figurák jelentek meg előttem – nyilván nem függetlenül bizonyos valóságos tapasztalatoktól, és nyilván nagymértékben a fantázia önkényének is köszönhetően.

- A Jadviga népszerűsége a nőolvasók körében nyilván annak is köszönhető, hogy az olvasóid tudnak kivel azonosulni, miközben ezzel párhuzamosan a férfi-lélek mozgásait is követhetik, mintegy elégtételt kapva azért, hogy az életben ezt nem tehetik meg, nem bújhatnak a másik bőrébe.

- Ezt nem tudom. De az író-olvasó találkozókon, ahol valóban több hölgy van jelen, mint férfi, a „női olvasatok” két irányával szembesülhettem, amelyek szélsőségeit a következőképp lehetne durván jellemezni: Az egyik inkább a főhősnővel azonosul, megismer ugyanis belülről egy nőt, akinek van öntudata, tartása, vannak az életről saját elképzelései, amelyek persze konfliktusba kerülnek a mindennapi körülményekkel. Ilyen értékrend szerint ki lehet hallani a szövegből olyan „üzenetet”, hogy az érzelmeinket nem kell, nem is lehet elfojtani, azonosulni lehet a hősnővel a szabadság vagy a szenvedély vágyában, keresésében – és hasonlók. Ez a felfogás Ondrisban azt a férfit látja, aki nem tud mit kezdeni egy autonóm női személyiséggel, és végig a saját szenvedésével zsarolja. A másik póluson viszont a női olvasó inkább a számára nagyon is „szerethető” Ondrissal szolidáris, a férfi szenvedéseit éli és érzi át, a feleséget pedig hálátlannak és rosszerkölcsű házasságtörőnek tekinti. Ez is lehetőséged ad – valami behelyettesítő, együttérző – azonosulásra. Na most ilyenkor a szerző pedig óvakodik az állásfoglalástól, és nemcsak azért, mert íróként nem ezt tekinti dolgának.
És egyébként is jobb, hogyha nem sokat fecseg, ha nem muszáj. Főleg ha nincs is bizonyos kérdésekről valami épületes – és a nyilvánosságra tartozó – mondandója. Úgyhogy most már szót is fogadnék magamnak.