Milota - részlet

Milota előadásai a mákról

 

Drágáim, meg akik még halljátok ezt!
Térjek ma rá egy tematikus kérdésre!, a papaverről fogok szólni. S kicsit e kultúra többágú föltámasztásának helybéli történetéről is.
Ami szóban forog tehát, az fehértejű fű... Remélem, hallani. De lássam, hogy tényleg-e! ...hértfejű fű, jól van, veszi. Szóval ez egy Közép- és Dél-Európában, valamint a mérsékelt Ázsiában honos kóró, melynek negyven faja van, s ezek egyike a pipacs, de nem erről akarok beszélni. Hanem a kerti mákról, a papaver somniferumról, amely egynyári, féltől másfél méteres, deres, kékes színű növény. Levelei hosszúkásak, az alsók szabdaltak, a felsők osztatlanok, szárölelők. Tokja (vagyis a mákfej avagy gubó) gömbölyű vagy tojásdad, kopasz, bibekorongja pedig 10-15 sugarú.
De hogy megeredeztessem a mákkultúra helytörténeti szálát is, kiindulásul Kuhajda Ádámra kell hogy emlékeztesselek titeket.

Aki már elég későn, a falu sorrendben Negyedik (s egyben Templomemelő) papjának idején, vagyis csak az ezerhétszázas évek végén érkezett községünkbe a gömöri szlovák pórok közül, ám vesztére itt még a disznópásztori szolgasorból, továbbá (a Negyedik átkaival) a gyülekezetből is kiűzetett. Gyalázatos földönfutásából a maga és hű párja erejéből kellett föltápászkodnia, mindkettejük inaszakadtáig küzdelmes, sokévi munkával, hogy majd egy csinos ház és (alkalmasint mákveteménnyel is büszkélkedő) vinyicai mintagazdaság eljövendő birtoklóiként, győzelmesen térjenek ide vissza.
Hogy szememre ne hányhassátok, mennyire Ádám-és-Évánál kezdem már megint (ami persze most igaz, már csak ezen ős-Kuhajda keresztneve miatt is, de talán elnézitek az öreg Milota Gyurkának, ha egyik szavát a másikba ölti, feltéve, ha mégis ott lyukad ki végül, ahol kell), ugrok rögtön nyolc papnyit, és Kuhajda Ádám dédunokájára fordítom a szót, aki a nyolcszázhatvanas években, már nagytiszteletű Tizenkettedik (s egyben Krónikaíró) lelkészünk korában született.
Ez volt Kuhajda Márton, akit Milota Maco nagyapám, noha valami közeli barátságba nem keveredtek, jól ismert, és mesélt is nekem kiskamaszkoromban róla. Sőt, még az Ádám dédapáról keringő, fent említett legendát is (melynek részleteit nem most mondom el) Maco Apovkámtól hallottam először, persze másoktól is aztán, és igaz, hogy elég sokféleképpen mondották, de hát az nem oszt és nem szoroz.
Aminthogy Kuhajda Márton élete körül is nyilván szokatlanul sok volt a homály, ilyenkor pedig találgatások és mendemondák keletkeznek, amiket az idő és a sok-sok további szó nemhogy nem tisztáz, de méginkább összezavar, hogy aztán erre a szétkuszált históriára hulljon rá a feledés pora, ami mindig a legkönyörtelenebb záradék. De mert éppen ebbe tudok én belenyugodni a legkevésbé, hát ezért emlegetem a régenvoltakat, ezért emelgetem a feledésnek és a lefedésnek az évszázados takaróit, kirázva belőlük a port és áporodottságot, s próbálom azt lefújni a történetekről is, hogy az táruljon majd a szemem elé persze, amit sejtek. Hogy tudniillik szabad ettől sokmindent várni, csak éppen tisztánlátást nem! Amiben pedig lehetetlen valóságosan kiigazodni, azt, ha csak hozzányúlok, még inkább összegabalyítom magam is, de hát tudom én jól, hogyan fabulálok.
Na, szóval: Kuhajda Márton a mákföldjeiről volt híres.
De bocsánat, most be kell vennem... Ne haragudjatok, innen folytatom, ha kapok majd... levegőt...
Petty
Ám mielőtt még, hadd vessem nektek közbe, okulásul, a kerti mák fajtáit: Egyik a dél-európai, vadon termő, sörtés papaver setigerum, a másik a kopasz papaver nigrum (ennek fekete a magva és lila a virága), a harmadik pedig a szintén kopasz, de fehér szirmú és magvú papaver album. E két utóbbi dísznövény is, de főleg a gubójáért és magváért termesztik.
A mákszemek vese alakúak, fehérek, feketék vagy kékesek, és tudjuk, hogy az őrölt mákot részint főtt tésztához meg süteményekhez adják mint kiváló csemegét, részint viszont olajat ütnek belőle.
Ha pedig az éretlen mákfejeket megvagdossák, a kifakadó tejet összegyűjtik, besűrítik és beszárítják, ez az ópium.
A máktermesztőként elhíresült Kuhajda Mártont ezért csúfolták úgy is, hogy Kuhajda Mákony. Már aki e tót faluban magyarul értette, hogy mi ez, ami szinte bizonyosan nem puszta szójáték. Így nem is szimplán csak a mákra játszik rá, hanem arra is, amit Zrínyi Miklós áfiumnak írt, közkeletűen pedig ópiumnak mond az egész világ.
Rögtön leszögezem, azon túl, hogy Kuhajda Márton a századforduló táján a környék legjelentősebb máktermesztője volt, mit sok egybehangzó emlékezés állít, az ennél tovább vezető ópiumvonalról csak legendáim vannak.
Az álomhozó mák tejnedve egyébiránt sárgás-vörössé szárad be a levegőn. Hagyományosan ezt tompa késsel vakarták le, kalácsokba gyúrták, máklevelekbe takargatták vagy papirosba göngyölték, miután esetleg összetört gubók porában is meghempergették. A legnevezetesebb a szmirnai ópiumkalács és az egyiptomi tébai kalács volt, amúgy a legtöbb ópiumot Perzsiában, Kelet-Indiában és Kínában termelték.
A mákmotívum egyik családi eredetmondája tehát úgy szól, hogy Kuhajda Mártonnak, aki éveken át sóvárogva pályázott a szépséges, de vonakodó Král Anna kezére, végül a vinyica gyümölcsösébe és mintaveteményesébe tett sétájuk során, a virágzó mákültetvény közepén sikerült az első csókot és az igenlő választ megkapnia Annuskájától. S innentől fogva az ifjú férjnek szerencsenövénye, legjövedelmezőbb terménye, kedvenc eledele és valóságos bolondériája lett a mák.
Amely, csak hogy tudjátok, mindenüvé vethető, ahol az őszi gabona megterem. Legjobb előveteményei a kapások és herék, kevésbé megfelelőek a gabonafélék. őutána viszont igen jó helye van a búzának. A mák alá a talajt jó porhanyóra kell elkészíteni, az istállótrágyát pedig jobb az elővetemény alá adni. Korai vetést kíván, lehetőleg már márciusban, a sortávolság 30-40 centi legyen. Amint négy levelet hajt, meg kell ritkítani, aztán még egy-kétszer szükséges kapálni. Aratása július végén, augusztus elején történik. A száraz gubókat a szárról letörik, nyakba akasztott zsákba gyűjtik, leterített ponyvára kirázzák és kicsépelik. Hozama holdanként 3-6 mázsára tehető, de Kuhajdának ennél mindig szebb termése volt.
A másik legenda szerint Márton e mániájának más oka volt. Ugyanis a házaspárnak született már két pompás fia, de az asszony, Kuhajda bánatára egyre kevésbé látszott boldognak, s kifogásként azt találta mondani, hogy másodjára jobban örült volna egy kislánynak. A férj meg erre persze hogy a legkézenfekvőbben próbált megfelelni, hogy hát jól van, dobre, moja milá, egyet se búsulj, hanem húzódjál közelébb, és tegyünk róla, hogy legyen egy kislány is. De Annuska nem és csak nem, merthogy a Márton csak azt akarja, de cseppet se biztos, hogy kislány lenne. Kuhajda már-már eszét vesztette asszonya utáni áhítozásában, hiszen hasztalan próbálkozott és hiába is fogadkozott, hogy esküszik, kislányt csinál, csak engedje már magához Annus, amikor egyszer végre mégis. Azon az estén pedig, csak úgy kósza ötletből, épp egy nagy csokor virágzó mákkal állított be feleségéhez Márton, s úgy látszik, ez hatott, és valóban is leányka született abból a mákonyillatú, habár nyilván inkább bódítóan ölszagú asszonyi engedékenységből, egy Ilona nevű, fekete hajú kislány.
Dísznövényként egyébként a kerti mák telt virágú fajtái kedveltek, de szépek az egyszerű virágúak közül a cakkos szirmúak, valamint egy bizonyos pirosszirmos fajta. Ez a törökmák évelő, pompásan virító kerti papaver, egyméteres, sörtés szárán csak egy vörös virágja van, tövén gyakran barna kereszttel.
A harmadik történet viszont arról szól, hogy Kuhajdának, talán a hitvesi elutasítás miatt is, mindinkább ez a kicsi leány lett a szemefénye, s erre az Annusra igen hasonlító Ilonkára fordította át az összes rajongását. Ám az volt az aggasztó sokáig, hogy az amúgy rendben fejlődő és feltűnően szép kis tündér már majdnem négyéves, de még mindig nem beszél, s ami még szomorúbb, soha el nem mosolyodik, akárhogy is csókolgatja és bolondozik neki az apja. Egy tavaszvégi napon azonban Ilonka kitotyogott a kertbe, és apjával a nyomában iramodott neki egészen a kerítés melletti virágágyásnak. Kezecskéit nyújtogatta a magasban lengedező rózsaszín, skarlátvörös és lila óriásvirágok felé, hogy Mártonnak úgy kellett őket odahajlítani a kislányhoz, hadd érje el, és Ilonka átszellemülten, önfeledt mosollyal kezdte fogdosni a virágokat, ingatta a fejét, odasimogatta az arcát a selymes szirmokhoz, s ekkor tisztán szólalt meg: Virág! És kacagva ismételgette: Virág, virág, virág! Mondani se kell, hogy mákvirágok voltak, mert Kuhajdáék kertjében, mint dísznövények is mákok virágzottak, sallangos és sima szirmú díszmákok, meg a lángszín törökmákok. Márton pedig boldog volt, hogy a kislánya beszél és örül, s azt se tartotta persze véletlennek, hogy Ilonkát épp a virágzó mák örvendeztette meg, de annyira, hogy apjára is rámosolygott, és két kezével karolta át a nyakát.
Petty
Kedveseim és hallgatóságom, folytassuk máma azzal, hogy:
Vessek azért ehelyütt közbe pár szót a máknak az Ilonka orrocskájára is nyilván odatapadt virágporáról, melynek színe piszkos-zöldessárga. Míg a másik papaveré, a pipacsé sötétzöld, szemben a rezedával, amelyé téglavörös. Egyébként a napraforgóé aranyszín, az ökörfarkkóróé vérpiros, a facéliáé viszont kék, a bíborheréé pedig szinte fekete. Azt viszont mint gyakorló méhész állíthatom: nem a pollen színén múlik az, hogy mely növények szaporodnak rovarmegporzás által, lévén hogy mézelőek, és melyek virágját látogatják a méhek is igen ritkán, mint például a ribiszkéét, a lenét, valamint a mi szóban forgó mákunkét. A mák azonban sok pollent ad, ezért esetenként a méhek mégiscsak tömegesen járják. A paprikát viszont csak egész kivételes esetben, míg a dohányt általában ritkán, noha a dohányültetvényeken olykor erős méhlátogatottság is előfordul. Egyszóval még a beporzás és nektárgyűjtési ügyeken is elég nehéz kiigazodni.
Így mesélte nekem Maco nagyapám, akitől a méhészkedést is tanultam, meg a Kuhajda-családi mákos-legendákat is hallottam, ám hogy mondjuk Kuhajdáék házaséletének mi lett a további sorsa, erről a fáma nem szól. De hát, ki tudja, mekkora viszály közepette, Márton és a vonakodó Anna együtt öregedtek meg végül, ennyit tudok.
Egyet akarok még hozzátoldani, ha el nem ered az eső, mert akkor lehet, hogy jobb, ha pakolok máris. Vagy ha rakoncátlankodna megint a szív.
Szóval lehet, hogy egyik mesének sincsen valóságos magja, de az is elképzelhető, hogy mindháromnak van, avagy talán mégis az a helyzet, hogy nem a férji vagy apai érzelmeket kell keresnünk a mákültetvények terjeszkedése mögött, hanem a csupaszon gyakorlati érdekokokat inkább.
Hogy mondjuk a nemrég épült új vasúton, Makó felől, Mezőhegyesen át arra vonatozott a szegedi drogista, Dunkeldorfer Ignác, s addig gyönyörködött az ablakon át a pompás mákvirágtáblákban, mígnem a fejéből ott nyomban kipattant tervvel azonnal leszálljon, s egy szekeressel egyenest ezen ültetvények gazdájához vitesse magát.
Nálunk ugyanis a századfordulón és később egyebek közt a porrá tört ópiumkalácsot, illetve ennek vizes vagy borszeszes (esetleg sáfránnyal, ipekakuánagyökérrel vagy nádcukorral vegyített) kivonatait használták hurutra, görcsökre. No meg, ami jobban érdekel most minket: bódító, morfintartalmú narkotikumként, bőr alá fecskendezhetően is. Tudjuk viszont, hogy ennek rendszeres, illetve túlzó használata morfinizmusba torkollik, idült mérgezést okoz, ami elmebántalomhoz és halálhoz is vezethet.
Dunkeldorfernek pedig, aki e vonatkozásban is nyilván a test és az egészség feletti szabad rendelkezés elvét vallotta, talán jó ideje elapadhatott a beszerzési forrása. Meglehet, már Pesten gyógyszerészkedő unokanagybátyja se kapta meg az anyagot az utóbbi időben Perzsiából, Isztambulon és Bukaresten át, nemhogy őneki tudott volna juttatni belőle. Holott nagyon is mutatkozott rá kereslet, persze csak exkluzívabb körökben inkább, csakhogy aztán kész, vége, nincs tovább. Márpedig egy virtigli kereskedő ebbe nem nyugodhat bele, hiszen hogy néz az ki, hogy egyre-másra hiába hívják félre a boltban az ismert és ismerősöktől ideküldött kuncsaftok, a füléhez hajolván óhajukkal, amit inkább csak diszkréten elmormolva terjesztenek elé, ő meg tárhatja szét a karját.
Ám hogy aztán nyélbeütött-e valami seftet Dunkeldorfer Ignác Kuhajda Mákonnyal, s hogy egyáltalán technológiailag lehetséges volt-e ilyesmi az akkortájt fölfedezett új morfin-kivonási eljárást megelőzően, vagy sem, ennek még utána kell néznem. Mint ahogy annak is: Ezek után vajon lehet-e véletlen, hogy a gyönyörű Kuhajda Ilonka hosszú éveken át egy oly kétségbeesetten önpusztító titkot őrzött, aminek következménye csak élete harmadik évtizedében, már ügyvédné s gyermekes anya korában kezdett kiütközni majd elhatalmasodni rajta, hogy ezt végül mint súlyos morfinizmust diagnosztizálják, de szegény menthetetlen szépasszonynak már csak a pusztulása előtti évében.
Mert ha mákültetvényről van szó, szerintem kísérletező kedvükben mindnyájan jobban tették volna, hogyha mással próbálkoznak: Kóstolgatták volna inkább a mákvirág nektárjából kinyerhető mézet, amire magam is kíváncsi lennék, mert effélébe még én se nyaltam bele sosem.