Méz és mákSzextett III/3 a Milota című regényről

Beszélgetnek: Farkas Zsolt, Kiss Noémi, Marno János, Németh Gábor, Szilágyi Zsófia
A Szextett hatodik tagja, Péterfy Gergely igazoltan maradt távol

A beszélgetés a JAK és a Műcsarnok közös szervezésében zajló Szextett - Kritikai beszélgetéssorozat műcsarnoki eseményének hangfelvételéből készült, szerkesztett változat - Műcsarnok, 2002. május

Szilágyi Zsófia Mivel igen terjedelmes műről van szó, amely nem régen jelent meg, ha megpróbálnám bemutatni a könyvet, legelőször is a cselekményt kellene elmondanom, de miközben az ember meséli a történetet, az egész szerkezetéről is beszélnie kell. Závada Pál új könyvében két elbeszélő szövege váltakozik végig, a regény négy nagy részén belül. Az egyik elbeszélő Milota György, 1930-ban született, egykoron tsz-anyagbeszerző, méhészkedő férfi, a másik elbeszélő pedig a ’62-ben született Roszkos Erka, az ő szövegük fonódik egymásba. Vajon beszélhetünk-e úgy a történetről, hogy nem beszélünk arról, hogy ez a két szöveg hogyan épül össze?

NÉMETH GÁBOR Azért vagyunk bajban, mert bizonyos úriemberi szabályokat megsértünk, ha túl sokat beszélünk a történetről, mivel a történet bizonyos elemeinek olyan szerepük van, hogy valamiféle dramatikai gyanút ébresztenek, valamiféle hermeneutikai buzgólkodásra biztatják az olvasót. Ha ezt megspórolom azoknak, akik csak most olvassák majd a könyvet, értelemszerűen nem azt fogják olvasni, amit Závada írt, hanem, amit előcsócsáltunk. Ezt semmiképpen sem kéne megtenni, kérdés, hogyan beszéljünk a szerkezetről, ha nem mondjuk el a szerkezetnek azokat az elemeit, amik a szüzséhez mégiscsak köthetők. Azt gondolom, azt elárulhatjuk mégis, milyen rétegei vannak a struktúrának, miféle tudások lépnek be, szervezik a könyvet, akár mint narrációt, akár a cselekmény világát. Azok, akik Závada előző könyvét olvasták, számtalan ismerős elemre fognak bukkanni: van egy erős szociológiai, szociográfiai beágyazottsága a történetnek, gyaníthatóan ugyanott játszódik, mint az előző könyv, amit hol szeretünk konkrétan meghatározni, hol nem, ebben a szabadságban mindenkit meg kell hagyni. A klasszikus szerelmi történetek Závadára jellemző fordulatai jelen vannak a történet mozgásában, a klasszikus narratív struktúrák egymás ellen való és egymással párhuzamos kijátszásai is. A két elbeszélő két nagy elbeszélői hagyományt elevenít föl, az egyik a szónoklat, a beszéd hagyományát, a másik a naplóét, illetve bizonyos értelemben mindkettő a levélét is. Ez talán kissé bonyolult, és eléggé problematikus is. A narratív szerkezet paradoxona – amit már az elején el kell mondanunk: egyrészt nem rögtön nyilvánvaló, viszont viszonylag hamar kiderül, és furcsa módon megbillenti a könyv közvetlen referenciális olvasatát – logikai paradoxon: mindkét szöveg tud a másik szövegről, miközben a történet ezt gyakorlatilag kizárja.

KISS NOÉMI Maradjunk még egy kicsit a beszédfelépítésnél. Ha abból indulsz ki, hogy egyrészt egy szóbeli, magnóra mondott beszédet hallunk, hogy miként mondja a főszereplő Milota magnóra az életét, és mi pedig írott szöveget kapunk, abban rögtön van egy csavar: nem a hallgatói vagyunk a magnókazettának, hanem azt halljuk, hogy Milota György az élete végén elmondja az életét. És persze elmond valamit, amit nem mondhat el, mi tabuizáljuk azt, az a könyv vége. Olyan retorikai eszközökről van szó, amiket Arisztotelésznél olvasunk: hogyan építi föl a rétor a beszédét, milyen toposzokat tesz bele, hogyan szólítja meg a közönséget. Ez az egyik fajta beszéd, aminek ismerősek az elemei, a történeti vonatkozások, a helyek, az évszámok, a különböző hagyományok, amelyek megszólalnak a szövegben. Aztán van egy másik, női szöveg, nagyon erősen rájátszik mind a stilisztikájában, mind a nő megformálásában a szöveg a női létre, női világba vetettségre. Egy tragikus női arc bontakozik ki előttünk. A kérdésem az, hogy vajon képes-e megszólaltatni a két technika egymást, a technikailag ennyire eltérő szövegek vajon hogyan kerülnek dialógusba, és hogyha tényleg dialógusba kerülnek, akkor azt hol tudjuk tetten érni. Ráadásnak van egy író, aki beleszól a szerkezetbe, megszerkeszti a szövegeket.

SZILÁGYI ZSÓFIA Závada Pált a szélesebb olvasóközönség úgy tartja számon, mint akinek a Jadviga… az első könyve volt. De tudjuk, hogy volt előélete, az első nem szépirodalmi munkája, a Kulákprés című szociográfia jelentősen újraírja az akár a néprajzosok, akár a szociográfusok által készített úgynevezett életútinterjút, aminek aztán vannak szépirodalomtól kisebb-nagyobb távolságra lévő változatai. Az egyik híres munka Csalogh Zsolt Parasztregénye volt, amelyről a szerző el is mondta, mennyire élőbeszéd és mennyire írott szöveg. A paradoxon erre is áll: az író és egy parasztasszony között zajló, reális beszélgetésből készített az író szöveget. Elmeséli, hogy amikor a szó szerinti lejegyzéseket odaadta Eszter néninek, az fölháborodott, hogy ő nem így mondta, ez így szörnyen néz ki, nem szeretné, aztán amikor azt adta oda, amit egy kicsit – nem is stilizált, de – írott szöveggé tett, akkor ismerte föl Eszter néni a szövegekben a sajátját. A Závada-könyv olyan paradoxont bont ki, ami a szociografikus, néprajzi életútinterjúban benne van: ez az a differencia, ami a beszélgetés és a leírt szöveg között van, és az, ami aközött, hogy valaki magnóra mondja az életét, vagy leírja. Mert akkor, amikor leírja – ezek az úgynevezett paraszti emlékiratok –, irodalmi műfajra utalja rá magát, és a fejében különböző sémák működnek. Az írásbeliség-szóbeliség kettősségre játszik rá. Németh Gábor mondja, hogy a Milota egy paradox szituációra épül, mindkét történet úgy keletkezik, hogy mind ketten ismerik egymás szövegeit, dialogikusság van a szerkezetben, egymásra válaszolgatnak, valójában a teljes szöveg ismeretében, egy időpillanat körül. Jelentéses, szimbolikus, hogy Pünkösd körül forgunk, abban a pillanatban történik. Az egész regényszüzsének is van egy körkörössége, amikor a végére érünk, el kellene kezdeni megint olvasni újra, mert átalakított változatban, mintha ugyanott mozognánk.

FARKAS ZSOLT Németh Gábor abban látja a narratív és szándékosnak tételezett ellentmondást, hogy a két szöveg – amit az öreg mond magnóra, illetve amit Erka a számítógépbe ír – reagál egymásra folyamatosan, és kvázi levelezésként lehet értelmezni, noha az egyik naplóból indít, és számos naplóidézetből épül fel, a másik pedig szóbeli üzenet, és ezek úgy reagálnak egymásra, mintha levélváltás volna, ugyanakkor a végén egybe van gyűjtve az összes kazetta és kézirat, a rokonok, ismerősök akkor ismerik meg valójában, amikor már mind a két szerző halott. Kérdezem, miben látod a narratív ellentmondást?

NÉMETH GÁBOR Van egy olyan hangsúlyozott olvasata a könyvnek, hogy időbelileg lehetetlen, hogy a szöveget író ismerje a kazetták tartalmát, a kazettákról szóló szavak tartalmát, egy irányból mindenképpen lehetetlennek tűnik, ha jobban megvizsgáljuk a szöveget, fordítva is működik, ott sem lehetséges, hogy ismerje a másik az összefüggéseket. Ez azt veti föl, hogy elvileg lehetséges volna a könyvnek egy olyan olvasata, aminek komoly hagyománya van a XX. századi prózában, sőt sokkal korábban is, hogy különböző elbeszélők interpretálnak egy reális önálló entitásként létező történetet, és nekünk az a dolgunk, hogy kihámozzuk azt, egyfajta detektívregény-olvasási izgalommal megpróbáljuk relativizálni az igazságainkat, illetve az egyik igazságán a másikét megmérve fölépíteni egy, mind a kettőjük fölött álló vagy mind a kettőnél gazdagabb igazságot. Azonban ha maguk a narratív stratégiák logikai ellentmondásban állnak, akkor egyetlen a szerzőnek egy terepe volna a föloldásra, a misztikum. Ez meg olyan – ha már a detektívregényt hoztam hasonlatul –, mintha az utolsó oldalon megmondanák, hogy egy eddig nem leírt szereplő a gyilkos: mindannyian tudjuk, hogy ez a legnagyobb udvariatlanság vagy illetlenség detektívregények esetében. A regénynek nemcsak az elemi illemszabályai zárják ki, hogy egy misztikus egybeesés oldja fel, oltsa ki a paradoxont, hanem többek között az tény is, hogy a könyv hihetetlen mennyiségű információt, tudást dolgoz bele önmagába annak érdekében, hogy számtalan ponton a realitáshoz kötődjék. Azt gondolom, kizárható a helyzetnek ez az analízise. A paradoxonnak az a szerepe, hogy relativizálja magát az elbeszélést, hogy valamilyen módon az egészbe mégiscsak azt a posztmodern kételyt lopja vissza, hogy egyáltalán elbeszélhető-e egy történet, és a történet elbeszélése valamilyen módon önmagára reflektál: a szerkezet vagy a logika paradoxonai vagy az egymást kizáró vagy egymás ellen dolgozó nyelvi regiszterek. A diskurzusunk második fő kérdése lehetne, hogy ezek hogyan működnek.

MARNO JÁNOS Ami számomra már a könyv elején nagyon érdekes, illetve problematikus, az Erka drámája, ami az én megélésem, impresszióm szerint Gyurka bácsi bölcsességén találná meg a nyugvását, magyarázatát, mintha ott nyerné el értelmet, egyáltalán a létértelmét. Erka valódi, eredeti szerelme Milota Gyurka bácsi fiával valahogy, egy drámai esemény közbejöttével nem sikerül, de valahogy megtalálja a párját az öregben, az öreg révén, a magnószövegeiben találkozva, noha az öreg magnószövegei érintik az Erka-történetet mindvégig, részben Erkának szólnak. Kérdés számomra, hogy a mérhetetlenül sok információ által – a méz; a máktermelés, a mézszakértés, a méz históriája, kultúrtörténete – mintha azt kellene megértenem, belátnom, hogy az értékek, azok biztonsága, históriája valahogy támfala lehet Erka drámájának, jelenkori passiójátékának, ahol az mégis értelmessé válik, számára érzelmileg felfoghatóvá, megemészthetővé. Számomra ez kérdés.

SZILÁGYI ZSÓFIA A végén válik világossá… De ha megpróbálnánk kibogozni, nem lehet, megkockáztatom, bármiféle regénykivonatot adni lehetetlen. Erre is rákérdez. Amit megszoktunk a XIX. századi regények kapcsán, hogy létezik egy nyersanyag, például egy újságcikk, amit megkap az író, jól megbonyolítja, átrakja az időt ide, oda, hátulról kezdi előre, aztán jön egy ügyes olvasó, aki ezt szépen kibogozza, és ott van előttünk a kimeneti újságcikk: ezt itt nem lehet, és nem is kell. A végére világossá válik, hogy van két vonal vagy hagyomány arra, hogyan lehet elmondani az élet végén az életet. A könyv végén mind a két szereplő meghal, a szituáció tehát, hogy a haláluk előtt beszélnek. A fikció szerint a halála előtt mondja el Milota Gyurka a történetét, az összes kazettát megkapja Erka, és ugyanekkor Milota Gyurkához eljut az összes szöveg Erkától. Erre a relativisztikusan lehetetlen, fiktív helyzetre épül. Ez egy többelemű rendszer, ami egyszerre épít a fikcióra és a realitásra.

MARNO JÁNOS Mintha a levelek meg a kazettaszövegek is arról tanúskodnának, hogy nem egyben, hanem most ismerem meg őket. Nem gyűjteményről van szó, mert a gyűjtemény esetében az egész gyűjteményre kellene válaszolni, itt pedig ezek valóban egymást követik, olyan, mint egy játék, egy teniszparti, csak az egyik hanggal üt, a másik írott szöveggel.

NÉMETH GÁBOR Így van. Nem találsz a könyvben egy érvényes pontot, ahonnan magyarázható vagy feloldható volna a paradoxon. A szerkezet olyannak mutatja a két szöveget, mintha folyamatosan egymásra reflektálnának. Ha elfogadod, hogy nem hazudik a két szöveg, ha ezt mint alapvető szerződést megkötjük a regénnyel, hogy elhisszük, amit a két narrátor mond, abból a világból felépítve a regény belső, fiktív terét: föloldhatatlan ellentmondáshoz jutunk. Ha elhiszed a szövegeket, akkor kizárt a szerkezete és az egymásra való reflexió. Olyan, mintha a szerző szövegre vonatkozó súlyos állítása az volna, hogy ez egy játék, valamiféle – a paradoxonnak terében – elemien szövegekből építkező és a normális linearitást, időfelfogást és a történetmesélés összes szabályát fölrúgó játék.

MARNO JÁNOS Számomra ez abszolút elfogadható, csak explikálni kéne. Ha én mint szerző ilyet írok, explikálom, hogy én vagyok Erka és Milota Gyurka bácsi, hol ez vagyok, hol az. Ebben semmiféle misztika nincsen, én mint szerző egyszer eljátszom Milota Gyurka bácsit, egyszer Erka nővért.

FARKAS ZSOLT Összecsúszott most két probléma, alapvetően három narrátorral van dolgunk…

NÉMETH GÁBOR A harmadik nem nyelvet használ, hanem szerkeszt…

FARKAS ZSOLT Szerkeszt, vág, és így tovább, ez egyidős a regénnyel, és más műfajokkal is… A két voltaképpeni narrátor, Erka és Gyuri bácsi szövege csomó torzítást tartalmaz, nyilván kiderül, ha összevetjük a különböző eseményeket, hogy csúsztatások vannak, átírták a valamennyire rekonstruálható vagy rekonstruálandó újságcikket. Ez nyilván természetes, minden narrációs műfajnál előfordul, és általában problematizálják is a jó szerzők, ugyanakkor a vágó vagy a nem megszólaló narrátor is voltaképpen szerző, de egy más logikai síkon illeszkedik ebbe a narrációs problémába.

SZILÁGYI ZSÓFIA Azért van, hogy hármasságról kell beszélni. Szóba került a Jadviga, már abban szerepelt Milota Gyurka, ebben a regényben meg emlegetik Jadvigáékat. Tehát Milota Gyurka nem egyszer elmondja az Osztatní család történetét, nyilvánvalóan tudatos, hogy az Osztatní család többször is szerepel, magának Jadvigának a neve viszont nincs leírva. Ez megint többszörös kapcsolódás. Referenciává a fiktív világ válik, Jadviga világa, ugyanott mozgunk, már csak azért is, mert Mikszáth is megidéződik többször, és kicsit felsejlik a Jó palócok szerkezete, csak persze ott öt-öt, itt több száz oldal reflektál egymásra. A Jó palócokban ha egyik esetben föltűnt egy figura mint mellékszereplő, a következő novellában főszereplő lesz belőle, egy ehhez hasonló írói világ épül ki itt is. A hármasság érvényesül a vágásban és a címadásban is, nemcsak a vágás, hanem a címadás is jelez valamit, mert már az döntés, hogy Milota a cím. A fejezetcímekben már egy másik szubjektumot kell keresnünk, az ő kompetenciájukon kívül esik.
Valóban érdekes, hogy dialogizálnak. Ezt akkor értettem meg, amikor a végén visszalapozva láttam, hogy már az elején arról beszélnek: vajon mi van magával, Gyurka bácsi, tényleg meghalt-e? Mindegyik reflektál a szituációra, hogy lehet, hogy a másik már meghalt, és ő úgy kapta, úgy olvassa a szövegeket. Paradox helyzet, az elejétől a végéig végigkövethető, első olvasásra az ember nem tud belegondolni, amíg nem kapja meg ezt a sémát a végén, ami persze nem feloldás.

NÉMETH GÁBOR Visszatérnék a nyelvi regiszterekhez, ami tematizálható dolog, és nem sértjük vele az olvasás szent szituációját. A Jadvigával kapcsolatban élményem volt – ezt Závada Palinak is megfogalmaztam mint kételyt –, hogy abban a nyelv kívülről meghatározott, kicsit vicces dilettánsként, majd ennek a kicsit vicces dilettánsnak olvassuk a szövegeit, amik ennél sokkal jobb minőségűek, vagyis stílusdisszonanciát éreztem. Ezzel a könyvvel is van egy problémám – kérdés, mert lehet, hogy én vagyok túl rigorózus –, hogy a beszédszituációk, amik le vannak téve a könyvben, iszonyatosan erős ellentétben állnak a nyelvi megformáltság tudatosságával, stilizáltságaival és cizellációival, amikkel a szöveg építkezik. Csináljunk egy tesztet az olvasási tapasztalatról: nálatok ez hogy működött? Engem meglehetősen sok ponton zavart.

MARNO JÁNOS Abban a fejezetben, ahol az ezredes felesége, Kohut anyja beszélget Erkával, megdöbbentett, hogy mennyire hiteles a beszéd, olyan hihetetlen mimikrivel adja elő Závada a nő előadását, hogy számomra teljesen hihető lesz. Noha megírva nem teljesen ugyanazt írom meg, hanem annak az írott változatát készítem el, meggyőző volt. A Kohut-szál, aminek úgy gondolom, nagy jelentősége van a történetben, érdekes volt számomra, elmegy Erka, hogy csináljon egy fölmérést a nővel, és közben ismeri meg a történetet. Furcsa, de Závada a Kohut-Erka szerelmi történetben egy picit meglágyított. Olyan volt, mint amikor filmesek felteszik a lágyító szűrőt, és azon keresztül jelenik meg a szerelmi történet. Az interjúhelyzetben, az ezredes és Árnyas József Kossuth-díjas költő közti szerelem történetében mintha Erka egy tükörrel találkozna. Furcsa volt számomra a felütése, a regény első olyan pillanata volt, amikor szatirikusan, szatirikus eszközökkel, intonációval jelenik meg valami, méghozzá az ezredes és az Árnyas nevű költő. Nagyon szemléletes, nagyon ismerős, de elütött az addigi textustól, mert az addigiban minden egy fokkal finomabb, szebb, lágyabb, humánusabb volt. Ezen a ponton hirtelen váltott, és fölismertem egy inkább mai, kíméletlenebb hangot. Érdekes volt a tükröződés, ami, azt hiszem, még abban is stimmel, hogy míg Erka esetében Milota János marad meg a családban hűségben, addig a szerelem pont fordítva történik, az ezredes és a nő kapcsolatába nem sikerült visszailleszkednie a költőnek. Érdekelne még, milyennek éreztétek, hogy Závada erős görbe tükröt tart a közelmúlt költészetének, exponálja egy ízben, hogy Erka kedvenc költője Pilinszky. Bennem rögtön az is följött, hogy kulcsregény lenne ebből a szempontból: találgathatok, kit takar a Kossuth-díjas Árnyas nevű költő.

FARKAS ZSOLT Egyébként is tematizálja a kulcsra járó logikát, például a színdarab helyzetével, megtalálnak egy naplót, és csak lassan ismerik föl az azt eljátszó szereplők, hogy róluk lenne szó.

SZILÁGYI ZSÓFIA A nyelvi réteg, a nyelv és a történet, illetve a nyelv és az írásszituáció viszonyának kérdésével kapcsolatban van egy dilemma, ami összefügg a szimbolikával. Hogy hogyan kaphatják meg a kéziratot, már magában ebben van egyidejűség és reális írásszituáció. Többször reflektálnak az írásra (én egy magnetofonba beszélek, ülök a számítógép előtt), amikor az elején Erka már kábítószeres állapotban van, többször is előjön ez a reflexió. A mák szimbolikája ide (is) kapcsolódik, szinte úgy születnek a legszebb mondatai, hogy nem a szöveg szétesése felé megyünk, hanem kezd felerősödni a szimbolika. Dilemma, hogy el tudjuk-e fogadni, hogy miként épül egymásra a szimbolika. Az elejét ha megnézzük: “nem az álom száll a szememre, hanem a bódulat, ennek mákonyától tágul a pupillám, és ma hiába ismétlem a ringató sorokat, most elkerül, aki azt a mákvirágból jött álommézet csókolná ajkamra. Mert az anyag hiába boldogít, nyálamat elapasztja, és keserűen mar le a gyomorig.”
Erka végzettségét tekintve ápolónő, illetve egy nyugdíjas otthon vezetője. Kedvenc költője Pilinszky, mert irodalmi érdeklődésű, tehát van az utalásra magyarázat. Milota Gyurka, aki árubeszerző volt, és nyugdíjasként méhészkedik, többször Mikszáthot emlegeti, előjön Csehov is, és feltűnnek más irodalmi példák. Ehhez kapcsolódik, hogy amikor olvasóként fölismertem, hogy a Mucika által előadott történet tükörtörténet lenne, három oldal múlva Erka ki is mondja. Nem sokat bíz rám, hogy rájöjjek, hanem megmondja, hogy az ő történetének a tükre. Ugyanígy Milota Gyurka is egyfolytában reflektál. Amikor elkezdem olvasni, és megörülök, hogy orosz szakos voltam, és tudom, hogy a Milota szó a millijből származik, richtig pár oldal múlva Milota azt mondja, hogy a nevem azt jelenti, kedvesség. És én megint elkeseredtem, hogy nem jöttem rá semmire. Ez többször előfordul, hogy etimologizál, mondja is, hogy érdekli a szavak élete, a szimbolika. A szimbolika kibontása a szereplők szintjére kerül nagyon sokszor, nem arról van szó, hogy a regény fölött lenne benne, hanem kimondják sok esetben. Ez is összefügg azzal, vajon mennyire fogadjuk el, hogy miközben ilyen-olyan állapotban fokozatos a leépülés, a halálba torkolló élet folyamatosan hanyatló dolog, ezzel szemben egy felépülő nyelv áll. Nem tudom, hogy szemben vagy nem szemben, de dilemma. Ezt annak ellenére mondom, hogy mindkét szereplőnek különböző olvasottsága van, érdekli őket ilyesmi, beszélnek a nyelvről és így tovább…

KISS NOÉMI A belső címlapon rögtön ott van a szó, hogy testamentum, a halál evidenssé válik már az elején. Szerintem nemcsak a narráció, ami egy fiktív írót feltételez, hanem a metaforika vagy legalábbis az a rafinált metaforakezelés, ami a méhészetet, illetve a máktermesztést előhívja, uralja az egész képet, a regény fölé rendelhető allegorikus rendszert teremt. A méh, az anyaméh, a terméketlenség tragikus elemek, ellenpólusok, amik dialogizálják magát a regényt. A regény metaforikája kezdettől fogva tartalmazza a tragédiát. Hogy Erka tragédiája honnan ered, vagy mitől íródik a tragédia, arra a válasz például a meddőség lehetne…

FARKAS ZSOLT Visszatérő elem a regényben, hogy mindenkinek csak egy gyereke van, és talán efelől is lehet értelmezni a végét. A legutolsó szöveg Gyurka bácsié, amelyben prezentál egy nagy titkot, vagy legalábbis nagy feneket kerít neki, és ez a nagy titok egy bezárt borítékban van. A sztori alapstruktúrája, már amennyire össze lehet szedni, nagyon is keretes, szimbolikus. Ha az elejét és a végét nézzük, erősen, explicit módon keretbe foglalja – durván fogalmazva – az élet és a halál. Végső kérdésekről lenne szó, erre többféle szimbolikus módon megy rá. Az egyik a méz kitüntetett szerepeltetése, ami mindig az élet, a szerelem, és a mák, ami ennek nagyjából az ellenkezője, a halál, a bódulat, az anyag, az öntudatlan anyag és így tovább. Persze ezt is árnyalja. Rögtön az elején, Erka szövegének a végén mintha megtörténne a ráismerés, hogy nem nagy metafizikai kérdésekről van szó, hanem egy egyszerű növényről, egy mákvirágról, épp egy nagy vízió közepette. Az utolsó szövegben, Gyuri bácsi szövegében is előfordul ilyen profán rekurzus, utalás történik egy mézes-mákos tésztára. Azzal, hogy de jól esne egy kis mákos tészta, visszavevődnek a nagy szimbólumok. “Mesélte valaki, hogy másodunokabáryám, a Marci is folyton mézes-mákos tésztáról álmodozott a hadifogoly-vonaton, még az utolsó óráiban is. Mákovje medovje haluske. Otthon gyúrt metélt, jó mákos-mézes.” Visszavesz, amikor a nagy titok, a Kohut-történet voltaképpeni fontossága kiderül.

MARNO JÁNOS Hadd fűzzem hozzá, hogy mennyire érzékletes maga a szöveg is, akár Gyurka bácsi, akár Erka beszél. Jól megoldott, hogy a magnószöveg érzékletes legyen, de vannak imitatív részek is, jelzi, hogy a beszéd közben mi történt, kazettacsere, fordítás, és ugyanez a számítógépnél. Érdekes, hogy körülbelül egyfajta, magas igényességgel beszél mindkettő, a mondatok igen csak megformázódtak, én nagyon nagy különbséget ebből a szempontból a két figura között nem érzek, nem pregnáns, hogy ki a nő, és ki a férfi, hogy ki az idős, ki Gyurka bácsi, és ki Erka. Onnan tudom, hogy ezeket ők maguk reflektálják. De abban a pillanatban viszont, mihelyst ők maguk kezdenek mondani egy történetet, például az anyagbeszerzőről, amit Milota Gyurka bácsi mesél el a 60-as, 70-es évek élményeiből, remek előadók. Nagyon jól jelenítik meg a mellékszereplőket, akik a drámában fontosak. Például Erka kiválóan mutatja be Kohut édesanyját, a cicanadrágos özvegyet. Az ezzel kapcsolatos problémám, hogy vajon nem arról van-e szó, hogy az íróilag is igazán izgalmas anyag sereg epizódból és történetből áll, mely erre a – számomra nem egészen meggyőző – drámai szerkezetre, keresztre föl van húzva. Mint egy sárkányra, erre a szerkezetre kerülnek a minták, amik valóban érdekesek, de maga a dráma, a szerkezet kétséges. Itt éreztem, hogy az író belemegy abba a mimikrijátékba, hogy figurákat valóságosan megelevenít.

FARKAS ZSOLT Nyilvánvaló, hogy a drámába kell belemennie. Az már a Jadvigának is jellemzője volt, hogy a mondatok, a legelemibb dikció szintjén nem tudsz éles határokat vonni a különböző szereplők stílusa között. Abszolút összetéveszthetetlenek, de jobbára tematikus az összetéveszthetetlenség. Az, hogy az öregnek is, a lánynak is más világa van, dramatikus formában jön ki. De nem az a tétje, nem az érdekli Závadát, hogy ezeket valamilyen módon színészi tökéletességgel precizírozza. A Jadvigában is három narrátor volt, és a stílus, a mondatok, a dikció szintjén igazán nagy különbség nem volt közöttük. Ebből automatikusan folyik az, hogy drámai narratívnak kell lenni a terepnek, ahol egyáltalán mozognak ezek a szövegek.

NÉMETH GÁBOR Ez egy kicsit módosítja azt az elején elhangzott, kissé elmaradott megállapításunkat, hogy a harmadik narrátor nem nyelven beszél, hanem struktúrában. Azok az egyenes, narratív részek, ahol nem történetek vannak felidézve, hanem ők beszélnek, úgymond a lelkükről vagy a saját pozíciójukat fogalmazzák meg, olyan nyelvi elemek, toposzok, struktúrák, a metaforák kiválasztásában olyan ízlésazonosságok jönnek, amik mögött mégis egy szerzőt sejtünk. Abban a tekintetben azért óvatos volnék, hogy az az egy szerző vajon Závada-e. Hogy ennek az odaértett vagy mögésejtett narrátornak az ízlése azonos volna-e Paliéval, ebben bizonytalan vagyok. Most azt mondanám, nem.

MARNO JÁNOS Ahogy a két szereplő is akkor reflektál, amikor még nem hallja a másikat, ahhoz kötődik, ami az ezredesné figurájánál tűnt fel először pregnánsan, de többször felvetődött bennem, hogy már megtörtént, méghozzá az, hogy amikor a két főhőst beszélteti a szerző, akkor ő beszél, velük kapcsolatosan stiláris distanciája nincsen. Abban a pillanatban, ha mások bejönnek a képbe, mihelyst ők maguk mondanak el figurákat, akár az anyagbeszerzőt, akár az ezredesnét, a szerző már – és ezt idézőjelben mondom – kifiguráz. Akkor már föl tudja venni a maszkot, és azzal tud mozogni. Számomra inkább az a kérdés, hogy a közvetlen figurával szinte fenntartás nélkül affirmatív, csak a tematikával van distanciája, a pszichével, az individuummal, az intellektussal, a személyiséggel nincs. Amikor azok megjelenítenek valamit, akkor igen. Így viszont érdekes számomra, hogy éppen köztük, akik egy színdarabot készülnek előadni, mintha utólagos értekezés indulna arról, hogy kiket és miért kellett eljátszani, és ez mennyiben ad kulcsot ahhoz, hogy magunkat is, a történetünket is megértsük. E tekintetben viszont sokat ígér.

NÉMETH GÁBOR Igen, folyamatos bravúr zajlik, mert egyszerre idéződnek fel dolgok. Hihetetlenül dobozolt a regény, mert adva van egy stilizált narráció, amelyben fölmerül egy másik stilizált narráció, amelyet közvetlen szövegként, tehát a megtalált napló közvetlen szövegeként nem tudunk élvezni, de megismerjük, interpretációban ismerjük meg azt a színdarabot, amit dilettánsok írnak a megtalált szövegből. Egyszerűen textuálisan olyan tükröződések jönnek létre, és ráadásul még úgy is megvan az egész fejelve, hogy Gyuri bácsi magnószalagra mondja, úgy, hogy kezében van a feltételezett szövegkönyv, ami alapján a színdarabot eljátszották, és magát a szövegkönyvet miközben olvassa, interpretálja is. Egyrészt ott helyben minősíti, távolságot tart, és ezen kívül még föl is idézi az előadást.

MARNO JÁNOS Aminek a dramaturgja Milota János…

NÉMETH GÁBOR Többen írják. Itt egy olyan bonyolult narratív és textuális struktúra van fölépítve, ami kizárja a szerző naivitását egyéb ügyekben. Ezért zavarba ejtő számomra a könyv, mert – ahogyan halál pontosan mutattál rá a részletre – az ezredesné szövege valóban a legszigorúbb szövegolvasó előtt is abszolút hiteles és a hétköznapi, élőbeszédhez közel álló struktúra, miközben az egyébként helyzetüknél fogva ehhez nagyon közelítő szituációk – valaki naplót ír és ápolónő, egy szeretetházban dolgozik, illetve méhész, anyagbeszerző és egy beszédet mond magnóra – stilizációs foka hihetetlenül ellenáll a főszövegekének.

MARNO JÁNOS Igen, virtuózzá válik, ahogy mozog például az anyagbeszerző úton…

NÉMETH GÁBOR Illetve van még egy paradoxon, hogy úgy emlékszik vissza húsz évvel azelőtti történetekre, hogy minden egyes mondatot felidéz, ami az egész szituációja. Ez egy elbeszélésben lehetetlen, ha megosztok valakivel egy történetet, ami az életemben fontos volt valaha, nyilván a sűrítés erős processzusán megy át a történet, néhány elemet kiemelek, és azt mondom el. Ezzel szemben olyan, mintha egy helyszíni közvetítést hallanánk.

MARNO JÁNOS De ha elfogadom, hogy hiteles, ahogyan például az anyagbeszerző Ferit megjeleníti a magnóbeszédében, ugyanúgy, ahogy én felidézek egy gyerekkori barátot, a játék, ahogy felidézem, magában fogja hordozni az élményanyagot. Nem kell elgondolnom, utánagondolnom, a mozdulataimban fog előjönni. Ebben a tekintetben teljesen hiteles, érthető, számomra inkább az a problematikus, hogy a játszmák, amikor a könyv témájának is megfelelően színházi előadásoknak vagyok a tanúja, hogyan interferálnak a méhészet történetleírásával. Amiket egyébként a szerző megint csak úgy csinál meg, hogy a méhészet történetéről, a máktermesztésről vagy a mákvállalkozóról való leírás reflektált a Gyurka bácsi részéről. Azt mondja, egy kicsit konfabuláltam, de most visszatekintek, nem akartalak untatni, ez egy kicsit eltért a valóságtól és így tovább.

KISS NOÉMI Mellette érvelnék: amikor leül a magnóhoz, már túlvan a szerkesztésen. Nem ennyire esetlegesek Milota magnószövegei, ő nagyon is fölkészült, könyveket szerez be, utána olvas, családi archívumban turkál, genealogizál, elmondja a családját, mindenkiről elmond mindent. Van egy tudatos narratíva vagy retorikai tudat, ami mozgatja, ugyanakkor élőbeszédről van szó. Én azt gondolom, nem baj, hogy átcsúszik irodalmi szövegbe az anyagbeszerző szövege, amit persze nem hiszek el én sem. Ugyanúgy, ahogy zavaró, hogy az ápolónő vagy az anyagbeszerző ilyen nyelvet tud kialakítani, a mák, az egész metaforika átvisz a túloldalra. Átjárás van, megtudjuk, a haláluk után mi történik velük, ráadásul vannak szövegek, részek, amik nem ezen a világon játszódnak: amikor Erka megszólítja az anyját a túlvilágon, hogy találkozik-e ott Milotával, és hogy milyen szaga van, szagolja meg, hogy ott van-e. Paradox nekem is, de egy idő után már nem volt zavaró, felveszi az ember a szöveget, mint a nagyregényeknél, már nem más olvasmányaim vagy a hitelesség a kérdés, hanem a megformálás, hogy mire fog kifutni a méhészet, hogyan fogja a szerkezetbe beépíteni, hogyan fog kibontakozni előttem két élet, az egész topográfiája. Keveset beszéltünk arról, hogy van egy város, egy tereptörténet, szociográfia, vannak szereplők, akiknek az élete bekerül a könyvbe, nem beszélve a politikai utalásokról, amelyek Milota György szövegeiben ott vannak, a tsz, a pártélet, az anekdoták és persze a nyomor is, a kitelepítés, az 50-es évek. Egy olyan archívumot tud megírni a könyv, ahol már nem biztos, hogy mindig a nyelv a kérdés. Átbillent egy idő után.

SZILÁGYI ZSÓFIA Az is érdekes, hogy a hitelesség elválaszthatatlan attól a játéktól vagy párbeszédtől, amit a narratív hitelességgel folytat, mert pont az az érdekes, hogy arról a részről, amiről János joggal mondta, hogy nyelvileg mennyire hiteles, kiderül, hogy valószínűleg hazugság volt az elejétől a végéig, nem így történt. Ami nyelvileg hiteles, annak az igazságértékét húzza le. Ez többször is előfordul, mindenki saját magáról beszél, nem találunk olyan pontot, ahol megvethetnénk a lábunkat. Eleve van egy szokásos vagy kialakult olvasói attitűdünk, hogy az én-elbeszélőhöz személyes, pozitív viszonyt alakítunk ki, Milota saját magát is kezdettől fogva igyekszik ilyen színben föltüntetni: a neve is ezt jelenti, amit rögtön az elején megtudunk, de amiket az életéből elmond, nem biztos, hogy ilyen képet rajzolnak ki. Aztán a szereplőket is az ő szemüvegükön keresztül látjuk csak, Milota János feleségéről csupa rosszat hallunk, ami persze nem véletlen, mert csak Erkától hallhatjuk, aki Milota szeretője volt, és aki életének nagy akadálya Irén volt. Egy nagyon érdekes játék jön létre a hitelességgel, az igazságértékkel meg az emlékezettel: miközben Milota valóban szó szerint emlékszik bizonyos párbeszédekre, életének bizonyos mozzanataira azt mondja, hogy hát erre sajnos nem... Amire nem akar, nem emlékszik. Ilyen figurának is van megrajzolva, nagy dumás, aki állandóan történeteket mond, és ezt a beszélő mivoltát reflektálja sokszor, ő valóban nemcsak úgy leül és beszél, nem véletlen, hogy nem egy egyszerű beszélgetésszituáció az alap, hanem mondja is már rögtön az elején: “van, amit háromszor is fölveszek, így csiszolgatom, csinosítom, fejben és szóban.” Tehát az, amit Noémi mond, “amit kigondoltam, amíg meg nem tetszik”, valóban nem egy spontán beszédhelyzet.

MARNO JÁNOS Én természetemnél fogva leírásokat, egy tiszta beszámolót olvasok nehezen. No, a méhészetről szóló referátum, meg a mák különösen érdekes mégis. Ezekről a fejezetekről nyilván szándékosan is az a szó ugrott be nekem, hogy krónika, krónikás. Egyáltalán az egész regény bizonyos szempontból krónika. A történetírás eredetileg krónika, ezek a krónikák mégis az ember régi, szerzetesek kezével írt kódexeit juttatják eszembe. Minthogyha bár nem iniciálékkal kezdődne a szöveg, de váratlanul előjönnének: az előadások iniciálék, amikor a mimikri lábra kap, megjelenítődnek, aztán megint visszamegyünk a krónikába. A krónika olyan textus, ami minthogyha biztonságot adna, egy mélyebb szint lenne ahhoz, hogy a jelenetek életre kapjanak, megidéződjenek, megjelenjenek dolgok. És akkor nekem oly mindegy, hogy mi hiteles, mi nem hiteles. Ha élhetek még egy hasonlattal: dombormű, megvan a felülete, a felszíne. A krónika felszíne terméskő-felszín, amiből részint a magától értetődő, a terméskő természetéből következő domborműszerűség látszik, amiben figuralitást láthatok, szándékosságot, kis kiugró szobrocskákat.

NÉMETH GÁBOR Van még rafináltsága a könyvnek: az, amire első megközelítésben azt lehetne mondani, hogy szerkesztetlenség, vagy a szerző szerelmes viszonya mindahhoz a tudáshoz, amit a regényíráshoz fölhalmozott – amit egyébként elég sokszor látunk meglehetősen nagy neveknél is, szarféltésnek lehetne nevezni, tehát hogy muszáj mindent megtartanom és mindent odaadnom és semmiről se lemondani. Závada könyvében van egy finom csavar: ez egy testamentum, ha akarod, úgy olvasod. De nem, arról van szó, hogy megszereztem valamennyi tudást a világból, érzem, hogy távozni fogok, de észrevettem azt is, hogy nem adtam oda senkinek. Ha már egyszer megtudtam, hogy már a régi görögök is ismerték a mézet, bizony elmondom neked szépen, végig, hogy mi történt. Ha már egyszer súlyos tapasztalatokat szereztem arról, hogyan működik a létező szocializmus, bizony elmondom, hogy milyen aljas trükkökkel, finom szerkezetekben. Az elbeszélő Milota folyamatosan forszírozza, hogy hányadika van, nagyjából két hete van arra, hogy mindezt elmondja. Állandóan kifogynak a kazetták, újra kell venni. Ez a tébolyhoz közeli állapot tulajdonképpen a Beckett-tekercsek pozíciója. Persze egyáltalán nem úgy, nem hasonlítom ahhoz. Valakit a beszélés mint a zabálás őrülete kap el, ugyanakkor állandóan javít, finomít, és struktúrákat akar belevinni a strukturálatlanba, következésképp óhatatlanul mindent odapakol, hogy tessék, még ez is a tied. Mint amikor el akarod adni a házadat, jön a vevő, és az a képtelen helyzet áll elő, hogy hú, ezt még a nagymamám… Az a teljes őrület, hogy egyfelől racionálisan viszonyulok egy helyzethez, másrészt érzelmileg belecsimpaszkodok mindenbe, ami körülvesz, és ebből borzalmas aránytalanságok születnek…

SZILÁGYI ZSÓFIA Ez összefügg a szerepszerkezettel is. Párbeszéd van, beszélgetnek néha egymással, és úgy idéződnek fel dolgok, néha utalnak rá, hogy Milota és Erka találkoztak valamikor. Elég semmitmondó beszélgetések, soha nem beszélik meg, hogy Erka Milota fiának a szeretője. Bár Erka is úgy gondolja, hogy Milota tud róla. Az, hogy át akarom adni, mégsem tudunk egymással igazán beszélgetni, azzal is összefügg, hogy a generációk nem nagyon tudnak egymással beszélni. Már Milota Gyurka elmondja, hogy az apja nem élt velük, és az apja élettörténetét is, hogy mi volt a nagy titka, másoktól tudja majd meg áttételesen. Ugyanígy ő sem beszél a fiával szinte soha. Nem törődik a saját feleségével sem, állandóan hangoztatja, hogy mennyire szereti az ő Mariskáját, miközben egyáltalán nem figyel rá. Van egy generációs szál, de a végén elvadulnak a kaptárok meg a kert, a méhészkedésnek is vége van. Nem csak Erka életének vége, de a pusztulás és az építés, hogy a pusztulás ellenében kétségbeesett igyekezettel próbálják szövegben fölépíteni a történetet, sem lesz ellenpár. Erka történetének nem lesz ellenpárja Milotáé, de van egy teljesség, a méz, amely szimbóluma az örökkévalóságnak, a bebalzsamozásnak – ezt Milota ki is mondja – erős ellentétben áll a pusztulással, ami Milota történetében is jelen van.

MARNO JÁNOS De maga a beszédmód korántsem pusztuló. Gábor hasonlata Beckettel éppen nem áll, csak annyiban, hogy tekercsek. Olyan maximálisan életorientált az öreg beszéde, hogy szóba sem kerül. Pontosabban szóba kerül a pusztulás, de csak szóba, nincs irányultsága. Meglepett, hogy meghal Erka, mert ugyan rendre fogyasztja a morfiumot, de nem éreztem pregnánsnak azt megelőzően Erka halálra ítéltségét vagy halálra szántságát. Hiszen még ott is döntően egy elhagyott, magányos nő, aki meddő, de valahogy az emlékei, a kisfiúval, a fülbeteg gyerekkel való kapcsolata gyönyörű. Bár vártam a panaszának megerősítését, hogy el fog menni, mert már felépült a kisfiú, nem lesz kit ölelgessen, babusgasson. De számomra a szituációból nem az jött elsősorban, hogy a nő halálra ítélt. Akkor is azt gondolom, hogy a dráma önsúlya számomra csak abban nyeri el értelmét, hogy a lebegőbb anekdotákat, kistörténeteket, kisdrámákat hozza. Én most sem érzem a saját végzetszerűségét a két történetnek.

FARKAS ZSOLT Ez szokott lenni régóta a dráma alapproblémája, hogy miből is adódik, valamiféle strukturális dologból, hogy valakik bekerülnek egy adott szituációba, vagy arról van szó, hogy a tragikus hős körül minden tragédiává válik, tehát a személyiség az, aki valamilyen módon motorja. Ilyen módon mindenképp számolnunk kell azzal – és nem érzem detektívregényszerű titoknak a Kohut-vonalat –, hogy Erka meddősége abból adódik, hogy Kohut gyerekét nem vállalja. Az derül ki, hogy az egyetlen, akinek két gyereke van, Gyuri bácsi, a másik gyereke Kohut. Ő legalábbis azt mondja, hogy vannak dokumentumok. Van egy harmadik feltételezés is, amit maga Erka vezet föl, arra jön rá, hogy az apja lehet Gyuri bácsi, nem zárja ki száz százalékig, de valószínűtlennek találja.

NÉMETH GÁBOR Igen, ez pont az a híres történet, amikor valaki szörnyűségeket mesél, és a harmadik után már röhögsz: és akkor még megette a krokodil… Van egy ilyenfajta működése. Én a könyv szabályainak engedve próbáltam azt a konzervatív magatartást fölvenni, hogy ne mondjuk meg, mi történik, mert a könyv olyan dramaturgiai elemekkel dolgozik, mintha ő maga rejtegetné a tudást. Arra a fajta olvasásra számít, amikor az ember visszalapoz kétszáz oldalt – persze ugye éreztem, hogy ott van valami nyom, csak akkor még nem volt egészen világos. El is szomorodsz, amikor ez nem marad megfelelő kétértelműségben. Legalábbis az én élményem ez volt, és más is utalt ilyesmire, hogy talán a szerzőnek jobban kellett volna bíznia az olvasó hermeneutikai képességeiben. Nem kellett volna ennyire bebiztosítani, hogy jól érti a történetet, mert ezt aztán a vége felé nagyon hangsúlyosan is megteszi. Miután a könyv különböző módokon, nagyon sokféleképpen reflektál arra, hogy egy irodalom nevű térben játszódik, és hogy ennek bizony vannak ostobácska eljárásai, szabályai, parodizálja is azt a teret, ahol dolgozik, és ezért válik összetettebb hatásmechanizmussá.

SZILÁGYI ZSÓFIA És a nagy titok… Ami elbizonytalanítja az embert, ahogy már a Jadviga olvasása közben is felmerül, hogy ki kinek az apja, ahogy ott sem lehetett rá megesküdni pontosan, itt is kétely marad az emberben: már hiába állítják, hiába, hogy már mindent kimondtunk, hiába rakja bele az igazságot Milota Gyurka egy borítékba. Éppen erre céloztam az előbb, hogy az Erka-szálra egyáltalán nem emlékszik. Miközben mindenre emlékszik, erre nem. Az elbizonytalanítás több ponton végbemegy, annak ellenére, hogy valóban vannak feloldások. Én is úgy gondolom, hogy nem úgy van, hogy akkor jövünk rá, amikor kimondják, de a gyanú folyamatosan éled az olvasóban, egyre többször, és egy idő után már biztos, hogy mindenki valaki lesz, a jelenbeli szereplőkkel biztos, hogy valamilyen analógiát fogunk találni a múltban. Egy idő után már tényleg gyanakszunk, és általában be is teljesülnek az elvárások.

FARKAS ZSOLT A színészi vonalat erősítené, hogy elárulja mindig a narráció, és nem hagy a dolgok felől kétséget. Ezt műfaji kérdésnek tartom. A hollywoodi filmeket is meg lehet úgy különböztetni egymástól, hogy a gyanúkat milyen sűrűn nyomja, és lehorgonyozza-e. Ez nyilván hozzátartozik ahhoz a projektumhoz, amit nyilvánvalónak látok, hogy ez a popularitás alapvető kelléke, a könyv ezt célozza – hozzáteszem, semmilyen negatív, értékelő mozzanat nincs a populáris mozzanatban. De – és most ez nem tudom, mennyire lenézés – a nem-annyira-figyelő olvasónak szükségesek a direkt lehorgonyzások. A művet – ami így legközelebb a szappanopera műfajához áll – ugyanazok a mitikus alapsémák uralják, amik gyakorlatilag az ödipális problematikára vezethetőek vissza, ahol a sokadik oldalon, a sokadik részben derül ki, hogy a főhősnek van egy apja, hogy ki az apja, valaki szült egy gyereket...

NÉMETH GÁBOR De közben mégis csak az az igazi paradoxon, ha egy szövegnek egyszerre érhetjük tetten az ambícióját, hogy lektűr legyen a szó legradikálisabb értelmében, hogy az összes olyan érzelmet kiváltsa, és teljesítse az összes elvárást, ami egy olvasóban a műfajhoz tapadhat, miközben minden lehetséges elvárással kapcsolatban folyamatosan fölhívja a figyelmet arra, hogy ez egy szöveg. Az azért érdekes szituáció. Ráadásul tetten érhetsz olyat is, hogy eközben a klasszikus, nagyrealista, katarzisra törő ambíció is jelen van benne. Amikor a hármat folyamatosan érzékeled olvasás közben, én – hogy bevalljam az olvasási pozíciómat – zavarban vagyok, mert meg vagyok akadályozva abban, hogy mindenestül odaadjam magam a könyvnek, vagy fordítva, hogy bekebelezzem. A kérdés, ami felmerül, és ezt vehetjük úgy is, hogy bele a kacekba: hogyan viszonyul ez a szerzői szándékhoz, akarta-e ezt a rosseb, meg volt-e célozva…

ZÁVADA PÁL Hogy mit célzott meg a szerzői szándék. Hát igen, egyrészt kétségtelenül voltak olyan törekvéseim – részben beszéltetek is róluk –, hogy mondjuk a racionalitásnak a már elég ingatag határvidékére kormányozzam ezeket a látszatra reális elbeszélési helyzeteket. És ennek érdekében a szerző, ugye, tudatosan operál bizonyos eszközökkel (miközben ezeket túlontúl meg is szeretheti, a játékot pedig ambicionálhatja, és ez nem veszélytelen, de most ezt hagyjuk). Másrészt – avagy egy másik síkon – viszont szerettem volna biztosítani az olvasónak a turistajelzéseket is, talán mert túlzottan is riaszt, hogy netán bevigyem őt az erdőbe, ahol eltéved, és ez ijesztő, de legalábbis lehangoló lehet, minek következtében leteheti a könyvet (habár kérdés, hogy ez olyan nagy baj-e). Ilyen kapaszkodók például azok a pontok, ahol az elbeszélők kimondják bizonyos fölismeréseiket, és ezeket megkülönböztetik bizonytalan sejtéseikről – ugye, ilyesmiket kifogásoltatok ti az előbb. További támpontok arra szolgálnak, hogy mindaz, ami első ránézésre mondjuk „a realitás talaján” képzelhető el, majdhogynem mindvégig követhető legyen egy ilyen logika révén – talán egészen a legutolsó lépésig, ahol viszont zavar kell hogy támadjon az efféle olvasatban. Mert hogy itt jutunk el oda, amiről Németh Gábor beszélt, miszerint nincsen arra ésszerű magyarázat – legalábbis ha a játékszabályok szerint hiszünk az elbeszélőknek –, hogy miként lehet két komplett elbeszélés egymásnak kiváltó oka is meg válaszadó következménye is egyidejűleg és kölcsönösen. Az elbeszélések egymáshoz való viszonyának efféle relativizálása – várjuk ettől akár az elbeszélhetőség iránti radikális kételyt, akár ellenkezőleg: az egymásban-tükröződés végtelensége révén fölépülő bizonyságot – kockázatos döntés. Hiszen az előzetes szándék csak remélheti, hogy ennek lesz majd szellemi, illetve esztétikai hozadéka, hogy ezek nem rontják majd egymás hatását, hogy tehát az ily módon előállított feszültség termékeny lesz. Ugyanis kigondolja az ember ezt a rendszert, különféle eszközökhöz nyúl, hogy ezt fölépítse – de a tervezés meg a kivitelezés során mégsem biztos, hogy ki tudja számítani ennek a majdani működés közbeni hatásmechanizmusát. Mondjuk: ha netán bízik is a szerző abban, hogy jó tervező-fejlesztőmérnöke lehet gépezetének (tekintsük ezt írásnak) – még mindig nem lehet biztos benne, hogy mint üzemmérnök sem bukik meg majd a rendeltetésszerű működtetés során (legyen ez az olvasás). Nekem például kérdés volt, hogy vajon jótékony távlatokat nyit-e az, hogy mindkét elbeszélés egyszerre és teljes terjedelmében bele is bújik a másikba, de magába is szippantja a másikat (számomra egyébként itt leginkább a halál pillanatában való találkozás lehetőségéről és kitágításáról van szó) – vagy pedig ez az irracionális elem szétveti a konstrukciót. Hozzászólásaitokból úgy látom, hogy ez talán valóban megmozgathatja az értelmezést, és kinyitja, kitárja az elbeszélés terét. Ennél kevesebb kétely volt bennem egy másik olyan eszközrendszerrel kapcsolatban, amelynek révén szintén átléptem bizonyos földönjáró ráció határait – ez viszont mintha nektek jelentene több problémát, mint az előző dilemma –, és ez a szerep-elbeszélések hangütése. Hogy ugyanis Milota György például a hétköznapi státuszához képest meglehetősen távoli elbeszélői hangokat váltogat, ráadásul állítólag élőszóban rögtönözve, mégis – hogy úgy mondjam – nyomdakészen. Na most én ennek megindoklásához még azt a formális magyarázatot sem akarnám segítségül hívni, miszerint ő folyton olvas, készül, vagy hogy a történeteit már százszor elmondta, most pedig a fülünk hallatára is csiszolja-javítja. Oké, ő a szerepe szerint ezt állítja – de nincs jelentősége, hogy ez így van, vagy nincsen így. Én őt olyan szereplőnek tekintem, aki a rétor jelmezét öltötte magára, és onnantól fogva szinte bármit és bárhogyan elszónokolhat – erre szóló meghatalmazása van. Mint ahogy az a Bánk nevű XIII. századi marcona főúr sem tartozik magyarázattal, hogy ugyan hogy jön ő ahhoz, hogy kimunkált tenor énekhangon, rímes strófákban vallja meg hazaszeretetét a XIX. századi vers- és dallamszerzés modorában – mondjuk egy XXI. századi technikával forgatott színpadon. Ennek dacára lehet, hogy regényemben ez a fölszabadítás – bizonyos játékszabályokat föltételező olvasat számára – zavarokat okozhat, mert én nem azokhoz a szabályokhoz tartottam magam, hanem másfélékhez. Vagy nem jól mértem föl eljárásaim lehetséges következményeit. Kérdés persze, hogy kell-e vagy lehet-e minden elképzelhető olvasatnak elébe menni, vagy – durvábban szólva – a kedvében járni. Én úgy vetettem bele magam különféle nyelvi regiszterekbe az archaizáló helytörténetek modorától kezdve a kultúrhistóriai előadások utánzásán át a többszörös közvetítésekkel továbbított történetek felidézéséig, az elő nem adott színdarab elmeséléséig vagy a műfajtorzítás játékáig, hogy úgy gondoltam, a mesélő figurának mindezt megengedem. De persze megértem, ha mindezek egyidejű befogadása valakinek nem zökkenőmentes, mert nem felejtettem el, hogy milyen dolog olvasónak lenni – én is járhatok így más olvasmánnyal. De így is, úgy is nagy rejtély az ambiciózus szerzői szándék, a gyarló megvalósítás, illetve az olvasat formájában leképeződő következmény bonyolult viszonya. Se recept nincs a kikeverésére, se képlet a leképezésére, se rálátás a sokféleségére. Hál’Istennek egyébként. De közben ez se mentség.