Márkus Béla: Üdvtörténetből hanyatlástörténet

„Zacsínam túto knyizsecsku. Én, Osztatní András 1915 Február hó 5-dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon... Gyakovaty pána Bohu, hogy megértem ezt a napot, azt az Úristennek kell megköszönnöm” – így indul a kötet, ezek az első mondatai. Az utolsók pedig, a zárlatban, 1987 szeptember valahányadikáról: „És ha megkérem, megfőzi azt a húslevest mondjuk. Vagy pörköltöt. Csak egy az, hogy hűtő is vacak. Meg a vége ki lesz dobva, és sajnálom. Úgyhogy inkább a sajt, az nem romlik, a macisajt”. A két beszélő: apja és fia; pontosabban, egy fiú, Mihály-Misu, aki a keresztségben az apja nevét viseli ugyan, ám nem ő nemzette. Kettejük, egymástól írásképileg is elkülönített megnyilatkozásai közé ékelődnek egy harmadik személy szavai: a címbe emelt, az élre került Jadvigáé, Osztatní András feleségéé, Misu édesanyjáé. Nemcsak a keretet, hanem az időbeli előrehaladást nézve is ő az eseménymenet folyamatosságának megteremtője: az asszony az, aki 1937 áprilisától „beleír” férje hátrahagyott naplójába, s a fiú pedig 1954-ben, édesanyja halála után határozza el, hogy kettejük munkájának „méltán folytató örököse” lesz. Először is lefordítja a szlovák nyelven írt szövegeket. Aztán ugyancsak lábjegyzetekben magyarázatokat és megjegyzéseket fűz egyes részekhez. Máskor rendet teremt – átcsoportosít, betold –, mert a könyv cérnás fűzése elszakadt, hullnak szét a lapok. Majd megcsinálja a tartalomjegyzéket fejezetcímekkel, legvégül pedig célul tűzi ki, a megmaradt nyolc vagy kilenc oldalt teleírja, amíg meg nem hal. Az üresen maradt majdnem hét oldalnyi hely elhatározása megvalósulatlanságának jelzése. Az utolsó bejegyzett szó – a macisajt – viszont azé a görcsös akaraté, hogy ha semmiségekkel, ha a legköznapibb dolgok említésével is, de befejezi, amit a szülei elkezdtek. Kitölti a kereteket, nem hagyja csonkán lezárulni a naplót. Ezen igyekszik, amikor számára gyanús, „homályos szaglászási céllal” felkeresi egy, a régi dolgok iránt érdeklődő fiatalember – és sejthetően ez utóbbi (a szerzői alterego) a kétszeresen is kommentált „feljegyzési könyvecske”, a Jadviga párnája felfedezője.

(Napló) A fiú megjelenése és kíváncsiskodása ugyanazt a benyomást erősíti, amit a napló műfaja alapoz meg: hogy mindvégig megmaradunk egy, a maga sorsát a maga számára elemezgető, az eseményeket magánérdekből jegyzetelgető család körein belül. Vagyis kívül az irodalmon. Nem általában az élet állítódik itt szembe az írással, hanem hangsúlyosan két generáció nagyjából két emberöltőnyi magánéletének esetlegessége az irodalmi alkotás valóságának sajátos elrendezésével. Az alakítatlanság a megalkotottsággal, az ösztönösség, a spontaneitás a tudatossággal, a megtervezettséggel. Ám a magánélet fikciójának megteremtését nemcsak a naplóforma jellegzetes szerkezeti elemei – az idő haladását követő feljegyzések, történetek és jelenetek vagy éppen az idő folytonosságának megszakítását jelző kihagyások, szünetek – szolgálják, és nem is csupán az uralkodó vallomásos, közvetlen beszéd, a monológ, hanem a bejegyzések szerepével, értelmével vagy pusztán csak gyakoriságával kapcsolatos fejtegetések, magyarázatok, önreflexiók is.

„Magamnak megvallhatom”– kezdődik mindjárt az első mondatok egyike, a monológ magánjellegét, saját érdekűségét emelve ki. Nem másnak írok, nem kell hát egyebekre e lapokon tekintettel lennem – jegyzi be máskor, azzal folytatva, hogy saját magát kímélheti is a részletektől. Hiába határozza el, „e lapokon vergődő szívem hű krónikása” lesz, sűrűn megakad mégis. Ugyancsak gyakran tesz szemrehányásokat magának, hogy még a saját részére szánt, emlékeztetőül vagy a „megértés reményében, tanulság okából” felrótt sorok sem eléggé őszinték, „a csupasz papírral szemközt is röstellem leírni” a teljes igazságot. Magamentségére hozza fel, hogy az ember még a legbizalmasabb cimborája előtt is óvakodik előtárni „kétkedő szíve keserűségeit”. „Na, várjunk! Kinek hazudozok? Még ha Napló nem volna ez” – vet számot a kitárulkozás akadályaival, és igyekszik leküzdeni őket, oldani szemérmes tartózkodásán. Többnyire ivás közben jön meg a bátorsága. „A merszhez is kell a bor, jegyezni efféle intim dolgokat” – vág neki a szégyenlősségét próbára tevő feladatnak, és nemcsak az elején fordul elő, hogy „megint csupán a csaló ital bátorítása alatt veselkedem neki jegyző könyvemnek”. Ám ilyenkor is kendőzésen, a gyötretések enyhítésén, a „vágyteli, szépített gondolatok” előnyben részesítésén kapja rajta magát. „Nem tudom, minek, kinek szépítek már megint” – ismer rá az önámítás ismétlődő helyzeteire, sokszor éppen azt a célt vélvén elérhetetlennek, amiért a napló való: csitítani az „odabenti lélekháborúság”-ot, az önelemzés révén tisztába jönni önnön helyzetével, „kiigazodhatni: enmagamban”.
Gyakori érzése azonban, hogy a „tipródás mocsarából” nemhogy dűlőre jutna, nemhogy kievickélne belőle, ellenkezőleg: mind mélyebbre kecmereg bele, a „rossz szavak korbácsa alatt”. Elégedetlenségét azonban saját gyengeségéből, gyarlóságából eredezteti, és nem fogja rá a fogalmak kiüresedésére, a szavak elkoptatott voltára. Az élveboncolás, a viviszekció elszántsága azért sincs meg benne, mert a „dulakvó képzetek”-kel birkózva olykor pontosan a szó hatalmától, mágikus erejétől fél. Attól, hogy épp a lejegyzés, a megnevezés által merevít magának „tartósan hazug képeket”. Mindezek, vagyis nem a nyelv, de önmaga gyarlóságai miatt időzik oly sok órát „keservesen, keserűn” a napló fölött. A kiábrándultság tárgyilagosságával tapasztalva azt is, ami tovább növeli az írás nyomorúságát: a könyvecskéhez sokkal többször kergetik rossz érzések, mint jók. Mi több, egyenesen mint a jó pótléka tűnik fel előtte: vágybeteljesítő, képzeletkiélő szerepben. Az önértelmezés egyik kísérlete szerint: az éhes disznó makkal álmodik helyzetében. A kárpótoltéban, akit ifjú férjként, a házaséletbeli sérelmeket jóváteendő – ha már a férfiakaratával, kínzó nemi vágyaival se bír, de az asszonyi visszautasítás okozta lelki gyötrelmeivel sem – az álom vagy a képzelet játékai részesítenek ritkás testi örömökben, a kielégülés gyönyöreiben. Csömör követi ezt is. Émelygés, hogy akárcsak az italba, ide sem menekülhet. Jön a katzenjammer – és még az önbecsülését sem növeli, nyomott kedélyét sem élénkíti. Akkor már inkább a „kalandozó csavargás”-ok, az olvasások kinn a tanyai zug farkasmagányában vagy az otthon rejtekén, a kamrában. Könyvekbe bújni, a kedvencet, Mikszáthot lapozgatni, de Balzacot, Turgenyevet, Bródyt, Lovikot, Kóbort, Herczeget, Ambrust, Gárdonyit és Malonyayt is. Mi több, böngészni az Új Időket, és ha a maga életéből már nagyon elvágyódik, olvasmányai fantáziabi- rodalmában különösen „két kalandor”, a „hajós” és a vörös batáron utazó nyújt elégtételt neki. Hogy Karenyina Anna sorsának útvesztőit végigjárja-e, nem jegyzi föl. A művet magát említi csak, bár talán – áttételesen – a híres nyitósoraira rímelve állapítja meg a jó és a rossz arányáról előbb idézetteket. Hogy a boldogság éppúgy a tollában maraszthatja a szót, mint a boldog- talanság. Hogy hosszú ideig semmit sem írni – jót is jelenthet, örömöt, családi harmóniát. A gyötretések, kínlódások alóli felszabadulást, az önsajnálat felfüggesztését. Mindazt, amivel összefüggésbe hozza a bejegyzések szaporaságát vagy elmara- dásait. A napló vezetésén vívódva: az írást magát. Osztatní András önelemzésének igénye így tágul az alkotás nehézsé- geinek, szerepének és értelmének taglalásáig. A kezdeti bizalom a hiábavalóság érzetéig. Az önértés hevült reménye a józan tudomásulvételig: „Ha régebben áltattam is magam lapjaidon megfejtésekkel – ma már nem értek sajátmagunkból semmit”. Az írás eszerint az élettitkok megértésének és megfejtésének, a létkérdések megoldásának olyan kísérlete, amelyik nem az eredmény sikerét, legfeljebb a végzés elégedettségét nyújthatja. Próba és próbatétel egyszerre. A Jadviga párnája önvizsgáló naplója tehát úgy tematizál – nagyon gazdagon – egy műfajt, hogy egyben problematizálja is.
Az írás problémaként való jelentkezéséhez tartozik, hogy a napló jegyzőjének – sűrű önáltatásai közepette – meg sem fordul a fejében: feljegyzéseit valaki másnak is szánhatná. Amíg él, ő az egyedüli lehetséges lapozgatójuk, még a felesége és a két gyermeke sem jön számításba, nemhogy a családon kívüli nyilvánosság. Feladójuk a közléseknek, és egyszersmind a címzettjük is. Újabb gondként tűnik fel a valósághűség, a valószerűség – különös tekintettel arra, amit Hamburger egyik irodalomelméleti munkájában megállapított: a narratív realizmus és a tudat mimézise kölcsönösen egymásra van utalva, vagy ahogy az őt idéző Dorrit Cohn mondja: a realisztikus szándék és az imaginárius pszichológia feltételezi egymást. A tények valódiságával, a lelki és tudati események hiteles bemutatásával kapcsolatos kételyt és elégedetlenséget is többféleképpen tematizálja Osztatní könyvecskéje. A legalsó szint, alighanem, ahol az elbeszélések szociológiai pontosságát, pragmatikus hasznosságát kéri számon: Gárdonyi Géza kötete, a Hosszúhajú veszedelem agglegénytörténeteit olvasva várta volna a „végzetes asszonyt”, a valóságos veszedelmet – önnön helyzetének tükörképét. Áttételesebben, ugyanakkor az ismétléssel nyomatékosabbá téve mutatkozik meg ugyanez: a naplóíró előbb szinte könyörög fényképész barátjának, „az Isten szerelmére, fotografálja le, amit lát, s ne csak művészkedjen”, majd – már élete vége felé, mintegy a feljegyzési könyve hiábavaló voltát is belátva – kibicsakló hangon, könnyes szemmel kérne, rendelne tőle életképeket. „Az jár a fejemben – vallja be –, hogy elfut az idő, és annyira nyom nélkül múlik el minden, ami már megtörtént...” Ezért mondja a fotográfusnak, hogy kellene fénykép mindenről, a kofa- és a cselédsorról, a kazlak tövében fészkelő summásbandákról, cigányputrikról, az egész „nyomorúságról is”. Amikor pedig az a válasz erre, hogy csinálja ő maga, írja le, akkor a viszontválasza: „Ugyan! Mit ér az! Én látni akarom!”. Még nyilvánvalóbb a szó, az írás elégtelensége egy másik múzsával, a zenével történő összevetésben. Itt is visszatérő – és értelmezett – motívum szerepel: Mozart alkotása, a Don Giovanni. Előbb, az operában hallva, nemcsak a zene nyűgözi le, hanem, könnyecsordultáig ismét, a cselekménynek az a fordulata is, amikor Zerlina a megcsalt kedvesét, Masettót áriával vigasztalja. A művet magát a saját élethelyzetére, sorsára vonatkoztatva szakad föl belőle az óhajtás: Jadviga, a felesége is legalább énekelne neki, ha már megcsalja. És ha már Mozart művének is az a summája, hogy az ember tehetetlenül küzd a „démoni csábító, csaló gazember ellen”. A Don Zsovánni – ahogy a fia hozzátoldásai említik – később is kedvence maradt. Tanyai kamrácskájába visszahúzódva, csaknem tizenöt esztendőn át, élete végéig hallgatgatta a tekerős fonográf lemezjátszón. Ösztönösen ráérzett volna, vagy egy dán filozófus költői szépségű elmélkedéseiben olvashatta, hogy éppen ez az opera az, amelyik az őt nyűglődésig foglalkoztató titok, az érzéki szerelem leggazdagabb és leghitelesebb kifejezője? Hogy az igazi megérzékítő közege a zene, és nem az írás. És hogy a nyelv az érzékiség birodalmában nem lelhet otthonra – az önelemzés elszántsága ezért sem vezethet eredményre. Mintha eleve téveszme lett volna a gondolat megfontoltságára, a tűnődés fáradságos foglalatosságára építő naplóírás, hiszen – mint a Mozart Don Juanját elemző Kierkegaard mondja – a szenve- délyek elemi erejű hangjának zengését, a kéjek játékát, a mámor vad lármáját, örök hajszáját csak a zene ragadhatja meg.
Mozart muzsikájának hallgatásával így ugyanaz folytatódik, ami az írás kudarcának felismerésével abbamaradt: a szerelmi szenvedélyek titkainak, a „testek vágyai”-nak kutatása és átélése. A zene mellett az olvasás és az ivás ezért is töltheti ki – nem az idejét, de – az egész életét. Remetelétét, amikor a napló számára is mi mondanivalója lehetett volna még – benne is elvesztette már a bizalmát. Utoljára – halála előtt tizennégy évvel – még az öngyilkosság gondolatát villantja fel. Legvégül pedig, diktálás alapján, félbe maradt, töredékes gazdálkodói följegyzések következnek. Egy házasélet hálaadással induló krónikáját, a „visszarévedés édes gondolatait” egy zsákszámokkal, literekkel és kilókkal kifejezhető zárszámadás rekeszti be. Tudósítás – nem arról, hogyan nyerte el Jadviga kezét, hanem hogy mennyire haladtak az árpa, a bükköny és a zab vetésével. Most áll igazán „elveszve és tanácstalanul” a jövője előtt. Elhallgatásával most már véglegesen benne reked abban a körben, ami az idő halad- tával a magában forgó, „sokbeszédű kétségbeesésé”-vel csak mind szorosabbra zárult körülötte.
(Gyónás) Kiút innen? Kiút a bajokból tán soha nem vezet – rögzíti egy helyütt a napló, hozzátéve –, kigázolást, az ezer velejáró gyötrelmen át is „legföljebb a puszta továbbélés felé lehet lelni”. Úgy élhető túl minden, ha felejt az ember?– hangzik másutt a kérdés, amire egész eltékozolt élete a felelet. Mert amit Jadviga, alig két hetes házasként, az ágyban fekvő testeiken végigmutatva elárul – „nem először történik velem” –, ezt a félbe maradt vallomást a pofonnal durvított, vizsgálóbíróhoz illő számonkérésre – „mikor, hogyan, kivel” – nem is teheti teljessé a női önérzet. Válaszra csak a halott férj méltó. A válasz: az, amit a naplóba „Jadviga beleír”. Nem az önmagával helyes egyezségre jutott, nem az önmaga feletti uralkodás erejét megtalált ember józan számvetése ez – hiába adott hasonló tanácsokat neki, erős önfegyelemre csak a párja halála után szoktatná magát. Akkor, amikor szinte belecsavarodik a kívánságba, hogy szót váltson vele, beszélgessen a napló őrizte mondataival. Közös éveiket újraidézve mintegy megmutatkozik előtte a saját külön volt sorsának minden mélysége, a két élete közé nyílt, „mind táguló űr”. Az egyik életének kényszereit a házastársi szerepei írják elő, a feleségé és az anyáé – miközben még a kisfia is untatja és nyugtalanítja, a gyerekei és a családtagjai is rabtartókként tűnnek fel számára. A másik élete végletes helyzeteibe „szerelmi úrnő” léte, veszedelmes, ijesztően kiismerhetetlen, „női szörnyeteg” mivolta sodorta – miközben a környezete előtt leplezve, belülre fojtva történik meg vele ez az élete. És miközben akitől e minősítések valók, akinek a csábításából kiszakadni sohasem bírt, és akit ő is „a legszebben tudott fölforgatni”: a szeretője, Winkler Franci még vádolja is, hogy sohasem képes az önnön „szenvedélyének szolgáló cselédjévé válni”, sohasem képes átadni magát a test örömeinek. Feldúlt élete eme belső küzdelmeit elcsitítani, lélekben megbékélni végre – belátása szerint szükséges ehhez, hogy „kiökrendeshessek mindent, amit magamba temettem!”. A „kései gyónás”, a férjnek tett teljes, engesztelő vallomás a bűn tudatától szabadíthatja meg – szeretőjének vádjai alól pedig azzal mentheti föl magát, ha (miként a férje tette) megkísérli leírni (mégis) a testében „földerengő érzékek lassú szétsugárzásának útját és izzító természetét”. Azt a vágyakozást, melyhez „semmi külső, látott vagy érintett hatás nem kellett, mégis akár kitapint- hatóan is valóságos volt”. A múlhatatlanul benne hullámzó szenvedély felidézése, illetve a vétkeinek, kötelességmu- lasztásainak, főbűneinek számbavétele más-más képességét veszi igénybe, beleírás közben más-más módszert követel tőle. A másik érzéseire ráhangolódni, titkai nyomába eredni, tónusához alkalmazkodni amott, szavakat keresni a kifejezhetetlenhez, a saját, egyszerre fölemelő és összezúzó, éles és heves érzéseihez emitt.
Jadviga jegyzi le: úgy folytat disputákat eltemetett férjével, hogy kipótolja a történeteit, és a maga vélekedéseivel, emlékeivel szembesíti a leírásait. Ezáltal nemcsak a történetek kényszerű homályát segít eloszlatni, és nem is csak férjének a házasságukra és az ő kettős életére vonatkozó roppant hiányos tudását egészíti ki, hanem a különböző elbeszéléselemek összekapcsolásával az oksági meghatározottság, a logikai elrendezettség benyomása: a valóságillúzió is erősödik. Mindenekelőtt az egész nyomorúságos házaséletük során fegyelemmel őrzött régi titkát osztja meg, a mai tanácstalanságával együtt: nem tudja, jobb lett volna-e nekik, ha bevallja, hogy „örök időktől fogva” szíve-lelke minden ízében szeretett egy férfit, mégpedig a gyámját, az ő édesapját. Csak Osztatní György halála után siklott át a „beteljesíthetetlen vonzalom” a fiúra, csak a friss gyász megrendültségében küldhetet neki olyan levelet, 1914 februárjában, amelynek „fájdalmas, mély szeretettel” írt soraiból ő a személyének, a jövőjüknek szóló biztatást olvasta ki. Holott Jadviga jóval előbb már – mint később jellemezte – a kedves, ám széltoló úrisuhanc, a magát ellenállhatatlannak tudó szalonfiú, a bevallottan megbízhatatlan és csapongóan szenvedélyes ügyvéd, Winkler Franci vonzásába került. Ő, Osztatní András fiatalkori cimborája, csábította a hívogató jövő képével, és ő csapta be, megszegve az ígéretét, hogy 1913 karácsonyán mint jövendőbelijét magával viszi a szüleihez, akiktől azt is tudhatta, a gyám a lányra hagyta a vagyona felét. Vallotta volna be ama vizsgálóbírói kérdésre ifjú asszonyként a becsapottságát, a csalódottságát is?, segített volna rajtuk, használt volna a házasságuknak? a házastársi hűtlenség tapasztalata átadható s kamatoztatható? – tétovázik, támaszra és vigaszra is vágyva. Úgy érzi, halott ura előtt már elpanaszolhat olyat is, ami miatt házasságtörő asszony a férjének soha nem kesereghet. Ezért e kései gyónásban szinte árad a szemrehányás is: új házasként miért nem törődött többet azzal, hogy szelíden vezesse fel szenvedélyeinek ormaira; miért nem kísérelte meg nap mint nap újra kivirágoztatni a jóságukat, szeretetüket és vágyukat, mintha a lelkük is és a testük is akkor érintené először a másikét; miért nem figyelt igyekezetére, ahogy védte az intimitás mindkettejüknek, a férjnek és a szeretőnek is kijáró méltóságát; miért nem vett tudomást a félelméről, hogy bár amikor a teste az egyikük hívásának engedelmeskedett, akkor a másikukéra felelni sohasem tudott, mégis kínozta, hátha az egyikük benne nyomot hagyott mozdulataira öntudatlanul majd a másikuknak felel, úgy árulkodva a jelenlevőnek a távollevővel közös testeikről, hogy az idegenből hozottra ráismerhet majd. „Egyedül maga érthette volna meg!” – kiáltja ki rosszallását, ahhoz az emberhez fordulva, akinek a nyugtot, biztonságot s lehiggadást ígérő közelébe az érzéki űzetések és üzekedések után, a szerelmi öröm természetét megvilágító szeretőjétől is visszavágyott, és aki – úgy érzi –, megértette, mi az, „amikor az ember úgy odaadja magát a boldogságnak, hogy szinte felolvad benne, és mi az, amikor erre képtelen, bárhogy is szeretné”. Nagyobb lélek, mint mi ketten együtt – mondja róla az asszony a szeretőjének, második gyermeke, Misu vér szerinti apjának. Ami a tehetetlenség tapintatának látszott, és ami megtiltotta a házaspár számára, hogy egy szót is kiejtsenek arról, nem Osztatní Ondrisé a gyerek – az a férj önmardosó, végső szégyene is. Hát mi kell még ahhoz – kérdezi magától –, hogy kivesse az asszonyt a szívéből, ha az sem elég, hogy gyermeket fogant másvalakitől. Gyermek- és ifjúkori jóbarátjától, akivel tehát évek óta már nem a régi sok-sok élmény a közös – gúnyolódik magával egy-két pohár után –, hanem „az élményforrás. A nő”. Magányos kiúttalanságában, önkörében forogva így hívogatják a „sztoikus ösvények”, igyekezve kijutni férji megcsalatottságából és megalázottságából a „szeretettel átitató kegyelembe”. Sorsa, példája ezért sem kínálhat fontos, hasznosítható felismeréseket. Halálával a tanulságok levonását végképp a feleségére hagyta. Hogy ő, közös életüket illetően, arra a sovány következtetésre jusson, el kellett valahogy tűrniük egymást, ha nem akartak vagy nem tudtak végleg elszakadni. A maga életét illetően nincs egyetlen üdvözítő életszabály, követendő életelv – esetleges megfontolások, megengedő feltevések vannak. A lehetséges konklúziók közül több is visszatér az életvitel, az életvezetés megtervezhető, racionális voltára. Ismétlődő véleményként fogalmazzák meg, hogy az ember nem a szavakkal, nem az agyával, nem az eszével próbálgatja, mennyire kerüljön közel valakihez. A vonzalmak természete „tébolyítóan igazságtalan”; az érzékeket fölkorbácsoló csábítás igen jól elboldogul őszinteség, feltétlen bizalom vagy erkölcsi megfontolások nélkül; az érzelmek ésszel fölfoghatatlanok – ezért megvilágításuk, megmagyarázásuk sem várható el. Az egymás elől kifürkészhetetlenül elzárva lévő rejtelmekre bármilyen erős fényt bocsátanánk is, ha felfoghatnánk és befogadhatnánk egymásból a lehető legtöbbet is, még mindig maradna valami, ami megbújna a teljességgel soha meg nem ismerhető másik ember mélyén. Az ilyen és ehhez hasonló szentenciákkal, közhelyekkel Jadviga nem a maga mentségét keresi. Nem szór hamut a fejére, nem alázza meg magát. A sorsszerű rendelésben megnyugodva úgy vet számot a „normák helyes medréből” sűrűn kiáradó életével, hogy talán éppen olyankor sejlett föl igazi énje, amikor örökké űzetve keresett valami teljeset, és „épp e küzdelmes állapotaimban láttam fölcsillanni olykor azt, amiért élni érdemes volna”.
A (semmire sem használható) tapasztalatok összegzése, az erkölcsi tanulságok, életszabályok megfogalmazása az epikai eljárás során ugyanarra hivatott, mint a múltbeli élmények, emlékek felelevenítése: a realista illúzió megteremtésére, a hitelesség érzetének felkeltésére. Annak a valószerűség-értéknek növelésére, amellyel kapcsolatban a szentenciák, maximák szerepét, jelentőségét a francia prózapoétika képviselői hangsúlyozzák. Egy szereplő viselkedését megérteni annyi – idézi őket Angyalosi Gergely –, mint hogy hivatkozni tudunk egy olyan maximára, amelyből az egyedi eset levezethető. Ugyanez a szerep jut a világteremtés alapvető műveleteinek – ritkítás, kiegészítés és hangsúlyozás –, valamint az olyan epikai alkotóelemeknek, mint az elbeszélő, leíró és kommentáló-elemző szakaszok. Osztatní András naplójának sok-sok kihagyására, az elbeszélés ritmusát tagoló, variáló ellipsziseire a beleírások úgy felelnek, hogy a kommentáló, magyarázó, elemző részek nagy aránya már önmagában is rávall Jadvigának a maga tegnapi énjével való kapcsolatára. Mutatja, hogy olyan a múltja, amelyik sok magyarázatot kíván. És mutatja, hogy a lélekháborgások megszűntéhez, a lélek terheinek enyhítéséhez, a bűnbocsánat elnyeréséhez elengedhetetlen a személyiség szellemi erőit és erkölcsi komolyságát is próbára tévő gyónás, mély önvizsgálat. Ám hogy a „belénk írt végzeteinket” mily nehéz elfogadni, ennek küzdelmes voltát idézi fel az elbeszélés uralkodó ideje, az a metaforikus vagy evokatív jelen idő is, amelyik – a Cohn meghatározta – „ön-narrációs monológ” formáját veszi föl, és az elbeszélt pillanatokat olyan evokatívan, olyan élénken ragadja meg, mintha a történetmondó lényét az elbeszélés pillanataiban is ugyanazok az érzések, gondolatok töltenék ki. És mintha csupán csak arra volna képes, hogy újra átélje lelki zavarodottságait, érzéki kiszolgáltatottságait. De arra már nem, hogy egzisztenciális válságaira végső megoldást találjon, „retrospektív fényt” vessen múltbeli élményeire. Az időhasználaton és a monológformán túl a stílus is a jelenként élő múlt, a múlttá válni nem tudó jelen hírhozója.
Egyúttal a hitelesség megteremtésének további záloga. Méghozzá kettős értelemben is. Először: ha egy szöveg valószerűsége – miként az említett prózapoétika állítja – nem az objektív valósággal történő összevetés, hanem bizonyos műfaji szabályoknak való megfelelés alapján mutatkozik meg, akkor a napló hagyományaihoz nagyon is hozzátartozik a természetesség, az egyszerűség, az élő, mindennapi nyelv használata, a „Na most mondja” vagy a „Mit írhatnék” fordulatainak közvetlensége. És ide sorolható a nyelvi anyag használatában megmutatkozó igény, ízlés. A képelemeket többnyire abból a környező valóságból eredezteti, amelyikhez „vaskos” köze van. Szemléletes hasonlataival egyformán utal a paraszti gazdálkodás tényeire és a polgárosulás vágyaira. Az ismétlődő szóképek sorában ilyen a szerelmi megbéklyózottság, érzéki nyűgözöttség, akarattalan függőség érzékeltetésére használt istráng vagy kötél metafora („a csupasz szenvedély-idegek istrángján vagyok én odakötözve nőmhöz, s ő futtat maga körül”), és ilyenek a sárral, porral mint az elmaradottság, a vidékiesség jelképeivel kapcsolatos részek, illetve az elvágyódás, de az egymásra találás örömének és a végső búcsú tudomásul vételének jelzésére is a hajó motívuma. Az olyan összetételek pedig, mint a „lelkem barlangodúiban miféle poklokat találok” és a hozzá hasonlóak arra a századforduló körüli, századeleji irodalmi-filozófiai műveltségre utalnak, amelynek megszerzését a férj esetében például az említett olvasmánylista, a feleségében pedig az a tény hivatott elfogadtatni, hogy előbb Pesten, majd Sankt-Pöltenben az Angolkisasszonyoknál tanult. Ugyanezt szolgálja Jadviga kiemelése; szerinte a barátnőjével (Sárossy Irmussal) folytatott levelezésének köszönheti, hogy „egyáltalán képes” valahogy írásba foglalni a gondolatait. Írástudói mivoltát tanúsítja az is, hogy a vármegye monográfiájában ő a népjólétről és az egészségügyről szóló fejezet szerzője. Ez már átvezet a hitelesítés másik formájához: Arisztotelész meghatározása szerint az a valószerű, ami „gyakran történik”, ami nem üt el a várttól, vagyis amit a közvélemény annak tart. Mondhatni, ennek a várakozásnak felel meg a napló és a beleírások bravúroskodó nyelvkezelése, díszítettsége, egyszerre keresett és mesterkélt, valamint választékos és csiszolt volta. Azt az irányzatot követik, amelyik átmenetet alkotott a korszerűtlenné vált népies-újnépies stílus és a Nyugat íróinak forradalma között: a szecessziót. Az elkülönülés, a különválás, az elszakadás stílusát – mintha ezáltal újabb nyomatékot kapna Osztatní kiválása, kivonulása a tanyára, a magányba menekülése. A stílus – a szecesszióé – maga az ember lenne, valóban: a romantika iránti nosztalgiájával vagy a pszichologizmus kultuszával, a szépség és a művészetek imádatával. Jellemző, hogy csak Jadvigának tűnik fel a férje „gyötréshez használt bántódásainak habos romantikája” , a fiának viszont nem. Ő a naplóból nem a felhevült érzelmek túlzásait törölné ki, a „jóízlés miatt”, hanem jónéhány közönséges szót, bárdolatlan beszédre vallót, máskülönben pedig az anyja beírásait minősíti vissza-visszatérően szépnek. Például azt a passzust – „...az új szívöröm arany nedűjén megláttam – mint egy kicsapódott olajréteget – a hamis lelkesültséget, majd a szerelem újborának alján a fájdalom sötéten kavargó seprőjét is” –, amelyik a szecesszió további lehetséges forrásai közül úgy mutat rá a szentimentalizmus érzelgősségére vagy a bieder- meieres almanach-lírára, hogy egyszersmind valószerűnek is láttatja: a lánynevelő intézetek növendékére annál is inkább hathatott ez a stílustendencia, ízlés, mert a legalkalmasabbnak mutatkozott az olyan tárgykörök kifejezésére, mint a szerelem, a család vagy a baráti érzések. De a melankóliás hangulatok megragadására is – azaz a két beszédmód hasonlósága, a házastársaké, ezért is indokolt. Nem kevésbé amiatt, amivel Jadviga beírásai győzködnek: úgy kötni egymáséiba a mondan- dókat, hogy ha főleg csak saját magát érti is meg általuk, de legalább ráhangolódik a másik hullámhosszára. Legalább utólag – a stílusban – hű társa, méltó párja lesz.
A beszéd, az írás szerepe, jelentősége mellett így válik témává és problémává a megszólalás módja, modora is. Sőt – a valószerűsítés jegyében – az írás külleme, képe. A szerető, Winkler Franci betűvetésének sodrásában, „kétségbevon- hatatlanságá”-ban a férj a csábító lelkének tükrét látja. A fölényben lévő ember fölszólítását, amire muszáj felelni. Stílusának sajátlagosságai között is azokat kutatná, amikre ugyancsak féltékeny lehet. Vagy amik, esetleg elégtételt kínálhatnának: a szánalmas pallérozatlanság nyomai, a szabatosság hiánya. Hogy kicsikarhasson tán ő is némi fölényt, enyhíthesse megcsalatása szégyenét: „Ha neked ez kellett, Jadviga, olvassad azokat a nyögvenyelős mondatokat, melyek semminő ízről-bűzről tanúskodni nem képesek, hacsak az áporodott izzadságéról nem!” Éppen ellenkezőleg, Winkler méltó vetélytárs e tekintetben is: „ismételten hangzatos” szavakkal, fogadkozásokkal udvarolta körül Jadvigát. Az ő, emiatt feltámadó gyanúja azonban nem volt elég erős a csábítás elhárításához. Akit viszont Osztatní András előtt lelepleznek az üres, dagályos, „kígyó-tekergésű frázismondatai”, az Bacovszky, a falu szlovák papja. Az őszirózsás forradalom körül, még Trianon előtt felhangzó zengzetes körmondatait a szlovák autonómiáról, a „matyica-hazánk, népünk, földünk és nyelvünk iránt kebelünkben dobogó szeretetről” a régi parasztnyelven beszélő nép nem is igen érthette – szól a naplóbeli kommentár, a tisztelendő stílusának paródiájával érzékeltetve azt az idegenkedést, ami szerzőjüket nagyon is ellenállóvá tette a politikai csábításokkal szemben.
Nem az ízlés és nem az igény különböztet tehát férj és feleség között. Mindketten tartózkodóan fogadják a fellengzős, zengzetes, hangzatos beszédet. És mindkettőjükben megvan, mégis, az igyekezet a stílus díszítésére; az egyszerűség és a természetesség helyett gyakran keresettek, finomkodóak, itt-ott cikornyásak is. A neveltetés, a kordivat határoz? Az írás termé- szete is. Amire, Platón nyomán, újabban Derrida irányította rá a figyelmet: az írás mint mnemotechnikai segédeszköz a jó, a spontán emlékezet helyét veszi át, és voltaképp a feledést jelenti. Akik megtanulják – mondta Platón –, azoknak a lelkébe feledést fog oltani, „mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni”. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszere az írás – teszi még hozzá. Ilyen kívülről diktált szokások, az idegen jelek használatának konvenciói bírhatják rá Osztatní Andrást és Jadvigát a minél szebb feledésre, a mindennapi jelenlétből való kizökkenésre. Hogy ha senkit sem, de magukat biztosan elvarázsolják az emlékeztetésben. Ebben a végső egymásra találásban hangzik fel Jadviga kérdése: lehet, hogy a férje örökre szóló búcsúja jelentette számára a végleges elszakadást a szeretőjétől is? És minden, ami ezután jöhet, az már csak toldozgatása, foltozgatása a család történetének. Az írásé helyett a név mágiája, varázslata hat. Osztatní az lesz, amit magyarul jelent: az Utolsó, vagy a szótár szerinti „a többi”, a „Maradék féle”. Márton nevű fiával, aki a háború után, 1945 augusztusában tífuszban hal meg, magva szakad az apai ágnak.
(Jegyzetek, magyarázatok: paratextusok) A Winklertől lett gyermek, Misu e vég utolsó tanúja és tanúsítója. Ha nem is felfedője, de legalább megsejtője a pusztulásra vonatkozó titoknak. Ha nem is leleplezője a valódi igazságnak, de legalább továbbörökítője a feltételezettnek. Miközben anyai ágon a végzet beteljesítője is. A lassú megsemmisülés, a romlás, az alászállás kevésbé önérzetes, inkább öntudatlan hírnöke.
Mind vagyoni-gazdasági, mind szellemi-kulturális, mind erkölcsi-morális szempontból. Sajátmaga jegyzi le, hogy az ő keze alatt lett „szétzüllesztve, vagyis elzabrálva” az a „Szent Birtokvagyon”, amit több nemzedéki felmenők ragasztottak egybe. Nagy lelki furdalása lehetne ez, a „téeszcsé elvtársak” idejéből, de hát a „térdrekényszerített sanyarúságos években” „hol volt a szél ellen apelláta”? A falujukban egykor a jussát megtriplázó nagyapja vitte a legtöbbre, hogy szorgalmát, szakértelmét majd a kulákká nyilvánított unokájában csúfolják meg a történelmi változások, a „félemlítő kifosztós időszakok”, a népi demokrácia évei. De gúnyt űzzenek ezek, utólag, nevelő apja, Osztatní András valahai gyors döntéséből is. Abból, hogy azonmód megkérte a legmódosabb és legrátartibb lány kezét a szerelemmel szeretett Máriáé, Ponyiczky kántortanító lányáé helyett, hogy aztán ugyanaznap esküdjenek, ő Racskó Zsófiával, a későbbi Mamovkával, Mária pedig Palkovits Endre írnokkal, akinek „idő előtt gyönyörű kislányt szült”: Jadvigát. Innen a hanyatlástörténet: a falu valahai legmódosabb, legtehetősebb és legiparkodóbb családjának utolsó sarjaként köznevetség tárgyává válni. A szobába a konvektor mellé lécekből összeszegezett és nejlonnal borított sátorkeretet, a „gonosz” nép szavával: tyúkólat tenni, így takarékoskodni a gázzal, az energiával, de spórolni az idővel is, kitolva az étkezést és a lefekvést. A szellemi igények horizontjának aljára pedig Krúdy és Mikszáth, Mozart és az operák helyett legfeljebb a rádió műsorai, a Magyarországról jöttünk, a 168 óra, aztán különböző slágerek íródnak föl. De az alászállás legszembetűnőbb jele a nyelv, a stílus romlása. Talán itt, a „fogalmazási formátum”-ban mutatkoznak meg leginkább a nemzedéki különbségek. Misu, az utód hosszú élete során a kirándulásokról küldött lapoktól csak a „beadványszerűségek”, a hivatalos meg egyéb mindenféle iratok megfogalmazásáig jutott el. Az apparátcsikok, a gyorstalpalós bürokraták bikkfanyelvéig – a nemcsak a kifejezések finomságai, de a legelemibb nyelvtani szabályok iránt is érzéketlenséget tanúsító iskolázatlanságig. A naplóhoz fűzött megjegyzések vagy az önnön élete fordulatait elbeszélő történetei abban a modorban íródnak, amelynek idegenszerűsége, hanyagsága egyenesen parodisztikus hatású. Bizonyos följegyzési cédulák kapcsán számol be arról, mekkora gondot okozott neki a heti három cetli elkészítése. „...milyen agyafúrt izével menjek a delikvenshez férkőzni”, és mi lesz, ha „átlátja rajtam a szántszándékomat”–- villant fényt a „nem holmi alkalmi kis spionocska” múltjára, az 1950-től hat évig tartó „állandó operatív tevékenységekkel megbízott felderítő hírszerző kutató” munkájára. Szinte büszkén adva számot arról, amihez hasonló feladatokat a hála és a gyanútlanság kényszeréből 1919 táján, nagyon rövid ideig Osztatní András is elvégzett, és ami miatt őt a barátai úgyannyira kiközösítették, hogy erkölcsi hullának érezhette magát. Mihály-Misuból ez a morális érzékenység is hiányzik. Mint ahogy tyúkóli nézőpontja sem rajzol elé semmiféle transzcendentális, metafizikai távlatot. A szűk pragmatizmus, a praktikusság és a hasznosság kérdezteti vele, hogyan tudott az anyja egy halottnak, a férjének mesélni; mitől lett kedve mondani, amit bár könnyű volt, hisz a másik nem beszélt vissza, nem kellett félni „rajtakapásától”. Az a „stresz”, az a rettegés beszél itt belőle, ami három évtizeddel előbb sűrűn fogta el a „felső kapcsolati partneré”-vel, Kurillával szemben. Az azóta eltelt időben némaságba szorult: „beszélgető viszonyban” utoljára tán még Kurillával volt. Szókincse és szóhasználata szerint most is mintha neki jelentene, vele folytatná az alávetettség, a kiszolgáltatottság és a megfélem- lítettség hatalmi diskurzusát. A naplóba tett cédulái, az anyja beleírásait kísérő papírlapjai mintha csak a felderítői-hírszerzői cetlijeiről vettek volna mintát.
És valóban: a nem az intellektusával, de az együgyüségével feltűnő, a kukucskálni, „meglesni, fürkészni, alákukkantani és kikurkászni” mindig szerető Misu – bár kételkedve, bizonyta- lankodva, de – eljut annak a fölismeréséig, hogy az Anyusa is és az Apusa is Osztatní György gyermeke lehetett. Jadviga, az idő előtt jött lány a „titokbani szerelmétől”, Ponyiczky Máriától, Osztatní András pedig a gyorsan elvett feleségétől. Jadviga ezért, e titok közelében járva nevezhette közös testből eredő testvér- öccsének a férjét, akivel tehát „tudtán kívül vérfertőzési (fél)test- véri házasságban élt?!” Ennek a gyümölcse, Márton fogantatott tehát bűnben, és nem ő. „...nem én vagyok a fattyú!” – Misu summázata utólag magyarázatot adhat sok mindenre és sok mindenki viselkedésére. A nagyapja miért fogadta örökbe, a felesége átkai dacára Jadvigát, s miért hagyta rá vagyona majd- nem felét a fia elől eldugott végrendeletében, vagy miért hüm- mögött az egyik közeli ismerősük, megtudva, e lány lett Ondris felesége. Nem kifürkészhetetlen hát sem az az ok, hogy mi miatt fűti örökös harag a nagyanyát, sem az, miért is emésztette el magát vagy ihatott, némelyek szerint, lúgkövet Jadviga anyja, és pusztulhatott el az édesapja, hirtelen, vérmérgezésben.
E családi végzetek beteljesüléséről is szólhatott Jadviga, a férjétől kérdezve: „miért ismétli magát mindig ugyanaz a história?” És ez az a hely, amelyik távolabbról az ősbűnt, közelebbről, intertextuálisan, pedig ennek modern mítoszát, Marquez regényét is megidézi. A Száz év magány híres szöveghelye Pilar Terneráról szól, akit egy évszázad kártyái és tapasztalatai megtanították arra, hogy „a család története csupán az elkerülhetetlen ismétlődések láncolata, olyan kerék, mely akár az idők végezetéig is forogna, ha lassan és óhatatlanul el nem kopna a tengelye”. E kopás, romlás lehetséges feleletként hangozhatna az asszony előbbi kérdésére is. Az üdvtörténetek miért fordulnak hanyatlástörténetbe, egy család alapításának megörökítésére szánt naplóból miért lesz a pusztulásuk krónikája. Osztatní András és felesége históriája a fokozatos erkölcsi-szellemi-anyagi alászállásban és a titkok kiderülésében ragadja meg az okokat. A romlás, pusztulás képzetéhez a titkok vagy jóslatok értelmének felfedését társítani – a többször hivatkozott Derrida az apokalipszis üzenetét és hangját hallja ebben. Az apokalipszishez nem a rettentő katasztrófa látomását kapcsolja, hanem a titok kiderítésén túl a kontemplációt vagy a látás útján történő inspirációt. S ha az írás születése – mint ugyancsak ő állítja – „majdnem mindenhol és a leggyakrabban a genealógiát illető szorongással kapcsolódott össze”, vagyis azzal, hogy egy család ne legyen önmagába zárva, ne kövessen el újra és újra incesztust, vérfertőzést – akkor Osztatníék írásai, közöttük mindenekelőtt a Misutól valók, az ősbűn megismét- lésének elkerülésére tett kísérletek is. A legszembetűnőbb jegye ennek, amitől egy szöveg apokaliptikussá válik, hogy csak fokozatosan világosodik meg, ki beszél, ki ír. A jegyzetek, magyarázatok, fordításrészletek – paratextusok – szerzőjének személye is sokáig homályban marad, későn lesz azonosítható, és még később fedi fel a maga titkát. Így nézve a Jadviga naplója abban a sorban áll, igen előkelő helyen, ha nem legelől, amelyik a magyar próza apokaliptikus hagyományainak újabb folytatója.
De ettől nem függetlenül ott van azon regények között is, amelyek odakapcsolják magukat – Németh László szavaival – a mítosz emlőihez. Az ősbűn mítoszán vagy a Don Juanén kívül ilyen archetípusnak mutatkozik, mégpedig a szereplők által értelmezett formában, Daphné és Apollón, illetve Aphrodité története. Jadviga – már házasságuk idején – egészen váratlanul levelet nyom a férje kezébe, annyira fontosnak tartja így tudatni vele, miért szereti annyira a babérfává változtatott Daphné mitológiáját. Fejvesztve menekül ő is, mint a nimfa Apollón elől, aki a szerelmével üldözi, és csak abban akarja „túlhaladni”, hogy ne külső segítséggel, de a maga erejéből legyen képes fává változni. Osztatní András mindebből azt olvassa ki, hogy a felesége ismét el fogja hagyni őt, és elszegődik valaki máshoz, Aphroditénak. Az asszony kettős életének ez felel meg: az egyik alak benne a szerelem elől elfutó Daphné, a másik pedig az éppen ezzel ellentétes alkatú szerelemistennő, a csábító és a csábuló. Annyi azonban bizonyos – folytatódik a férji meditáció –, hogy ő nem Apollón, és nem is valaki más: a megcsalt férfinak ugyanis „nemcsakhogy vigasza, de még mítosza sincsen!”. A jegyzetek-kommentárok szerzője, Misu a maga földhözragadt gondolkodásával, a kulturáltságát is elárulva mindehhez egyrészt annyit tesz hozzá, hogy az ő mitológiai műveltsége kimerül abban, amit a rádióból ismer: „Kis Adóniszom nem fogsz te már” – másrészt viszont bizonyos könyvek lapozgatása után megtetszik neki Hermésszel, a furfangossal, a besurranó és kikutató félével azonosítania magát. „Én is hírnök vagyok!” – vési be a naplóba, és – a Kerényi Károly által lélekvezetőnek nevezett – Hermészhez annyiban valóban hasonlít, hogy az ő fölismerése nélkül az Osztatní család eredete (és vége) „láthatatlan volna”. Máskülönben azonban sem ez, sem a többi mítoszi párhuzam nem hálózza át a regényt, és nem is tér vissza oly gyakorisággal, hogy az elbeszélésnek követhető ritmust adna, világosan tagolná szerkezetét.
Ami viszont egyfelől a világteremtés alapvető műveletének mutatkozik, másfelől pedig kompozíciós elvként működik, az a címbéli párnára vonatkozó ismeretek folytonos kiegészítése és ismétlése. Ezek az ismeretek kiszámíthatatlanul bukkannak ugyan fel, jelentéstartományuk azonban roppant tágas és gazdag. A párna része, alkotóeleme az Osztatní család mítoszának. Az eredetének és a végének. Az alapításhoz mint örökölt tárgy tartozik, ám éppen ez az örökség emlékeztethet az ősbűnre. Az apokalipszis kezdetére, de a végére is. Hiszen az édesanyja, Ponyiczky Mária slingelte azt a fehérhímzéses huzatot, amelyikbe lánykorában az internátusi vánkost is bújtatta, és amelyiken majd a magára maradt fia is alszik, arra gondolva, az ember a legtöbbet a világon a párnáját öleli. A regény a leggyakrabban a házasélet harmóniája megbomlásának vagy kiteljesedésének jelzésére használja e motívumot. A meghittség jele, ha egymásra borulnak, és a férfi a nő mozdulatlan, puha vánkosa lehet, bár nem ölelője. „Az a másik a maga párnája!” – a legsűrűbben a közeledést hárítja el Jadviga, önállóságát és integritását védve éppúgy, mint a félig-meddig tréfás mondásával: „ha az ágy közös is, egymás párnáján csak vendégek lehetünk”. Máskor a menekvés esélyét nyújtja az ágynemű: az asszony az elkárhozottság bűntudata elől ide bújhat el, ebbe fúrva az arcát, a férj pedig kielégítetlen vágya vergődéseinek hörgését fojthatja, fullaszthatja bele. E képzetkörhöz tartozó félelem, a lábjegy- zetelő fiúé: a vánkos nehogy az apja arcába legyen szorítva. Újabb esetekben pótszerként, illetve a kedves helyettesítőjeként szerepel: Osztatní nem a nejéhez, hanem annak a párnájához roskad le, ölelni, szagolni; ám megtörténik, hogy szégyenében kilöki az öléből Jadviga feje alá valóját, sőt, fojtogatja azt. A legritkább a beteljesült vágy: az öleléstől jóllakottan vonja magá- hoz az asszony a fejét; jaj, de könnyű egy párnán megaludni. Rendszerbe, sémába a konkrét tárgyi alaktól megfosztott – a használati eszköz jelleget megszüntető, attól teljes egészében mégsem elvonatkoztató – metaforikus megjelenítések is nehezen szervezhetők. A naplóíró azzal a reménnyel hitegeti magát, hogy a megváltó szerelem imazsámolyán, a „vezeklés párnáján” talán megszüntethetőek az ellentétek, eggyé olvadhat a kint és a bent, az érzéki vágy és az irgalom, a férfi és a nő. Egyedi példa: éppen szeretője közelségében Jadviga úgy vágyott hites ura keblére hajtani a fejét, hogy az „Édes Andris, én drága párnám! Párnács- kám!” sóhajtásaiban az ifjúsága óta féltve óvott tárgy emléke és a férje testi emléke egymásba tűnt át. Erre rímelnek az utolsó, együtt töltött pillanataik. Hosszú különélésük után azzal biztatta, vigasztalta a férjét, hogy csak feküdjön nyugodtan, „Na mojom vankúse”, „Az én párnámon”. És a szolgájuk, Gregor ezt a slingelt vánkost emeli majd ki a halott lába alól – ahová az orvos rendelte tenni, trombózist diagnosztizálva –, hogy egy székre lökje, mert az bizonyosan tanúja volt gazdája rengeteg sok szenvedésének, tűrésének. Ennek mintegy a folytatásaképp Jadviga – halott férje megnyugvását és megnyugtatását vágyva – azért írja tovább a naplót, hogy az „szegény feje, gyötört arca alá legyen jó, lágy szavakkal teli vánkos”. Miként majd ő is úgy fekszik a halottas ágyán: a feje alatt a napló volt a párna.
A napló, vagyis az írás. Az emlékeztetés varázsszere. Annak a záloga, hogy használójukról megmarad, megőrződik valami a mások emlékezetében. Bár ha – miként e kivételes könyvről – „mindent elmondani és megmutatni sohasem lehet”. Kevés a szó, még ennyi után is, a regény páratlan voltának megvilágí- tására. Hogy miközben a témája önmaga keletkezése, tehát tartalmazza önmaga létrejöttének történetét, aközben egy család, sőt egy falu, egy közösség története is. Mindenekelőtt pedig, mély lélektani és realista hitellel, azé a Palkovits Mária Jadvigáé, aki a magyar regények nőalakjainak panteonjában talán odakerül majd Kárász Nelli és Szendy Ilka mellé. (Magvető, 1997)