Margócsy István: Párnakönyv

Ritka érdekes könyvvel lepte meg Závada Pál ez év könyvhetén az érdeklődő könyvbarátokat: olyan „igazi” családregényt tett elénk, amely egyszerre elégítheti ki a hagyományosabb nagyepikai történetmondás teljességigényének vonzásában élő olvasókat, valamint a posztmodern elbeszélői stratégiák híveit. A Jadviga párnája ugyanis igen szerencsés módon vegyíti a regényes cselekményességet, s azt az elbeszélői sokszólamúságot, melynek révén az elbeszélés szinte „természetes” módon relativizálódik.

E könyv ugyanis olvasható úgy, mint egy szociológiai és pszichológiai összetevőit tekintve is roppant érdekes, különös családnak több évtizeden át húzódó, több generációt felölelő lineáris története, melyet „igazi” (vagy igaziként feltüntetett) dokumentumok (naplók, gazdasági feljegyzések, levelek, visszaemlékezések, lábjegyzetek stb.) mutatnak be és hitelesítenek. De olvasható úgy is, mint egy vérbeli „szöveg-regény”, melynek nem egyes vonalú történetmondása az igazán fontos vagy izgalmas (vagyis nem az, mi is derül ki az egyes szereplőkről, illetve egymás közti viszonyaikról), hanem az, ahogy az egyes, egymástól különböző (alkalmasint mástól és mástól származó) szövegek hogyan reagálnak egymásra, s hogyan módosítják egymás tartalmait és „igazait”. Závada e kettős választása remek és gazdag írói koncepciót sejtet: ő könyvében egyszerre akarja szereplőit (azaz a fikció szerint: szövegeinek szerzőit) kívülről s belülről bemutatni – ám ezt a célt nem egy központi elbeszélői szólam felülemelkedett bölcsességével, hanem az egymással feleselő, önmagukban teljességgel szubjektívnak állított szólamok összhangjával akarja elérni.
Egy a század eleji, magyarországi szlovák középparaszti gazdálkodó életének és házasságának súlyos erkölcsi és lélektani problémái, hol az egyik félnek, hol a másiknak, hol az egyik utódnak a szemszögéből: Závada regénye valószínűleg már csak tematikája okán is megragadónak minősülne – ám az a kemény és éles, mind a nagy, mind a kis társadalmat, mind a lelkeket szinte kegyetlenül elemző írói szemlélet, mellyel Závada végigkíséri mind bukásra, mind túlélésre képes szerencsétlen, jóságra és gonoszságra kész szereplőit, különösen figyelemre méltó. E regény a családon belüli viszonyoknak, akár szülők-gyermekek közötti elsőbbségi vagy alárendeltségi preferenciáknak, akár a házastársak közti szexuális vonzásoknak és kiszolgáltatottságoknak kiválóan árnyalt és sok szempontú, többféleképpen nézett vagy nézhető képét nyújtja. Závada analitikus társadalom- és lélekrajza alighanem e sokszempontúság révén tud igazából kibontakozni: a maga szabta kereteken belül önállóan is hagyja érvényesülni a férfiúi, asszonyi gyermeki látásmódnak és értékrendnek öntörvényűségét. Kiváltképpen izgalmas az, ahogy e nagyon nehéz, boldogtalan, hanyatló családélet szörnyűségének, valamint a jobbat akarásnak és folyamatos önigazolásnak minden ízében egymásra utalt, bonyolult összjátékát mozgatja.
Závada regényének koncepciója és összképe igazán impozáns; csak sajnálni lehet, hogy koncepciójának ígérete nem minden szinten válik valóra. A főszereplő házaspár remekül kidolgozott figurái mellett ugyanis kissé zavaróan körvonalazatlan a lábjegyzeteket író (tehát szintén narrátori funkcióban élő) fiú alakja, a nagy történelemnek és a család életének összefonódása nem mindig ugyanazon a szinten lesz bemutatva, s emiatt jónéhány felvetett vagy érintett kérdés veszít a súlyából. A legfontosabb probléma pedig alighanem a két főszereplő-napló nyelvi hasonlóságából adódik: Závada, mikor remek, egyszerre köznapi és emelkedett, egyszerre korfestő és mai, ornamentális és archaikus nyelvet talált ki naplóinak vallomásos és távolságtartó vezérszólamául, a két (férfi–nő) nagy napló szubjektív, stilisztikai elkülönítésére kevesebb gondot fordított – ezzel pedig mind a naplónak, mind a lélektani árnyalásnak hitelességéből von el. Ám mindezek a kifogások, akárcsak a nyilvánvaló erények, épp a regény fontossága okán, hosszabb és részletesebb kifejezést igényelnének és érdemelnének meg.