Magyarjaim erkölcsi csődje

- ez itt az alcím - árnyalja a szöveges tartalom címében rejlő jelentéstartalmat

Előadás a lipcsei könyvvásáron 2004. március 26-án rendezett "Elűzés, kiűzetés" című vitához

Amikor először hallottam arról a németországi kezdeményezésről, hogy a II. világháború után elüldözött és kitelepített népcsoportok lábnyomát is ki kéne nagyítani Európa dicstelen történelmének térképén, s hogy ez a kezdeményezés miféle ellenvetéseket váltott ki a német közvéleményben – megirigyeltem ezt a vitát. Kívánom magunknak az ő gondjaikat: Az olyan aggodalmakat például, hogy – úgymond – ily módon nem „tettesekként”, hanem „áldozatokként” lennének fölmutatva a németek, vagy hogy ez elvonná a figyelmet a minden elképzelhetőn túli üldöztetésről, a holokausztról. Az efféle ellenérvek ugyanis – a magyar történelemre lefordítva – sajnos kevéssé volnának valószínűek Magyarországon. Nálunk kevesen nehezményeznék, ha elterelődne a figyelem felmenőink „tettes”-mivoltáról – a közfelfogásban a magyarok ugyanis rendre a történelem áldozatai pusztán –, a holokausztra irányuló figyelmet pedig sokan sokallják máris.

Olyan magyar író vagyok, akinek ősei szlovák paraszt-telepesként kerültek a mai Szlovákia területéről a mai Magyarország délkeleti sarkába – történetesen ugyancsak egy áttelepülés révén, amely azonban XX. századi mércével mérve önkéntes volt és békés – még Mária Terézia idején. Honfoglalásuk és helykeresésük történetei íróként is régóta csábítanak, mégis a XX. század az, ami a torkomon akadt: az én XX. századom és az enyéimé – akik oly sokfélék.
Tudvalévő, hogy az I. világháborús összeomlásban a magyarok a trianoni döntés elementáris sokkjával elveszítették az ország kétharmadát. Ez ágyazott meg aztán annak, hogy a magyar politika vezetői a területi revízió érdekében Hitlerrel szövetkezzenek, népünk pedig „tettessé” váljon. S ez eredményezte azt a páratlan morális katasztrófát is, amelybe az ország a II. világháborúban és azt követően került – ráadásul anélkül, hogy ezzel igazán szembesülnie kellett volna, s mindez a nemzeti köztudatban jobbára máig is földolgozatlan.
Senki se figyelt oda Bibó István szavára (legjelentősebb politikai gondolkodónk volt, később az ’56-os forradalom élő lelkiismeretévé vált), aki ’45 nyarán arra intett, hogy ha Magyarország is kitelepíti az itt élő németeket, akkor ezzel tovább súlyosbítja a magyarságnak azt az erkölcsi csődjét, amit a zsidóság előző évi deportálása jelent. Ennek az országnak végképp nincsen erkölcsi alapja ismét egy bűnbakképzéshez, német nemzetiségének kollektív megbüntetéséhez – hangoztatta –, különösen azok után, hogy szégyenletes szolgálatkészséggel és legtovább voltunk csatlósai a hitleri fasizmusnak. Az új politikai erők elhárították maguktól ezt a kritikát – mondván, hogy mindez elődeik bűne volt –, és a nagyhatalmi döntésekre mutogattak. S például arra hivatkoztak, hogy Csehszlovákia nemcsak a szudéta-németeket üldözi ki, de ugyanígy hajtja át a Dunán magyarjait mihozzánk – Magyarország szlovák-lakta területein pedig kampányt folytat, hogy költözzön vissza a szlovákság az anyahazába. Szlovákjaink nagyobbrészt hagyták megagitálni magukat – s át is települtek azoknak a szlovákiai magyaroknak a helyére, akiket viszont kijelöléssel köteleztek szülőhelyük elhagyására. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az én szlovákjaim – Magyarország délkeleti sarkában – már az I. világháború végén is kiszakadással kísérleteztek. Ezt a helytörténeti motívumot föl is használtam első regényemben – miként a másodiknak pedig sok egyéb mellett a ’46–’48-as szlovák-magyar lakosságcsere képezi hátterét).
Tudjuk, hogy az át- és kitelepítések, kiűzetések mögött – korántsem csak a csehek-szlovákok esetében, s nemcsak a II. világháborút követően, hanem a századot végigívelően – a tiszta nemzetállam, a sovén nacionalizmus, a nemzeti sérelmi- és bosszúpolitika, a rasszista idegen-fóbia (nagyon különböző formákban, de) máig is rontó, őrült eszméi állnak. Amely eszméknek utat engedtek sajnos a háború győztes nagyhatalmai is – hatalmi alkudozások nyomán népek jutalmazásához-büntetéséhez hagyták azokat alkalmazni. Amely eszmék egyébként rokonságot mutatnak a hitlerizmus és a sztálinizmus eszméivel és gyakorlatával is.
S amelyek virulásáért történelmünk során fölfoghatatlanul sokat tettek az én magyarjaim szintén. S nem csupán azzal, hogy népünket Trianon után a szomszéd népek gyűlöletére nevelték s azok lerohanására készítették föl – mondván, hogy fogságukban tartják a határon kívül rekedt magyarjainkat. Hanem azzal is, hogy a belső bajok bűnbakjainak szintén az „idegeneket” jelölték ki: kiváltképp a zsidókat, de létezett a magyar fajt védő németellenesség is. Magyarjaim különféle posztosainak és rétegeinek szerepe abban, hogy az antiszemitizmus legkülönbözőbb formái gyökeret verhettek, majd a deportálás és népirtás bűnébe torkollottak – nemcsak fölmérhetetlen, de jelentős részben föltáratlan is. A háború után rögtön kivégezték vagy bebörtönözték azokat a háborús bűnösöket, akiket sikerült kézre keríteni – majd iszonyú gyors felejtés, letagadás és elhallgatás kezdődött. Már ’45 nyarán sem óhajtott senki az előző nyárra emlékezni, amikor tétlen magyarjaim szeme láttára hurcolták halálba a zsidókat. Zsidóimat – akik szintén magyarok voltak egyszersmind.
Amikor Bibó István ennek a szégyenletes botránynak a tükrében ítélte el a hazai németek kitelepítésének tervét (persze hasztalan), akkor szembekerült saját parasztpárti politikus-barátaival is. Történetesen olyan írókkal, szociográfusokkal, akiknek karrierútjai egyébként szétváltak aztán az antikommunista emigránstól a pártállami miniszterig terjedő skálán. Műveiket azonban javarészt máig is megbecsülés övezi – s ha szabad egy személyes megjegyzést tenni –, pályánk kezdetén épp a magamfélék elé állították azokat példaként.
Hogy miért idézem föl most ezeket az elődeimet? Mert megismerve előtörténetüket és a háború előtti nézeteiket rá kellett döbbennem, hogy nem kerülhetem el a szembenézést örökségükkel – ami egy író számára jelentheti azt is, hogy regényhőst küld közéjük. Akikről itt szó van, ők egyrészt ugyan – mint a legfelvilágosultabb programadók – radikálisan léptek föl a félfeudális társadalmi berendezkedéssel és a fasizmussal szemben, másrészt azonban a szociális igazságtalanságok okozói közül ők sem hagyták ki az „idegeneket” – enyhébben vagy élesebben „zsidóztak” és „sváboztak” tehát. Egyikük-másikuk teória nélkül, zsigerileg volt antiszemita, mások elemző módon mutatták ki, hogy szerintük miért volt a magyarság számára káros elsősorban is „a zsidók nagyarányú térfoglalása”, másodsorban pedig a németek magyarországi befogadása. Az efféle eszméket e szellemi csoportosulás egyetlen tagja sem cáfolta, s még az volt a legjobb eset, ha ez ügyben hallgattak, beleértve ebbe ’44 nyarát is – de hát a deportálásokkal szemben alig emelte föl bárki is a szavát. Fölidézett elődeim nagyobbrészt megszólaltak ellenben, amikor a következő évben a németek kitelepítése érdekében kellett gerjeszteni a hangulatot, közben viszont – ami helyeselhető – a szlovákiai magyarokkal szembeni hajtóvadászat ügyében tiltakozásuknak adtak hangot. Végül azonban elhallgattak ők is, amikor a kommunisták letörölték a tábláról az összes ilyesfajta kérdést.
Így hát végképp nem ezektől az elődeimtől (de az ő példájukon is, vagyis részben róluk) kellett megtudnom, hogy mikor mi történt – nemcsak a harcmezőkön, az utakon, a téglagyárakban és a vasutakon, hanem – a fejekben. Végsősoron pedig az emberi sorsokban. Magyarjaim, szlovákjaim, zsidóim, németjeim, cigányaim sorsában.
Ezt a szembesülést az én nemzedékem – sajátmagán kívül – már azoknak az íróknak, történészeknek, szociográfusoknak és dokumentumfilmeseknek köszönheti, akik évtizedek óta próbálják a történteket – az összes üldöztetés történetét is – kihántolni a hazugságokból, a világnézeti, etnikai és faji előítéletekből: Szívós igyekezettel ugyan, de – ha ma csak beleszagolunk a levegőbe, máris arcunkba csap, hogy – mily csekély társadalmi hatékonysággal.