Megemlékezzél a szombatról...

Závada Pál az Olvasóligetben

A margitszigeti Holdudvar külső teraszán csaknem 30-40 néző várta Závada Pál felolvasását kerti székeken, nyugágyakon, hogy az irodalom élvezetének szenteljék a hétvége e nyugalmas napját. A hozzávetőleg másfél órás est alatt sétálók hada cövekelt le a terasz mellett, és hallgatózott figyelmesen, az elszántabbak letelepedtek a teraszt szegélyező padkán, vagy helyet foglaltak egy épp szabadon maradt puffon.


Csáki Judit: Valóságregény

A Magvető azzal ajánlja Závada Pál legújabb könyvét, hogy általa az olvasók történelmi hátteret kaphatnak az író regényeihez. Értem a célzást, mégis úgy módosítanám: egy újabb regényt vehetnek a kezükbe; olyant, amelyben a szokásosnál kisebb teret kapott az írói fantázia, és nagyobbat az a valóság, amelyet – igen helytelenül – akkor nevezünk „szomorúnak”, ha száraz, szikár, illúziók nélküli.

Mert igaz, hogy a szigorú műfaji besorolást tekintve a Kulákprés szociográfia, falu- és családtörténet; és igaz az is, hogy a történelmi idősáv, amelyet lefed – 1945-től 1956-ig –, le van fedve a regények által is.

De még az is igaz, hogy e lefedések számos vándormotívumot tartalmaznak: a regényekben felbukkanó nevek, alakok, sőt, események a Kulákprésben mind „igaziak”. (Helyesebb lenne persze fordítva mondani, hiszen így történt: a szociográfia egyes részletei regényszereplőkké lettek.) A könyvnek ez a legújabb, a harmadik kiadása – a korábbiak: 1986, 1991 –, és nem véletlen, hogy formáját tekintve a regényekre hasonlít; kemény kötésű, nagy alakú, a borítót Pintér József tervezte. A barnás-foltos háttér közepén régi családi fotó: Závada Pál, az író nagyapja, Lehoczky Mária, az író nagyanyja, és – akkor még – ifjabb Závada Pál, az író apja látható rajta. Két börtönviselt felnőtt – ekkor még a börtön előtt –, és egy kiskamasz.


Bazsányi Sándor: Olvasó a présben

"A Kulákprés lapjain megelevenedik a Závada-regények történelmi háttere" - olvashatjuk könyvünk fülszövegében. Mint ahogyan a Závada-regények lapjain meg a Kulákprés történelmi-szociográfiai valósága válik eleven szépirodalommá. Présben van hát most az olvasó is (de mikor nem?): valóság és fikció, történelmi szociográfia és szépprózai koholmány szorításában. Kérdése ugyanis: lehet-e egyazon lelkülettel olvasni a kettőt? Egyfelől a Kulákprést, másfelől a Jadviga párnáját, a Milotát és A fényképész utókorát? A Magvető Könyvkiadó szerint valószínűleg lehet. Hiszen újra megjelentette Závada 1986-os szociográfiai monográfiáját, amely egyébként már 1991-ben is, tehát jóval a szépirodalmi művek előtt, újra napvilágot látott, és amelyet a szerző ezúttal, 2006-ban némiképp át is szabott. Ahogyan arról a kettős előszóból is értesülhetünk. Története van tehát a történelmi szociográfiának, változ(tat)ás- és befogadástörténete, amelynek legújabb, 2006-os fejezete mintha részben az alakuló szépirodalmi életművön belül tájolná be, helyezné el Závada egykori szaktudományos munkáját. Legalábbis a kiadói fülszöveg erre enged következtetni. De mire következtethet az olvasó?


Ferch Magda: Talált tárgyak

Tótkomlós kiterjedt település Békés megyében. Határában „gyöngyfüzérszerű tanyasorok”. „A tanya magán a birtokon feküdt, és az ott gazdálkodó családnak volt olyan »munkaterülete«, ahol lakni is lehetett… a család munkabíró nemzedékének állandó lakhelyéül is szolgált, amíg ki nem haltak a falusi ház öregjei. Akkor – oda, a falusi házba – beköltözhetett a következő megöregedett nemzedék.” Ez a kétlaki gazdálkodói életvitel volt jellemző a Závada családra is, amelynek történetét Závada Pál szülőfaluja történetével párhuzamosan írja meg – édesanyja emlékének ajánlva könyvét.


Károlyi Csaba: Késő bánat

A fényképészt 1944-ben deportáltuk. A feleségével, Sarával a menetbe kényszerítettük, ott ment Kaiser doktor is az egész családjával, és Langék is, a három gyerekkel. A nagyobbik fiúcskájuk újságolta el nekünk, "hogy Miki bácsi a szemüvegét bugyigumival kötötte a füle mögé" (80.). A fényképészt Buchbinder Miklósnak hívták, igen, ő az, aki benne van már a Jadviga párnája című regényben is. Miként annak a regénynek a Misója és Gregor nevuűöreg bérese meg benne van ebben a regényben (82.).


Radnóti Sándor: Sorsunk mind össze van torlódva

Milyen ragyogó ennek a regénynek az indítása! Ahogy 1942 nyarán kirajzanak vidékre azok az úri külsejű vidám fiatalemberek, a falukutatók, hogy megtudjanak mindent a magyar társadalom bajairól. S mind közül a legtündöklőbb a vezetőjük, máris komoly tudós, mindenkivel szót értő sármőr, nőbolond. Méltó kép ez, hogy a helybeli fényképész megörökítse. De Závada érti a módját, hogy a csupafény képen megsejtesse az árnyakat. Hogy ez a kép, miközben a megállított időben az ifjúkor bizalmát és biztonságát sugallja, az előrehaladó időben vészjósló legyen.

S milyen barnán melankolikus a regény befejezése - ötven évvel később. Ahogy egy nagy szerelemből nem lesz semmi, s más nem történik, minthogy a kései találkozáson feltámad és megtörik a varázs, és a férfi hagyja elmenni az asszonyt. A fénykép, amely azt a félszáz évvel ezelőtti öröknyarat ábrázolja, kihullik a könyvből. Egy híres regényből, amely az életnek és a Závada-regény egyik történet-ágának értelmezője. S ott van még könyvjelzőként a rég halott fényképész szemüveg-szára is.


Bazsányi Sándor: És a léghajó száll…

„…csupa selyemből varrták össze jó erősen,

majd türelmesen fölfújták…”

(Henry James)


Flaubert-monográfiájában beszél Balassa Péter az Érzelmek iskolája befogadói nehézségeiről, miszerint „olvasói csodálattal adóznak ugyan írásművészetének, a mondatok »mágiájának«, de kötelező adónak tűnik föl, mert ugyanakkor az elismerésbe tanácstalanság vegyül” – például a pályatárs Henry James-é: „Valami olyan furcsa eposzt sejtet, amelyből hiányzik a levegő, amelynek nincs szárnya, hogy magasba röpítse, s egészében inkább egy hatalmas ballonra emlékeztet, amelyet csupa selyemből varrtak össze jó erősen, majd türelmesen fölfújták, de amely mindazonáltal a legkisebb hajlandóságot sem mutatja, hogy fölemelkedjék a földről.” Angyalosi Gergely pedig ekként vélekedik Závada Pál előző, Milota című regényéről: „A nyelv különféle létmódjaival, dimenzióival, összefüggéseivel való játékos küzdelem, ha önmagában vesszük, jobbára élvezetes olvasmány, de a regény egészét tekintve romboló hatású. Szétfeszíti a jellemeket, megbonyolítja, nehézkessé teszi, de lényegében nem kérdőjelezi meg a történet linearitását.” Nos, függetlenül attól, hogy a hasadt tudatú olvasás édes kínja („élvezem a míves mondatokat, de mi végre”) milyen fokon és módon merül fel Flaubert vagy Závada esetében, s persze Závada regényeiben külön-külön, az Érzelmek iskolájának tisztelgő, hiszen arra több szempontból is rájátszó, sőt azt olykor szó szerint idéző új mű, A fényképész utókora – hogy klasszikus fordulattal éljek – egyszerre élvezetes és épületes olvasmány. Csupa selyemből varrták, majd türelmesen fölfújták, de fel is emelkedik a földről, és száll.


Keresztesi József: Túl a Maszathegyen

„Ebben a regényben az emberek közötti kapcsolatok intrikus természetűek. Ez a viszonylatrendszer, rímelve a korlátlan piaci anarchiára, rivalizáló kapcsolatokból épül fel. Ez azonban nem autonóm személyiségek, életmódok és magatartások versenye, hanem egymásnak kiszolgáltatott, egymást a végsőkig korrumpált, megrontott, kapcsolataikban monoton emberek anarchiája. Voltaképpen mindannyian ugyanannak az életformának puszta variánsai, és csak mint ilyenek rivalizálnak.


Helmeczi Hédi: Édesbús

Závada könyveit érzelmi kötődések határozzák meg. Kis közösségek történeteivel képezi le a nagy közösségek történetét, de ezzel nem kirekeszt, hanem egy megtalált otthon akolmelegébe vonja be az olvasót, aki még úgy is földinek érzi magát, ha valójában nem is az. A regények világában ez a kinyilvánított kötődés és hűség a lényeg: az egyetlen közösséghez egész életen keresztül való tartozás determináltságának felemelő érzése.


Horváth Csaba: Kezdetben volt a kép

„…az érzelmek élete (s fejlődése) a politikát

követi, és annak a változásait másolja”

(Flaubert)

A negyvenes évek elején szlovákok lakta alföldi faluba érkezik fővárosi falukutatók egy kis csoportja. Köztük van egy zsidó fiú, Adler Jenő is, akit a magyar vidék feltérképezése mellett az köt a társasághoz, hogy reménytelenül szerelmes a falukutatók vezetőjének, Dohányos Lászlónak a kedvesébe. Ebben a faluban ismerjük meg a regény szereplőinek jelentős részét: többek között Kaisert, a zsidó orvost, Dusza Janit, a jó eszű parasztlegényt. A háborúban aztán mindenkire kötelező érvénnyel osztja rá a történelem az addig idegennek érzett szerepet: Adler a pesti gettóba, Kaiser doktor egy lágerbe, a gazdák a frontra kerülnek, a falukutató pedig illegalitásba vonul.