Kemény próba – komoly veszélyBeszélgetés Pavel Novotnýval, a Jadviga párnája cseh fordítójával

Pénzes Tímea interjúja -
Hogyan esett a választásod Závada Pál Jadviga párnája című kötetére? Befolyásolt az a tény, hogy sikerkönyv lett, vagy a stílus, a regényvilág ragadott meg annyira, hogy eldöntötted, a cseh olvasók számára is hozzáférhetővé teszed?
Hogyan esett a választásod Závada Pál Jadviga párnája című kötetére? Befolyásolt az a tény, hogy sikerkönyv lett, vagy a stílus, a regényvilág ragadott meg annyira, hogy eldöntötted, a cseh olvasók számára is hozzáférhetővé teszed?

Adósságot kellett törlesztenem. Volt egy nagyapám, aki fiatal korában Franciaországban akart festőként érvényesülni, de próbálkozása meghiúsult, így hát Csehszlovákiában maradt. Hétvégi művész lett, mivel csupán hétvégeken jutott ideje a festészetre, egyébként hivatalnokoskodott. Nyugdíjas korában azonban változás állt be a festészetében: felhagyott az eredeti műalkotással, és mesterek másolatait kezdte festeni – barátai számára és mellékkereslet céljából. De nem csak festett, hanem verseket is írt, amelyek sosem jelentek meg, és faragott egy Betlehemet is, amelyet csak karácsonykor vettünk elő a szekrényből. Mindemellett fordított is: teozófiai és antropozófiai műveket németből. Nagyon szerettem a nagyapámat, de bántott, hogy mindent csak a fiókjának alkot. Halála után hagyatékának “gondozó”-ja lettem: a Betlehemet, az említett családi ereklyét egy Betlehemeket gyűjtő egyesületnek ajándékoztam. Már háromszor kiállították, sőt majdnem szerepelt nemzetközi kiállításon is. A verseit is próbálom megjelentetni. Nyilván valamifajta vágy működött bennem, amelyről talán nem is volt tudomásom: végigmondani mindazt, amire neki már nem futotta. Olyasmit alkotni, amire mindketten büszkék lehetnénk.

Valójában tehát véletlenül, s nem céltudatosan esett erre a könyvre a választásod? Csupán fordítani akartál, befejezni a nagyapád által elkezdett mondatokat?

Egészen véletlenül. A prágai Magyar Kulturális Központ egyik műfordítói rendezvényén valaki említést tett róla, hogy kiváló regény jelent meg a napokban, amely a legkülönbözőbb beállítottságú kritikusok mindegyikének elnyerte a tetszését. Megszereztem a könyvet, elolvastam, remeknek találtam, ezt követően pedig már nem volt min gondolkodnom. Ráadásul nagyon tetszett.

Gondolom, a mű fordítását megelőzték kisebb ujjgyakorlatok. Milyen előzményeket tudhatsz magadénak?

Valamikor tizennégy éves koromban egy műfordításról szóló szakkönyvet kölcsönöztem ki a könyvtárból, de aztán szinte érintetlenül visszavittem – túl bonyolult volt. Mindig nagyon érdeklődtem a műfordítás iránt, de ami a gyakorlatot illeti, tényleg csak ujjgyakorlatok voltak. Valójában ez az első műfordításom.

Mégis hogyan sikerült meggyőznöd az Argo kiadót, hogy te vagy a megfelelő ember, aki a cseh olvasóközönség elé tálalhatja a könyvet?

Fordításrészletekkel kopogtattam náluk, ami alapján dönthettek. A kiadói szerkesztőhöz az egyik tanárom ajánlott be, aki műfordításra tanított. Amikor bementem a kiadóba, a szerkesztő leültetett, és legnagyobb meglepetésemre csendben maradt. Az ijedség ellenére szerencsére gyorsan összeszedtem magam, és beszélni kezdtem a könyvről, ami beszélgetésbe csapott át, és körülbelül háromnegyed órán át tartott. Örültem, hogy első rangú kiadót ajánlott a tanárom, ugyanis nagyon jól tudtam, mennyit kockáztatok zöldfülű műfordítóként, ha ilyen könyv fordítását vállalom. Attól tartottam, hogy egy átlagos kiadó akkor is elfogadná a fordításomat, ha a fordításrészletek minősége nem volna színvonalas. Úgyhogy jólesett az is, hogy a Magvetőben, nyilván mivel az első műfordításomról volt szó, nagyon óvatosan bántak velem. Ők is fordításrészleteket kértek tőlem, amiket nyilván elolvastattak egy bohemistával, és bizonyára elégedettek voltak velük, mivel odaítélték a szerzői jogokat a cseh kiadónak.

Milyen visszajelzéseket kaptál a cseh fordítással kapcsolatban?

A legnagyobb sikert egy hétvégi diák-magánszemináriumon arattam, ahol viszont csak hatan voltunk. Egy pszichológus barátom szervezte, és megkért, hogy mi is járuljunk hozzá valamivel a programhoz. Én másfél órán keresztül olvastam fel a fordításomból és utána beszéltem a könyvről. A résztvevők élénken érdeklődtek, egyesek bevallották nekem, hogy órákig tudnának hallgatni. Adjatok nekem egy termet, ahova diákokat hívhatok meg és ahol én mutathatom be a fordításomat, és meglátjátok, hogyan fogy majd a könyv! Országomat egy teremért! De termet nem kaphatok, hiszen csupán egy műfordító vagyok. Hogy magam béreljek egy termet, és saját könyvbemutatót csináljak, arra viszont már nem futja az erőmből és a pénzemből. Idén volt egy könyvbemutató a prágai Magyar Kulturális Központban, ahol maga az író is részt vett, csodaszépen beszélgetett a központ igazgatójával, Kiss Szemán Róberttel, de a könyvbemutatóra szerintem inkább csehországi magyarok jöttek el, mintsem a csehek, akik számára a fordítás született. Ez kissé csalódást okozott. A fordításról három hangadó cseh napilap számolt be. Ilyen érdeklődés még nem volt egy kis nyelvről való fordítás iránt az Argo kiadóban, ám a példányok nem különösen fogynak. Viszont örömet szerzett, hogy fordításom szerepel a negyven legsikerültebb műfordítás között, amelyek közül egyet a legjobb tavalyi cseh műfordításnak járó Josef Jungmann-díjjal jutalmaznak.

Konzultáltál műfordítás közben az íróval?

Főként Bíró Ferenccel tárgyaltuk meg a szöveget, aki nyelvész-vendégtanár volt a prágai magyar szakon. Két egész napot ültünk rajta, fel is tüntettem a nevét a könyvben. Kiváló munkatárs volt, mert csak a szavak jelentéséről beszélt nekem, mindig egy kicsit többet, mint amennyit kérdeztem, de mindig csak azt, amire szükségem volt. A többit rám bízta. Viszont óvakodni kezdtem az irodalmároktól. Konzultáltam eggyel, aki kérdéseimre ugyan nagyon érdekes észrevételekkel és szövegértelmezésekkel válaszolt, de a szójelentés szempontjából nem kaptam tőle semmit. Závadát nem akartam zaklatni, amíg nem volt szerződésem. Ugyanis szerződés nélkül fogtam bele a mű fordításába. Akkor még doktoráltam, majd szabadúszó lettem, és amellett volt egy kis időm. Attól tartottam, hogy ha napi nyolc órai munkára kellene elszerződnöm, nem jutna időm a mű lefordítására. Ezért nem vártam szerződésre, fordítottam, és reszkettem, nehogy közben valaki más kapja meg a szerzői jogokat. Így fordítottam le az egész könyvet. Ám még a szerződés megkötése előtt találkoztam Závadával Prágában, a Jadviga párnája szlovák fordításának könyvbemutatóján. Megkérdezte, hogyan haladok a fordítással. Éppen akkor vetettem el az eredeti koncepciómat, amely szerint a cseh fordítás tele lett volna szlovák szavakkal, és nem tudtam, hogyan tovább. Kitérően válaszoltam, hogy most éppen a koncepción gondolkodom, vagyis azon, hogy mennyi szlovák kifejezés is legyen a cseh fordításban. Erre ő kedvesen elmosolyodott és így szólt: "Csak csehül szóljon". Ennél többet nem segíthetett, és nem is segített nekem senki más. Aztán amint meglett a szerződés, egyszer Pesten találkoztunk.

A fordításodban viszonylag sok szlovák kifejezés van. Ezek az eredeti műből származnak? Esetleg konzultánsod volt, vagy a szlovák fordítást használtad?

Szem előtt tartottam a szlovák fordítást. Különben 1999-ben jelent meg, ugyanabban az évben, amelyikben elkezdtem fordítani a Jadviga párnáját. Egy mű cseh nyelvre való fordításakor nálunk joggal a tehetetlenség jelének tartják, ha valaki szlovák fordítást használ. A cseh és a szlovák nyelvnek sok rétege ugyanis oly kevésbé különbözik egymástól, mint két, egymáshoz nagyon közel álló nyelvjárás. Ráadásul Csehszlovákia kettészakadásáig a csehek és a szlovákok is csak saját nyelvüket használták, de szinte tökéletesen értették a másikat is. Így a cseh műfordító, aki nem képes fordítani közvetlenül az eredetiből, leleshetné a szlovák szomszédjáéról. Viszont a Jadviga párnájával más a helyzet, ott a szlovák fordítás használata és hátterének jó ismerete szerintem kötelező a cseh fordító számára.

Miért nem boldogul tehát a Jadviga párnája esetében egy tehetséges cseh műfordító szlovák fordítás nélkül?

Először is: az eredetinek van egy erős szlovák rétege, amit vissza kell adnia a fordításnak is. Kristálytiszta formában ez a szlovák réteg szerintem csak a szlovák fordításban van jelen. De azt csak az tudja, aki ért szlovákul is, és a kezébe kerül a szlovák fordítás, valamint Závada és Deák Renáta szlovák fordító róla szóló cikkei. Az rájön, hogy Deák Renáta sok mindent a fejébe vett. Például Bacovszky tisztelendő számára (aki az eredetiben tökéletes magyarsággal beszél) evangélikus lelkészekkel konzultálva a cseh Kralicei Biblia nyelvét barkácsolta össze, amelyet a szlovák evangélikus lelkészek beszélhettek az istentiszteleteken. Erős művészi hatást ért el vele, ez a nyelv ugyanis nagyon ironizálja Bacovszky tisztelendő alakját, különösen, ha áttesszük a cseh fordításba: a nyelv, amellyel a nyáját szlovák öntudatra buzdítja (és amellyel a cseh olvasók zöme soha sem találkozott), azt a hatást kelti, hogy az illető nem tud rendesen se szlovákul, se csehül. Továbbá a Jadviga párnája szlovák fordítása a cseh fordító számára elsősorban gazdag tudásforrás. Az ismeretlen reáliáknál (pl. Kasinovo, Kisbirtokos, Ipartestület, nagyatádi, atyafitagadó) elég volt csak bekukkantani a szlovák fordításba, ahol Miso (vagyis Deák Renáta) lábjegyzetekben magyarázza el jelentésüket. Deák Renáta tanulmányutat is tett Závada szülőfalujába, Tótkomlósra, amelynek a környékén a regény játszódik. Találkozott olyan szlovákokkal, akik még beszélik a komlósi szlovák nyelvjárást. A fordításában sok gazdasági életet leíró, komlósi szót használt, amelyet a mai szlovákok nem értenek. Olyan szavak fordításakor is használta őket, amelyek az eredetiben magyarul vannak. Például az akác szóra gondolok. Nem használ írott szlovák agát-ot, hanem nyelvjárási breštrán-t. Ezek a komlósi nyelvjárási szavak nagyon líraiak. Én ezt az elvet követni akartam a fordításomban, de amikor cseh anyanyelvűekkel olvastattam el azt a csodaszép szlovák nyelvjárású szavakkal megtűzdelt fordítást, kiderült, hogy túlságosan megterhelik a cseh szöveget, és hogy a kevesebb több lesz.

De végül mégis megtisztelted a cseh fordításodat szlovák szavakkal. Minek köszönhetik az előfordulásukat?

Az érzelmeknek. A regényben szereplő szlovákok már elmagyarosodtak, a szlovák nyelvet csupán érzelemkinyilvánításkor használják: örömérzetkor, dühkitöréskor, veszekedéskor, no meg főleg megszólításkor és szeretkezéskor. Végül én is csak ilyen esetekben használtam (vagyis szó szerint átvettem a szlovák fordításból) a szlovák kifejezéseket, remélvén, hogy a figyelmes cseh olvasó felismeri őket. De figyelmesnek kell lennie, mert a szlovák szó a fordításomban drága fűszer. Attól nem tartok, megérti-e a cseh olvasó, mivel a cseh olvasók többsége még mindig kétnyelvű. Viszont nagyon izgalmas, hogy a jövőben, ötven-száz év múlva mennyire fogják érteni, illetve hogyan értelmezik a cseh olvasók azokat a szavakat, amelyeket szó szerint vettem át a szlovák fordításból. A cseh-szlovák kétnyelvűség ugyanis részint elveszőben van. Ám ha nem is értik meg, bízom benne, hogy a szlovák szavak líraisága nem vezeti félre őket.

Tehát szlovák szavak esetén nincsen lábjegyzet.

A szlovák szavak nincsenek magyarázatokkal ellátva, hiszen mindenki megérti ezeket. Ennek köszönhetően elmaradt sok lábjegyzet, és a kötet valamicskével kurtább lett, mint az eredeti. Eltérően a szlovák fordítástól, amely viszont valamicskével hosszabb. Ebből a szempontból ezzel az interjúval is hasonló a helyzet – amit most olvasnak a nyájas olvasók, az a magyar anyanyelvűeknek való változata. Az interjú cseh vagy szlovák olvasókhoz szóló változatában egy kicsit más dolgokról és egy kicsit másként kellene beszélnem.

Annyit beszéltél már nekem szlovák szavakról, hogy lassan azt kezdem hinni, hogy a szlovák származású, magyarul író szerzőt csehre fordítva cseh-szlovák fordítást alkottál.

Alkottunk. Deák Renáta ugyanis szorosan együttműködött Závadával, az eredeti legkisebb részletét is megbeszélte vele, ezért is megbízható forrás a szlovák fordítás. De nem szabad megfeledkeznünk a somorjai plébánosról és Lopusni és Chlebnyicki bácsikról sem, akikkel Deák Renáta megbeszélte a Kralicei Biblia nyelvét, illetve a komlósi nyelvjárási szavakat.

A tájnyelvi szavakkal nem akadt gondod?

Inkább a falusi élet szókincse jelenthetett volna nehézséget számomra, mivel egész életem során városi, sőt nagyvárosi voltam, nem tapasztaltam meg saját bőrömön a falusi szókincset. Tehát részemről nagy bátorságot jelentett belefogni a fordításba. Ha a falu nyelvét is sikerült hitelesen tolmácsolnom, valóban nagy műfordítói sikernek könyvelhetem el.

És a benső, intim szókincs nem okozott problémát?

Gyakran ugyan kemény dió volt, de amikor törtem, elememben éreztem magam. Ilyenkor segít, hogy az író már megteremtette a nyelvet, a fordító csupán fordítja.

Volt olyan részlet, amit különösen megkedveltél és gördülékenyebben ment a fordítása? Vagy esetleg beleizzadtál, de szeretted?

Legszívesebben hangulatfestő főnevektől hemzsegő, leíró felsorolásokat fordítok – olyanokat, mint Jadviga szépítkezése vagy a Borsziget leírása. Ott találok magamra – műfordítóként is, olvasóként is. A legkedvencebb részletem az, amikor Jadviga arról ír, hogyan töltötték idejüket Irmussal Sankt Pöltenben.

Az azért eléggé provokáló részlet.

Igen, de a könyv egészében véve engem egyáltalán nem provokál. Nekem tetszik. Műfordítóként viszont be kell vallanom, hogy az a rész áll hozzám a legközelebb, amikor Misu azt ecseteli, hogy a görög mitológiából leginkább Hermész a kedvére való, mivel ő is hírnök. A pimaszság istene, ein Gott der Frechheit, mondaná Nadolny Sten német író. Akár a műfordító, teszem hozzá én.

Nem esik nehezére olykor a magadfajta pimasz fordítónak azonosulni az írója felfogásával?

Nem eshet nehezére, hiszen neki jobban illik ismernie a könyvet, mint magának az írónak. Vagy inkább egymással illik versengeniük. Semelyik rész, mert valójában részekről van szó, nem állt tőlem távol. Műfordítóként mélyen tisztelem az író nyelvét, Závádáét ráadásul különösen megkedveltem, így hát nem jelenthetett gondot a fordítás. Természetesen nagy előnyt jelent a fordító számára, ha tetszik neki a könyv. Mindig is örömmel töltött el az olvasása.

Tehát terápiának is nevezhetjük, amikor Jadvigát olvasol vagy fordítasz?

Ha remekművet olvasok vagy fordítok, boldognak érzem magam. Elég visszaemlékeznem Jadviga párnájának első bekezdésére, akár eredetiben, akár a fordításomban, és felmondanom magamban, máris szétárad bennem az öröm. Igaz, vannak, akiket nem örömmel, hanem borzalommal tölt el a könyv története, de azok gyakran a valós élet történetein nem botránkoznak meg.

És te nem csüggedsz és nem botránkozol meg, amikor olvasod? Netán reménnyel tölt el, hogy legalább egyetlenegy normális ember van benne – az öreg Gregor?

Gregor a történet legöregebb embere, aki nemcsak koránál, hanem viselkedésénél fogva is méltó kötelék a múlthoz, a rendhez, ezért is esett rá a választásom: ő az egyedüli szereplő, akit következetesen szlovákul beszéltettem az egész könyvön át, függetlenül attól, hogy éppen érzelmeit nyilvánította-e ki vagy sem. De ha az ember figyelmesebben olvassa a könyvet, kiderül, hogy ő sem egészen normális, csakhogy ez egyetlenegy helyen derül ki: amikor Ondris azt kérdezi tőle, hogy ki lehet-e űzni az ördögöt az asszonyból, elárulja, hogy azért maradt agglegény, mert szerinte nincs olyan nő, amelyik ne lenne megszállva az ördöggel.

És nincs igaza? Hogyan vélekedsz a nőkről te?

Bájos teremtések. Egyesek. De térjünk vissza a témára. Egy házaspár normális a regényben, akik Gregornál még sokkal kevésbé feltűnőbbek: Szpevács tisztelendőék. Ez is egyetlenegy helyen derül ki a könyvben: amikor Ondris és Jadviga meglátogatják őket a saját lakodalmuk után. Ondris úgy ír róluk, mint jóakaróikról, és megemlíti, hogy "szeretve és büszkén... néztek miránk". De a lakodalomban Jadviga nem merészelte megkérni Szpevácsnét, hogy legyen neki édesanyja helyett férjhez adó örömanyja, mert Mamovka rosszallásától tartott. Amikor azon tanakodtak, hol legyen az esküvőjük, saját falujuk, vagyis Bacovszky tisztelendő mellett döntöttek. Elutasították Szpevácsékat, az egyedülieket, akik valaha is igazian szerették Jadvigát. Így elutasították Istent is. Nem csoda, hogy Jadviga később így emlékezik hűségesküjéről "miért kell másoknak, égi és földi egybeparentálóknak, belajstromozóknak, szülőknek, papoknak s vágyam illatára csődülő bámész idegeneknek felelnem?" A lakodalom falu és család jegyében zajlik, Ondris és Jadviga nem mernek szembenállni velük. A családdal kapcsolatban még megemlítem, hogy a könyv történetét nem Ondris indítja, amikor naplót kezd írni, hanem a nagyapja, amikor 1856-ban a főgerendára vési: "Keressétek a Mindenhatót amíg megtehetitek, mert eljő majdan az idő, hogy mind ahányunknak távozni kell." Mintha az utódai szívébe véste volna. Annak a háznak a főgerendájára, ahol majd utódok nemzedékei fognak élni, szeretkezni, gyerekeket nemzeni. Hogyan értelmezték ezt az idézetet az utódai? Intésnek, kioktatásnak tartották? Vagy egyáltalán nem értették meg, és ezért átokká vált számukra? Az Írásban az áll, hogy "a ház és marha atyától való örökség; az Úrtól van pedig az értelmes feleség" (Példabeszédek 19,14). Ebben a verssorban hagyomány szembesül az élet adta új lehetőségekkel, benne van minden férfi szabadságvágya, de egyben Ondris tragédiája is. Amikor ugyanis szabad férfiként próbál élni és elszakadni a családjától és édesanyjától, Jadvigában megint a családjával találkozik. Ezért lett olyan vége, amilyen lett.

Úgy vélem, hogy a könyv próbára tett, de egyben fel is töltött. Ilyen tartalmas mű fordítása után kifáradsz és elapad a műfordítói kedved, vagy ösztönző hatással van rád?

A műfordítás kemény próbát jelent, ráadásul komoly veszélyt is rejt magában. Néha valóban felteszem magamnak a kérdést, egyáltalán legyen-e még közöm az irodalomhoz. Majd eldől, hogy szeretem-e. Mert ilyen fordítás után akár nyugodtan meg is halhatnék. De azért meghalni nem készülök.