Károlyi Csaba: Késő bánat

A fényképészt 1944-ben deportáltuk. A feleségével, Sarával a menetbe kényszerítettük, ott ment Kaiser doktor is az egész családjával, és Langék is, a három gyerekkel. A nagyobbik fiúcskájuk újságolta el nekünk, "hogy Miki bácsi a szemüvegét bugyigumival kötötte a füle mögé" (80.). A fényképészt Buchbinder Miklósnak hívták, igen, ő az, aki benne van már a Jadviga párnája című regényben is. Miként annak a regénynek a Misója és Gregor nevuűöreg bérese meg benne van ebben a regényben (82.). Buchbinder fényképész csinált egy képet 1942 nyarán a piactéren (leírását lásd a 402-404. oldalon, az exponálást pedig a 6. oldalon), ezen rajta is vannak bizonyos fontos szereplők. Úgymint a fejkendős Koren Mihályné, Jancsival, a kamaszfiával meg Lestyán Andrásné a kislányával, Anyícskával, aztán a csokornyakkendős Kaiser Lojzi meg az épp Pestről érkezők: Dohányos László és famulusa, Adler Jenci (falukutatók), no és a lovon ülő helyi vagány: Dusza Jankó. (Ahogy Márton László Árnyas főutcája idéz fel egy "jelenleg nem hozzáférhető" fényképgyűjteményt, úgy idézi fel Závada regénye módszeresen ezt a megőrzött, ám a leginkább érintett: a főhős által mégsem fölfogott, mégsem tudatosított fényképet.)
A regény főhőse az a Koren Ádám, aki az első oldal piaci jelenetében felbukkanó tót asszonyoknak, Korennénak és Lestyánnénak az unokája (Jancsi és Anyícska fia), 1954-ben született, mint a regény szerzője. A falujában jár általánosba, Szegeden gimnáziumba, majd Pestre kerül egyetemre, ahol egy "értelmiségi" társaságba keveredik, ám kiderül, ezzel csak visszajut az övéihez. Koren Ádámon keresztül megidéződik egy "tót óriásfalu" és egy egész ország 1942 és 1992 közötti históriája. Melankolikus történet. Az ember nem túl rózsás kedvvel, ám mégis valamilyen emelkedett állapotban ér a végére. Mert valahogy nyakig érintettek vagyunk ebben az egészben, ha se tótok, se zsidók nem vagyunk, akkor is, gondolom. Illetve itt mindannyian tótok és zsidók is vagyunk. És kicsivel jobban azok, mint franciák.
Závada Pál regényét egy trilógia harmadik köteteként harangozza be kiadója. Ám igazából csak nagyon lazán kapcsolódik a szerző előző köteteihez, a Jadviga párnájához és a Milotához (és, ha már, akkor ugyanúgy kapcsolódik a Mielőtt elsötétül című novelláskötethez meg a Kulákprés című szociográfia-kötethez is). A kiinduló helyszín, a délkelet-magyarországi vidék persze egyezik. Az is igaz, hogy mindazok az írói erények, melyek a korábbi kötetekben megcsillantak, azok is megtalálhatók itt. Mégsem hiszem azt, hogy A fényképész utókorát mint egy trilógia záródarabját kellene szemügyre vennünk. Önálló regény ez inkább, megáll a lábán (és mellesleg majdnem olyan vastag lenne, mint a Jadviga, ha ugyanolyan vastag papírra nyomták volna).
Závada ezzel a regénnyel beérett regényíró lett. Első regénye merész érzékiségével, újszerű olvasmányosságával, szociografikus és lélektani pontosságával, kegyetlen, mégis lefojtott intimitásával berobbant a magyar irodalomba. Második regénye az áradó mesélőkedv, a remek figurák és helyszínek rajza ellenére túlbonyolított, túltrükközött volt. A harmadik regény arányos, letisztult, jól megkomponált, érett munka. Nem olyan merész, mint az első, de nem is olyan zavaros, mint a második. Aki ismeri és szereti a Závada-elbeszélés sodrását, lendületét és sajátos ízeit, az nem fog csalatkozni. Aki szereti nyomon követni a szereplők kacskaringós életét, a véletlenek (a sors) játékát, itt aztán igazán örülhet. Itt aztán érdekes életpályák keresztezik egymást, és a vak végzetet is gyakran emlegethetjük. A nagy történelem igencsak beleszól gyarló szereplőink hétköznapjaiba, ugyanakkor azt is jól láthatjuk, hogy a történelem mindig helyben (valahol a falunkban, az utcánkban, a családunkban) történik meg. Az ember igazából csak az övéiért felel és tartozik elszámolással; de ezért minden körülmények közt. Az alapszó ez: "az enyéim" (77.).
A regény 12 fejezete három szálon fut. Az első történet 1942 és 1956 közt zajlik. 1942 nyarán Dohányos László, segédje, Adler Jenő és csapatuk éppen a mi "tót óriásfalunkba" jönnek falukutatni, itt ismerkednek meg Kaiser doktorral, Buchbinderrel és Duszával is. 1944-ben az akkor még parasztpárti, később kriptokommunista Dohányos miniszter lesz, és az marad 56-ig, az igazi kommunistává váló Duszát Rákosi prágai nagykövetévé nevezik ki (pedig még nyakkendőt sem tud kötni). A deportált zsidó Buchbinderék odavesznek, Kaiser - családjából egyedüliként - hazatér, egy másik helyen, Kiskunhalason lesz orvos, és segít, akin tud (hol Koren Jánoson, hol Dusza Jánoson, mindegy milyen politikai beállítottságú az illető, ha egyszer földi). Adler Jenci 56 után börtönbe kerül, kislánya, Viola pedig sokat tartózkodik Dohányosék házában az 56 utáni években. (Miként Dohányos nem menti meg barátját a sárga csillag viselésétől és a vallatópincétől 1944-ben, úgy 1956-ban a börtöntől sem, ám bűntudatból segíti a lányát.) A második történet a 60-as, 70-es években játszódik, előbb a faluban, majd később Pesten. Koren Ádám diákéveit követhetjük az őrsi gyűlésektől és a nótafaképzéstől meg a biciklis "ajvenhózásoktól" az egyetemi évekig; apját lebörtöntöltelékezik, aztán nem mehet Csillebércre, mert a téesz párttitkárának fia megy helyette, később pesti repülőegyetemekre jár a 70-es évek végén. A harmadik történet ott kezdődik, hogy Koren Ádám elindul első nyugati útjára inter-rail igazolvánnyal, a vonaton összetalálkozik egy társasággal, melynek tagjai későbbi életét meghatározzák; köztük van Dohányos fia is, Mihály meg Adler lánya, Viola. A három szál, a három történet a végén összeér, a 12. fejezetben, melyben Ádám próbálja rendezni a viszonyát gyerekkori szerelmével, Nyemcsok Évivel, diákkori szeretőjével, Eszterrel, és titkos nagy szerelmével, Violával.
Az első ránézésre nagyon trükkösnek tűnő tartalomjegyzék azt jelzi, hogy az 1., a 4., a 7., és a 10. fejezet tartalmazza az első történetszálat (Holtak, rabok, miniszterek), a 2., 5., és 8. fejezet a második történetszálat (Nótafák és biciklisták), a 3., 6., 9. és 11. fejezet pedig a harmadik történetszálat (Érzelmek és iskolák). A tartalomjegyzékben képileg összetartó számok is érzékeltetik, hogy végül minden összekapcsolódik. Korábbi fejezetek akkor lényegtelennek tűno momentumai kerülnek később új megvilágításba, tárgyak, emberek, érzelmek bukkannak újra elő, hogy aztán vagy meghatározóvá váljanak, vagy nem. A regény szereplői a legváltozatosabb módokon kerülnek egymással kapcsolatba az egyes fejezetekben, életpályák sokszor évekre elszakadnak egymástól, aztán újra találkoznak, ki-ki a szerencséjének és az alkatának köszönhetően helyezkedik vagy sodródik az eseményekkel. Három nemzedék sorsát követhetjük nyomon, a gyerekek és az unokák sokszor azt sem tudják, a családjuk milyen korábbi ilyen-olyan ügyei miatt lesz nehéz vagy éppen könnyebb az életük. Tulajdonképpen minden egyéni életpálya lépésről lépésre logikusan halad, az egész pálya azonban visszatekintve gyakran egészen különösnek tűnik, a szereplők összességének az ebben az ötven évben követhető kavargása pedig egészen bonyolult és elképesztő táncrendet rajzol ki.
Kevés regény szültetett az elmúlt ötven évben, amely ilyen alapos társadalomtörténetet, társadalomképet vázolt volna föl, mint A fényképész utókora. Mégpedig úgy, hogy az erről szóló fejtegetések szervesen illeszkednek a cselekménybe, annak jól kimunkált részeként jelennek meg, és nem megakasztják, hanem éppenhogy előrelendítik az eseményeket. A részletes társadalomkép érinti a Horthy-rendszer falusi világát ugyanúgy, mint a magyar polgárosodás felemás voltát, benne a zsidók és a németek szerepét, a parasztság megnyomorítását a Rákosi-rendszerben, majd az oldódást a háztáji-szisztéma következtében, a zsidóság szerepét a kommunisták közt, vagy a polgári mentalitás visszaszivárgását a 70-es évek fővárosi értelmiségi közegében. Főleg Dohányos László dilemmáin és cselekedetein keresztül (akinek figurája minden bizonnyal leginkább Erdei Ferencről mintázódott) villan fel a háború előtti népies gondolat lehetséges harmadik útjának teóriája, és annak háború utáni helyzete, "a nagy magyar átalakulás" víziója "a szociális szélsőségek orvoslásával" és a "zsidókérdés" felvetésével együtt.
Azt mondhatjuk, hogy ebben a máig ható dilemmákat megfogalmazó társadalomrajzban kiemelt szerepe, sőt kulcsszerepe van a zsidóság vizsgálatának. Egyben azt is állíthatjuk, hogy itt a "zsidókérdés" - "magyarkérdés". Amennyiben a zsidóság története a XX. századi Magyarországon éppen a magyar történelem súlyos problémáira világít rá. Mikor Dohányos először párbeszédbe keveredik a regényben a frontról hazaszökött Dusza Jánossal (83-86.), akkor ő éppen a deportálások ügyét keni el az igazságra rájövő és emiatt felháborodott Duszának. Aki azt is kimondja később, hogy a zsidók elpusztításáról nemcsak a "népiek" hallgattak, hanem elkenték azt a kommunisták is, sőt szerinte a hozzájuk állt zsidók is azt akarták, lépjenek túl a történteken: "azt várták politikánktól, hogy ők nem lesznek többé zsidók" (165.) - mondja Kaiser Lojzinak. A legszebb a történetben, hogy Dohányost a fikció szerint éppen azon a napon iktatják be miniszternek Debrecenben az ideiglenes kormányba, mikor apósát, a zsidó Gerle Károlyt Pesten a nyilasok tarkón lövik. A regény meseszövése ezzel is érzékeltetni kívánja a népies ideológia közvetett felelősségét a zsidóság tragédiájában. Szépen rímel minderre az a jelenet, mikor Ádám egy esküvőre Eszterrel megy haza, és az anyja kifakad a lány ellen, majd azt találja mondani, hogy csodálkozna, ha nem volna zsidó. "Egyáltalán honnan sejtheti a mama, milyen egy zsidó, voltaképpen tizenkét éves korában láthatott zsidót utoljára, feltehetően akkor is messziről. Miből táplálkozhat egy ilyen mondat" - teszi fel a kérdés hősünk, és teszi fel a kérdést ez a regény, hogy kitartóan életben is tartsa azt, az első oldalától az utolsóig.
A finom cselekményszövést ügyesen bújtatott visszatérő cselekményelemek árnyalják. A szereplők például gyakran utaznak különböző járművekkel, és ezeknek a járműveknek már pusztán a megnevezése körülhatárolja az elbeszélt ötven évet (hátasló, marhavagon, fekete Csajka, pótkocsis botorbicikli, Škoda és Lada, Orient-express inter-raillel, Citroën, Mercedes). Visszatérő elem a repülőút (erre épül Dohányos moszkvai álma, szóba kerül, mikor a kisúttörők kérdezgetik Dusza bácsit, és a legvadabb, mikor 56-ban a "hős" Dusza János repülővel menekül Pestről Kiskunhalasra). Koren Ádám és Adler Viola időről időre egy autó hátsó ülésén találják magukat, szorosan egymás mellett, de ilyenkor nem történik semmi (emlékezik mindez a megismerkedésük izgató vonatútjára). Rendre előkerülnek a történetek során a fényképezőgépek (hol Adler Jenő gyűjti őket 44-ben a zsidó hitközség megbízásából, hol Enyingék társasága fényképezget párizsi és marseille-i útjukon, hol Pesten találkozik ez a társaság egy fotókiállítás verniszázsán). A legfontosabb kellék azonban ebben a regényben egy fénykép, egy szemüveg(szár) és egy műterem. A három dolog összetartozik, és mintegy összefogja ezt az ötven évet kitöltő fantasztikus kavalkádot.
Mindhárom Buchbinder Miklósé, a fényképészé volt, aki 42-ben fotózott a piactéren, mikor Dohányosék ott kérdezősködtek. Szemüvegének szára úgy tört le, hogy az egyik falukutató vállal meglökte (7.) - "ha jól megnézzük a képet, okkal háborgó ábrázatunkra, nincs mit tagadni ezen, kétségkívül olyasmi van írva, hogy mit merészelsz, te kis nyamvadt zsidó" (404.). Ezért kellett bugyigumival felkötnie, mikor az állomásra hajtották őket. A fénykép és a szemüvegszár később a 70-es évek végén Pozsonyban kerül elő, Nyemcsokék távoli rokonának, Maca néninek a lakásán, a háború utáni áttelepítéskor hozta magával egy falubeli a megmaradt fényképész-műtermi eszközökkel együtt (347.). Ádám akkor és ott elteszi, de nem erre figyel, hanem csak Violára. Soha nem nézi meg rendesen a képet, így azt sem tudhatja, kik vannak rajta. A fénykép alapos leírására azután kerül sor, hogy a 80-as években egy falubeli lakodalom mámorában Nyemcsok Évi mégiscsak lefekszik Koren Ádámmal, aki hajdan odáig volt érte, de sose kapta meg (402.). Mindez pedig Buchbinder hajdani műtermében történik meg, ahol egyébként gyerekkorukban már írószer- és játékbolt működött, az eladó pedig annak idején nem volt más, mint Koren Jánosné, Ádám anyja. De ekkor sem Ádám nézi a csoportképet, hanem az elbeszélő figura/figurák veszik szemügyre, mondván, ha Ádámnak még mindig nem jut eszébe, hogy alaposabban megnézze, legalább ők tegyék ezt meg.
A fényképet a narráció szerint Ádám mindig magánál hordja, a szemüvegszárral együtt, mégpedig egy Flaubert-regény lapjai közt. Kedvenc regényét már a párizsi vonatútra magával vitte (47.), ott fürkészik egymást Violával, ki mit olvas, de a szöveg ekkor nem árulja el. Viola legutolsó, 1992-es látogatásakor hozza szóba Ádám a könyvet, Viola bevallja, hogy rögtön azután elolvasta, ahogy Ádámnál meglátta, és ekkor vallja be azt is, hogy tudja, végül is szerették egymást, bár soha nem voltak együtt. A regényszöveg itt utal egyértelműen az Érzelmek iskolájára, ha már a harmadik cselekményszál tartalombeli címéből nem jöttünk volna rá a rájátszásra. (Egyébként már a regény első mondata Flaubert-hommage: az a regény is egy pontos dátummal kezdődik...) Viola utolsó, későn megtörtént látogatása egyértelmű rájátszás Arnoux-né utolsó látogatására Frédéric Moreau-nál (mindkét esetben 17 év telik el az első és az utolsó találkozás közt), mint ahogy Eszter figurája Rosanette-ére, Évi figurája Louise-ére játszik rá. És nyilvánvalóan Koren Ádám sorsa Frédéric Moreau-éra, Enying András és felesége, Viola sorsa pedig az Arnoux-házaspár sorsára emlékezik. A nagy megismerkedés ottani hajóútjából itt vonatút lesz, a lóverseny-jelenetből színházi jelenet, az 1848-as párizsi forradalomra itt az 1989-es "rendszerváltás" rímel, és hőseink mellett ott is, itt is elmennek az események, Ádám ugyanúgy eltéved az életben, mint Frédéric.
Az utalások finom hálója át- meg átszövi a regényszöveget, de úgy, hogy mikor olvassuk, a cselekmény menetében szinte elsikkadnak ezek az egymásra rájátszó apró elemek, és ha éppen megemlítődnek, akkor utána azonnal valami más erős cselekményelem, ügyes váltás következik be, észrevehetjük ezt a mesteri aprómunkát, a szövegszövésnek ezt a bravúros játékát egy pillanatra, de már sodornak is tovább a mindig érdekes és változatos történések.
A fényképész utókora a Flaubert-regény mellett még két további regényt is hangsúlyosan megidéz (miközben szó szerint egy harmadikat, egy püspöklila borítójút emleget, 1979-ből, de mintha poétikai szempontból azzal most nem sokat kezdene). Az egyik regény az Emlékiratok könyve, melynek mindenek előtt a szerkezeti elveit követi ez a mű, abban is, ahogyan az utolsó fejezet "összerántja" az egészet, sőt talán még az utolsó mondat is megidézi távolról a Nádas-remekmű végét ("Szerintünk más nem történt"). Ugyanakkor ez a mondat utal a másik megidézett regényre is, Mészöly Filmjére, melynek narrációs technikája köszön itt vissza. Závadánál is egy "személytelen" és szenvtelen többes szám első személyű narráció vonul végig a szövegen, és a beszélő vagy beszélők a háttérből mozgatják is az eseményeket, gyakran a jelenetek megrendezésében is részt vesznek, szereplői is az egyes epizódoknak, ugyanakkor a háttérből figyelik, kihallgatják, meglesik a figurákat. Ez a rejtélyes grammatikai "mi" meghatározza az egész elbeszélést, sajátos gyanúra épülő légkört tart életben folyamatosan. Ez a "mi" hol a falusi népet jelenti, hol a falukutatókat, hol éppen kocsmatöltelékeket, katonákat, osztálytársakat, pribékeket, kommunistákat, ávósokat vagy kurvákat jelöl. Miközben van egy általános tartalma is ennek a többes szám első személynek: mi, mindannyian. Mi voltunk a tanúi ennek az egésznek. Ha nem voltunk is ott, akkor is ott voltunk hősünk első nyugati útján ugyanúgy, mint Dohányos miniszter titkos tárgyalásain vagy fiának párizsi homoszexuális kalandja során. Mi hallgattuk ki Adlert 56 után (egyszer pofon is ütöttük). Mi tettük szét a lábunkat az elvtársaknak Csehszlovákiában az éjszakai mulatozásukkor. Sőt, alkalomadtán mi vittük el a dokit a fekete autóval. Mi hallgattunk később a deportálásokról, aztán a kommunista diktatúráról úgyszintén. És igen, mi tereltük a zsidókat a marhavagonokba. Így nyeri el ez az első látásra pusztán mechanikus nyelvtani forma a regényfilozófiai értelmét. Igen, mi vagyunk ennek az egész borzasztó történetnek egyszerre a szereplői és a nézői. És akármilyen ez az egész történet (néha még tán kicsit szépnek is mondhatjuk), egy biztos: a miénk.
Buchbinder Miki nem jön vissza a haláltáborból, de megmarad utána az a fénykép. És erre a fényképre olyan regény épül, amely az ő emlékét is becsülettel idézi föl. De ha Flaubert két régi jó barátjával szólván azt firtatnánk végül, vajon mi ért a legtöbbet mostani hőseink hasonlóan elhibázottnak érzett életében, nemigen tudnánk megadni a választ.