Kardal

Bán Zoltán András interjúja

Az 1942 és 1992 között játszódó A fényképész utókora egyik színtere ismét a korábbi kötetekből (Jadviga párnája,1997; Milota, 2002;) megismert Békés megyei falu. A fülszöveg máris trilógiát emleget. Okkal vajon?
Magyar Narancs: Amikor elolvastam új könyvedet, egy magánlevélben megjegyeztem, ez, mint minden valamirevaló mai regény felveti a kérdést: milyen regényt lehet írni ma egyáltalán? Azt válaszoltad, na, ez az, ami téged mélységesen nem érdekel. Akkor most így kérdezem: miért nem érdekel?

Závada Pál: Mert túl általános – miközben az én kérdésem csak az, hogy én milyet írjak. Különben is, milyet lehet?, bármifélét lehet, a posztmodernben vagyunk, nem? Anything goes, minden mehet, miért ne volna szabad megpróbálni, hogy lehet-e… Na de kinek?, ugye, mert hát – kinek goes, kinek nem. Aztán zavar a kérdésben ez a „ma”, hogy „ma már úgy nem lehet”. Értem persze, ma más a Zeitgeist és más a köznyelv, ahogy te szoktad mondani. Na de ha nem akarjuk figyelmen kívül hagyni, hogy az „úgy” óta mi minden történt a világban és az irodalomban, sőt, ezekből a tapasztalatokból indulunk ki, akkor miért ne lehetne, úgymond, „témákhoz” nyúlni, „mondanivalót” fontolgatni, fölidézni és áthangszerelni bizonyos ismert technikákat, régi regisztereken ismét – úgy, de mégsem úgy – játszani? Miért ne lehetne visszanyúlni némely régebbi modellekhez, toposzokhoz?
MN: Visszanyúlásokról, modellekről beszélsz. A te könyvedben ez a legpregnánsabban a könyv három idősíkja közül a harmadik rétegben érhető tetten, mely kétségtelenül és bevallottan az Érzelmek iskolája bizonyos fokú újraírása. Mi vezetett erre, továbbá nem érzed-e, hogy ez roppant kockázatos vállalkozás?
ZP: De. Miért épp ennek ne volna rizikója? Viszont újraírni nem akartam, hanem az érdekelt, hogy hősöm, Koren Ádám útja – faluról Szegeden át Pestre – miféle „nevelődési regényt” ad ki úgy, ha eközben folyton kedvenc regényét hurcolja magával – lehet, hogy kottaként olvassa, hogy lejátssza? Hiszen szocializációnkban nemcsak eleven, hanem könyvből vett, filmen látott minták is szerephez juthatnak. Nem tudjuk például, mi van, ha váratlanul és reménytelenül beleszeretünk egy nálunk idősebb férjes asszonyba – de épp erről beszél a kezünkben tartott regény, miközben a nő ott ül a vonaton velünk szemben. Innentől már nem én írom újra Flaubert-t, hanem Koren követi Frédericet, vagy valahogy viszonyul az útjához. Amire te mondhatnád, hogy ez is volt már, hiszen Madame Bovary is a mértéktelen romantikus-regény-fogyasztás következtében lesz azzá, akivé lesz. Engem viszont mégiscsak érdekel, hogy egy ilyen félresiklott, balfácán módra végigjárt „frederikmorózás” hogyan működhet a hetvenes-nyolcvanas évek hazai színterein, és lehet-e szerepe regénymotívumoknak abban, hogy Koren mit lép meg és mit nem. Illetve hogy „Arnouxné”, azaz Adler Viola ráismer-e az utánzásra, esetleg utánoz-e válaszul ő is. Koren, akár Fréderic Moreau, amolyan csapódó alak, nem tudja, mit vagy kit kövessen, járjon-e egyetemre, miből, hogyan és kiért éljen, hogy végül, Flaubert-rel szólva „renyhe szívvel és munkátlan elmével” vesztegesse el az élet legpezsgőbb időszakait is. Szóval izgatott a helyzetek hasonlósága és a fikció életbe való bemásolásának tétje – ezért fordultam az Érzelmek iskolájához.
MN: Tehát Koren bizonyos fokig másolja Frédéric Moreau életét. Parodisztikusan, groteszkül, de mégis. De nem lehet-e olyan érzése az olvasónak, hogy minek még egyszer megírni ezt a lenevelődési, ezt a leépülési regényt, amikor ez egyszer már megtörtént? Nem passzé ez, nem fölösleges? És nem írtak-e már ilyen regényeket tucatjával?
ZP: Persze, lehet ilyen érzése az olvasónak, ez a kockázat fennáll. Főleg ha nem sikerül meggyőznöm, hogy nemcsak az alapséma lehet érdekes, hanem a megformálás új hozadéka is. Mert egy regény mégiscsak azon a formán áll vagy bukik, amely magába olvaszthat történetfűzést, mondandót, egyebet, hogy viszont olvasni már csakis mint épp-így-megformált mondatokat lehessen, ezért a belőle kidarabolható „tartalom” irodalmilag nem is létezik. De mondom, itt a regény nem ismétel, hanem fölidéz. A szöveg nem újraír, hanem újraolvas, olykor megérinti a francia mester vállát, és elkíséri útján egy darabon, miközben persze lop tőle – hősének utánzási céljaira. De az én regényemhez ez a minta még nem volna elég. Mert ne felejtsünk el egy döntő különbséget, hogy Flaubert-nek nem volt dolga az apák nemzedékével. Nekem viszont ki kellett ásnom az ősök borzasztó hagyatékát, hogy aztán az utódok ne tudjanak vele mihez fogni, sőt, ami főhősömet illeti, voltaképp a közelébe se jusson ennek az örökségnek. Hiába talál meg például egy fényképet, amely ’42-ben, az első jelenetben készült, és „mindenki rajta van”, ő rendesen meg se nézi, nem fedezi föl, hogy saját faluja főterén készült, és nem kezd el nyomozni, kiket ábrázol, holott a még élőket mindet ismeri. Miközben mi, a többes számú narrátorok ezt a képet meséljük, a rajta szereplők életét firtatjuk folyamatosan.
MN: Különös, meglehetősen egyedülálló elbeszélői technikáját használsz a regényben. A teljesen objektív, harmadik személyű elbeszéléshez állandóan egy többes szám első személyű elbeszélő, egy amolyan „mi-elbeszélő” csatlakozik. És feltehető, hogy ennek megfejtése lesz majd a leendő kritikák fő szólama. Bevallom, számomra az olvasásban néha nehézségeket okozott ez a technika, pusztán a cselekmény megértésének szintjén is. Olykor frappánsnak és lenyűgözőnek, ám olykor üres retorikai fogásnak éreztem.
ZP: Inkább úgy mondanám, hogy a „mi-elbeszélők” folyton cserélődő kórusainak szólamait jelenti ez a narráció. Néha csak ketten vannak, máskor népesebb kórusok ezek, és kilétük többnyire beazonosítható egy-egy jelenet perifériáján – mint nézők vagy aktív mellékszereplők, olykor be is avatkoznak. De névtelenek – így voltaképp akárki beállhat többes szám első személyű elbeszélőnek, aki nem név szerint fordul elő a regényben: piaci bámészkodók, utastársak, fegyveres kísérők, osztálytársak, vacsoravendégek, szervezők egy sorskérdésekről szóló konferencián stb. Volt, aki fölvetette, hogy ha egyik kórus adja át a maga felismerhető dallamát a másiknak, és e karok beazonosíthatóak, miért nem beszélnek egymástól jelentősen eltérő hangnemben. Van erre is példa, teszem azt, a keretlegények a magukét mondják persze, de ha elbeszélnek, még ők is közelítenek a közös tónushoz. A megkülönböztethető beszéd inkább olyankor jut szerephez, amikor a szóhasználat, a retorikai alakzat nem a személyesen egyedi eltérést, hanem a hovatartozás valamely markáns közösségét jellemzi – mint amikor mondjuk a falukutatók, a gettólakók, a nyilas ideológusok, a minisztériumi hivatalnokok, a kommunista fejesek vagy a mélyinterjúzók szólamát halljuk. Vagy ahogy a magyarság sorskérdéseiről szóló konferencián beszélnek – persze vastagon másolt szövegeket mondanak, mert ez a rész szó szerinti vagy átköltött idézetekből áll, illetve ilyeneket utánoz. Ilyenkor a szöveg persze jellemezni óhajtja az adott kórus beszédmódját, például hogy kritikailag tárja föl, mi motoszkálhat az agyukban. Viszont tény, hogy a kórusok nem különböznek lényegesen abban, hogy miféle mondatban adhatják elő szólamaikat. A többes számú elbeszélői karok tehát a saját pozíciójukból elevenítenek föl és mondanak újra olyan beszélgetéseket, jeleneteket, amelyeknek tanúi vagy részesei voltak – sokszor hasonlóan szervezett körmondatokban. Mert magát a mondatot mintha a kórusok társaságát összefogó – mondjuk így – szerkesztőbizottság formálná véglegesre, közelítené bizonyos sztenderdhez, még magasabb fokú kiegyenlítettséghez. Ők arra is vetemedhetnek, hogy tanúskodás helyett csupán feltételezzenek, vagy hogy voyeur-ként akár kétszemélyes vagy magányosan intim helyzetekből is tudósítsanak. És ők azok (mi vagyunk azok), akik az összes tanúvallomást fölhasználva, egybeforrasztva írják újra a szöveget, ami a hang további kiegyenlítését eredményezi, s egyben megteremtheti a stílus koherenciáját is.
MN: A regény cselekménye, abszolút leegyszerűsítve, három idősíkon játszódik, az első, a történelmi idő, az apák-ANYÁK nemzedékének síkja, a második a gyerekeik iskoláskora, a harmadik a fiatal-felnőttkoruk ideje. Az első idősík egészen unikális anyagot tárgyal, az úgynevezett népies, falukutató mozgalom antiszemitizmusát, illetve viszonyát a velük élő zsidókhoz. Szépirodalmi műben ez eddig még nem jelent meg. Rendkívüli téma, gondolom, jól érezted magad, amikor megtaláltad…
ZP: Hát olyan jól nem éreztem magam. Hisz magyarán mondva az elődeimről van szó. Mint paraszti származású, faluról indult értelmiségi, szociográfus-író – e tekintetben „népi író”, valójában nem – az ő utódjuk vagyok, így is lehet értelmezni a pályámat. Ezért mintha személyesebben érintene a tehetségük, jószándékuk, tettvágyuk mellett a korlátoltságuk. De azért ez a regényszál egyrészt annál jóval többről beszél, mint ahogyan összefoglaltad, másrészt kevesebbről: nem magáról az igen összetett népi mozgalomról, hanem inkább – Dohányos figuráján keresztül – arról a típusáról, amelynek tagjai a parasztpárt balszárnyának színeiben kommunista politikussá válnak. Innen – vagyis eltorzultságuk felől – nézve még szomorúbb szembesülni korábbi „haladó” korszakuk sírnivaló rögeszméivel. Hogy mondjuk az alullévők fölemelésének programjait sem bírják elképzelni anélkül, hogy a tízegynéhány pontból háromban ne a zsidók ilyen-olyan visszaszorítását szorgalmaznák, hogy ennél vaskosabb mondatokról ne szóljunk. Miközben a legnagyobb ellenség, a nagybirtok elvétve vagy csak bérlőként jelenthetett zsidót. De mintha körükben elképzelhetetlen volna bármiféle társadalombírálat – a nagytőke leleplezésétől a romlott bulvársajtó vagy kabaré ostorozásáig – zsidózás nélkül. És mintha a magyar nyelv szépségeiről se lehetne írni anélkül, hogy egyben ne feddnék meg a zsidós nyelvrontást vagy jidlizést. Mindez persze általánosítás, magába foglal az elfojtott ellenérzülettől a masszív és hangos antiszemitizmusig, a nagyformátumú szellemtől a percemberkéig sokakat és sokmindent – beleértve zsidók menekítését, bújtatását is. Vagyis a bűn tekintetében a „határhelyzetűek” esete akadt a torkomon, akikről egy percig sem gondolom, hogy oda akarták volna küldeni honfitársaikat, ahová kerültek. Hiszen „csak szelíden fölpanaszolták a túlsúlyt”, csak „nem a zsidók által elvárt szellemi behódolás talajáról” beszéltek, csak épp fölemelték szavukat a „ránkburjánzó üzérfoglalkozások” ellen, és a többi. Eredendően tisztességes magyar emberek, akik annak szentelték életüket, hogy fölemeljék népüket, de valahogy kifelejtették népük köréből azokat, akik aztán megsemmisültek. Muszáj volt elképzelnem, hogy mit éreztek ezek az én elődeim, amikor ez a botrány kitört és ’44-ben tetőzött – meg utána mit. Mert nyomát nem találom publikus megrendülésnek (pedig nem szeretném azt hinni, hogy privát körben se történt volna meg), ezek az erkölcsről, hűségről, felelősségről értekező emberek nem vetik magukat térdre nemzetük előtt: nem láttam tisztán, borzasztóakat beszéltem, részem volt benne. Ennek ugyanúgy nincsen markáns jele, mint ahogy az egyházak se vallják be bűneiket, vagy ahogy nem esik szó a nemzeti erkölcs megrokkanásáról sem. Egyedüli kivételt Bibó jelent, aki ’45 nyarán leírta, hogy a zsidók előző évi deportálása után a magyarság nem tetézheti tovább erkölcsi csődjét, nem kiálthat ki újabb népcsoportot bűnbaknak, nem vagonírozhatja be most meg a hazai svábokat. Majd megírta a Zsidókérdés Magyarországon című korszakos tanulmányát, s egyetlenként vallotta be később interjúban saját szégyenérzetét, miszerint annak idején ellenezte az első zsidótörvény elleni tiltakozóív aláírását. A regényem persze nem tárgyalja mindezt, ami a hátterét, alapját képezi inkább.
MN: Az apáknak Dohányos László az egyik főalakja. És látjuk a másik két idősíkon a Koren Ádámmal a főszerepben fellépő fiúk nemzedékét. De nincs-e valami összemérhetetlenség a dologban? Hiszen Korenék nemzedéke folyamatosan foglalkozik az apák szellemi örökségével, ám mégse érezzük azt, hogy ebből születne valami. Dohányosék szellemi értelemben összemérhetetlenek a későbbi generációval, ezért tisztán regénytechnikailag is összehasonlíthatatlanok. Nekik vannak szellemi vezetőik a regényben, Korenéknak nincs. Hangsúlyozom, a regényben. Itt súlyos aránytalanságot érzek, mely kissé féloldalassá teheti magát a regényt is.
ZP: A két nemzedék formátuma, súlya kétségkívül különbözik, habár talán ennyire nem, ahogy mondod. Az apák generációja a holtaktól a rabokon át a miniszterekig terjed – az elbeszélés centrumában a Dohányos–Adler-„barátsággal” és a Dusza elvtárs–dr. Kaiser-kapcsolattal, a hozzájuk tartozó nőkkel – sorsfordulókkal, borzasztó eszmékkel, barátságok, szerelmek megroppanásával stb. Fiaik-lányaik világa is összetett: az osztálytársak, a főhős barátai, szerelmei, megjelennek hatalmi szálak (a megyei főember, Nyemcsok, illetve a még mindig befolyásos Dusza „főkolbász elvtárs” figurájában), s fölbukkan egy pesti „szellemi elit” is. Csak épp egyrészt ez a társaság a szándék szerint is kevésbé nagyszabású, mint az apáké (más kor, másfajta bűnök), másrészt az elbeszélés centrumába nem a „szellemi vezetők” kerülnek, itt az őket csak kerülgető Koren a központi hős. S míg az „okosokat” nagyon is foglalkoztatják hajdani és újabb szellemi kérdések (főleg Szelest és Bimbót, akik éles vitákat is folytatnak), ellenzéki módon politizálnak, interjúznak, föl akarják dolgozni, hogy megértsék az ősök hagyatékát – addig Koren ebben is csak téblábol, s ugyanúgy hányódik köztük és az „elvtársi körök” között, mint ahogy az útjába akadó nők között. Nem igazán veszi észre, hol van, szeretné a dolgokat érteni, de nem érti, be akar kerülni (de hova?), ám nem képes, jelentéktelenebb a társaság átlagánál. Így tudnám vázlatosan megvonni a két nemzedék mérlegét.
MN: Dohányosék esetében a szerzőnek nagy rátekintése van a dologra, ismeri a szereplőket, ismeri szellemi és nemi életüket, evési és ezt sztorivá is képes formálni. Korének esetében akaratlanul is Korenék maszkjában lép fel, vagyis a szellemi tanácstalanságuk magának az elbeszélőnek is szerves részévé lenne, és talán ez akadályozza meg, hogy ebben az idősíkban igazi sztorit formáljon a téblábolásból.
ZP: Ez egy markáns kritikusi álláspont, megítélés – nincs miért vitassam. Hozzátenni annyit tudok, hogy az ifjabb nemzedék ugyancsak létező szellemi és nemi életének azzal csetlő-botló balfácánkodásával, intellektuális tanácstalanságával, amely főleg Koren figurájára jellemző, az elbeszélés szelleme nem óhajtotta megfertőzni magát. A szándék szerint – de állok a kritika elébe.
MN: A fülszövegben felmerül, hogy trilógiáról van szó, melynek A fényképész utókora a fináléja. Utólag ez megkonstruálható, és meg is tetted, hiszen a regény 81. lapján Adler Jenő a faluban készült feljegyzéseit lapozgatja, ahol félreismerhetetlenül szerepel a Jadviga párnája alaptörténete. De azt már nehezen hiszem, hogy a Jadviga írása közben megfordult a fejedben Dohányos vagy Koren Ádám alakja. Vagyis ha egyáltalán trilógia, akkor utólag merül fel a gondolat.
ZP: A vicc az, hogy nemcsak megfordult a felemben, de le is írattam Misóval egy falukutató-anekdotát, ahol Adler és Dohányos figurája, sőt, alapviszonyuk is föl van skiccelve, ellenőrizhető a Jadviga párnája 202. oldalán. Ez akkor futó ötlet volt, és most ebből a regényből szintén visszautaltam Adlernek a Misóval való találkozására is. Ami a trilógiát illeti: Abban az értelemben, hogy egyik regény a másik történetét folytatná azonos szereplőkkel – nincsen szó trilógiáról, legfeljebb úgy, hogy ha mindhármat történelmi regénynek tekintem, akkor tárgyuk, idejük, problémájuk egyaránt a huszadik század. Egyébként néhány melléktörténet-szál köti össze őket, továbbá egy-két szereplő, akik átsétálnak egyik könyvből a másikba, többek között Krúdy élt ezzel a módszerrel. Az új könyvbe a fényképész a Jadvigából érkezett, ott ő volt Ondris legjobb barátja, itt az ő piaci csoportképe lesz az utókor számára a legfontosabb tárgyi és nem tárgyi hagyaték. Hagyományos vagy szoros értelemben tehát nem beszélhetünk trilógiáról. De arra azért vigyáztam, hogy egyik regény története se zárja ki a másikét, hiszen hőseiknek és jeleneteiknek olykor azonos helyszínen kell megférniük egymás mellett, és következniük egymás után. Érdekes lehetne egybeolvasni a faluban lejátszódó történeteket, időrendbe szedve ki a három regényből, de ez nem lenne több játékos időtöltésnél.
MN: Ha nincs trilógia, lesz-e tetralógia?
ZP: Fogalmam sincs. Ezért is érintett érzékenyen a kérdésed, hogy egyáltalán milyen regényt lehet ma írni – amikor momentán azt se tudom, milyet kéne nekem. De hát nem azon kéne inkább spekulálni, hogy milyet kéne írni holnap?