Jadviga párnája – Részlet

Jadviga-napló: Húsvéti engesztelés

 

Én, Osztatní András 1915. Április 3-ikán mesterrel megegyeztem egy istálló csináltatásában vinyicai tanyámon kőmíves- és famunkákra. Hossza 10 öl, szélessége 4 öl az építménynek. A vállalkozómester neve Medovárszki Mihály, ki e munkát 110 Aranykoronáért vállalta. Az aljától 4 hüvelykre, a földben másfélre égetett téglából. A tégla alatt két hüvelyket kiásni alapnak és visszadöngölni. A falazás fölött a vert falnak 9 hüvelyk magasnak kell lenni, úgy, hogy a nagy gerenda 10 hüvelykre essen a földtől. A keresztgerendák között vályogból és sárcsömpölyegből padlást csinálni, betapasztani fél col vastagon. Az ajtót a legmegfelelőbben ahogy szükségesnek látszik kell csinálni, két szárnyasra. A jászolt: egyiket keresztbe, másik kettőt a végire, alájuk pedig az alsó ágyazatfákat az oszlopokhoz szegezve és a falba eresztve. Két ablakot, oszlopocskát és fogast készre készíteni. Padlásra két ajtót, homlokzatára meg lyukakat vágni galamboknak. Galamb házat lécekkel vagy náddal elkeríteni, betapasztani. Az istálló közepét élére állított égetett téglákkal kirakni. A rudakat, hol az állások lesznek, beágyazni, a jászol-rudakat, még ha akácból lesznek is, egyenesre lefaragni és rendesen beépíteni a falba. És mindent egyszóval, ami a kőműves és ácsmunkához tartozik. A fizetség a munka alapján porciónkint jár. Foglalónak kért 15 Kor.

*
Odakint a második tanyasor nagylaposának táblái közül sok került most víz alá, tavaszi talajvízár ez a téli nagy havak s a bőven zuhogó esők után. Vertfalak süppednek, előrebillenő nádkalaposan omolnak térdre, amiként a lovak is a kátyúba csúszott szekerek előtt ostoroztatván. Mink is így süllyedünk bele Jadvigámmal a sérelmek, sértések mocsarába? Minél inkább hajszoljuk egymást, hogy az egyhelyben tipródás sarából dűlőre jussunk mielébb (avagy csak én hajszolom őt?), annál mélyebbre kecmergünk bele, szavak és mozdulások ösztökéje, korbácsa alatt? Nem tudom, hiába töprengek ezen, fejemben csupa szalmát csépelek megint.
Tizedik hete vagyunk férj és feleség.
De jó volna most úgy gondolnom nőmre, s úgy szólni hozzá, ahogy még a Stralsundba postázott, neki áradó vőlegényleveleimben, példának okáért. Amiknek hangját se tudom már fölidézni (elő kéne szedni tán, de őnála vannak, nem lehet), csak annak a végtelen éjszakába beleíró bódulatnak az illata, íze rémlik föl nekem, most is éjjel, de keservesen, keserűn e naplófüzet felett. Olyan tiszta s önmagától értetődő volt abban az időben minden, elmúlt és jelen-történések, a gondolat, érzés, elszánás, indulat s a papíron mind az érzelemszó.
*
Kint vagyok már megint a tanyán. Ötödik napja egy huzamban itt időzöm Gregornál, és várok. A kamrában alszok különben, bevittem szalmazsákot, rongypokrócokat, párnát, s boltból hoztam ide nagy petróleumlámpát. Mivel hogy gondoltam olvasni is. Telehajigáltam a homokfutó ülésalját könyvvel, de mindezideig akárhányba kezdtem, fejezet-félúton elejtem, tépelődvén, hogy ez vagy az, amiről írnak, hogyan van énvelem, s aztán megint és megint csak Jadvigán az eszem. Szabadulni se lehet ettől!
Legalább te kínálnál meg, gondolatszabadság, magaddal engem! Bocsáss ki e kalodából, válts ki a folyvást ugyanazon körbe nyomtató lónak a jármából! Mert a csupasz, érző idegek s a szenvedély-zsigerek istrángján vagyok én odakötözve hozzá, s csakis ő futtat maga körül körbe. Engesztelést nem ad, és nem is fogad el, közelébb nem ereszt, hidegséggel taszít és űz el magától, s tébolyult kínjaim iránti közönnyel. De kijjebb se, egyéb gondolatokra, hasznos munkálkodásra, lélekoldó könnyebbülésre se juthatok, mert e futószárak közte és énköztem - nem eresztenek. Jámbor kezességet látszik rámparancsolni konokul s vezeklő, bűnbánó fogadkozást (holott már előre tudja, hogy annak sosem fog hihetni), egyéb vergődő szenvedélyeimmel és kétségeimmel neki dolga nincsen, ő maga engesztelésre okot nem lát, s formáját sem ismeri.
Amikor a szék elé vetve magamat térdre könyörögtem, bocsássa meg, hogy ideget-testet szétszaggató, többheti rákívánkozásomban megtébolyodva, erővel tettem asszonyommá őt, s arra kértem, jussunk jegyeskori szerelmünk egyetértő békéjére végre, azt felelte, hogy nem ővele, hanem csak nekem kéne önmagammal helyes egyezségre jutnom. De bizony, nézett el fölöttem szomorúan, épp erre kezdi sejteni már képtelenségemet. Mert ő egyebet, hogy tűr, ahogy és ameddig csak bír, most már nem tehet. S nem tudja, meddig fogja bírni. És keljek most már föl onnan.
Micsodát hogy tűrni, mit? Bűnbánásaimat?, jóindulatodért az esdeklésemet? Hát csak énnekem, csakis nekem van bánnivalóm, amiért itt most is kérve kérem a könyörületedet?, álltam föl, és elébe léptem. Te nem lehetnél engeszteléssel énfelém?, kiáltottam kétségbeesve. Hogy eltagadtad, hogy nem énvelem voltál először férfi ágyában? Hogy kínjaimat lágy, női szelídséggel oldanád, hogy enyhülhessek magam is?, jajdultam, arca felé nyújtva a kezem. Ha egyszer én a te engesztelődésedért mindent megtennék?
Hátralépett, elfordította fejét. Hogy mindent?, nevetett föl keserű megvetéssel. Hogy csak vádol és megaláz, sértetten elszökdösik, mindent idehagy énrám, s az anyjától se óv meg? Látja, sóhajtott utána, most is csak vádaskodni és követelni tud. Nem száll magába lelkét megvizsgálni, és nem a más, hanem az önmaga feletti uralkodás erejét megtalálni...!
Micsoda, hogy én nem...?!, bődültem rá, kis híján ríva.
Szüntelen őrjöngésének és támadó kedvének csillapítása végett is!, szakított félbe magából kikelten. Amit elviselni tovább már nem fogok! Elegem volt!, sikoltotta. Elegem van!
Neked van eleged?, rontottam rá, hogy hátrálnia kellett. És mivel fenyegetsz?, hogy el nem viselsz, nem tűrsz tovább engem?, ordítottam könnyek közt. Engem, aki a tenyeremen hoztalak ide...
Na hiszen, jó helyre...!
Engem, a megcsaltat, aki most elsorvasztja már magát kínjai által, teérted, temiattad?! Elszöknél mellőlem? Akkor most a lelkedbe vésd: Utoljára könyörgök most neked bűneim bocsánatáért. Én téged mindennél jobban szeretlek, hogyan csillapodhatnék le, ha el nem érhetlek, meg nem követhetlek?! Én most kimegyek innen, és addig engem nem látsz, míg azt nem üzened utánam, hogy te is megbánással, szeretve fogadod el férjednek a te törvényes férjedet! Vagy tudassad az ellenkezőjét, s akkor ne lássuk többé egymást!
S avval rácsaptam az ajtót. Összeszedvén a legszükségesebbeket befogtam a Szellőt, és eljöttem. Mamovkám szerencsére nem is volt otthon, nem zaklathatott felelősségre vonó anyai kérdéseivel.
Azóta itt vagyok. Gregor csak rám nézett a motyómmal, s nem kérdezett semmit. Magam is annyit mondtam csupán, csináljon nekem helyet a kamrában. Az a jó Gregorban, hogy erre se kezdi a csicskást adni, szobáját kínálni föl a gazdának, tudja, ha kamra, akkor kamra, mert nem akarom, hogy alkalmatlankodjék, ha folyvást bejönne a szobába ezért vagy azért.
Mondom, olvasni próbáltam, de legtöbbet a mennyezetet néztem. Gregor főzött néha, ám étvágyam hozzá nemigen támadt. Olykor jártam egyet alkonyatkor, avagy, ha aludni nem bírtam, hajnalonként az erdősoron vagy az érparton. Munkákba bele nem szóltam, Gregor egyszer próbálta jelenteni, hol tartanak, de mert rámordultam csak, hogy jól van, nem abajgatott vele többet.
Naplómhoz se nyúltam máig. Pohárhoz annál gyakrabban (szlyuhovicát és vadkertit is raktam fel bőven a homokfutóra). S ágyékomhoz egy ízben, egy hajnalon, érzékeimet is kínzó álmok után. (Ám magát a tényleges álmot visszaidézni, magyarán mondva, hogy ki volt a nő, aki megjelent benne, nem tudtam.)
Harmadnaptól már nagyon csak Jadvigára gondoltam. Enyhültebb képzetek után újra csak haraggal, avagy írjam így: fortyanásig dühös szerelemmel. Hogy ily leckéztetőn, keményen, hosszan várat. Legelébb még arról képzelegtem, hogy mindjárt másnap és maga jön utánam. Gyalog, poros lábbal. (Tudtam, hogy tudja: itt vagyok. Hisz Gregor még aznap bement a faluba, s nyilván hírül adta otthon.) Aztán ebbéli reményeim szertefoszlottak, s már csak üzenetére vártam.
Tegnap pedig azzal tért meg az öreg hazulról, hogy amint visszaindult, vett észre a saroglyában egy abroszba betekert sonkát. Na, Ondrisko, főzhetünk Húsvétra!, szedte elő a nemvárt ajándékot. De megmondani nem tudta, hogy Mamovkám rakta-e be oda (mert szokott szigorában gyakorta álcázza el ő is jótékonyságát), vagy Jadviga volt az.
Szívdobogva reméltem, hogy ez nőm gondoskodása, békülésének jele, s át is vizsgáltam az abroszt, majd az egész szekéralját írott üzenet után, de hiába. S utána az jutott eszembe, hogy a sonka ezt jelenti: Jussom van jóllakni ünnepkor a sajátomból, de maradjak csak idekint Húsvétra is, aztán nem bánja, vagy akár az idők végezetéig.
Éjszaka alig egy-egy fertályórányit ha aludtam, folyvást fölriadtam. S oly tomboló nyugtalansággal, hogy fölpattanván rúgtam szét magam körül mindent. Egy ízben meg a sonkát kaptam föl, s akkorát sújtottam vele a szerszámos ládára, hogy a deszkája beszakadt. Hogy nem és nem ért meg engem! Nem bírja elképzelni sem, miféle állapotba tud kergetni valakit szerelmesének hiánya, hiábavaló áhítása. Kivált, ha tudja, hogy nem a távolság választja el tőle (pedig mennyit tűrtem a hosszú várakozást reá vőlegényként is!, mert az se volt csupa örömtelve áhító, viszontszerelemben biztos, boldog epekedés...), hanem, amiként most: az ő engesztelhetetlen, megvető haragja. Melyet avval tetéz, hogy orcaelfordítva viszolyog szerelmes kétségbeesésem bármi jele láttán. Hát ha bűnösnek tart, miért nem azt véli megvetendőnek, ha vállat vonva, megbántottságára rá se hederítve mutatnék arcátlan közönyt? Az én fájdalmaim, eszemet vesztő, idegeimet szétszaggató, emésztő vergődéseim miért visszataszítóak neki? Hiszen ha bűnbánó nem volnék, akkor se, s ha szenvedélyesen szerelmes nem volnék, akkor se ezekbe az állapotokba esnék! És őneki mindkettőről tudni kell, hogy az vagyok. S ennek is meg amannak is örülnie kéne. És ezért megbocsátania. De bűnbánásomra fittyet hány, mert a szerelmemnek nem örül, erre kell gondolnom.
*
Nagyszombat éjszakája van. A lámpát a repedt fedelű ládára állítom, demizsonból savanyát töltök, fölhajtom, és hanyattdőlök szalmazsákomon. Fölhúzom az ingem: hogy lelapultam! Rég néztem magamra, a hasam beesett, bordáim, csípőcsontjaim kimeredeznek. Remete életemben itt alig veszek magamhoz étket, de már annakelőtte is elég gyengén ettem, utoljára tán a Boszák pörköltjéből lakmároztam jót.
A lakodalmamon! Mennyire eltöltött ott engem az én rozmaringvirágommal eljövendő boldogságunk bizodalma! S most itt sorvadok magamba, feleségem haragjától kitaszítva. Vagy kétségbeesésben, vagy ha reménysugarat is képzelek olykor kamrámban földerengeni: kétségek között. Hogy példának okáért mit higgyek a mai nap után.
Mert az öreggel ma üzenet érkezett, de nem Jadvigától, hanem csak dühödten bosszús Anyámtól. Hogy na most már elég volt a kujtorgásból, korhelykodásból, Húsvétkor otthon a helyem, Keresztapáék jönnek, vasárnap templom, hétfőn locsolkodás! (Gregor persze nem e szavakkal adta át, de vissza tudom én abból fejteni, hogy miként szólhatott.)
Hát a feleségem nem mondott semmit?
Deee, nyögte az öreg, ő is odajött aztán, hogy hát... aj ona vravela... mondta ő is...
Úgy mondjad, Sztarí, ahogyan mondta!, megértetted?, csak úgy!
Hát, hogy... nem tudja, hogy viselheted magadat így... hogy ővele így az egész rokonság előtt...
Ezt üzente nekem?
Hát nem úgy, hogy üzente, hát énnekem mondta.
Így tépelődhetek, hogy ez most mit jelent, mert bizony közel sem ez az, amire várok. Megint szemrehányás csak... és hogy a rokonság előtt!, hát az Isten rogyassza rájuk az eget!, az számít mostan, mit hisz a rokonság, nem a mi egész életünk sorsfordulása?! Hát mért nem tudott küldeni Gregorral legalább egy cetlit, ha mondani szégyellette volna? Hogy vár, hogy jöjjek, nem haragszik, ne haragudjak, etc.
Fölhajtok még egy pohár bort. Ledobom az inget, letolom a nadrágot, fekve, föntről nézek magamon végig: szikár lettem, külsőre is olyan, mint belül, magamat emésztő.
Széttárt karral látom meg hirtelen alakomban a keresztfán szenvedőt. Akinek, jut eszembe, épp ezen a napon teljesedett be sorsa. Elvonszoltam én is ezen odúig szenvedéseim keresztjét, mely hátamra nőve nem ereszt. Bűnömre, fájdalmamra szögezett rá ez az asszony.
Ha örökre így maradnék, s tárt karú, keresztalakú tetememből kikelve rugaszkodnék el odaátra, nyerhetnék-e bűnbocsánatot?
De ahhoz nem én kéne hogy elébb, még ideát, megbocsássak az ellenem vétkezőnek mindent?, hasít belém a kérdés. Mert én most engesztelődésemet az ő bűnbánásához és megbocsátásához kötöttem! S vajon Jadvigának van-e valóban is ellenem elkövetett bűne, és ha van, tudhatom-e én, hogy mi az? S meg lehet-e vagy meg kell-e bocsátani látatlan-tudatlan mindent?
És e pillanatban, anélkül, hogy kigondoltam volna, így bukik ki belőlem suttogva egy fohász: Istenem, segíts meg!, hiszen látod, hogy én magam vezekelve bánom vétkeimet! Segíts hozzá, kulcsolom könyörgésre a kezem, hogy itt most én mindent megbocsássak neki, bármi kikötés nélkül!
S ahogy ezt írom, le-letéve a tollat (már elmúlt éjfél), érzem, hogy amint e mondat végére érek, imádságom óhaja be fog teljesülni, nem kell várnom már semmire se tovább, megmosdok a kútnál, s máris elindulok, gyalog, hogy majd a küszöbön ülhessek, míg ő fölébred és meglát.
*
Elmúlt a Húsvét, s én azóta leszelídült, csöndes boldogságban vagyok, és úgy vélem, Jadvigám is ugyanúgy. Egymást kevés szóval, fokról fokra közelítjük, s békülésünk minket végtelen nyugalommal, megtisztulással és reményt adó, türelmes várakozással telít.
Hazatértem úgy történt, ahogy elterveztem a vasárnap hajnali irgalmas órában, elindítva magam.
Pirkadatra értem be. Csöndesen besettenkedtem, s óvatosan nyitván meg hálószobánk ajtaját, a küszöbre kuporodtam első derengéskor. De ébredésére nem kellett sokat várnom. Hisz talán mindent hallott. Megemelte dunnáját bal karral, s jobbal föltámasztva magát kukkantott ki alóla. Rámnézett, s hetek óta először angyalarccal mosolyodott el. Közelébb húztam magam egy csusszanásnyit. ő fölült, s letette lábát az ágyról. Én megint vonszoltam magamon egyet. S ekkor is lecsúszott az ágy mellé a földre. Ismét húzódzkodtam őfelé. És ő is énfelém. Már érintésnyire voltunk. De nem érintettük egymást, csak összefontuk lassan tekinteteinket.
Odpuszty...!, szökött ki ajkaim közül, hogy bocsásson meg, de már az ő ujja alól, mit, látván, hogy szólni készülök, máris csittre lendített a szám elé. Markomba fogva e fürge madárkát, megcsókoltam az ujját. Ám ő, mintha játékosan, de halvány-szomorúan derengő mosollyal, sebesen kikapta kezemből. Majd egymás szeme kútjába ereszkedve próbáltunk lélekbe látni megint, vagy tükre képébe legalább. Akkor a vállára vonta a fejem, s elengedve hagyta ott. A sírni vágyó boldogság borított el, s hálakönnyeim eredtek a megbocsátásáért. De karjaink ernyedtek voltak, mint a bábuké. Tudtam, hogy még nem ölelhetem át. Hogy mostantól várnom kell, amíg ő maga érint.
*
Később reggelit adott, s vasalt inget, sötét ruhát készített nekem. őt magát először láttam asszonynak való ünneplőbe öltözni, de mélykék selyemruhájának szemérmes pompájában szebben tündökölt akármely leánynál. Hódoló mosollyal, némán néztem a tükör előtt, s ő észlelte és elfogadta rajongásomat. Mamovkát meg se vártuk, kettesben, karunkat összefűzve indultunk a templomba.
Jobbjára ültem, hogy a balra eső oltárral együtt őt is nézhessem. (Mamovkának utána hál'Istennek mielőttünk, az első padban kínáltak helyet Keresztapáék.) Hrabovszky Tisztelendő kitett magáért, és oly zengzetes szlovák körmondatokban állította elénk a megváltó kínszenvedés meg a mennybemenetel példázatát, hogy a régi parasztnyelvet beszélő nép azt nem is igen érthette. De magam se a papot figyeltem, hanem nőm arca-nyaka-válla vonalát, behunyt szemem sötétjébe is berajzolva képzeletben azt. Ábrándozásaimból Hrabovszky fülsértő kántálása riasztott csak fel. Képtelen megtanulni a liturgia elbeszélve énekelendő, egyszerű dallamát. De hát botfüle van. Szerencsére kántorunk és presbitereink hangjukat tisztán zengetve dicsérik az Urat, és mindig pontosan vezetik a gyülekezetet végig a tranasztyiusz aznapra rendelt s gót betűkkel kinyomtatott zsoltárjain. A megreparált orgona pedig ily fenségesen talán még soha nem szólt, végre Martin kántor is megmutathatta, mit tud, még egy darab Bachot is játszott, négy fiú felváltva fújtatott neki buzgón.
*
Vasárnap hajnal óta Jadviga mind szebben és szebben néz reám.
Az Istentisztelet után családi ünnepi ebédre gyűltünk a régi házba, Mamovkához, s noha nőmet most is feszélyezte ugyan Anyám cselédnyanyáit egzecírozó közönségessége, Jadvigám mégis gyakran simogatott meg pillantásával, míg unottan beszélgettünk Keresztapámékkal, s összetekintve bosszankodtunk Zuszka unokahúgom harsány butaságán. S azután is körbeölelt a feleségem többször az ő drága tekintetével.
Délután vizitre szaladtunk át a homokfutóval Szpevács tisztelendőékhez, mert Jadviga vágyott már nevelőanyjára, kivel a lakodalmon is kevés ideje maradt szólni. Mondta is nekem útközben: Annyira bántja, hogy nem kérte meg, legyen neki Juditmama aznap Édesanyja helyett férjhezadó örömanyja! Csak hát tartania kellett Mamovka rosszallásától. A papék s aznapra összesereglett gyermekeik a családjaikkal mind oly szeretve és büszkén néztek miránk, egymást tekinteteinkkel és érintéseinkkel kényeztetőkre, hogy még sohasem éreztem így: Bennünket jóakaróink nagyon erősen és szépen látnak összetartozni.
Este együtt készültünk némán lefekvéshez. ő vezetett az ágyhoz. Maga mellé fektetett, közel húzódtunk egymáshoz. Meg-megérintgette, fölém hajolva, a fejem, mire én vállára tettem a kezemet, ám ő elvonta. Simogatta tovább a hajamat, azután, a párnára dőlve fordulva felém, tovább az arcomat. Sokáig, boldogítóan szépen és sokáig, nekem annyit engedve, hogy közben a karján, vállán nyugtassam a kezem. Így is aludtunk el, úgy hiszem, egyszerre.
Hétfőn a máskor kedvvel bejárt locsolkodóutakat sietősen tudva le szaladtam a páromhoz haza, ahol persze ott ültek még ismerős férfiak, s újak is érkezvén, ki se akartak fogyni. Ondrisko!, súgta oda Jadvigám, dőljön csak le a hátsó szobában, majd én letagadom magát! Szerettem volna nyomban átölelni kedvességéért.
Elég hosszan aludhattam, homályos késődélután volt, mire fölnyitottam a szemem. A házban csend, na, hál'Istennek, elment már az öszes locsolóvendég. Kijöttem a pitvorba, s a szobánk ajtajának csipkefüggöny-ablakán át megláttam Jadvigát. Amint az asztalnál ül.
S akkor előredől a látómezőmbe egy férfialak, s a feleségemhez beszél. Meresztem a szemem, hogy ki lehet, s végre fölismerem: Winkler Franci az! Csak bajuszt növesztett. Egészen közel hajolnak egymáshoz, és nagyon halkan beszélhetnek, mert még mormogást se hallok. Franci vörösbort tölt magának. Nem vár kínálásra már, jó ideje ülhet itt.
A lábam a kőhöz ragad szinte. Na de hát nem nevettetem itt ki magam e leselkedéssel! Mindjárt észrevennék az árnyékomat úgyis... Krákogok hát, és benyitok hozzájuk.
Franci fölpattan, elkacagja magát, s már beborozva, széles kedéllyel tárja ki karját, üdvözöl, átölelve csapkodja a hátam, majd ugratva, szemével csippentve kezd korholni a lustaságomért, "ahelyett, hogy végigöntöznéd máma a szép asszonyokat". És közben Jadvigát nézi, mert rá és magára érti. S ezért nem széplányokat mond. S ezért volna jobb neki, ha magam is locsolkodnék még valahol. És Jadviga elárulta neki, hogy odaát alszom, pedig azt ígérte, mindenki előtt letagad. Ami hagyján, de föl se keltett, mikor Franci megjött. (Nem mintha oly kíváncsi volnék én most a Francira.) Mindez bosszant, de tudom, hogy nőm előtt mutatnom nem szabad. Ezért, hogy Franci tréfáin nem nevetek (Jadviga figyelő tekintetéből látom, nem tart elég udvariasan jókedélyűnek), azt avval próbálom menteni, hogy "ne haragudjatok, kótyagos még az álomtól a fejem".
De rég láttalak, lefogytál, barátom!, rázogat meg Franci a tarkómat markolva, ahogy leülök. Kicsikét nyúzottnak látszol! S oly hosszan tart így heherészve, hogy már le kell fejtenem magamról a tenyerét. Sose szerettem, ha a nyakamat fogdossák, Anyám vezetett így, a tarkómnál fogva mindig az utcán, s én nem mertem kibújni alóla. Ám most azért mosolygok: Jól vagyok, Francikám, ne aggódjál értem!
No, azért is jöttem, mert... a jegyzőék hoztak át, odacsatlakoztam, mikor meghallottam, hogy készülnek..., mert még nem is gratuláltam, néz rám a Franci. Hiszen... hát nem épp a lakodalmadkor kellett elutaznom? Pont akkor!
Jadviga ezalatt éppen kifordul, hogy valami süteményt hoz még.
A társalgás nem tartott már utána sokáig, csak Franci emlegetett egy-két rég nem látott vagy a frontra került embert, s Jadviga tett úgy, mintha az érdekelné, hogyan szolgál Béni bácsi és Mici néni egészsége. Fölsóhajtottam, mikor Franci végre vette a kalapját, hogy no, akkor még eléri a hatórási vonatot. S úgy láttam, feleségem is föllélegzett, ahogy a vendég után betettük a kaput. Szerencsére megálltam kellemetlen megjegyzés nélkül, s elhessentettem a fejemből Francit, kivel a kontaktus eljegyzésünk óta valahogy meglazult, s ő lekezelő lett velem és nyegle.
Jadviga fáradtnak látszott, s most ő dőlt le az ágyra. Aludt egy órácskát, de ahogy melléje feküdtem, fölébredt, s rögtön az álmából hozott kedvességével nézett rám.
Melyet azután később, már hálóingben, ugyanúgy, mint előző éjjel, csak tetézett: simogatta a kezem, átölelte a fejem, tapintgatta arcomat, karomat, mellkasomat, s én magam alig érintettem őt. Bal kézfejemet két kézzel fogta álla alá, s néha megcsókolgatta, míg én jobb karommal a derekát tartottam átölelve, s így is maradtunk végül.
*
Másnap, mert igen hívtak, elmentem a békétlenek, a Hrabovszkynál összegyűlt szlovákok közé.
Kedvem nem volt hozzá, mert ezt az estét is Jadvigám keblén óhajtottam tölteni, de nőm ösztökélt, hogy csak menjek, megláthassam legalább, mi fő a fazekukban, s a Tisztelendőt se kéne megbántani. (Noha egyikünk se rajong az orrát a fölkapaszkodottak gőgjével fennhordó Hrabovszkyért, aki a hit és a nemzeti öntudat szigorú, ostoros pásztoraként csak épp a lelkétől marad távol azoknak, akiknek lelkiatyjául rendeltetett, s aki nőies megbántódásaiban az áldás megvonásával is képes fenyíteni, akire megneheztel. Az pedig szégyennel tölt el bennünket, hogy annak idején a közelgő esküvőnk ügyében már jóelőre értünk üzenő papnak nem mertük megmondani: Jobban örülnénk, ha inkább Jadviga hajdani gondviselője, Szpevács tisztelendő jöhetne át a szomszéd faluból összeadni minket.)
Abban a vagy 18 fős jeles férfitársaságban (amely állott falunk virilis krémjének azon rétegéből, mely se magyar, se zsidó nem volt - Gyurovszky, Kohut, Számuel, Moravszky, Koleszár, Lestyan, Adamik, Szlávik, sat., én voltam a legfiatalabb -, plusz pán Bugyinszkiból, az evangélikus iskola direktorából és egy tanárából, Rosza Paliból, aztán Tyeplan rőfösből, Vajasdi Jankó bácsi gabonásból, ki Apácskám jóbarátja volt, valamint Hroncsok doktorból és Szvetlik Pista aljegyzőből) először is arra jöttem rá, mennyire jó, hogy darab ideje nem ezen a földön járok. Nem olvasok újságot a szörnyű híreivel, se elöljárósági hirdetményt, se másegyéb papirost, s nem kell ezeket az embereket se unnom, végighallgatni őket, bólogatni véleményükhöz, velük politizálni, sopánkodni...
Szinte azt se vettem észre, hogy háború van, s szégyenemre nem figyeltem, hogy értesülhettem volna róla: falunkbeli is odaveszett már három. Köztük egyik a Lestyan fia, nemrég, ismertem is a Jancsit, most kondoleált az apának, aki még nem tette, s ebből is eredt el a szó a háborúról. Emlegették a tavaly jú liusi Anna-napi mozgósítást, hogy itt a piacon dobolták ki. Meg hogy kiket vittek el már rögtön azon a héten a szerbek ellen... Itthon voltam én akkor? Nem is emlékszem...
De hogy mily célokért is ontják fiaink vérüket? E váratlan fölharsanó szózattal fordította orcáját Hrabovszky reánk, a gyülekezést meg a napirend felé. Mely kérdését nem válaszolta meg, de: "Hogy az áldozat ne legyen hiábavaló, soha ne felejtsük el, s bizonyosodjunk is meg róla, hogy szlovák szív dobog mibennünk". Mellettem a mókára mindig kapható Vajasdi Jankó bácsi be is kukkantott megemelt kabáthajtókája alá, mire Szvetlik Pista fölkuncogott.
De Tisztelendőnk, nem zavartatva magát, belefogott, hogy fölidézze az előző században a nyelvért és kultúráért Stúr, Hodzsa és Hurban vezetésével folytatott áldozatos harcot, rámutatván, hogy "most azonban már a nemzet feltámadásáról és egységéről van szó". Majd példákat hozott fel a monarchia magyar közigazgatásának megátalkodottan nemzetiség- és szlovákellenes jogtiprásaira az elmúlt évtizedekből a legutóbbi időkig.
Ha pedig hameg! Abból a négyszáz parlamenti képviselőből az az egy-két szlovák, aki bekerülhetett, e sérelmek miatt fölemeli szavát, emelte a feje fölé az ujját a Tisztelendő, lehurrogják őket! Ha viszont bárki! Bárki, aki akár beszél az erőszakos magyarosításról, akár írni merészel róla, azt "nemzeti gyűlölet szítása" címén bebörtönzik! De most már!! Recseg-ropog ez a nemzeteket elnyomó uralmi építmény! S e háború apokaliptikus villámcsapásokkal felperzselt földjének porából! Felröppen majd a néplélek főnixmadara! (Vajasdi bácsi a mennyezetre néz, többen követik is tekintetét.) Erősebben és büszkébben, mint valaha! Ám ebben nemcsak bíznunk kell. Hanem érte tenni is kötelességünk!
Most egy kis vizet!, súgja maga elé Jankó bácsi, s Hrabovszky, mintha csak engedelmeskedne, kortyol a pohárból.
Össze kell tehát fognunk szlovákságunk védelmében!, szorítja össze az öklét rögtön aztán. Nemzetiségünk e szigetén! Melyet köröskörül vesznek azok, akiknek "a kása nem étel, a tót nem ember"! S akik úgy csaholnak ránk gyűlölettel, to styekaju, zse "buta tót"! (Ezt Hrabovszky is magyarul idézte, kiváltva Vajasdi bácsi elismerő hümmögését.)
Álljatok hát készen, szlovák testvéreim!, zengette föl Tisztelendőnk a hangját, akár ha a szószékről. Ti, a népünk anyatestéről hajdan elszakított telepes-vándorok hű utódai! őrizzétek meg őseitek nemzeti érzését és hitét! És védelmezzétek meg a reá támadóktól! Avagy tétlenül akartok várni újabb és újabb csernovai tragédiákra?! (Micsodára? O csom hovorí?, hajoltak össze értetlenkedve a jámbor gazdák, de Tisztelendő uruk megvilágítá rögtön, miről van szó.) Hogy belétek lövessenek a magyar urak, mint 1906-ban ama kis szlovák falu béketűrő népébe? Akik közül 15 odaveszett, 60 pedig megsebesült, csak mert nem akarták hagyni?! Hogy új templomukat idegenek szenteljék föl? S nem váltak meg papjuktól...?, dörögte Hrabovszky, de itt már levegőt kellett vennie. A nagy Hlinkától, akit csakis a szlovákságáért vetettek azután börtönbe? S aki a szlovákok vezére lett?!
Én, én!, ütött a mellére háromszor Hrabovszky, én!! Nem akarlak benneteket csendőrsortűzbe vezetni! (Jankó bácsi: Azt nagyon jól tetszik a Tisztelendő úrnak tenni!) Más útra kell lépnünk! De hogy a kudarcot is megelőzzük, s a megtorlásnak is elejét vegyük. Idejében kell cselekednünk, s erre titokban készülnünk! Talán értjük egymást, urak.
Hát annyira bizony nem értettük, s akadt is egy-kettő, aki ráköszörülte torkát, hogy akkor most miként is vélekszik a Tisztelendő úr. Hogy szóval mit kéne tegyünk... Ám Hrabovszky úgy felelt, hogy őriznünk és szüntelen táplálnunk a szívünkben nemzeti hovatartozásunk tüzét. Majd a további okvetetlenkedésnek avval vette elejét, hogy atyai derűvel nézve körbe biztosított bennünket: Nyugtalanságra nincs ok. Csupán arra, hogy mindig... Mindig résen legyünk és készen álljunk. S majd mindent a maga idejében.
De akkor már hordta is föl a szolgálólány a tepertős pogácsát és a pálinkát a pohárkákkal, majdan újabb fordulókban a bort és a tvarozsnyíkát, mik azután rögtön máshoz csináltak a gyülekezetnek kedvet. Ám mielőtt hozzáfoghattunk volna, a Tisztelendő rosszallóan tekintve a szlyuhovicába máris belenyalók felé, még egyszer fölállt, s hosszú imába fogott, mibe nehéz sorsú népünkért való fohászát is belevette, majd ahogy elmormogtuk vele a hiszekegyet és az áment, pálinkát töltve magának, koccintáshoz való áldást is mondott még ráadásul.
No, megadtuk a módját ennek a kupica szilvának!, sóhajtja mellettem a poharába, megintcsak úgy, hogy csak én halljam, Vajasdi bácsi. Hát meg, Jankó bácsi, meg!, mondom, s összenézek és koccintok vele. De amint végigkóstolok mindent (pálinkából, borból is szigorúan csak egy-egy pohárral), azt lesem már, amire eddig is legtöbbet gondoltam, hogyan szökhetnék mihamarébb haza az én feleségemhez. Szerencsére Hroncsok doktor búcsúzásra emelkedik, hogy neki még beteghez kell menni, s ezt kihasználván én is elköszönök ("igazán nagyon köszönjük, Tisztelendő uram", tettetem a nyájaskodást, "de megbocsát..."), s így ágyazásra már haza is érek.
*
Azon az éjjelen Jadvigám még mindig mozdulatlanságra csitított, míg ő maga érintgetéseivel szeretgetett csöndben. (Persze hálóruháinkban maradtunk mindvégig.)
A rákövetkező éjszakán végre úgy értettem (mert szólni alig szóltunk, hisz folyton odaemelte mosolyogva mutatóujját a számra), hogy kövessem, tegyem azt, amit ő: Végigvonta tenyerét az arcomon, nyakamon, és várt. Föleszmélvén ugyanúgy simogattam meg én is őt. Akkor még egyszer, még egyszer. Így vezette aztán keze másfelé az enyémet, és megint másfelé. Ezt a felelgető, majd pedig már egyidőben ugyanazon úton járó tapogató tenyérsiklást játszottuk sokáig. Utána kigombolta, s levonta rólam az inget. ő is kibújt a magáéból. Selyembugyikában-gatyában borultunk szembe egymással, ölelve simogattuk egymás hátát. És akkor először csókolóztunk hosszan, szabadjára engedve egymás arcán, ajkán s szájában nyelvünket, ezt hajnalig sem únva meg. Végezetül rám mosolygott, végigcsókolgatta az arcom, megfordított, s hátulról átölelve, hozzám simulva aludt el. Én sokáig moccanatlanul hallgattam, s éreztem tarkómon szép lassú alvó-szusszanásait, hátamon pedig csupasz keblének emelkedéseit, süllyedéseit.
*
Az a szeglet a templomkert kerítésénél.
Épp ott álltak meg ezek ketten, egymást kerülgető évődésükben, s ott tipródtak, tapodták a követ vagy félórán át, azon a helyen. A nagy gesztenye alóli padról jól idelátszottak.
Alattuk ma is csak az óriástüskék becsapódásának rettentő sebhelyeit viselheti a föld, ha rá is rakódott vagy százhúsz év.
A leányt már idefelé is láttam a piacon, cseresznyét árult. Épp egy kisebb ruháskosárban rakta le neki talán a bátyja, aki aztán elment a talicskával. Én a községházára mentem, Szvetlik Pistát kerestem, a jegyzőt, marhalevelek miatt, de azt mondták, kiszaladt a piacra. Cseresznyét akar venni?
Ám csak egy pelyhesbajszú fiút látok aztán a cseresnyéskosár körül ólálkodni, a Szvetlik sehol. A legény épp azt mondja: Teraz uzs secke miszís predaty!, hogy mindet el kell adnod már, arra célozván, hogy a leánynak elvitték a talicskáját. Tak aj predám! (Akkor el is adom!), feleli hetykén a lány. No tak ja kúpim, dobre?, így a fiú, hogy akkor ő megvenné, a többit már nem hallom.
Betérek Buchbinder Miki műhelyébe, de kuncsaftjai vannak, nem ér rá diskurálni. Iszol valamit?, kérdi, de választ nem vár, búvik a fekete kendő alá. Miki csak a kirakatba tesz fotográfiákat, a műtermet rajzaival díszíti, s a hátterek kulisszáit is maga festi meg. S akkor az asztalon egy csaknem kész rajzán fedezem föl azt, ami az imént is eszembe ötlött, ahogy azon a helyen haladtam keresztül. Föl is néztem a torony csúcsára.
1795 Május 12-ikén az evangélikus templom elkészültével a főbejárat előtt bizonyos Zsilinszky Tisztelendő szenteli föl anyaszentegyházunk mintegy három méter átmérőjű jelvényét, a csillagot, ezt a gömbalakból tűhegyes kúptüskéket meresztő nyeles acélbuzogányt, mely azóta is odafönt látható a 64 méteres, kecses torony csúcsán. A csillagot a szertartás végeztével vontatják föl csigákkal, előbb az erkélyre, majd a barokkosan formált, dudoros-csipkés toronypalást mentén üggyel-bajjal a még körbeállványozott rézgömb fényes labdájára. Odafönt Müller díszítőkovács várja segédjével és segítőivel. A bámész gyülekezetet szerencsére a túloldalra terelték addigra már. Hlavicska János helybeli bádogoslegény szíjazza magára a széles övet a tartókötéllel, s mászik a már fölállított és rögzített buzogány nyelére, hogy kioldozza a vontatókötélzetet. Ám ahogy belekapaszkodik az alsó acéltüskébe, a buzogány elbillen, s lerántva az állvány egyik sarkát, beszakítva a bronzpalást szoknyafodrát, és magával sodorva a bádogoslegényt csapódik be a templomkert kerítésének ama szegletébe, tövig beverve kétöles tüskéit a járda téglái közé. Hlavicska János kissé odébb, a gyepen zúzza fölismerhetetlenné magát.
Az esetet Buchbinder Miki is, én is Rosza Pali barátunktól, evangélikus iskolai tanítótól hallottuk a múlt héten, talált róla valami följegyzést. Miki a becsapódást követő pillanatot rajzolta meg. A csillaglövedék kráterénél heverő bádogosfiú alaktalan teteme felé egy leány rohan, mezítláb, ingvállasan, futtában lecsúszik róla a kendő.
Ha Pali megírja, és kell az újságnak, odaadom mellé ezt a vázlatot, tesz le az asztalra nekem és magának egy-egy pohár bort Buchbinder Miki. Ránézek. Miért?, neveti el magát vállat vonva, zsinagóga nem épült itt, így nem is esett le róla semmi! Rajzoltam volna meg ezt a nyomorúságos imaházat az öreg davenolókkal? Akár azt is, mondom. De legalább fényképezd le őket!, próbálom rábeszélni most is a Mikit, hogy az Isten szerelmére, fotografálja le, amit lát, s ne csak művészkedjen. De hogy mi anyag, mi pénz az! Megrendelem tőled!, mondom, már sokadjára.
Később a gesztenye alatt, a padon ülök. S akkor érkezik üres ruháskosárral az incselkedve hátra-hátraleső leány, nyomában a pelyhesbajszúval. Annál a szegletnél kerüli meg a fiú, s próbálja elvenni tőle a kosarat. Tán hogy tegye csak le, ne siessen úgy, ő pedig közelébb férhessen. Egy óvatlan pillanatban sikerül is a vesszőkosarat kirántania, s odadobja a bádogoslegény tetemének helyére, a fűbe. A lány előrelépne, hogy fölvegye, de a fiú elékerül, nem hagyja, és nevet. A leány duzzogást tettet, ám hamar elneveti magát is. Azután többször kell majd lefejtenie a derekáról a legény kezét. Vállkendője közben hátracsúszik, csípőtájt kapják el, mert a fiú is odanyúl persze. A leány hátralép gyorsan, de ahogy a fejét rázza, igézően perzsel a szeme. Ám akkor meg a kalácsba föltekert szőke varkocs omlik a mellére, s ezen zsörtölődve próbálja visszasodorni s megtűzni. A fiú segíteni akar, de legyintést kap a kézfejére. Amin kacagnak, s nekiállhatnak a búzakalász-szín hajfonat fölgöngyölítésének újra.
Csak egymást nézik, arról a helyről a toronyra fölpillantani eszükbe se jutna.
*
Hazatérvén Jadvigát a napos kertben nyíló, tömött fürtű, fehér jácintokhoz guggolva találtam. Összeölelkeztünk, s már mind a ketten tudtuk: éjszakára végre elszánhatjuk magunkat, hogy mindenestül megtaláljuk egymást. S egész nap is, amint csak összenéztünk (hál'Istennek, gyakorta néztünk össze), újra és újra azzal a mosollyal tekintve a másikra ígértük egymásnak ezt.
Életemben takto szom nyebov radosztyu bez szeba, az örömtől így magamon kívül nem voltam, mint azon az éjszakán!
Ágyunkba kerülvén a feleségem nem akart már többé mozdulataival énelőttem járni (habár olykor, lassítva kezemet, tudatta, hogy azt sem óhajtaná, ha én futnék előre). Csupán egyben mozdult elébb (hiszen odáig, ahová előző éjjel jutottunk el, ma már egyszerre értünk, beleértve ingeink közös levetését is): Ahogy félig meztelenül és mind forróbban csókoltuk, öleltük egymást, végre ő volt az, aki, elfordulva tőlem, magára húzta a dunnát, s alatta először vetette le nadrágocskáját.
Alye, Drahí moj, merkujtye! súgta a fülembe, hogy vigyázzak: Csak lassan és nagyon-nagyon szelíden tegye! De hát én tudtam ezt, és már előre igen el is határoztam magamat erre. Úgy tettem. S itt most már nem is tudok többet írni erről, mert a papíron is megnémít a gyönyörűség és megrendülés. Miket nem csak az táplál, hogy végre közös akaratunkból lehettünk egyek, hanem az is, amit ezen a legdrágább arcon (inkább csak megérezve, mint látva) észre kellett vegyek: A gyönyörön és odaadáson is átütő fájdalmát annak az emléknek, amit Jadvigám abban a percben leküzdeni volt kénytelen magában, amikor eltorzult arccal vont engem legvégül beljebb, s hogy (talán némi testi fájdalmak dacára is) szeretve, megbocsátva, szemembe mosolyogva fogadta mégis utána hálámat s némán ujjongó örömömet.
*
Hogy lejegyezzem, legnagyobbrészt Gregor emlékeztetései szerint, hogy az 1915-dik esztendő tavaszán hogy folytak a mezei munkálatok:
Sokáig volt fagyos az idő, és a búzák igen gyengén, ritkán nőttek. S mi bosszantó: Gregor mondja, hogy még a régifajta lovászpatonai kel ki jobban, a bánkúti 1201-esből meg tán hiába volt annyit tenni, mert az nő gyatrábban. Árpa alá is csak tavasszal szántottunk, mert a télen nem volt arra alkalmas időjárás, sem pedig még az ősszel, mert akkor is hamar elérkeztek az esők, és hideg lett igen korán. Március első felében is nagy esők hátráltattak.
Március hó 20-ikán kezdtünk szántani az árpa alá (a tüköracél kormánylemezessel végig), 25-ikén bevetettük a zabot is, 30-ikán pedig beboronáltuk a búzákat. 31-ikén répát és mákot vetettünk, valamint beültettük a krumplit. A laposokon még víz állt, azt ki kellett hagyni.
Április 1-sején kinyitottuk a szöllőt, a tanyait és a kenderföldit is. 2-ikán dudvatrágyát hordtunk ki, pótlásra még, ahol kellett. 3-ikán pedig az összes kukorica gyökérkórók el lettek pucolva a búzából. Közben erősen lehűlt, 3-ikán és 4-ikén szinte egész nap esett a hó, néha meg eső, hideg idő volt. 7-ikén lemetszettük a kenderföldi szöllőt, és a tanyán még ültettünk szöllővesszőt meg sárga dinnyét. 13-ikán beállítottam még egy hónapost szolgálatba, koszttal együtt, 14-ikén elkezdtünk kukorica alá szántani, a vetőgép alá. 22-ikén kezdtünk kukoricát vetni, 24-ikén a tanyán, ahová most először Fleischman-félét tétettem (Molnár úr küldte, aki hajdan Apácskám mellett kezdte még a gabonakereskedést), 27-ikén bevégeztük a kukorica vetést a melindaiban is. Április 30-ikán kezdődött a kukorica morzsolás, Gyurkovics átjött megnézni, hogy szuperál a Hoffher Stranz nagylendkerekes morzsolónk (Apovkám utolsó beszerzése), hogy vegyen-e is.
Május 1-sején borult idő volt, kevés eső esett, de már 2-ikán szép, hosszú esőt kaptunk. Na de aztán 6-ikától 10-edikéig bejött megint a hideg, tetejébe még fagyott is, mindenféle károkat csinált nekem. Amely kukoricák hamarébb kikeltek, azok mind lefagytak, de legjobban a szöllők fagytak meg, s a gyümölcsfákat is alaposan megcsípte a dér. No meg a krumplit, s az összes zöldségeket, a babot, de még az akácfákat is. Még ilyen időt!