Istenbizony ezekkel a szavakkal

Gács Anna e-mail-interjúja

A Jadviga párnájában a hősök naplóbejegyzéseken keresztül érintkeztek egymással, a Milotában az egyik főhős, Milota György magnóra rögzíti testamentum-szerű visszaemlékezéseit, a másik, Erka számítógéppel és kézzel naplót ír, s ezeket a szövegeket hallva-olvasva közelebb kerülnek egymáshoz, mint szemtől szembe találkozásaik során. Te pedig most ragaszkodtál hozzá, hogy e-mailben készítsük az interjút. A médiumok bűvöletében élsz?
A Jadviga párnájában a hősök naplóbejegyzéseken keresztül érintkeztek egymással, a Milotában az egyik főhős, Milota György magnóra rögzíti testamentum-szerű visszaemlékezéseit, a másik, Erka számítógéppel és kézzel naplót ír, s ezeket a szövegeket hallva-olvasva közelebb kerülnek egymáshoz, mint szemtől szembe találkozásaik során. Te pedig most ragaszkodtál hozzá, hogy e-mailben készítsük az interjút. A médiumok bűvöletében élsz?

Nem ragaszkodtam hozzá, csak ezt javasoltam. Ugyanis akárhány újság-interjút adtam, a visszaküldött írott-változat – kvázi ami a számból kijött – önhibámból annyira feszélyezett, hogy alaposan át kellett (vagy át kellett volna) írnom. Mert hogy nem tudok nyomdaképes mondatokat élőszóban és a lejegyzéssel is számoló tömörségben kieregetni magamból. Privátim szeretek ugyan beszélgetni (és nemcsak tudom, hanem élvezem is, hogy micsoda előnnyel jár a kommunikációban a közvetlen személyes kontaktus), de ha lejegyezve látom ilyenkori enmagam – lehervadok. Eleven szót írásba tenni át ugyanis (irodalmi) művészet – a világon Csalog Zsolt csinálta legjobban, amíg köztünk volt –, és egyáltalán nem azt jelenti, hogy lenyúzzuk a magnószöveg-állat bőrét, és egy kis nyirbálás után szóról szóra terítjük ki a papírra. Mert ilyen eljárással csak némi bőrdíszművészeti alapanyag lesz ott, nem pedig annak az állatnak a hiteles képe.
De miért is kéne az én bármely csetlő-botló magnóba-nyilatkozatom mellé egy-egy Csalog-i invenciót igényelnem? Érzékeny, rám hangolt tollforgatót, aki modell után papírra rajzol – engem? Aránytévesztés volna az efféle igény. Mert ha kapok egy válasz-megrajzolási feladatot, akkor jobb, ha nem pusztán elmesélem valakinek, hogy ezt hogyan csinálnám, hogy ő ennek alapján legyen kénytelen ezt énhelyettem – „diktálás”(?) után – megrajzolni, hanem rajzoljam meg én magam, ha már annyira hiú vagyok a szájamba adott válasz-rajzokra. Hát így jut el az ember az e-mail-interjú ötletéhez, mint egy tiszta ügyhöz: Nem játsszuk el, hogy valójában is így beszélgettünk, ahogy itt olvassátok. Hanem tényleg beszélgetünk – ezen az elektronikus levelezési úton –, de istenbizony ezekkel a szavakkal, amelyek a szemetek elé kerülnek.
Hogy a médiumok bűvöletében élek-e. (Még mindig a kérdéscsokrod végénél vagyok, majd még visszább megyek.) Úgy látszik, valamennyire tényleg. Kivált ha az a médium a kezemre áll – és ez a drótposta nekem ilyen. Tágabban: a levelezés az, ami elbűvölt már elég korán, ezért aztán most, hogy azonnal be is tud röpülni a levél a nyitott windowson át a címzett ölébe, így különösen. Hogy miért? Mondok pár okot: 1. Biztosan sokszor fordult velem elő, hogy kevés időm volt árnyaltan kifejezni magam valaki(k) előtt élőszóban – viszont sok időm volt (lett volna) megtenni ugyanezt magányos óráimban. 2. Talán sokat voltam távol azoktól, akikkel társalogni szerettem volna. 3. Esetleg olykor túlértékeltem a „pontos önkifejezés” jelentőségét a (rém esetleges és számos félreértéssel fenyegető) személyes kontaktus ezer előnyével szemben. 4. Ha pontos kell legyen a mondat – ezzel sokkal szívesebben kísérletezem írásban, mint szóban. 5. Mint kommunikációs segédeszköznek – az intenzív ímélezésnek köszönhetem, hogy kapcsolatunk egy fontos szakaszában elég jól megismerhettem valakit, aki akkor távol volt, viszont most ő van hozzám a legközelebb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a drótpostának köszönhetem, hogy mellettem van.
És azt sem állítom (felelve további fölvetésedre), hogy az ilyen közvetett társalgási úton – akárcsak Erka Milota Gyurka bácsihoz és viszont – feltétlenül közelebb kerül az ember ahhoz, akivel ez közvetlenül kevésbé sikerült. Viszont ez mint kérdés kétségtelenül régóta érdekel. Vagyis hogy az elszalasztott-elrontott szót-értések (tehát az egymás megértésének kudarcélményei) kiragadhatók-e a kommunikációképtelenség mocsarából, és átfordíthatók-e valódi kérdés-feleletekké ezen a közvetett (mediatizált) úton? Én – a vallomás-író (-mondó) hőseim révén – egyebek mellett ezeket a lehetőségeket feszegetem (meglehet, olykor majdhogynem irreális határhelyzetekben). Ezért állnak elő ezek a figurák megírt vagy kazettára fölvett, komplett én-szövegekkel. Valaki(k)nek a tudomására szeretnék hozni mindezt ezek a nyomorultak – megértésre vágynak. Szeretetre.

A közvetítettség egy másik, ha úgy tetszik, műnemi értelemben is izgalmas szerepet kap a Milotá-ban. A regényben szó esik egy darabról, pontosabban színielőadásról, mely igen rendhagyó módon illeszkedik a szövegbe: az egyik szereplő naplójegyzeteiből írt dráma végül meg nem valósult színielőadását Milota elbeszéléséből ismerhetjük meg. A darab a regény színteréül szolgáló faluban lezajlott szlovák-magyar lakosságcseréről szól. Van-e ennek a betétnek története a regényen kívül, esetleg volt idő, amikor színdarabnak készült? És milyen szerepet szántál neki a könyvben?

A betét regényen kívüli történetére vonatkozó kérdésedet érthetem egyrészt úgy, hogy a színdarab sztorijának „valóságalapjáról” kérdezel, de úgy is, hogy a betét-darab megírásának és ide-kerülésének a mikéntjét firtatod.
Egyrészt tehát: A dráma cselekményét az első szótól az utolsóig kitaláltam, semmiféle otthoni interjúm, családtörténeti legendám vagy pletykacsírám nem volt hozzá. A közeg és a helyzet viszont – amelyben mindez lejátszódik – nagyon is valós, történelmileg kicövekelt, hiszen az 1947-es lakosságcsere hónapjaiban ezek voltak a valóságos keretfeltételek a szülőfalumban, Tótkomlóson is. Ezt onnan tudom, hogy 1990-91-ben ez lett volna a témája a Kulákprés-t követő második szociográfiámnak, amelyből aztán csak néhány fejezet készült el.
Másrészt valamikor három-négy évvel ezelőtt tényleg volt idő, amikor ez a szóban forgó történet valóságos, önálló színdarab formáját próbálta felölteni (pontosabban egy darabon belüli darabét), de aztán ebbéli minőségében kimúlt, és átvándorolt az akkor már javában szónokoló Milota Gyurka bácsi szájára afféle visszatekintő és egyszemélyben játszott-közvetített rádiójátéknak vagy színjátszó-próbákat fölidéző dramatizált mesének. Hogy miért? Mert továbbfűzte – vagy bizonyos tekintetben visszagombolyította –, illetve leképezte-visszatükrözte hőseim sorsát (azért keresgélek megfelelő kifejezést, mert nem „valósághíven írta meg” azt, hiszen mint a fikción belüli betét-fikció elkanyarodik a regény-közeg koholt valóságának szintjéről egyfajta hatvány-fikcióba).
És hogy mi a betétdarab szándék szerinti szerepe? Ugyanaz, mint a többi bejegyzésé – töltse be küldetését: meséljen, ábrázoljon, jellemezzen, stb. –, elnézést kérek, ha ez nem elég komoly válasz. „Műnemi” szempontból pedig: Magát a sztorit azért adattam elő Milotával ebben a darab-mivoltában, mert a fikció szerint Gyurka bácsi és Erka valójában is olyan színdarabként – egyfajta virtuális dokumentumként – tartották számon az emlékeik között, amelyben ők tényleg játszottak. És ha figuráim számára most egy színdarab-szöveg vált élettörténeti dokumentummá, forrássá – a levélhez, a naplórészlethez vagy bármely más idézethez hasonlóan –, akkor úgy gondoltam, lehessen ezt „belemásolni” a regény terébe, vagy ebben a közegben lehessen azt interpretálni, újra-mesélni, átformálni. Vagy meg is lehessen benne csonkítani, mint ahogy itt ez történik meg ezzel a vége-nyesett színdarabbal.
Fenti magyarázatomból talán kitűnik, hogy ezen felül az is érdekelt persze, mi következik mindennek révén az elbeszélői pozíciókra, a műfaji- és műfajtorzítási viszonyokra, a fikciós és konfabulációs szintekre, a történetek és betét-történetek egymásba-foglalási vagy bekeretezési játékaira nézve, mondjuk így nagyképűen: a regényszöveg nyitottságára nézve. De nem biztos, hogy szabatosan össze tudnám foglalni minden erre vonatkozó tapasztalatomat, és le tudnám vonni belőlük a kristálytiszta konklúziókat, ha megkérdeznéd. Meg aztán nem is annyira az én dolgom volna ez – ha egyáltalán valakié.

Feltűnt, hogy már kétszer is átírtad az én Milota Györgyömet, ill. Milotámat Gyurka bácsira. Ennyire a szívedhez nőnek a figurák? Vagy valaki a szívedhez nőtt, aki ennek a jellegzetes kelet-európai figurának, ennek a Hrabaltól és a Sose halunkmeg-ből (bocs) egyformán ismerős, mindent túlélő, leállíthatatlanul dumáló, nem éppen feddhetetlen, de „hát lehet rá haragudni?” alaknak az előképe volt?

Ez több tételes, de vázlatosan tömör válasz lesz.
1. Még ha értem is, hogy csak az általad alkalmazott névhasználatra érted, kellemesen érint, hogy azt írod: „az én Milota Györgyömet, ill. Milotámat”. 2. Már csak ezért is ments Isten, hogy a tieidet átírjam. 3. A figurák – hát persze hogy a szívemhez nőttek, hiszen illendő is volt ennyi idő alatt bizalmas viszonyba kerülnünk. 4. Gyurka bácsinak viszont inkább csak azért neveztem a válaszaimban a főhőst, mert általában így emlegetik és szólítják meg őt a regényben. Ha csak Milotát mondanék (persze mondom így is), nem is volna egyértelmű, kire gondolok, mert jut belőlük vagy öt nemzedékre. 5. „Előképet” választhatunk ugyan (aki jobb esetben a szívünkhöz is nőhet), de hamar rájövünk (ha egyáltalán akad ilyen valóságos figuránk), hogy már magát ezt a modellt is annyira átgyúrtuk, ötvöztük másokkal, fikcionáltuk, hogy a virtuális mását aztán már végképp kínos volna kapcsolatba hoznunk ama élő emberrel. Vagy emberekkel. Velem legalábbis – habár csak kisebbrészt – így történt ez az írás során. Nagyobbrészt (hogy Parti Nagy barátomat idézzem) „szemenszedtem” az egészet, figurástul, történetestül. 6. Tényleg nem kötözködésből, de én inkább Közép-Európába sorolnám térségünket – jó, annak keleti oldalára. 7. Hízelgő, hogy jellegzetes és ismerős figurának találod ezt az alakot, 8. hogy még Hrabalt is emlegeted vele kapcsolatban, 9. a Sose halunk meg-et sajnos nem láttam, de a címadó dalt ismerem, el is tudom fütyülni. Végül: 10. Szerintem azért haragudni is lehet erre a vén Milotára – de tudom, hogy ebbe nem szólhatok bele, az olvasatban az írónak semmi keresnivalója.
Mennyi kérdés volt ebben a pár sorodban!

A Milota szokatlanul bonyolult időszerkezetű regény, a két beszélő-naplóíró szövegei nemcsak hogy egymással váltakoznak, de minden fejezetben ellenkező irányban haladnak az időben, s így párbeszéd-viszonyuk is rendkívül összetetté válik. Hogyan alakult ki ez a szerkezet, és ha szabad ilyen műhelytitkot kérdezni, hogyan tudtad „kézben tartani”?

Hát akkor kezdem az elején. Amikor még nem is tudtam, miről fog szólni a regény, sőt, még a figurák sem elég kontúrosan rajzolódtak ki a szemem előtt, támadt egy vízióm, mégpedig a következő: Adva van egy szöveg, tegyük fel, valami komplett, többtételes történetsor és vallomásfüzér, amit az egyik elbeszélő produkál és rögzít (a konkrét esetben ő lett Milota György, aki magnókazettákra vette föl mondókáit). Ez a szöveg teljes egészében és egyszerre jut el másvalakihez (Roszkos Erkához), aki ezzel megismerkedik, és ez kiváltja belőle, hogy minderre feleletül válasz-csokrot írjon. Ezek a – hősnőnk esetében számítógépbe írt, kinyomtatott és dossziéba gyűjtött – följegyzések eljutnak az első elbeszélőhöz (Gyurka bácsihoz), aki mindezt elolvasva úgy dönt, hogy elővesz egy magnót, és (már csak válaszul is) nekikezd, hogy fölmondja történeteit és vallomásait. Így zárul be a kör – és nyílhat egy izgalmas narrációs tér.
Mert hogyan lehetséges lezajlania egy ilyen kommunikációnak, amelyben mindkét szereplő azt állítja, hogy a másik teljes szövegével való megismerkedés váltotta ki belőle a sajátját? Csakis úgy, ha mindketten azonos időpontban fogadták be a másik szövegét, továbbá ugyanabban a pillanatban válaszoltak is rá. A regény a kétféle válaszadásnak ezt a pillanatát nagyítja ki – illetve ingatja ki ebből az egyetlen pontból, amelyet 1997 Pünkösdjeként azonosít. Kilengeti e bizonyos május 18-a előttre is, utánra is 10-10 nappal, mégpedig azon a módon, ahogy írod: ellenkező irányban. (Egyébiránt ha az a kérdés merülne föl, hogy ki „nagyít”, „ingat ki” vagy „lenget ki” – akkor jobb híján csak „az elbeszélés szellemét” lehetne tettesként megnevezni, hiszen ebből a fiktív térből hiányzik az a sorba-rendezői-szerkesztői kéz, amelyet a Jadviga esetében a lábjegyzetelő Misóénak lehetett tulajdonítani.) De hogy folytassam ezt a struktúra-mesét az ellenirányba való elindulásnál: Mind a két elbeszélő május 18-án kezd neki a szövegelésének, de míg Erka „előre”, 28-a felé indul el az időben, addig Milota bácsi „vissza”, 8-a felé. Aztán e szélső pontokon megfordulnak és ellenkező irányba indulnak, hogy (miközben félúton, 18-án találkoznak) ki-ki eljusson a túloldali szélső pontig. Végül onnan is visszafordulva összetalálkoznak kiinduló időpontjukban: Pünkösdkor. (Ez négy fázis, ezzel eldőlt, hogy a regény négy fejezetből fog állni.) Így viszont megtörténhet az is, hogy egyikük mondjuk állítólag 13-án reagál olyasvalamire, ami a másikukkal csak – teszem azt – 23-án fog megtörténni.
Ám minthogy ők ketten már az elbeszélések genézisére is egymással racionálisan nem kibékíthető magyarázatot adtak, ezért a végkifejletet is elmesélhetik különbözőképpen – de (tekintettel a jövendő olvasókra) hadd ne fecsegjem ki, hogyan. Félek, hogy már így is illetlenül sok műhely-agyaskodással hozakodtam elő, holott magát a regényszöveget nem akartam túlterhelni ezzel a szerkezeti sajátossággal. Nem szerettem volna, hogy az olvasást menet közben megzavarják az esetleg túlontúl feltűnően és furcsán görbülő tartópillér-ívek, inkább csak a zárlat ellentmondásaitól reméltem némi olvasói „zavart” a végére, esetleg valamiféle visszatekintő újra-elrendezést – de nem feltétlenül. Ami pedig ennek a szisztémának a „kézbentarthatóságát” illeti – elárulhatom (ha ez „műhelytitok”), hogy egy teljes körön képeztem le magamnak ezt a szerkezetet: Egy pontból indul el rajta két hangya ellenkező irányban, és addig mászik mindkettő, amíg a kiindulópontban össze nem találkoznak újra. Ezenkívül folyton kiírtam és ellenőriztem a dátumokat – és mindebben odaadóan vett részt kitűnő szerkesztőm és barátom, Parti Nagy Lajos is.

A' propos szerkesztés. A Jadvigát és a Milotát is olyasvalaki gondozta, aki több mint szerkesztő, s gyakran hangsúlyozod, milyen fontos volt számodra Parti Nagy Lajos szeme a szöveg végleges változatának kialakulásában. Másfelől viszont a Holminál magad is szerkesztő vagy, ami, felteszem, néha „masszívabb” szöveggondozást is jelent. Ez a téma legújabb regényedben is visszaköszön: egy anekdota megidéz egy papot, aki azt állította magáról, hogy sokat javítgatott egykori barátja, Mikszáth ügyetlen kis írásain. Mennyire lehet „egy szerzős” egy mű szerinted? Hol húznád meg a szerkesztői beavatkozás lehetőségének határát?

Súlyosabb – mondjuk műtéti mélységű – beavatkozásra a Holmiban csak olyan értekező szövegek esetében vállalkozunk, amikor annyira fontos, okos, informatív stb. az az írás, hogy még így is megéri nekünk. De mondjuk másnak a prózáját már nem lehet „átírni”, mint ahogy Várady Szabolcs sem „javít föl” beérkező verseket „közölhetőségi szintre”. Hogy regényemben a Tizenkettedik lelkész ezt valóban elkövette-e a kisdiák Mikszáth zsengéivel, az még a hatványozott fikción belülről nézve is – legalábbis – kérdés.
Ugyanakkor minden publikáció mögött ott kell (ott kéne) hogy álljon az avatott szerkesztő, aki addig lógatja bele a szövegbe a ceruzáját, ameddig kell. A szükségesnél soha nem mélyebben, de ameddig muszáj, addig tántoríthatatlanul. Persze mindig fölmerül az, hogy hol ez a határ. Erre csak azt tudom felelni, hogy ez egyrészt a szerkesztő empátiájának, másrészt szerző és szerkesztő egymás iránti bizalmának, a kompetenciák kölcsönös elismerésének a kérdése. A saját példámban ez olykor még azt is jelenthette, hogy ha valamelyik passzus Parti Nagyot nem tette boldoggá, akkor faraghattam tovább, ha viszont még a harmadik átírás után sem tetszett neki, nyugodtan elhajíthattam (miközben azt reméltem, ezt magamtól is megtettem volna, csak talán még több nyűglődés után). Ugyanakkor íratlan szabály, hogy – a nyilvánvaló javítandókon túl – minden szerkesztői beavatkozás: ajánlat a szerzőnek. Aki ezt vagy elfogadja, vagy nem. Ha van esze, annál inkább elfogadja, minél empatikusabb a szerkesztője, s így: minél inkább megbízik benne. A jó szerkesztő ugyanis – azon túl, hogy profi, gondos, pontos, fáradhatatlan (és a nagy testű szövegek kiváltképp igénylik ezt) – nem sajátmagából indul ki, hanem az előtte fekvő szövegből magából, nem azon jár az esze, hogy ő ezt hogyan írná, hanem hogy a szerző miként lelhetne rá a saját legjobb megoldásaira. (Lehet, hogy ez a „több mint szerkesztő”?) Parti Nagy mindenesetre ilyen (több mint) szerkesztő.
Nyilván előfordulhat az is, hogy nincs szerkesztő (vagy olyan, mintha nem is volna, esetleg formális szerep jut neki). Ám ez csak akkor nem baj, ha nem látszik meg a könyvön – ami teoretikusan lehetséges, praktikusan ellenben ritka eset. Maguk a művek viszont (illetve a fentiekből is következően) szerkesztővel is, nélküle is „egyszerzősek” – ha csak nem jegyzik azt az egy opuszt mondjuk ketten, esetleg közös klaviatúrába nyúlkálva, egymás hóna alatt. Köszönettel tartozunk tehát szerkesztőnk odaadó munkájáért, de nem tehetjük őt felelőssé, ha – teszem azt – gyengécskének bizonyul az, amit írtunk.

A „több mint szerkesztő”-t egyszerűen úgy értettem, író. De ugorjunk. A Milota helyszíne nagyon hasonlít a Jadvigá-éhoz és Tótkomlósra is emlékeztet némiképp, bár sajnos még sosem jártam ott. Ám a fiktív, reális stb. terek azonosságának és különbözőségének kérdését hagyjuk meg az elemzőknek, én inkább most azt mondanám, hogy érzésem szerint míg a helyszínül szolgáló falu és az ott élő közösség a Jadvigá-ban (legalábbis Ondris és Jadviga generációja számára) egy teljes, önmagának elegendő, élhető világ a maga gyönyörűségeivel és tragédiáival, addig a Milotá-ban provincia: a központtól való távolság, az istenhátamögöttiség, a mellőzöttség frusztrációja kapcsolódik hozzá. Még ha ez így egy kicsit kiélezett is, mennyire gondolod érvényes különbségtevésnek a regényeket illetően, és mennyire képezi le ez a változás annak a közösségnek a történeti tapasztalatait, melyet saját élményeid és szociológiai kutatásaid révén ismersz?

A Milota-béli község („amely most már város”, ahogy hősöm mondja) nem csupán hasonlít Jadviga és Ondris falujához, hanem azonos vele, és a két regény néhány vékony szálon össze is kapcsolódik. Ez ki is derül a szövegből – talán négy-öt helyen –, lehet keresgélni (például a legelső és a legutolsó mondatban is), habár nem olyan fontos. Az persze tagadhatatlan, hogy a táj és hely modellje (a múlt-századfordulós jelenetek esetében ugyanúgy, mint a manapság játszódókban, s ezek szerint mindkét könyvben) a szülőfalum, Tótkomlós – a meghívás egyébként fönnáll.
A kérdésed – vagyis a benne fölvetett probléma – némileg meglepett. Mert az ugyan tagadhatatlan, hogy Ondris erre a világ-közepe-helyre álmodott magának boldog házasságot, de csakhamar csavargás után kezdett sóvárogni. Nem beszélve Jadvigáról, aki folyton vonatra ült (hagyjuk azt most, hogy konkrétan miért). Másfelől pedig az öreg Milota ugyan végigcsatangolta az életét, de érzésem szerint el nem tudta volna másképpen képzelni, csak úgy, hogy mindig oda – vagyis haza – tér haza, még ha ez tautologikus is. Oda köti minden, és neki ott van a lényeg. És persze abban a földben óhajt nyugodni, föl nem merülhet, hogy másutt.
A Milotá-ban eleven persze „az istenhátamögöttiség frusztrációja” is, kivált az ifjabb nemzedékbeliekben, de hát az ilyesmi talán még azoknak a lokálpatrióta érzéseit is át szokta színezni, akik nem tudnák soha elhagyni az ő áldott-átkozott szülőhelyüket. Az biztos, hogy mivel a Milota-béli események a XX. század későbbi évtizedei körül sűrűsödnek, mint a Jadviga-történetek, ezért a helyi tradicionális társadalom a második regényben már fölbomlottabb képet mutat, mint az elsőben (noha mindkettő átfog több évtizedet). Eközben kérdés persze, hogy igaz-e az az összefüggés, hogy minél egységesebb még a hagyományos világ, annál inkább élnivaló és teljes benne az élet – ellenben minél töredezettebbek már az átörökített formák, annál frusztráltabban lehet csak bennük élni. Én nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű törvényszerűség volna – nem mintha kérdésedben ilyet állítanál –, hiszen ellenirányú folyamatokat is mutathat bőven a köznapi tapasztalat csakúgy, mint a társadalomkutatás.
Úgyhogy – passz. Okoskodjon, akinek okosabb jut az eszébe.

Miért ne lehetne az a válasz, hogy a kérdés szerinted irreleváns? Ehhez képest egészen kimerítően válaszoltál (egy magnós-beszélgetős interjúban esetleg azonnal lepasszoltad volna). Megpróbálkozom egy másikkal: Nagyon megragadott az a regényben, az Erka-szálban, ahogyan a nyolcvanas évek amatőr színházának atmoszférájáról írsz. Ez egy olyan korszak és egy olyan világ, amiről már nekem is vannak valamiféle élményeim, ismerős ez a Kohut-figura, ez a légkör, ahol szexualitás és hatalom, alkotó rendezés és megalázás kibogozhatatlanul összekeveredik. Személyes élményekből táplálkozik ez a rész? Emlékeid szerint mennyire volt ez az atmoszféra jellemző a nyolcvanas évek művész- (és értelmiségi) világára?

Közvetlen, személyes emlékem erről nincsen, már csak azért sincs, mert soha nem voltam színjátszó. Láttam viszont a mondott években egy rakás ilyesfajta színielőadást (Szegeden, Pécsett és másutt, de Pesten is) – és visszagondolva az látszott bennük a leginkább figyelemreméltónak, hogyan ütköznek ki e produkciókban azok a mögöttes viszonyok, amelyek pedig nem tartoznának ránk, nézőkre, mégis ott meredeznek, mint holmi le nem bontott állványok a félkész építmény előtt. Éppen azok a viszonyok tehát, amelyeket érzékletesen jellemzel a kérdésedben. Az ember tehát óhatatlanul is elképzelte – ha már közvetlenül nem volt sem a részese, sem a tanúja –, hogy mindez vajon miként mehet végbe a színfalak mögött, a próbákon, ezeknek az amatőr színi-exhibicionistáknak a dolgos magánéletében. Az ilyesfajta mögé-képzeléseimet később aztán megerősítették valódi hajdani-színjátszók is.
Amit viszont közelebbről láttam – szintén nem résztvevőként, hanem csak mint afféle margóról-bekukkantó –, az a képzőművészti avantgard némely akciója volt (a hetvenes évek közepén, első kimerítőbb pesti csavargásaim idején), ahová bizonyos haverok révén keveredtem: Hogyan készül és zajlik le a „pörformensz”. Na, ott épp ennek voltam olykor a tanúja: a „mű” és a nyers privát-élet, a szex és a hatalom, a szabadság és a testi-lelki rablánc hogyan torlódik egymásra – nemcsak szétválaszthatatlanul, hanem (akkor úgy éreztem) egyenesen trehány nemtörődömséggel –, mire az akció a nyilvánosság elé lép. Vagy aztán be se mutatják, mert „be lett tiltva”, vagy csak mert másnapra már mást talált ki a vezérművész. A legjobbak persze lerakták eközben a magyar avantgard mérföldköveit – ez kétségbevonhatatlan, de most nem erről beszélek. Hanem arról a szubkultúráról, amibe akkor beleláttam, és amely engem – mint látogató idegent, aki ennek nem beszéltem a nyelvét – egyszerre vonzott és taszított. Noha mindez nyilván elég alaposan átitatta a többi műfajok fiatal művészeinek világát is – miként a róluk elnevezett hajdani klub legendáiból is értesülhettem erről utóbb. De hát én akkor vidéki voltam.
Úgyhogy ezeket a valamikori pesti tapasztalataimat is inkább egy kispályás vidéki színjátszókör viszonyaira transzponáltam át ebben a könyvben.

Az utóbbi időben sokszor szóba került, hogy mennyire „nagykorú” a magyar irodalom, hogy hogyan beszél erotikáról és szexualitásról. Regényedben sok olyan passzus van, melyben a szereplők szexuális tapasztalataikról számolnak be. (Már ez a szerencsétlen „beszámolnak szexuális tapasztalataikról” is mutatja, hogy nem könnyű dolog ez.) Külön kihívásnak érezted-e ezeknek a szövegrészeknek a megírását, ennek a nyelvnek a kidolgozását?

Annak idején, Esterházy Egy nő-jének megjelenésekor én is elgondolkodtam Nádas azóta sokszor idézett fülszöveg-mondatán – nem is annyira a vajon most vált-e? kérdésén (mert: igen, is, de hát mondjuk az Emlékiratok könyvé-nek köszönhetően is), hanem azon, hogy „nagykorúvá” (vált a mi irodalmunk). Azóta kiderült, milyen jó kifejezés ez, mert lám, csak beteszed a mondatodba, és értjük (az „értelmezői közösség” érti), miről van szó. És tudjuk persze, hogy metaforikusan értendő. Mégis: Utalhatjuk-e bármilyen értelemben is a prepubertás-korba a hajdankornak azokat az írásműveit, amelyekből esetenként papírt-kiégetően sistereg ki az erotikum, csak éppen kódoltan, metaforikusan – kifejezetten tematizálni pedig a test örömeit és frusztrációit egyszerűen szólva nem volt szokásban, ezért ez viszonylag ritkán fordult elő? Azokat a hajdani írókat – felteszem, sőt!, kiolvasom – ugyanúgy (és jobbára nagyon is érett-felnőtt-módra) érdekelték az érzékiség testi cselekményei, mint bennünket, csak éppen nem volt szerencséjük az e tekintetben is szabad fogalmazás áldásait élvezni – egyrészt (a büntetőjog eszközével is védett) tilalomfák, nagyobbrészt pedig a nyilvános-köznyelvi szokások merev korlátjai miatt. (Mi közöltünk például a Holmi-ban olyan részleteket a Bovaryné-ből, amelyeket Flaubert ilyen okok miatt volt kénytelen kihagyni.) Magyarán: Az a világ volt sok szempontból emancipálatlan (szabadsághiányos, és ilyen értelemben nem-felnőtt), s nem annyira az az irodalom, amely szerencsés esetben még így is „beszámolt a szexuális tapasztalatokról”, csak nem úgy. A feladvány mindig hasonló: akkor is meg kellett hozzá találni a formát, manapság is meg kell – és mivel egykoron is születtek lenyűgözően áterotizált szövegek, és ma is előállnak erőlködve hervasztóak, már ebből is látszik, hogy ez nem elsősorban keletkezési dátum kérdése, hanem tisztán irodalmi kérdés.
Ugyanakkor ne bagatellizáljam azt a valóban nem jelentéktelen fejleményt, amit a tabuk megdőlése, az erkölcsrendészetnek a művészetből való (majdnem teljes) kivonulása, az irodalom önkifejezési autonómiája, a gondolat és a nyelv teljesnek mondható fölszabadítása, vagy a vallási, nemzeti, társasági stb. kiátkozás tényleges veszélyének kimúlása jelent (habár a kiátkozó tiltakozás – önmagát nevetségessé téve ugyan, de – a Petrivel és Esterházyval szembeni parlamenti kirohanásokban még nemrég is fölütötte a fejét). Számomra ez azt jelenti, hogy mivel gyakorlatilag az összes kifejezőeszköz korlátlanul áll most már a rendelkezésünkre (az erotikáról, a testről, a testi szerelemről szólók is), ha kézbe vesszük őket, szíveskedjünk velük komolyan, kiteljesítően, ám kényes ízléssel – de nagyon is bánni. (Nádas Péter például ilyenkor „baszást” javasol mondani-írni.) És néha jusson eszünkbe, hogy ha – teszem azt – Krúdy vagy Móricz nyúlhatott volna szabadon ezekhez az irodalmi instrumentumokhoz (amikor pedig igencsak szükségük lett volna rájuk), akkor mire juthattak volna az erotikum, a szexus megidézése során. Holott így is milyen messzire jutottak!
Hogy tehát összefoglaljam válaszomat: Táncolni mindig táncolt az ember, csak régebben krinolinszoknyában művelték, ma pedig már testhezálló trikóban – sőt anélkül – is. (Bonyolítja a kérdést – más művészetekre átvitt értelemben is –, hogy régesrégen viszont majdnem-pucéran művelték, de hagyjuk most ezt a kitérőt.) Ezért ha táncos az ember, akkor elsősorban a táncot magát (mint olyat) ambicionálja – másodsorban viszont miért ne fordítana figyelmet arra, hogy tematikusan és formailag is bejárja mindazt (hiszen bejárhatja – ha), ami tánclépéssel bejárható és nyilvános bemutatásra tarthat igényt? A menüett-lépések erotikájától a meztelen-táncig (utóbbi nem folyton az erotikáról, de folyton a testtel-a-testről-is szól). Hogy ennek a nyelvét megtalálni-kimunkálni „kihívás-e”? – hát persze (ha már ehhez a nem-szép-szóhoz ragaszkodunk), nyilván az, (gondolom:) táncosnak is, írónak is. Csakhogy a többi „szövegrészek” kimunkálása is „kihívás”. Ott is ugyanúgy fenyeget az álszent-álszabados prüdéria, a gyáva célozgatás, az olcsó giccs, az alpári disznólkodás vagy az ásító pornográfia veszélye. Bizony sokszor „nem találunk szavakat” olyankor sem, ha nem a test templomaiban járnánk, hanem – legalábbis tematikusan – erotikátlan utakon. Akkor is becsődölhet a toll – hiába megannyi „kihívás”. Ilyenkor – hogy tematikus metaforát kockáztassak meg – szégyenszemre nem áll föl a szöveg fasza, avagy nem nedvesedik a pinája, holott kéne. És az nem jó.

Miért a méz és miért a mák?

Először: Egy gyerekkori emlék. Nálunk minden szombaton tészta volt, vagyis haluske (többesszám), frissen gyúrt és nagykéssel metélt, tvarohovje (túrós), brindzovje (juhsajtos vagyis brindzás), zvarkovje (vaníliamártásos), orechovje (diós), makovje-medovje (mákos-mézes). Ezekből egyszerre kettő, egy sós (túrós vagy brindzás) és egy édes. Az utóbbi kategóriában a mákos-mézes szerepelt a leggyakrabban, nyilván mert ezt szerettük leginkább. Anyukám kiszedte a tányérra a mákostésztát (cukor nélkül!), és jó bőven meglocsolta mézzel. Az unokabátyám egyszer megmutatta, hogy ő a végén hogyan szokta kinyalni a mákos-mézes tányért. A húgommal utánoztuk, versenyeztünk, ki tudja leghamarabb tisztára nyalni, hogy egy miszlik mák se maradjon rajta.
Másodszor: Apukámék nemzedékének is ez volt a kedvenc csemegéje, emlegette sokszor. Még a leveleiben is, amelyeket édesanyjának a katonaságból írt (1951-53).
Harmadszor: Hajdani II. világháborús komlósi hadifoglyok elbeszéléseiben szinte kulináris-mitikus magasságba emelkedett a szemem előtt ez a „makovje-medovje haluske”-vágy, erről ábrándoztak-álmodtak az orosz fogságban, miközben moslékot etettek velük.
Negyedszer: A fenti motívum szerepel Osztatní Marci hadifogoly-noteszlapjain – a Jadvigá-ban. Ahogy erről Gyurka bácsi is megemlékezik a Milota utolsó bekezdésében – bár ő nem a Jadvigá-ban olvasta, hiszen az csak a következő hónapban jelent meg. (Bocs.)
Ötödször: Az előző regényből legelőször ez a motívum kúszott át emebbe – összefonódva egy másik gyerekkori emlékkel, Arany János Toldijának soraival: „Majd az édes álom pillangó képében / Elvetődött arra tarka köntösében /…/ Aztán álommézet csókolt ajakára, / Akit mákvirágból gyüjte éjszakára”.
Hatodszor: Úgy döntöttem, hogy ebből visszafejtem a dolgot a genézisbe – kétfelé tehát: a méhészet és a máktermesztés felé (mindkettő a szemem előtt zajlott le hajdan otthon, habár méhész nem volt a közvetlen rokonságban). Ráadásul úgy nézett ki, hogy mind a kettő alkalmas lesz majd még további kettéágaztatásra – egyrészt a méhészi, illetve paraszti praktikus műveletek, másrészt bizonyos legendák-mítoszok felé – úgyhogy érdemesnek látszott nekivágni ezen a nyomon.
Hát így lett a méz és a mák.

Az első kérdésre adott válaszodban az e-mail jelentőségét fejtegetve némi régen várt boldogságra engedtél következtetni. Aggódom érted. Polgári megelégedettség és írás? Hogy fog ez menni?

Kedves Anna, ha ez nem imitált, hanem valóságos levélváltás – márpedig az –, akkor bevallhatjuk, hogy (a többséggel ellentétben) neked nem csupán ama fejtegetésből kiolvasható következtetésre kellett hagyatkoznod, hiszen ismerjük egymást. „Hogy fog ez menni?” – kérdezed, amire bízvást felelhetem, hogy „egyet se félj”. Voltam én már kiszáradt-tollú, bedugult és tehetségtelen író olyankor, amikor más oldalról például a boldogtalanság és a magány is elég távol tartott a „polgári(?) megelégedettségtől” – e két oldal tehát sem logikailag, sem praktikusan nem zárja ki egymást. Talán megkockáztatható ezért, hogy ha mindkét oldalt ellenkező előjelűvé változtatnánk – azok sem zárnák ki egymást. Azon vagyunk (egyebek közt), hogy ne csak ne zárják ki egymást, hanem.