Idei, tavalyi (örök) Szüts

Más képek és sorok tárulnak elébem most, ahogy írok, mások Önök elé, kedves majdani (ám látom, szép számú) verniszázs-közönség, e percekben, mialatt ezt fölolvasom, s megint másként festő képsor és írás jut Önöknek, tisztelt ÉS-olvasók, most, hogy a jövő héten ide tetszettek lapozni éppen. E más és más végtére mégis ugyanoda mutat: Szüts Miklós új festményeire.

Beszámolni erről az előttem fekvő – még összefűzetlen és megvágatlan –, szüts 2002–2003 címet viselő katalógusról próbálhatnék, továbbá egy tüzetes műterem-látogatásról (midőn művek és gazdájuk kiállításra-ugrásra készen), miközben elképzelném, ha bírnám, a Kiscelli Múzeum magában is megrendítő Templomterében e képekkel szembesülő mostani magunkat, az e-percekbeni összhatást, melynek emezt az újságbéli lenyomatát egyikünk-másikunk már e megnyitón is a kezében tartja tán – mondjuk némi időjáték látszata végett. De hadd áruljam el, mi az, ami e katalógusban legfőképpen más: hogy kaptunk benne olyat is, ami sem itt nem lehet kiállítva, sem emide nincs kinyomtatva, mégpedig egy vadonatúj Bodor Ádám-mesterművet, a Melissa Bogdanowitz lábnyoma című novellát – Szüts még ezt is meg tudta hozatni magának, míg a magunkfajta szerkesztőknek bezzeg aligha sikerül –, de olvasható lesz Bodor rövidesen megjelenő kötetében is.
Akkor például ezen a lábnyomon, illetve Bodor Ádámén – kit az utóbbi években Szüts is megbabonázva követ Erdélybe, Gyimesbe – léphetünk (hajolhatunk) magunk is közelebb a képekhez, teszem azt Hargitafürdő, hát igen, festői látványának hasonértelmű vízióihoz. Konkrétan kaolingyár – álomba illő építményekkel, jelzésszerű szögesdróttal, kecses őrtoronnyal, elvarázsoltan derengő színpompában (ezt kivált az ÉS-t fekete-fehérben élvezőknek mondom) s minden szomorú iróniája dacára fenségesen. Majd ehhez képest érdemes inni szemmel a párizsi utcaképekből (Rue de Turenne, Rue Pavée, tavalyi évjárat), rá idei tunéziai buszvárót, kertet – mindez mégse bizonyul keverésnek, emberünk szigorúan csak a sajátjából ad ugyanis, épp az éleslátás határpontjáig részegítve látogatóit. (Ha pedig a mondott képek egyike-másika mégis hiányozna e falakról – vagy ezen oldalakról –, akkor a recenzens ott se volt a koncerten, amiről ír, de legalább ennyi jelet hagyott a megkomponáltakról-de-kihagyottakról.)
Egyébként, hogy úgy mondjam, tájképekről volna szó tehát, városképekről javarészt, s egyben e nagy múltú, de már-már kihalt műnem föltámasztásáról. Különös tekintettel fővárosunkra, annak házépítményeire, út- és lámpatesteire, valamint közlekedési tábláira – nem mondhatnánk, hogy pusztán a csupasz lokálpatriotizmusért magáért, noha belvárosi Dunát-partot s ekkora vizet se mostanában festettek utoljára –, Bodor meghúzta a képeim címét is, azt mondja, „nagy árvíz?, a nagy árvíz, apuci, az az, amelyik elviszi a Parlamentet!”.
Van továbbá az az eset, amikor Szüts egyszerűen – szebben mondva: magánmitológiásan – kinéz a maga odabentjeiből (kint pedig tavasz van az Ulászlóban, na de miféle tavasz az is?), ezt már csak annak az Orlay utcai háznak a vöröséért is muszáj szóba hoznom. De vajon mivégre kinézni Budaörsre s kinézni Budaörsről, esendő panelházikók félrelökdösött dobozai közül a nevezetes helyi hegyek megejtő sziluettje felé? Tán hogy az akasztófa-nyeles fényforrásokkal szegett Szabadság útjára rátaláljunk, rajta elinduljunk s kivezető szakaszán se torpanjunk meg – ha csak ezért nem. Miközben emberalak-képviselőnk – mondhatnánk felebarátunknak is – ennek az életműnek ezen az egész idei-tavalyi útján mindösszesen egy van, ha egyáltalán megvan, az is Tunéziában vár a buszra.
Jó, az embereket, mondom, lezavartad a képeidről, megértem és el is hiszem. Na de az autókat?!
Merthogy mint valami rosszul letörölt iskolatábla egy éjszakára ottfelejtett kivonással, olyan üres itt nemcsak minden utca-ábrázolat, hanem még azok a tündöklően szürke – vagyis színes-szélesvásznú – autópályaképek is. Igen, amúgy nagyon is színesek, de nem mondom többször, különben is redundancia, hisz nem színek tán azok a feketék – még ha százfajta-szürkék, égi piszkos-világosak, esőfényes-fehérek is –, amelyek a Kőbánya című dermesztő látomást, ezt a szütsi örökérvényt uralják?
Hogy festőnket és művét magát nézve s mindent egybevetve miről is van tehát szó. Valami konok mélyítésről – ugyanis a tegnapi masszív tömbök, falak rengetéséről, élek csorbulásáról, vonalak rángásáról –, továbbá elég mellbevágóan fájdalomteli világlátásról.
Nincs megnyugvás, vonja meg a vállát egy megjegyzésemre, és egy centit még a műteremablak felé fordítja a Karinthy 8., éjszaka címűt, itt voltam a mélyponton, azt mondja, s hogy nem csillog-e.
Nem, csillogni semmi esetre se csillog.

(Szüts Miklós kiállítása 2003. november–december Kiscelli Múzeum Templomtér)