Idegen testünk Részlet

Erdély fővárosának bevételéről a holnapi számban tudósítom olvasóimat, írja le Urbán Vince a zárómondatot, és rácsavarja a kupakot a töltőtollára. Föllélegzik és órájára pillant, így fogja elérni még a János vitéz végét. A színház előtt megvárja, hogy kitóduljanak a nézők, köztük az unokabátyja, Flórián Imre a társaságával. Van velük egy elég szemrevaló facér vörös – kezdés előtt még beszéltek is pár szót, míg a kitáruló kapu felé meg nem indult a díszelőadásra kíváncsi tömeg.
Maga nem jön?, néz rá vissza a nő.
Nem, hát nekem…, és mutatóujjával Vince önkéntelenül koppint a szíve fölé a szivarzsebére, vagyis az oda beakasztott töltőtollára.
Mit mond?, hogy a szíve…?
Nem, dehogyis, hebeg zavartan, csak hogy dolgom van még...
De hát úgysem értenék már egymás szavát a lármában, távolra sodródva. Állna neki bemutatkozásképpen elmesélni, hogy ő egy olyan firkász, aki az országgyarapítási örömünnep élményszerű tudósítására kötelezte magát? Kezdtem volna magyarázni, hogy míg a vendégsereget bezzeg már csak a mulatság várja, nekem nemcsakhogy a délelőtti katonai parádét kell sürgősen megírnom, de még vissza is akarok nyúlni a hajnali Csucsáig?! Ahogy tekintetemmel követem a nőt, annyit látok még, hogy egy férfikönyök alaposan belapítja azt a fekete csipkébe bújtatott, dús emlőt, mégpedig a felém esőt.

Neki van igaza, mégiscsak a szív a fontos itt, nem a toll, mindig a nőnek van igaza. Maga biztosan megértené, Jankám, miként lehetséges, hogy pár perc alatt is alaposan megtetszik nekem egy nevető szemű vörös, annyira, hogy vágyakozva fáj szinte még az is, miért nem enyém az a keblébe fúródó könyök.
Mire visszaér a szállására, Vince már egészen sérelmesnek találja, hogy egy ilyen kivételes estén – amikor, úgy néz ki, a bolondulásig vagyunk mind fölajzva, mintha úgy éreznénk, a zsigeri sejtektől a kozmikus erőkig ma mindennek egyesülnie kell, ami szétszakíttatott – őneki dolgozni muszáj. Állhat neki megírni a tudósítását, amiért kiküldték. (…)
Vince becsavarja végre a kupakot, föláll, kihajol az utcára – s egyszerre mintha kötélen kezdené húzni valami csáberő, az odakinti lámpa- és ablakfényes estében sietők és várakozók fölajzott moraja, hullámzása. Kulcsra zárja a szertárat, s elindul, hogy mielőtt a színházhoz érne, kerüljön még egyet a Sétatér felé.
Itt is, ott is kocsmák, vendéglők sebtében nyitott, lócás-bakos-asztallapos terasszal, poharát az örömünnepre szorgalmasan emelgető közönséggel. Amott cigánybanda bazsevál, s a férfitorkokból és leányajkakról már alkalomhoz igazított nótasorok pattannak elő, lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, Kolozsvár is újra magyar város lesz. Emitt pedig a mi civilekkel is megerősített alegységünk kórusban lelkesíti s perdíti már-már az egész utcát táncra: Heeer-vad régi búnk és bánatunk, Eeej, haj, újra élünk, vigadunk! De odébb is föl-fölharsan egy-egy legényes kurjantás, katonásan csattannak össze a csizmabokák, s a sétautak árnyából innen is, onnan is csiklandós női kacagás buggyan föl.
Egyszerre csak fiatal pár terem ott Urbán előtt – akárha kergetőzésből esnének ki a gyalogjáróra, úgy torpannak meg egymásba kapaszkodva. A katona zavartan szalutál, míg karján ragyog és piheg egy nemzeti színekben pompázó leány – tudja, Jankám, olyan varrottas piros mellényben, azokkal a magyaros sújtásocskákkal, alig térdig érő, szinte selyem-áttetszően semmi kis fehér szoknyában, vállán rojtos zöld kendővel. Haját szintúgy trikolórban csillogó gyöngyös párta és szalag szorítja hátra, hogy ne omoljon kecses nyaka-válla ívére vagy a rövidujjak buggyos habcsókjaira, de az a hanyagul odavetett, könnyű sálféleség is, magának mondani se kell, hogy inkább fölfedi, mintsem takarná a patyolat-ingmell domborújának csupaszát, melyet mélyen belógó és még most is ingó kaláris hasít ketté, de csuklójára is ugyanabból a gyöngysorból tekert föl dupla perecet, míg jobbjában aranyos láncon lóbál pattintóval nyitható, csinos kis retikült.
Ám amíg Vince a pironkodó honleányon legelteti szemét, addig az ifjú őrvezető pedig őt méregeti félrehajtott fejjel, hogy ismeri-e, de már csap is a homlokára, megvan.
Hozta Isten a kincses Kolozsváron a tudósító zászlós urat is!, rikkant föl, s bajuszkáján hetykén pödörintve csattintja össze csizmasarkát.
S ő látja már, hogy hiszen ez az a sofőr, aki a napokban az egyik tüzérszakasz Botondján még meg is autóztatta, és Vince szórakozottan elmosolyodva int oda, de halad is tovább, nem akarván alkalmatlankodni. Ám onnantól már arra figyel föl, hogy a sétálók közt milyen gyakran ismétlődik a magyar honvédmundér és a magyaros leányviselet párosa – megkérdezhettem volna e divatról a tüzérsofőrt meg a babáját, bár ahogy egymásra néztek, nagyon igyekezhettek már elfoglalni, ha mondhatom így, valami tüzelőállást.
Mert esküszöm, még a baszhatnék is csupa magyar máma!, vagy tán épp az a legmagyarabb. A frizurákat ékesítő hajdíszek és virágok színpompája nemzetiszín-pompa, a dekoltázsokban a bimbók feslése csupa kokárda-szirombontogatás, de még a combot-fölvillantóan libbenő szoknyák is akárha szélfútta lobogók hármas hullámait vetnék, mert ma éjjel minden mámoros üzekedés egy-egy anyanemzettest öle-közepibe röpít. Ámde ha hongyarapításunk talpasai közül olyan hódítót veszünk, ki a testnek a testre szabott hódolatából mégse ragadhatja meg a maga kézzelfogható porcióját, hát annak baszdühe is mindigre magyar düh marad.

***

Flórián később a karjában fekvő Jankától azt kérdi, miért tagadtatta le magát hónapokon át, ő pedig mit mondhatna erre. Nem egyedül Imrének szólt az, és nem is volt benne semmi hazugság, hiszen ő tényleg nem volt jelen akkoriban, magam elé voltam képes csak nézni, ha egyszer nem volt már kire. És nyugodjon csak bele Flórián, ha én azt mondom, vannak dolgok, amelyeknek egy férfi – mélységes empátia esetén is – legföljebb a tizedét ha képes megérteni, megérted ezt, Imre?
Tökéletesen, azaz tizedrészben, válaszolnám, az utolsó pillanatban mégis elharapom. S talán fél óra múltán azt magyarázom majd Jankának megintcsak arról a kopaszról, hogy ez az illető vicsorogva hízeleg. Mert egyrészt a magyarság és szabadság egyházáról áradozik így meg úgy a püspöknek, aztán az antifasiszta függetlenségi frontról énfelém, utána viszont rögtön, hogy azért mi anno jobban tettük volna, ha inkább a demokráciát – milyen demokráciát? – védelmezzük olyan hevesen, ahogyan most igazoljuk sorra ezt a sok gyanús alakot, amikor pedig az összes fasiszta elemekkel sürgősen le kell számolni.
De hát ilyen módon, ahogy aztán az intelligenciának ezeket a nemkívánatos elemeit ő körvonalazza, mondom elképedve – persze nem neki, hanem csak Jankának –, ezen az alapon, kis túlzással, mondom, akármelyik nadrágos embert föl lehetne húzni, aki az elmúlt évtizedekben öt sort nyomtatásban kiadott, vagy öt mondatot nyilvánosan kiejtett a száján!
Úgyhogy testvéri közösségünket, kezdi végre Flórián ezredes tollba mondani, amely az ország német megszállásával szétzilálódik, a háborút követően roppant óvatossággal, ám annál feszítőbb társadalmi jelenségek nyomására teremtjük újjá. Hogy miféle tapasztalatok is gyülemlenek föl ekkorra már?
Nem kevesebbről van szó, mint hogy – miután a svábság, vagyis a németség kísérlete a háborúban szerencsétlenül járt – a Kárpát-Duna-medencében most ki más próbálhatná magához ragadni a hatalombitorló vezetést, mint a zsidóság.
Édes Istenem, Imre…!, kapja szájához a kezét egyikünk.
Azt állítom, hogy mivel a zsidó önös érdekeit követő fajta, továbbá mert csak a jólétet és a fényűzést keresi, még az oroszt is eszköznek tekinti csupán. Az oroszra egyelőre ugyan támaszkodnia kell, ha térségünkben teljhatalomra fáj a foga – ám tervei oly közel állnak a beteljesüléshez, hogy orientálódhat már Amerika felé is. És a magyar zsidónak ezt az igazodását, mondjuk meg azért világosan ezt is, az amerikai magyar zsidóság minden vonalon protezsálja. Az tehát a célkitűzésük, hogy az orosz takarodjon ki az országból, a hatalomban pedig a zsidó maradjon vissza – egyikünk írás közben is hitetlenkedve ingatja fejét –, miközben a szükséges alantasabb munkálkodást magyarságunk tömegei végezzék, hiszen erre őszerintük alkalmasak vagyunk.
Szögezzük le, hogy a magát felsőbbrendűnek tartó zsidóság egyrészt folyton a szellemi-gazdasági egyeduralom megszerzésére törekszik, másrészt zsidó faji szolidaritása mindig erősebb a fajon belüli esetleges ideológiai széthúzásainál.
Na most hogyan fest ez itt és most? Magyarországon a szovjet megszállók kezéből nem a valódi demokraták kapják meg a hatalmat, hanem a zsidók, akik először a régi vezetőrétegekkel és a keresztény középosztállyal számolnak le – a rendőrség, a népbíróságok és igazoló bizottságok működése meg a svábok kitelepítése egyaránt a zsidó bosszút jelenti –, utána pedig nekiállnak leigázni magát a magyar fajt.
Egyikünk itt fölsóhajt, leteszi a tollat, és elkínzott arccal kérdezi Imrétől, hogy ez mire való, ugyan mi értelme van ennek, mire azt a kimért választ kapja, hogy az emberiségnek az egy igen régi, hasznos tradíciója, hogy fölismeréseit följegyzi mások okulására – följegyezteti, ha helyesbíthetünk, s már folytatódik is a diktálás.
A magyarországi zsidóság áll egyrészt az öreg zsidókból – nagyiparosok, tőkések, gazdag polgárok –, másrészt a fiatal zsidókból, vagyis a kommunistákból, de rögtön le kell szögeznünk, hogy ez a két csoport a faji cél, a honi zsidóuralom érdekében összejátszik. Az öreg zsidók az angolszász országok és a nyugati zsidó nagytőkések támogatását szerzik meg, míg a fiatal zsidók a szovjetekét. Az öregek és a fiatalok célja tehát közös – a nagyhatalmakat ravaszul kijátszani egymás ellen, és megteremteni a zsidó egyeduralmat. S miután a szovjetekre támaszkodva szinte maradéktalanul véghezviszik már programjukat, most Amerika segítségével akarják távozásra kényszeríteni a megszálló katonaságot, hogy kiépítsék hazánkban a zsidó neoarisztokrácia és középosztály egyeduralmát – hasonlóan a két világháború közötti rendszerhez, csak zsidó változatban.
Imre, tudod, hogy mindig te voltál az, aki nekem, szakítja meg a szónoklatot megint az a dadogás, de most… és éppen te…?
Giza, nagyon kérlek…!, szól rá az ezredes erre a folyton rosszkedvű, fonnyadó nőre, aki – mondjuk meg akkor, hogy a tulajdon nővére. Akiben pedig jobban megbízik, mint a feleségében, így ha bizalmas megbeszélnivalónk van – hadd áruljuk el ezt is –, ezért kéret bennünket inkább ide, a pesterzsébeti házukba. De Gizella csak néz maga elé fásultan, mint akit megvertek, levegőt vesz, mégsem szól, ujjai közt forgatja, majd leteszi a tollat, és ő, aki a Flamm családban kamaszkora óta mindig mindent híven följegyez és leadminisztrál, most azt mondja halkan, hogy már nem tud írni.
Na, ezért jó, hogy mi is jelen vagyunk, mintha ezzel is számolna az ezredes úr, csak int a mutatóujjával, s már nyisszan és siklik is a papíron a töltőtollhegy, miszerint azt is tudni kell, hogy a zsidó kommunista vezetők az ideológia álarca alatt mindig megőrzik erős faji identitásukat. Noha azt hirdetik, hogy éppen ezzel fordulnak szembe, amikor az osztálynélküli társadalomban való föloldódás eszméjét teszik magukévá, ám ez puszta ámítás és porhintés. Miként az is, hogy pártjuk a zsidók asszimilációjának volna odacsalogató terepe. A zsidó magyar kommunisták úgy tesznek, mintha nem vállalnának közösséget a magyar zsidóság más csoportjaival – úgy tesz-nek, mint…, kicsit lassabban, ha kérhetnénk –, és nem riadnak vissza olykor még a politikai antiszemitizmus látszatát keltő akcióktól sem. Ám ezek bennünket ne tévesszenek meg – megvan? Nagy hangon hirdetik, hogy az osztályharc kérlelhetetlen alapján minden vallással s minden tőkéssel és polgárral szemben állnak, így a zsidóval is – ám vele csak látszatra. Neki a hátsó kiskapun mindig visszacsempészik mindazt az előnyt és hatalmi befolyást, amelyet a kirakatából látványosan kirámolnak.
Gizella itt is beleszól, hogy mit csempésznek?, kinek?, de mint aki nem is akar beszélni, csak kicsúszik a száján, még ha nem akarja is, nincs is kinek…!, néz ránk csodálkozva, ám ezredes öccse csak akkor küldi ki őt a szobából, amikor azt mondja: Vissza?, kinek?, tán a Schön Tóninak?