Hadd legyen neki az írás olyan, mint a szerelem

Károlyi Csaba interjúja - Élet és Irodalom, XLIV. ÉVFOLYAM, 30. SZÁM, 2000. július 28. ( Beszélgetés Závada Pállal in: Károlyi Csaba: Non Finito. Irodalmi beszélgetések. Palatinus, Budapest, 2003)

Három éve töretlenül tart a sikertörténet. 1997-ben ilyenkor nyáron már a
Jadviga párnáját olvasta a fél ország, Nádasdy Ádám mondta akkor a rádióban,
hogy jobb társaságban már nem lehet részt venni a beszélgetésben, ha valaki a
könyvet nem ismeri. A siker annak ellenére következett be, hogy a regény
tényleg jó. Ez ritka jelenség a magyar irodalomban. Tizedik kiadás,
negyvenezer eladott példány. Ráadásul film is készült belőle Deák Krisztina
rendezésében, idén tavasszal mutatták be, azóta talán még jobban fogy a
könyv. Már megjelent a szlovák, most készül a német fordítás. A szerző
eredetileg szociológus volt, 1990 óta a Holmi szerkesztője, regényével 42
éves korában robbant be a magyar irodalomba. Készülő új regényéből az ÉS
1999. karácsonyi számában is olvasható volt egy rész.

- A legevidensebb kérdéssel kezdem, mert nem lehet nem ezzel kezdeni: hogyan
élted, éled meg a regény páratlan sikerét?
- Ennél még kézenfekvőbbet is kérdezhettél volna: miben látom én a siker
okát? Kielemezhetném a termék előnyeit, a sikeres bevezetés tényezőit, hogy
tehát ezt és ezt így és így tanácsos csinálni. Vagyis szerintem a szerzőnek
jobb erről egyáltalán nem spekulálnia, már csak önbecsülésből és önvédelemből
is, mert az ilyen kalkulálás nem tesz jót neki. Az én esetemben egyébként is
sok volt az olyan tényező, ami kívül van magán a szorosan vett könyvön:
folytatásos rádióváltozat készült, a Nők Lapja közölt részleteket, majd pedig
jött a film, mindez hírverést jelentett persze. Hogy tehát ez engem hogyan
érint. Egyfelől nyilván jól esik, másfelől bizonyos dolgom van vele. Nem a
megszaporodott író-olvasó találkozókra gondolok, mert annak csak örüljön az
ember. Hanem hogy mindezzel vele jár egy belső munka, kell némi ellentartás:
hogy ha valami sikerül, az nem magától értetődik, a siker nem jár, tehát nem
ajánlatos hozzászokni. És nem ad szárnyakat, ne is adjon, az íróasztalnál
másra van szükség, nem old meg szakmai kérdéseket, nem óv meg alkotói
válságtól. Van ugyan némi buzdító hatása, de ezt rögtön semlegesíti az, amit
úgy szoktak nekem mondani, hogy "ezek után" nem lesz ám könnyű újat írnod.
Úgyhogy: egál, nem érdekes. Amikor gondjaim vannak az írással, és a mélyére
nézek a dolognak, úgyis azt látom, hogy ezek a munka eredendő gondjai és
megoldandó kérdései, függetlenek attól, hogy az előző könyvvel mi történt, mi
nem.
- Az új regényed mennyiben lesz hasonló jellegű, mint a Jadviga párnája?
Mondjuk témájában vagy helyszínében.
- Gondoltam, hogy meg fogod kérdezni, és nem szívesen beszélek még róla. De
hát megjelent belőle egy-két részlet, úgyhogy már látszik is némi távoli
rokonság. Minden írásomban valamennyire benne van az a helyszínhez és
nyelvhez is köthető tradíció, amihez ragaszkodom. És ez talán így is marad.
Az első prózakönyvemben is benne volt már.
- Érzésem szerint ott kevésbé, bár emlékszem A hírnöknők című novelládra,
amelyben jön két öregaszszony Tótkomlósról Pestre, és azon a különös, kevert,
félig magyar, félig alföldi szlovák tájnyelven beszélnek...
- Tótkomlós nevét csak szociográfusként írtam le, úgyhogy nem onnan jönnek.
- Jó, akkor jönnek a novellában szintén megnevezetlen, pesti értelmiségivé
vált fiút meglátogatni, a falujából. Egyébként neked nemcsak a sikered, hanem
a pályád is rendhagyó. Szociológus és szociográfus voltál, első könyved, az
egyébként ritka módon két kiadást megért Kulákprés faluszociográfia volt,
Tótkomlósról szólt. Aztán a 90-es évek elején kezdtem látni szépprózai
írásaidat a Holmiban, a Jelenkorban, majd 1996-ban, egy évvel a regény előtt
megjelent novellásköteted, a Mielőtt elsötétül. Mikor érezted úgy, hogy mégis
író leszel és nem társadalomkutató?
- Az első, igen zsenge elbeszélésem a 2000-ben jelent meg 1990 nyarán, azzal
a címmel, hogy Falumonográfia. Lehet, hogy volt, aki nem is szépirodalomnak
olvasta, hanem kissé irodalmias formában megírt élménybeszámolónak, talán
azért is, mert addig szociográfiai írásokat közöltem, és ilyeneket vártak
tőlem. Ezt a novellát már akkor írtam, amikor elhatároztam, hogy megpróbálok
hátat fordítani az eredeti szakmámnak, nem halogatom tovább. Ahogy Vági Gábor
barátom halogatta, hogy kilépjen társadalomtudósi és szakértői szerepeiből,
legalábbis hogy ezek egy részét elhagyja, mert arra vágyott, hogy "jó lenne
csak úgy - írni". Műfajról nem beszélt, pedig az egyik irányt nyilván a Holmi
legelső számában közölt Tündértan jelentette, de beszélgettünk mi például
fiktív tényirodalomról, afféle hamis-szociográfiáról is. Még arról is szó
volt, hogy Gábor elszegődne az ÉS-hez szerkeszteni, amikor 1990 májusában
meghalt. Ez volt nekem az utolsó lökés, hogy a magam módján "csak úgy -
írjak". Vagyis fontosabbá vált a szépirodalom, mint a szociográfia.
- Tar Sándor például évtizedeken át párhuzamosan írt szociográfiát és
szépprózát, Csalog Zsolt meg úgy írt szociográfiát, hogy az egyben széppróza
is volt.
- Csalog tényleg irodalmi tökélyre vitte a magnós beszélgetés lejegyzését. ő
"írószemű társadalomkutató" volt, nem érdekelte a fikció, hanem olyan emberek
után kutatott, akiknek a valóságos élete magába sűríti, ennek elmesélése
pedig kiszélesíti, kibontja és elmélyíti mindazt, amit a szerző el akar
mondani. A temérdek hangfelvételt aztán a szépprózai megformálás igényével
vette kezelésbe, úgy vágott és szerkesztett, úgy sűrítette vissza a
monológokat, hogy azok éppen így lettek a hőshöz és az ő elbeszéléséhez
igazán hűek is. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy akkor vagyunk "valósághűek",
ha az eleven beszédet szó szerint teregetjük szét a kétdimenziós papírra,
akár valami lenyúzott bőrt. Csalog ezt bravúrosan tudta. Tar Sándor viszont
több eljárást is alkalmaz. Amellett, hogy nyilván közvetlen élmények
csíráiból bontott ki remek elbeszéléseket - ami egy hagyományos, világos írói
eljárás -, írt ő tényirodalmat igazi novellistákat is megszégyenítő módon,
viszont elképzelt olyan monologizáló figurákat is, akikről szinte el sem
lehet dönteni, hogy igaziak-e vagy kitaláltak, illetve hogy van-e modelljük
vagy nincsen. Számomra Csalog és Tar, de hozzátehetném még Vági Gábor
Mezőhegyesét vagy Diósi Ágnes munkáit, a fontos írói kihívások egyik irányát
jelentették abban az időben.
- A te írói pályád önéletrajzi novellákkal indult, amikbe kezdett
visszaszivárogni az eredeti szakmád. Aztán a gyerekkori világod és a kutatási
területed szerencsésen összetalálkozott végül a fikcióban.
- Attól még, hogy ötven vagy száz évvel ezelőtt játszódik a regény,
lélektanilag lehet akár mélyebben is önéletrajzi, mint a motivikusan több
egyezést mutató novellák. De visszatérve: amikor az ember szociográfusként a
tények hűségével van elfoglalva, akkor a sötétben tapogatózik, de valamit
mégis kiemel a múltból vagy a hazugságból, ezt megtisztogatja és megmutatja,
tehát ez a gesztus erősebb írás közben, a mondatok pedig ezt csupán
szolgálják. De akkor észrevettem, hogy már nem ez, nem az agrárvilág vagy
paraszti társadalom történetének valamely fejezete izgat. Befejeztem a
Kulákprést, és nem olvastam tovább ebben a tárgyban. Miért is? Mert már annak
a munkának a második felében is inkább az érdekelt, hogyan lehet jól
megcsinálni, ez pedig mégiscsak a mondatról szól elsősorban. És akkor
átlépünk abba a fázisba, hogy már nem a mit a fontosabb, hanem a hogyan, de
hát ez közhely.
- Nagyjából tíz éve a Holmi szerkesztőjeként is figyeled, olvasod a kortárs
irodalmat. Látván a 90-es évek szépprózai fejleményeit, hogyan képzelted el
ezekhez képest a saját fikciós szövegeidet?
- Először is eldöntöttem, hogy amennyire csak lehet, függetlenítem magam az
írásaim körül majd megjelenő vagy elmaradó reakcióktól, vagyis nem várok
semmit. Réz Pál ugratott is sokszor, hogy van nekem rendes szakmám, mért nem
azt művelem, miért teszem ki magamat ennek. És az igaz, hogy az önmagáért
beszélő - úgynevezett - "művészet" gyakorlásával vásárra vinni a bőrt, ez
kényesebb, védtelenebb dolog, mint bármi olyat publikálni, amit racionális
érvekkel meg lehet védeni.
- Nem erre gondoltam, hanem arra például, hogy a 90-es évek - mondjuk így -
szövegirodalma komoly bírálatot kapott éppen a Holmiban, elég Bán Zoltán
András híres kritikájára gondolni, s ez téged nyilván megérintett, hiszen
közelről figyelted az eseményeket. Hogyan viszonyultál induló szépíróként
ehhez a prózaírási módhoz?
- Bánnal rengeteget vitatkoztam, hiszen bőven írt le olyat, amivel nem
értettem egyet. Jó lett volna különben, ha írásai nyilvános diskurzust is
kiváltanak. Egyébként most gyűjti kötetbe kritikáit, ez is provokálhat még
vitát. Én nem éreztem úgy, hogy "viszonyulnom" vagy döntenem kéne, hogy
valamely szóban forgó írói irány mögé egységesen föl kellene sorakoznom, vagy
el kéne azt utasítanom. Hisz nem is vagyok egységes, mert amit olvasóként
esetleg el is unok a kortársaim meg a nálam fiatalabbak írásaiban, azt még
érdekesnek vagy tanulságosnak tarthatom szakmailag. Mert egymástól nagyon
különböző régi és mai írásokból tudtam tanulni. Nagyon fontos volt nekem az
is, amit most "szövegirodalomnak" emlegetünk, sőt, érdekeltek ennek az
avantgárd előzményei, a tradíciófellazító, -felborító technikák, ötletek, a
modernitás poétikai eljárásai. Noha azok, akiktől én ebből a szempontból a
legtöbbet tanultam, Esterházy és Parti Nagy, számomra soha nem jelentették a
csupasz szöveg irodalmát pusztán. Hanem például az irónia, az idézés-utalás
meg a történethez való sajátos viszony révén úgy voltak fölszabadítóak, mint
ahogy az lett egyébként számomra a "posztmodern" is, már ahogy én magamnak
ezt lefordítottam. Mert a "modernhez" annak idején talán tényleg viszonyulni
kellett volna, hát ezért sem bánom, hogy nem huszonévesen kezdtem írni. Mert
ott, leegyszerűsítve mondom, az építkezést feltétlenül meg kellett hogy
előzze valami erőteljes destrukció, annak a parancsnak való - de csakis terád
jellemző, egyedi formájú - engedelmeskedés, miszerint úgy már nem lehet írni.
És tényleg nem lehetett, föl kellett borítani a hatvanas-hetvenes évek
irodalmának a legszélesebb áramában burjánzó ásatag elbeszélői modort. Ez az
elszánás viszont poétikailag ellenzéki magatartást feltételezett, magyarán,
ha erre nem vagy képes, akkor tetszik, nem tetszik, az avíttat fogod
erősíteni. Belőlem ez a mozgalmi buzgalom hiányzott volna. Úgyhogy
föllélegezve konstatáltam, amikor az elkerülhetetlen fölborítás modern korát
követően, úgymond, beköszöntött a posztmodern, amikor már anything goes,
mehet minden, a legkülönfélébb írásformák létezhetnek egymás mellett,
mindenfajta szerkesztési, applikálási, hivatkozási technika lehetséges,
bármilyen, sőt egyszerre többféle tradíciót lehet választani, arra
támaszkodni vagy azzal játszani.
- Annak ellenére, hogy egyes elemzők azért lelkendeztek, mert szerintük a
Jadviga végre igazi, klasszikus, realista családregény, ez a mű éppenhogy
tipikus posztmodern alkotás: a talált kéziratok ötlete, a kommentátor
szövegválogató figurája, a több énformájú elbeszélés jelenléte, a nem fikciós
formák utánzása mind posztmodern poétikai fogások.
- Tudtam erről, de ez pusztán annyit jelentett, mint amennyit egy amúgy is a
maga útján íródó szövegnek mondjuk az előbbi - egyébként lehet, hogy téves -
interpretációelméleti visszaigazolása is jelenthet. Hogy így talán azok a
nagyon különböző művek, sőt, a nem mű alakú források is, amiket én valaha is
megismertem és szerettem, lehetnek a tradícióim. Hogy összehozhatom egy
munkában a legkülönfélébb szöveghelyzeteket. Egyébként, azon túl, hogy
nehézkes vagyok, talán ezért is kell nekem ehhez a nagyobb szövegtest. Amiből
menet közben jobb esetben kiszórjuk majd azt, ami fölösleges.
- Voltak-e a Jadviga párnája írása közben előtted konkrét minták, amelyek
segítettek a kompozíció kialakításában?
- Minták nyilván voltak, csak épp konkrétan nem lebegtek a szemem előtt.
Emlékszem, te írtál a regényemről szóló kritikádban az Emlékiratok könyvéhez
kapcsolódó rokonvonásokról. Én Nádas Péter regényét nagyon nagy műnek tartom,
ezért már jóval azelőtt, hogy nekiálltam volna a Jadvigának, félretettem,
ahogy a többi olyan könyvet is, amelyek nagy hatással voltak rám. Írás közben
közvetlenül nem is jutottak eszembe, noha nyilván hatottak öntudatlanul. Az
ember úgy véli, hogy ez vagy az a saját találmánya, holott csak nem tudja
már, honnan származott át a fejébe. Hízeleghetek magamnak mondjuk azzal, hogy
úgy találtam rá a regényem kompozíciójára, ahogy a megírnivaló kínálta magát,
de ki tudja, mi miért lett így. Mert először a fikció sorrendje szerint
követték egymást a naplóírók: elöl Ondris, aztán Jadviga, végül pedig Miso,
aki közben azért lábjegyzetelt már. Már majdnem végigírtam, mire megláttam,
hogy így mennyire előreborul az egész, míg aztán eszembe jutott, hogy a
naplókat Miso össze is darabolhatja. Utólag Bodor Ádám, a könyv Magvető-beli
szerkesztője megerősített ebben, mondván, hogy: "A szerkezet...!" Mondom:
"Ádám, már megcsináltam."
- Ondris, Jadviga meg Winkler Franci szerelmi történetének és a történelmi
szálnak az aránya hogyan alakult menet közben?
– Én már régen megválasztottam a helyet, evidens volt, hogy Tótkomlóshoz fog
hasonlítani, valamint az időt, így a helytörténetnek is főképpen azt a
századelős szakaszát, ameddig a Kulákprésben nem nyúltam vissza. Csak éppen
még nem tudtam, hogy minek a megírásához is találtam ki ezt. És szintén jó
ideje foglalkoztatott egy többgenerációs családregény terve, közepében egy
megoldhatatlan, többszögletű és pusztító szerelmi gubanccal. Mondhatnám, hogy
akkor kezdtem el írni, amikor ez a kettő összetalálkozott bennem, hiszen
ahhoz a regénytradícióhoz én azért ragaszkodtam, mert mindkettőre szükségem
van. De akkor még mindig meg kellett várnom, hogy kiderüljön, mi az alkalmas
forma, végül pedig hogy elkapjam azt a hangütést, ahogy a naplóíró Ondris
megszólal. És itt lehetett már elkezdeni. Gondoltam, elég vastagon megágyazok
a történetnek a napi élet, a korabeli gazdálkodás, a kettős nyelv, másfelől
pedig a Jadviga által hozott polgári életstílus szövegelemeiből, később
ezekből sokat ki kellett szórni. Viszont történelemből, háborúból,
forradalomból, csendőrből és ávósból csak annyit akartam beengedni, amennyi
hívatlanul is bemászik hőseink ablakán, kivált, ugye, helytörténeti formában.
Ez a tragikomikus szlovák nemzetiségi szervezkedés különben is alkalmasnak
látszott például a belül szerelmileg gyötrődő Ondris külső kipróbálására.
Másrészt pedig Franci emberi és ügyvédi etikájának megmutatására, és lehetne
a példákat folytatni. A "szerelem kontra történelem" tematikus arányai persze
vitathatók, sőt, a sugallt összefüggések vagy maga a megvalósítás is, és
tudom, hogy hiába hivatkoznék arra, hogy ez azért van így megírva, mert a
naplóírót ez és így érdekelte, más pedig azért hiányzik, mert nem érdekelte.
- Egy másik probléma számomra Miso szerepe. ő a család legprimitívebb tagja,
mégis ő komponálja meg végül is a regényt, tehát meglepő szellemi munkát
végez. Először csak a szlovák kifejezéseket jegyzeteli, de aztán ő lesz a
harmadik naplóíró. Külön kérdés a kompozicionális szerepe, és külön kérdés a
stílusa.
- Igen, Miso, retardált személyisége dacára meglepő szellemi munkát végez, de
hát ő itt most nem gyógypedagógiai alany, hanem regényhős. Ondris szintén
meglepő - hogy úgy mondjam - irodalmi munkát végez, pedig szociológiailag és
pszichológiailag egyszerű gazdálkodó fiú érettségivel, aki szeret olvasni,
elég sokat iszik, frusztráltan szerelmes, szuicid hajlamai vannak, különben
pedig grafomán. Lehet, hogy még erőteljesebben meglepő naplóírói-szerkesztői
feladatokkal kellett volna Misót is megbíznom, és ezzel még inkább kirántanom
a determinációiból, hogy nyilvánvalóbb legyen: a szöveg irodalmi terében ő is
szabad, ez az egyetlen, mert elvont, imaginárius tér, ahol nem gátolják őt
"az egyébkénti valóságos életének" béklyói, nem köti gúzsba saját
anyagi-szellemi és pszichés nyomora. A kérdés tehát az, lehet-e
társadalomtörténetileg és lélektanilag kompakt és "hiteles" valamely
regényfigura akkor, ha mint naplóíró viszont olykor elhihetetlenül ki van
emelve saját közegéből, mondjuk: valószínűsíthető stílusából, gondolkodási,
fogalmazási hangfekvéséből. Szerintem erre lehet igennel felelni, minden azon
áll, hogy ez valóban meg is van-e jól csinálva. Hogy tényleg megteremtődött-e
az a szövegtér, ahol Ondrisnak egyszer kudarcba fulladhat a novellaírói
próbálkozása, máskor sietősen, összecsapva kenhet oda a naplóba valamit, hogy
később viszont összebütykölhessen többoldalúan megvilágított, aprólékosan
megdolgozott, gondosan fölépített és kidíszített, sőt, túldíszített
mondatokat is, akár örömében, akár bánatában. Mindezek a "csinálmányok" csak
olyan elvont, irodalmi mezőben fordulhatnak elő "természetes" módon, amely
talán a szerelem nem e világi szférájához hasonlítható, ahol egyszerre
lehetünk dadogó, szorongó, impotens, korai magömléses nyomorultak az egyik
pillanatban, és az egekig boldogított, gyönyört osztó félistenek a másikban.
Talán ezért is áterotizáltak olyan sokszor ezek a szövegek, és nemcsak a
pszichológiai projekció okán, hogy tudniillik Ondris sokszor az ölelésvágyát
fojtja tintába, és a papír a szerelmi lepedője, ahol ő, aki szerelmesnek is,
írónak is dilettáns, frusztráltságában gyönyörökbe képzelheti magát. Én meg
úgy képzeltem, hadd legyen neki az írás olyan, mint a szerelem. Éppen hogy ne
valóságosnak hihető naplót írjon, semmiképpen se olyat akarjak neki imitálni.
És Jadvigának meg Misónak sem. Noha persze a naplóírók szövegén túli
szférában, az ábrázolt szférában viszont lehessen rend, legyenek elhihető
összefüggések, hiteles figurák, történetek és minden, ami kell. Talán ennek a
kettősségnek a megvalósításában érzek némi sikerületlenséget, és ebből
következik a szándékok olykori félreértése is, de hát az ember magára vessen.
- És Miso stílusa miért olyan, mintha Parti Nagy-paródia lenne?
- Úgy gondoltam, hogy aki ennyire intenzív kapcsolatba kerül szülei
naplójával, az vagy megszállott filológus, vagy monomániás félbolond, egy
voyeur, aki saját magánélet híján a szüleiébe helyezi magát. Misóból az
utóbbi lett, visszamaradott, magányos, kissé együgyű figura. Ha a valóságban
egy ilyen alak fogalmazványait elképzeljük, feltehetően szűkszavú, iskolásan
banális szöveghez jutnánk. De a regényhős esetében - hogy folytassam az előző
gondolatot - én csak az ő szövegének valamiféle extrém intenzitásával tudtam
érzékeltetni azt a fölfűtött érzelmi, érzéki indulatot, amellyel mint egy
koncra veti rá magát a naplóra. Ebből a meggondolásból is emeltem el Miso
szövegének stílusát egészen a paródia határáig, hogy úgy írjon, ahogy ember
nem ír. És úgy szerkesszen, ahogy ilyen ember nem szerkeszt. De hát ezt
ironikus gesztusnak is szántam: a saját irodalmári-szerkesztői észjárásunk
görbe tükrének. A másik magyarázat épp az ellenkező irányból jön: volt egy
modellem, egy bácsi, aki nem így, hanem kétszer ennyire szótolulásos,
nyelvrontó lendülettel beszélt, sőt írt. Vagyis mégis van ember, aki így ír,
aki fiktív, elrajzolt figura módjára szövegel, mintha tényleg egy Parti Nagy
Lajos-könyvből szabadult volna ki, és már kontrollja sincsen. Meg is
beszéltük ezt Lajossal, aki egyébként szerkesztőként, tanácsadóként nagy
segítségemre volt, hogy a modelléhez képest jóval visszább kell fogni Miso
szövegelését. Lajos biztatott arra is, hogy rakjam csak föl bátran a
Miso-szövegeket, legyen belőle önálló sorsú alak a regényben.
- Eleve elhatároztad, vagy menet közben alakult úgy, hogy a szlovák
tájnyelvet ilyen erőteljesen beleírod a szövegbe? Erre a vegyes nyelvi
beszédre a magyar irodalomban nemigen van példa. Mikszáth Tót atyafiakjában
sincs ilyesmi.
- Igen, egyébként a készülő könyvemben van egy elbeszélő, aki éppen ezt teszi
szóvá, hogy Mikszáth mit csinál és mit nem a szlovákkal. Engem már gyerekként
is izgatott az, amit Parti Nagy egyik alakja így mond: "Nem vette még észre,
hogy a szavakon úgyszólván el lehet gondolkodni?" Igen vicces volt hallgatni
a szomszéd néniket, akik szlovák nyelvű pletykáikat telepakolták magyar
szavakkal, sőt magyar igéket szlovákul ragoztak. Így hát használom persze az
efféle szövegeket, noha vigyázni kell ezzel, éppen a komikuma miatt.
- Máskor viszont éppen felemelő ez a nyelvhasználat, például mikor Jadviga a
naplójában, fontos helyeken úgy szólítja meg halott férjét, hogy "moj milyí"
vagy "vankúsik moj". Sokkal erőteljesebb így, mintha magyarul lenne.
- Úgy képzelem, hogy a gyermekévekben gyökerező, de aztán elhagyott anyanyelv
legelsőnek hallott szavai valahogy talán visszatérnek a halál közelében az
édesanya hangján.
- Tavaly decemberben megjelent a Jadviga szlovák fordítása. Mi történt a
szöveggel a fordítás során?
- Valamennyire módosítani kellett Miso szövegét, hiszen nincs értelme annak,
hogy lefordítsa az eredetileg is tót mondatokat. A tót egyébként kiütközik a
szlovákból, mintha csak mi valamely irodalmi szövegben egy csángó-magyar
mondatot látnánk, mondjuk román betűkkel lejegyezve. Miso tehát Deák Renáta
fordításában inkább kommentál, de több helyen is, mint az eredetiben, tehát
új lábjegyzeteket is kellett írnom, hiszen például megmagyaráz a szlovák
olvasónak komlósi, tájnyelvi kifejezéseket is. Ezt az archaikus nyelvet magát
szépen emeli be szövegébe a fordító, miközben fölidézi a kevert nyelvű
közeget is, mégpedig magyar szavak használatával. Így áll elő egy "nyelvi
inverz" az eredetihez képest. Továbbá vannak részek, amelyek biztosan jobbak,
mint az eredetiben, mégpedig a pap beszédei. Amelyek, hiába írta nálam Ondris
magyarul, csakis szlovákul hangozhattak el a fikció valóságában. De milyen
szlovákul? - tette föl a kérdést Renáta, és utánanézett: szószéki, retorikus
helyzetben az evangélikus papok a liturgiában is használatos, régies kralici
nyelvet vették elő. Ami viszont inkább a csehre hasonlít. Így állt elő az az
igen groteszk helyzet, hogy az elmagyarosodó falusiakat a pap csehül próbálja
szlovák öntudatukra ráébreszteni, és ezért kikiáltja, hogy csatlakozzunk
Romániához.
- És milyen a szlovák fogadtatás?
- Deák Renáta megkapta a fordítói nagydíjat, a könyv pedig a tavalyi "év
könyve"-szavazáson a külföldi művek kategóriájában második lett. Az első egy
művészetelméleti antológia volt. Pozsonyban sok értő olvasóval is
találkoztam, de olvastam egy tudósítást, miszerint valami nyitrai
közönségtalálkozón valaki fölszólalt, hogy az ilyen könyveket, amelyek
megcsúfolják a hajdani szlovák nemzetiségi törekvéseket, be kellene tiltani.
Erre azért büszke voltam.
- Amikor úgy alakult, hogy film készül a regényből, miért döntöttél amellett,
hogy beszállsz a forgatókönyvírásba? Dönthettél volna úgy is, mint mondjuk
Esterházy Péter vagy Bodor Ádám, hogy tőlük függetlenül készüljön film a
művükből. Te viszont Deák Krisztinával együtt jegyzed a forgatókönyvet.
- Deák Krisztina nagyon elszántan meg akarta csinálni ezt a filmet, mondjuk
nem lett volna szép, ha én ezt megtiltom. Hogy beszálltam a forgatókönyvbe,
abban eleinte biztosan benne volt az is, hogy féltettem a történetemet, talán
jobb, ha mellette állok, mint ha utólag bánom meg, hogy ezt vagy azt miért
hagytam. De hamar megtaláltuk a közös hangot, noha én úgy voltam vele,
találja ki, építse föl a filmet a rendező, én pedig majd beszállok a
dialógusírásba. Mint a film bármely más közreműködője, aki a maga dolgát
végzi, miközben a filmet végül is a rendező jegyzi, és ez így van jól.
Viszont utólag kivonni sem akarnám magamat, hiszen Krisztina tartotta magát
ahhoz, hogy semmi olyasmit nem csinál, ami ellen tiltakoznék. És miközben
készült, én megszerettem ezt a filmet.
- Én nagyjából egyetértek Reményi József Tamás Filmvilág-beli kritikájával,
miszerint egy nagy ívű, rafinált technikájú regényből iskolás,
leegyszerűsítő, de szépen megcsinált film készült.
- Lehetséges, nem tudom. Én nemigen tudok még kívülről ránézni. És tényleg az
volna helyesebb, ha mások beszélnének a művekről, nem a szerzők. Ehhez képest
én már rengeteget locsogtam.
- Nem zavart az, hogy a film ugyanakkor kicsit háttérbe szorítja a regényt?
Aki a film után fogja olvasni, az mondjuk a szerelmi jeleneteknél nem fogja
tudni nem látni Tóth Ildikót, Bodó Viktort és Roman Luknárt.
- Én is látom persze néha őket. Máskor meg az eredeti arcot látom. Hogy a
filmképek letakarnák az olvasás közbeni belső látványt, ezt nem tudom. De nem
zavar, hiszen ami meg van írva, az meg van írva, nem sérül. Így ez nem is
foglalkoztat. Befogadásszociológiai szempontból lehet esetleg érdekes.
- Ha már megint itt tartunk, Angyalosi Gergely vetette fel a kritikájában,
hogy érdekes lenne olvasásszociológiai felmérést készíteni a regény kapcsán:
miért lett sikere, és miért éppen ennek a könyvnek lett ekkora sikere.
- Ez engem, durván szólva, tényleg nem érdekel. És távol is tartanám magam
tőle, mert akkor benyomulna nekem munka közben az olvasó. És az írószobába ne
jöjjön olvasó, maradjon az olvasószobában. Én írás közben nem gondolok
olvasóra. Azt viszont nem mondanám, hogy amikor készen vagyok, ne érdekelne,
mit szólnak hozzá. Tudom, hogy nem erre gondoltál, hanem megint arra, hogy
miért van siker. Talán a nők csinálják ezt, ki tudja. Lehet, hogy most is úgy
van, mint a régi, legelső regény-olvasóközönség esetében, hogy az főleg
nőkből állna? Hogy amikor valamit a kortárs irodalomból a szokásosnál többen
olvasnak, ahogyan most Esterházy vagy Parti Nagy könyvét, akkor oda javarészt
női olvasókat kell képzelnünk? Nem tudom.
- Szerinted miért tűnik a magyar irodalmi életben nehezen összebékíthetőnek a
siker a nívóval?
- A kettő sajnos sokszor nem jár együtt. De nagyon remélem, hogy nem
összebékíthetetlenek.
- Azért az jellemző volt a Jadviga párnája fogadtatásakor is, hogy sokan
annál jobban fanyalogtak, minél jobban fogyott a könyv. Mert az mégsem lehet
olyan jó, amit ennyire vesznek. Másrészt az is ide tartozik, hogy kevés
könyvnél teszi meg a kiadó azt az irigylésre méltó, tisztességes
háttérmunkát, amit itt elvégeztek.
– Lehet, hogy én mint "magvetős" szerző most nagyképű vagyok, de szerintem ez
volna a minimum, ahogy mondani szokás, kis túlzással. Alapos szerkesztés,
szöveggondozás, komoly könyvtervezés, avatott grafikus-tervezőre rábízott
borítókészítés, mert az is egy szakma!, reklám, terjesztés, meg még egy sor
dolog, ez volna mind egy kiadó dolga. Nagy baj, hogy még mindig igen sokszor
nem így történik, rengeteg a dilettáns könyvborító például. A reklám persze
drága, de már sok a tévé- és rádióadó, és azt érzi az ember, nem is tudják,
ugyan mivel locsogják tele a műsoridőt, hát locsoghatnának néha könyvekről
is. Akár még Fábry is a show-jában, habár jobb volna, ha a hepeninget
mellőzné.