Füzi László: Egy vérbeli regény titka

A kritikusnak ritkán adatik meg, hogy egy jelentő regényről elsőként szólhasson, s így mondhassa ki: fontos, a magyar irodalom egészét tekintve is jelentős munkára talált rá. Amikor Závada Pál regényének első oldalait olvastam, már biztos voltam abban, hogy ritka igényességgel megformált, nyelvi gazdagságával, főképpen pedig karakterével majdhogynem egyedülálló írást tartok a kezemben. A karakter egyedisége könnyen megmagyarázható: a magyar és szlovák nyelv sajátos összeolvadása, egymásra hatása figyelhető meg ebben az akár dokumentumregényként is olvasható munkában, amely Osztatni Andrásnak a század első felében írott naplójegyzeteit, feleségének, Palkovits Jadvigának a naplóbejegyzésekhez írott kommentárjait , s aztán leszármazottjuk értelmező-magyarázó-kérdő-tűnődő megjegyzéseit tartalmazza. A nyelvi megformáltság is könnyen érzékeltethető néhány ilyen mondat idézésével: „Ha máskor kámforillatú Jadvigám mosolya esténkint remélni enged, nőm elővillanó bőrét rozmaringszagosnak érzem, ellenben hajnaltájt, a kínzó testi és lelki vergődés után magunkat kaporszagúnak vélem.”

Ennek a regénynek a titka azonban mégsem a nyelvben, a nyelvhasználat és nyelvteremtés sajátosságában rejlik, hanem abban, ahogyan Závada Pál a dokumentumanyagot a regény világába beemelte: olvasáskor egyetlen pillanatig sem gondoltam arra, hogy dokumentumregényt olvasok, itt mindvégig a regényt, a vérbeli regényt érzékeltem. Hosszasan lehetne írni arról, hogy a szerző miképpen „emelte meg” a maga dokumentumanyagát, s arról, hogy ahhoz miképpen került közel, egyben pedig miképpen távolította el magától, itt azonban nem ez az érdekes, hanem az, hogy Závada Pálnak, mint minden jelentős regény szerzőjének, sikerült a valamikori század eleji-század közepi magyarországi szlovák világot, főképpen pedig Osztatni András és Palkovits Jadviga, Ondrisko és Jadviga világát, egymásért való viaskodását, s önállóságuk megőrzéséért folytatott küzdelmét megteremtenie. Ennek a regénynek vannak előképei, magam főleg Móricz Boldog emberére, és Németh László Iszonyára gondoltam olvasásakor, ám amikor ezekre utalok, egyből jeleznem kell azt is, hogy a rokonság felsejlésekor azonnal tudatosulnak a különböződések is. Ha egyáltalán fontosak ezek az utalások, akkor azért fontosak, mert a távoli előképek segíthetik ezt a regényt abban, hogy megtalálja a maga helyét a magyar irodalom hatalmas folyamában. Ennél azonban valóban fontosabb az, hogy a Jadviga párnája vérbeli regény, fogva tartja olvasóját, olvastatja magát, állandó meglepetésekkel szolgál – valójában a regény megformálásának ezek a sajátosságai jelzik Závada Pál mnkájának értékeit. Meglehet, az olvasónak már ez is sok: neki nem kell törődnie sem a dokumentumjelleggel, sem az előképekkel, sem a regényírói szuverenitással, csupán el kell olvasni ezt a regényt. Nagyszerű élményben lesz része…