Faragó Kornélia: Egy Én-Te viszony térjelentései

Závada Pál regényében, a Jadviga párnájában, a valakihez tartozás az önazonosság konstitutív jegyeként, topológiailag definiálja a személyiség jelenlétét. Az önazonosság fontos dimenziójának személyjellege van, ő maga is viszonyul valahogy a tapasztalat alanyához.i[i] Viszonyulásáról írásban beszél, azon kívül, hogy tárgya a tapasztalatnak, az Én-Te viszony Én-jeként is megmutatkozik. Ennek a viszonynak, és a viszony szövegszerűségének szinte minden, a regényben felfedhető jelentése a hely- illetve a térképzetek körében bontakozik ki. Miso voltaképpen paratextuális szólama részben "kívülről" világítja meg a lényegileg kettős rendezettségű, de háromtényezős szövegnek az alakokhoz különös erősséggel köthető poétikumát. Beépítő/önbeépítő technikái segítségével szőhető sűrűbbé (tipográfiailag is) a mű jelentésrendszere.

Eleinte a lábjegyzet szekvenciális sávjába szorul - ott működteti a szöveg önértelmező funkcióit is - a zárlat azonban már a paratextus terének expanziv behelyezkedése a regény textuális terébe. Már maga a szövegszervezést fellazító poétikai formaelem (megszakítás) térvonatkozású: az osztásnak, a meg-, fel- és beosztásnak a műveletei a szövegegység feldarabolásának, részekre szakításának értelmében valójában térjelentéseket hordoznak. Az interpolációk elhelyezését, áthelyezését érintő, viszonylagosító megjegyzések ("Eredetileg nem ez következett csak ide lett téve."59); "Ez lehet idevaló vagy nem, de nem találtam neki máshol helyet"105) a beszédszegmentumok hely-telenségéről, hely-nélküliségéről, azonosítható és rögzíthető szöveg-helyének esetlegességéről, azaz a topográfiai struktúra megkérdőjelezettségéről szólnak. A temporális hely kijelölésére való utalás ("Ide tettem időbeni helyére."126) valójában a szöveg-tér kialakításának kronotopikus mozzanataira hívja fel a figyelmet. Azokra a textuális kronotoposzokra, azokra a tér-idő pontokra, amely pontokon a vonalpáros elemei dinamikusan kapcsolódnak egymáshoz, miközben közelednek-távolodnak, metszik, majd elhagyják egymást, újra visszatérnek, közelítenek, újabb metszetet hoznak létre. "A két szöveg közötti viszony az egymáshoz tartozás tragikus, működésképtelen komplementaritásának, tehát mélységének poétikai-egzisztenciális viszonya."ii[ii] Abban is hangsúlyozódik a kétfajta rendezettség, hogy az írások közül az egyik, a szinkron beállítódású, a delokúció, a valakiről való beszéd, a másik, (paradox módon) a diakrón perspektívájú pedig az interlokúció, a valakihez szólás nyelvszemléletét tükrözi.iii[iii] Egészen különös nyelvi hatást kelt, ahogyan fejezetszerűen váltják egymást, vagy ahogyan az egyik beszédszólamon belül a már természetesnek tekintett interlokúció hirtelen delokúcióba fordul át (109), vagy éppen e jelenség fordítottja játszódik le, mint a következő példában, amelyben mindkét névmás, az (eltávolitó) ő és a (közelítő) te is Jadvigát jelöli: "S azt hiszi ő, hogy nem merészkednék ennek a szemébe nézni? Hát ha te tudnád, hogy hány éjszakán át tartottuk mi egymást fogva ezzel a szörnyeteggel..." (347).
Mindennek, amit Ondris/András mond, "van egy *előttje* és egy *utánja* - olyan *margója*, amelyre mások írhatnak."(Stuart Hall) Jadviga beleírási gesztusa úgy emeli ki a napló térszerűségét, hogy a látogatással kerül azonosító kapcsolatba, a be-íródás a szó legszorosabb értelmében be-lépés, a be-írás horizontja a "megszólítás" helyszíne: "Most már ide, a jegyzetkönyvébe jövök el Magához".(57) Ezután az írás tere, a naplókönyv, metaforikusan a férfitest terévé lényegül át, felnyitása - "akár ha mellkasáról vonnék szét egy sokszormosott inget..."(57) - a vetkőztetéshez hasonló, maga az írás pedig már a szeretkezés jelentéskörében mozog, egy, a Másik idejének horizontján túli időben: "Miért csak azután vehettem elő a naplóját a nagydikó aljából, hogy Maga már elment?"(58) Az interlokúció ideje a megszólított nélküli idő, tere a megszolított nélküli tér. A valamikor volt létező, ha megszólítottként jelenlevőnek is tűnne, ("ahogyan énnekem van jelen"377) mint válasz-forrás végérvényesen hiányzik. A naplókönyv feltárulása, a naplókönyvben feltáruló, a Másik idejében a Másik másságához vezető út ("hisz annyiszor segíthetett volna rá minket az egymás felé visszavezető útra"58) irányult térformáját jelenthette volna. Szöveg-nyomként, a viszony kölcsönösségének térségei helyett, a be-írás jelenében már csak a titok, "az abszolút nem-válasz"(Derrida) dimenziójára nyújthat rálátást. Fel nem fedheti azt, mert "a titok szenvtelenül elérhetetlen távolságokban tartózkodik"iv[iv] Ettől függetlenül a titkosság-szemantika a kommunikáció negatív előjelű szemantikájaként sokrétűen jellemzi a regény egész jelentésszerkezetét. Jadviga a be-írás gesztusát ("Így bocsáthatnék talán fényt, ablakot nyitván, azon rejtelmekre, melyek Maga elől, amint itt gyakran panaszolja is, kifürkészhetetlenül voltak elzárva mindig."240) és az olvasás élményét is a titkosság-szemantika komponenseként értelmezi: "Talán segített volna nekünk, ha olyan tájakra merészkedünk, melyekre Maga ifjan kezdett járni, amikor e lapokra írt, s én nem csak most vetődnék titkai mezejére. Mert így találkoznunk s együtt laknunk e belső tájainkon nem sikerült soha."(59) Mindebből az következik, hogy az írás az Én, az olvasás a Másik rejtelmeinek metaforikus terére nyílik. Jadviga intellektualizáltabb, reflektáltabb beszédében a megvalósulatlan kölcsönösség-élmény térnyelvi reprezentációja (az ablak, a fény, a zártság-nyitottság, a belső tájak és titokmezők jelentésmozgása) ugyanúgy felismerhető, mint Andráséban. A férfi feljegyzéseinek eseményszintjét poétikailag teljes egészében a belső térközösség értelmében vett "találkozás" bekövetkezésének hiánya jellemzi. Ezért az epikus folyamatban, a szereplői értékelésben-értelmezésben elsősorban a be nem következő jelenik meg és csak ezzel összefüggésben a megtörtént. A be nem következő, természetszerűen a várakozás ("ez a Húsvéti engesztelés minket (...) reménytadó, türelmes várakozással telít"80, "Hogy mostantól várnom kell, még ő maga érint."81) alakzatát, a téries jelstruktúrákra épülő, de az időszférát is bevonó jelentésképzést teszi hangsúlyossá, az eltávolítás, az elodázás, az elhalasztás közbeeső fázisaival. A késés, késleltetés poétikája (mintha minden a folytonos, soha be nem teljesülő eljövetel állapotában lenne), a megvalósulást a jövő létmódjába illesztő irányulás, az igérő közelséget nem egyszer fordítja át eltávolító szembenállássá. Osztatni András identitásának meghatározója a várakozás statikus állapota. A várakozásé, amely a naplófeljegyzések beszédmódjaként létmetaforává teljesedik ki. Identitásában elmozdulást, átrendeződést éppen az idéz elő, hogy visszavonja várakozói hajlandóságait. A regényben a nem-megragadni vágyás (az öngyilkosság visszafordított pótléka - így R. Barhthes) verbalizálása, a várás/várakozás léthelyzetének felszámolását érinti: "Nem várlak, nem hívlak többé..."(366)
"Mintha csak létezne egyfajta Szerelmi Topológia amelynek minden alakzata egy hely (toposz) lenne."v[v] E topológia klasszikus alakzatai közé sorolhatnánk a távollét toposzát, az egymástól való messzire-sodródásokét(382) amely a regényben a fizikai, a földrajzi távollét mellett a közelálló távollététében is kirajzolódik: "Nem birja elképzelni sem, miféle állapotba tud kergetni valakit a szerelmesének hiábavaló áhítása. Kivált, ha nem a távolság választja el tőle..."(77) Závada Pál regényfigurái, minthogy "aktívan újraalkotják" Barthes beszélő alanyának világát, közvetett szövegközi kapcsolatot teremtenek azokkal az irodalmi és bölcseleti munkákkal amelyek intertextualis jelentéseiből a Beszédtöredékek... felépült. A szerelemi viszonyrendszer, a férfi-nő kapcsolat elbeszélésének alakulástörténete, a szövegközi olvasástapasztalat is ezt erősíti meg, tulajdonképpen a távolságdimenziók meghatározó tematikai-poétikai momentummá való avatásának története. Távolságdimenziók kidolgozása, differenciálása, bemérése, árnyalása, a leküzdésükre irányuló törekvés szemantikájának kibontakoztatása, az "elgondolhatatlan közelség keresése".vi[vi] A regény az egymásköztiséget az eltávolodó és közeledő mozgások, (egymásba való visszatalálások 271) harcának terepévé teszi meg. Ez az Én-Te viszony sokszor a jelenlétet formálja át hiánnyá, a távolságba áttünő jelenlétről szól. Szétírja a fizikai és lélektani közelség egybehangzását, - Lévinas szavaival - a közelálló jelenlétébe beférkőzik, behatol a távollét, ami által a közelség nem egyszerűen együttlét és elnyugvás, hanem maga a meg nem nyugvás, a nyugtalanság. A Jadviga párnája jelentésvilágának összefüggésrendje a közeli/távoli oppozíció távolság-pólusának tükrében bontakozik ki a legteljesebben. A távolsággal való manipuláció egyik regénymondata "Bizony nem volt könnyű távol is tartanom magam, de elérhetőnek is lennem, ha kellek mégis"(176) szinte összecseng a Barthes-i gondolattal: "legyek rugalmas, néha távolodjak el, de mindig maradjak a közelben: egyfelől legyek jelen mint tilalom (ami nélkül mint tudjuk nincs igazi vágy), de ugyanakkor távolodjak is el,..."vii[vii] A regényszöveg kettősségére első pillantásra mint a női-férfi dichotómiájára tekinthetnénk. Annak a magyarázata, hogy mégis a női/nőies differencia mentén válik értelmezhetővé, a mobilitás szimbolikájából, azaz Barthes következő megállapításából bontakozik ki: "Történelmileg a távollétről mindig a Nő beszél... Ebből következik, hogy minden férfiban, aki a Másik távollétéről beszél, a női jelleg nyilvánul meg: az a férfi aki vár, s aki ettől szenved, furcsa módon nőiessé válik."viii[viii] A Závada-féle elképzeléshez szervesen tartozik hozzá, hogy a férfi az aki "formát ad" a távollétnek és aki megalkotja a várakozás fikcióját. A várakozás a távollétre utalt, a várakozásban eltöltött élet a távollét hatósugarait fogadja be, benne a jelenlétbe, az énbe beékelődő hiány mutatkozik meg. A fizikai távollét azonban csak a fizikai jelenlét uralmának a megrendítését testesíti meg. A szerelmi szemantikában a Másik távollétét tapasztaló "Én" nem más, mint a jelenlét-dominancia tudati síkra való áthelyeződését többszörösen megtapasztaló létező. Az önmagát eltávolító, az önmagát megvonó (Jadviga) vágyott és várt alakja a gondolat terében, a vágyban és a várakozásban, a vágyakozóban és a várakozóban tesz szert jelenlétre.
A fizikai távollét, a függőség terét megtartani igyekvő szerelmes én-beszédében, mindig a Másik attributuma. Az Én és a Másik relációja itt folytonosan kibomló, tér által megnyilvánuló, egzisztenciális asszimetriát jelöl. Az Én, a rögzítettség terében áll, önjelenlétében a mozdulatlanság terében tartózkodik. Az Én perspektívájából szemlélve, a Másik mindig mozgásban levőként van jelen, létezése az Én számára a távolodásban/közeledésben-levőséget jelenti. Miközben az Én és a Másik relációi a jelenlét/távollét egzisztenciális jellegű, mennyiségtanilag értelmezhető térszekvenciáit meghaladó térbeliség-tapasztalatok. A mozdulatlanság és mozgás, a pontszerű és a lineális locus (Lotman), az Én és a Te ellenvilága. "A Másik folyton utazik vagy indulni készül valahová; ő hajlamánál fogva vándorló, menekülő; én pedig aki szeretek, egy ellentétes hajlamnál fogva otthonülő, mozdulatlan, rendelkezésre álló, várakozó, készenlétben álló, helyhez kötött vagyok..."ix[ix] Mintha a Másik e leírásának kívánna megfelelni a két naplószöveg között kibontakozó diszkurzus jelentéstelítettségében formálódó Jadviga-alak. "Eljár mellőlem az én feleségem. (...) Szóval, hogy eljár. Itthagyja napokra (s a nyáron megesett, hogy hetekre itthagyta) kisfiát az Ancira és elutazik."(187) Az "eljár mellőlem", a mozgásban lévőt a térben mozdulatlanul állóhoz viszonyítja, a mozgásban lévő a mozdulatlan által kijelölt pont közeléből gyakran eltávolodik. "A szerelmes távollét kizárólag egyirányú, és csakis az itt maradóból indulhat ki - nem pedig abból, aki elmegy: az én, a mindig jelenlevő, csak veled, a szüntelenül távollevővel szemben rajzolódom ki."x[x] A szüntelenül távollevő, az itt maradó, a röghöz kötött perspektívájára utalva emlékezhet távolléteire: "Egyre másra elutaztam. Féltékeny volt ezekre az utaimra."(170) A távolodóval/távollevővel szembeni megfogalmazódás jelentései a kétely (a kommunikatív érintkezés helyébe lépő távolság) a gyanakvás álláspontjára helyezkedett Én szövegében követhetők nyomon, miközben eldönthetetlennek érzi, hogy egy már betöltött helyre pályázik-e. Az Osztatni András feljegyzéseiben körvonalazódó Én, a térbejárást a nyomozás, a leskelődés, a meglesés, a "lesből követés"(139) jelentéseivel ruházza fel. Ez a mozgásforma a bahtyini kényszerű térbeli mozgások körébe sorolható: titkosan követni, azt jelenti, hogy az elől járó nyomai által írányítva, az övével megközelítőleg azonos utat bejárni, bizonyos időbeli eltolódással. Az, aki nem láttathatja magát, kényszerűen igazodik a követett térbeli mozgásirányához, haladásának ritmusához, vesztegléseinek tartamához. Alaptörekvéseiben ( mindenáron a távolodó nyomában maradni) téries jelszerkezet a titkos követés, de a haladási ritmus, és a veszteglési tartam, azaz a várakozás jelentései az idő-szférát is működtetik. "Nem volt könnyű eset a titkos követés. Minden kirakat előtt megállt. Izgatottan ugrottam be ezért többször kapualjakba. Betért a drogériába. Körmöm rágva, mint kiskamasz koromban, vacogva vártam..."(137) Ezeket a követő jellegű mozgásokat, megfigyelői térbeli pozíciókat a Jadvigához is köthető rejtett narratívum indokolja, a nyom-jelentések lezárhatóságának reménye ösztönzi. A Jadviga nyomában megnyíló, állandó kibontásban lévő jelentés-horizontok azonban konceptuálisan behatárolhatatlanok, azaz mindörökre nyitottak maradnak. Így a rejtett narratívum az a tényező, amely a közeli-távoli, megközelíthető-megközelíthetetlen elsődleges térbeli-szemantikai oppozíciók mellé a másodlagosakxi[xi] közül a titokzatos-nyilvánvaló ellentétpárt emeli be az Én-Te viszony megjelenítésébe. A rejtett narratívum a jelentések instabilitásának, egymásba-, egymásraíródásának, új és új alternatívák nyitásának terméke, kiváltképpen Jadviga identitásának esetében. Jadviga állandó transzformációban lévő, értelmező és önértelmező szólamok, szövegimmanens és "külső" olvasatok összjátéka. Alakja egy különös térképzetre, az atoposz kategóriájában megfogalmazódó térképzetre alapozott aktanciális képződmény. "Atopikus lévén (...) megingatja, elbizonytalanítja a nyelvet (...) jellemezhetetlen (ez lenne az atoposz igazi jelentése.)"xii[xii] Hely-nélküliségében, toposz-nélküliségében, minden ami identitásának jelentését rögzíthetné, túl van a közvetlenül megnevezhetőn, és a titok létformáját idézi.
Az Én-Te viszony megragadásának kiemelkedő topikus elemei az "érintkezés apró területei"(R. Barthes). A regényben a közelségi viszony leírását több ízben a feltételesség, a be nem következés, az érintkezés be nem következésének mozzanata jellemzi: "Téged egyetlen érintésben is meggátol a fáradtság?(118); "És nekem még megérinthető, ölelhető, birtokba vehető is. Volna."(119) Az érintés helyén mintha az ókori látáselméletből ismert tapintó, érintő szem jelentései sejlenének fel: "Már érintésnyire voltunk. De nem érintettük egymást, csak összefontuk lassan tekinteteinket (...) Majd egymás szeme kútjába ereszkedve próbáltunk lelekeinkbe látni, vagy a tükrükbe legalább."(81). A szembe merülés topikus mozzanatában megvalósuló tekintet-nyelvi kommunkációban, egy villanásnyira megjelenik az a "tükrös struktúra", az a tükör-tér, "mely minden megértésnek része, és felfedi azt a tropológikus struktúrát, ami minden megismerésben működik ..."xiii[xiii] Az érintésközelség, a taktilis megismerés beváltatlan lehetőségeiből, a szemkontaktusban valósul meg valami. "A látás még a tudásnak való alárendeltségben is megőrzi az érintkezést és a közelséget. A látható simogatja a szemet."xiv[xiv] A vonzalom áttevődésének, áthelyeződésének narratívájában a szem, a költészeti motivikából jól ismert (két téries jelentésű szimbólumot egyesítő) "szemkúthoz" hasonlóan, befogadó jellegű, helyet-kínáló térformaként mutatkozik meg: "az a beteljesíthetetlen vonzalom, amiben évtizede vergődöm, úgy siklott át egy mindig ismert, de ifjú szempárba, és úgy süt engem már onnan, s húz be önmagába, hogy én észre se vettem, mikor és hogyan került át oda, s miként lehetséges, hogy az éppen a maga szeméből hív már engemet."(377) A közelség és távolság váltakozásának, illetve a távolság növekedésének és csökkenésének ("Mert az igazság az, hogy Jadvigám hol közelebb ereszt, hol pedig eltaszít."(115) a párna terében megvalósuló dinamikája a regény központi metaforikus térjátéka: "Lassan vánkosára próbálom csúsztatni a fejem"(49); "S most megint csak egyre közeledett hozzám. Örültünk az egymásratalálásnak újra (...) Az öleléstől jóllakottan vonta magához a fejemet a párnáján."(350) Jadvigának az Én-Te viszonyt jellemző mondata az átmeneti, az alkalmi, az ideiglenes jelentéseivel egy, az előbbitől élesen elkülönülő szemléletet jelezve - "ha az ágy közös is, egymás párnáján csak vendégek lehetünk"(150) - Pilinszky János Életfogytiglan c. kétsorosára utal, enyhítve annak tagadó kizárólagosságán erős fénnyel világít rá a viszony ambivalens jellegére. A párna-közösség egy teljesebb egyesülés jele lenne.xv[xv] Az ilyen teljességű egyesülés a párna-jelből, s azon túlmenően a hajkoronák homoerotikus konnotációjú téregységének kialakításából ítélve, csupán a Jadviga-Irmus kapcsolatban valósul meg: "De ha közös párnára fekve, összefésültük kibontott hajunkat..."(173). Egy olyan kapcsolatban, amelynek a titkosság-szemantika térszerűsége nyújt rejtekhelyet: "Mi sokkal sűrűbben szőtt titokba bújtunk el a barátnőmmel annál, mint ahogy akárki szeretőt is eltitkolni akarhat az ember."(170) A regény az unifikáció, az egységesülés toposzát, ("A Másik akarok lenni, azt akarom, hogy ő legyen én, mintha eggyé válnánk,..."xvi[xvi]), egy bibliai szöveghely ("S lesznek ketten egy testté.") módosított változatával, szemantikai átformálásával közelíti meg: "Mintha egy test lennék magával, de nem ahogy a Biblia írja..."(382) Az egységesülés virtuális tere nem jön létre, helyette a szeretkezésben, a közös testi percekben is csupán a "legközelebbi közelség"(246) térkonstellációja valósul meg. Dacára a közelségnek és a hangok, szavak, nedvek egymásban való szétáradásának, a beteljesületlenség tere rajzolódik ki, újra és újra. Az olvasásban születő Jadviga-szöveg az Én-Te viszony szexuális vetületeiről is a térbeli igazodás trópusnyelvén beszél: beépíti az aktus/útbejárás megfelelésnek a szerelmi-erotikus szimbolikából ismert jelentéseit. Az erotikus töltésű jelentésekben főként a felfelé mozgás érvényesül, az orom és a csúcs metaforájában a szerelmi együttlétnek a tér vertikális tengelyére vetített élményisége nyer megjelenítést.
Egy nagyarányú, mitizáló térjelentésekből építkező kép, asztrális jelekbe sűrített, természeti térbeliségbe fojtott vágymegjelenítésként, az ókori mitoszra utalva, a Föld és Ég nászára, a két világ kontaktusát valósítja meg. "A lebukó Nap, mint aki ölelésre készül, bíborszínu már, és önmaga háromszorosára dagadt. Megérinti a földet, s most öl nyílik a befúródás helyén. Tekintetemet belemélyítem az izzó nyíladékba, mely pirulást áraszt szét maga körül. A hatalmas nász itt a világ legsimább síkján, egyetlen ráncocskát sem vető ágyán választ helyet ölelkezéshez minden este."(49) A nap férfiasságának mitopoétikus eredetű jelentése, a napsugaraknak a szoláris mitoszokból beemelt fallikus felfogása összecseng a tekintet férfi-principiumként való értelmezésével. Az Ég és az erotikus-archetipikus módon megjelenő Föld(asszony) "egymásiránt-valóságában"(Heidegger), a kozmikus méretű látványba mélyülő tekintetben, az elemi és intenzív módon jelen lévő vágy dimenziója ismerhető fel, a távollevőre irányuló vágyé. A regényben gondos formálás nyomán különül el a távollevőre és a jelenlevőre irányuló vágy érzés- és gondolatvilága.xvii[xvii] A naplemente, a napnyugta metaforikus jellegű motívuma magában is egy különös tér-idő elemként értelmezhető: a nyugati horizonton (amely "helyig" eljutva a Nap utat jár be) a látómezőből való kimozdulás, a látóhatár mögé való kerülés, a látóhatár mögé való "lebukás" térmozzanatának naponta ismétlődő idői jelenségével, az elmúlásban az újrajelentkezést, a múlandóságban az állandóságot ragadja meg.
Jadviga mint egyensúlyozó identitás, egyidőben többes kötődésű, de egyetlen szereppel sem azonosul teljesen, és az Én-Te viszonyt, így a közelség-távolság dialektikáját is több relációban éli meg: "Akárhányszor visszatértem a Maga közelségébe, azt mindannyiszor a tőle - s vele az ő testétől - való, megmásíthatatlannak szánt elszakadás előzte meg. S megfordítva, az ő oldaláról tekintve ugyanígy."(246) A szerelmi háromszög megjelenítésében, Jadvigát a távolító-közelítő, szétválasztó-összekapcsoló jellegű mozgást jelző igék, a visszatér és az elszakad, ezúttal egyszerre két mozdulatlan térbeli ponthoz viszonyítják. A köztesség/közöttiség fogalmaival megragadható alakja egy alapjában véve dichotomikus viszonyba ékelődik be. A közeledő és távolódó, tehát ellentétes irányú mozgások a két pont között megfordítva is lejátszódnak. Amikor az egyik férfi (az elszakadásban) a mozgás időbeli-térbeli kezdőpontját jelöli, akkor a másik (a visszatérésben) a mozgás végpontja, egy elvontabb jelentésképzésben is. Az éntől való distancia, a pillanatnyi hozzáférhetőség fokát jelölő távköz alapján, olykor mindkettőjük identitása téri tájékozódási kategóriákra redukálódik: "s úgy árulkodok a jelenlevőnek a távollevővel közös testeinkről"; "... azzal a rettegéssel, hogy a jelenlevőé helyett tévesen a távollevőére..."(246). A szűntelen kettős nyitás látszatába helyezett Jadviga, egyik viszony kölcsönösségéből többször "kireflektálja magát", de ugyanakkor a másikban sem kész megnyílni: "hogy nem ő az aki megnyithat bármit is ami énbennem kinyílhatna."(104) Ez a téries képzeteket keltő megnyílás, kinyílás, egymás iránti nyitottság az a mozzanat, amely nélkül hermeneutikai meglátások szerint nincs emberi kapcsolat. Az Én-Te viszonyba való belépés a buberi dialogikus gondolkodásban a másik teljes gazdagságának feltárulását jelenti. Dialogus-tipusai közül is az a hiteles, amelyben megvalósul az elfogadás, a másik felé való megnyílás.
András beszédében is megjelenik ("Kifelé életem is kátyúba jutott, belül is mozdulatlan minden."178), de hangsúlyosan Jadviga fogalmaz meg egy, a személyiség integritását felbontó létélményt: az alak felbontódását belsőre és külsőre ("Kétségtelen, hogy kettéosztva éltem... Belül az óva titkolt szenvedélyem (...) Kifelé viszont..."104). Jadviga léttapasztalata a koherencia, a benső szféra teljességének, kiteljesültségének megrendülését testesíti meg. Megfogalmazása szerint a belső én koherenciája roppan szét, a bensőben létező egység helyett kettéhasítottságról beszél, amely egy megosztott élet kontúrjait jeleníti meg. A benső szféra koherenciájának megingása magával vonja a "szubjektum-objektum viszonylat" megrendülését is, hiszen ez a reláció immanens kapcsolatban áll a benső-külső oppozicióval. A megosztottságot, a kettévállást elszenvedő benső számára a külső megszűnik pusztán objektumként funkcionálni. A térbeli-szemantikai oppozíció hatását rendkívüli módon felfokozza, hogy a belső én-t a külső én-től, a dédelgetett érzelmeket a szolgáló kuzin-élet valóságától egy kitágított űr választja el: "... két életem közé nyíló mind táguló űrre ..."(104). E mondatok pátoszát a paratextusnak a térjelentésekre, az űr térviszonyokat jelző fogalmára kihegyezett iróniája semmisíti meg: "De egy férfi szerintem jobb, ha lábújjhegyen lekapja a tökfödőjét, mint a templom küszöbén, hogyha egy női lélekbe néz. Főleg ha az egy kitágított űr."(105)
Az önmagába-tekintés látásélménye a Másikról és a Másikhoz szóló beszédnek is lényeges eleme, hiszen mindkettő az én önértelmező beszédpozíciójából szólal meg, az én-elbeszélés poétikáját érvényesítí. Mindkét idézett szemelvényben egy negatív konnotációjú belső világ képe bontakozik ki, az egyikben mitológiai, archaikus, és bibliai térképzetek összefonódásával, azaz a labirintikus térképzet, a pokol-toposz és a barlang jelentéskörének egyidejű felvillantásával: "Csakugyan azt képzeli, hogy én oda belülre soha nem próbálok nézni? Azt feltételezi, hogy őneki kell, mint egy félős gyereket áttuszkolnia engem azon a kapun? És azt hiszi, hogy a küszöbön túl egyetlen út nyílik, nem pedig labirintus? Hát nem tudja, hogy lelkem barlangoduiban miféle poklot találok?"(347) A világirodalmi tradícióból ismert individuális tudás-metaforák közül, itt a lélekbe való alámerüléshez kapcsolódik a barlang és az összetevőként erősítő hatású odu topikus jelentése. Azzal, hogy a labirintus-képzet összekapcsolódik a barlanggal (a pokol tornácának jelképével) és a pokol-toposszal, felmerül keresztényi értelmezhetőségének lehetősége is. András önmagába-nézésével, befelé irányuló tekintetével, önmagába mint a bűnök, a "kétség, a káosz és a rosszaság"(347) labirintusába száll alá, és a mítosz keresztény jelentésrétegéből való ördöggel, a "színgonoszan ördögi vadállattal" kerül szembe.
Az interlokúciós hangoltságú (az önmagába forduló, de a Másik felé is kiterjesztett) beszédben az "ábrázolt gyász"(Barthes) mondatai a kozmológiai metaforálás közelébe vezetik a szövegépítést. A benső esős-havas térbeliségének hátterében az évszakszimbolika jelentései állnak. Az ősz és a tél értelmi-érzelmi tartalmai segítik az alak Én-érzetének, személyiségállapotának kifejezését: "Ne értsen félre, én magam is siratom szünet nélkül szinte, hogy patakok erednek szememből, és sírok könnytelenül is befelé. S olyankor is (...) mintha végtelen őszi esők hullanának bennem ebben a verőfényes májusban. Amikor pedig a rémület is hatalmába kerít, ideát, Maga nélkül akkor hó is hull énbennem..."(378)
A gyász-élmény az Én-Te viszony lezárásaként ismét csak a távolság-dimenzió jelentőségét, a közeli és távoli ellentettségének különös játékát hangsúlyozza. "A gyász visszavonja magát mindentől: az Egyre való emlékezésbe. A gyásznak ez a visszagondolása (Andenken) azonban közel marad ahhoz, ("akár ha a karosszékbe képzelem ide Magát"; "ahogyan énnekem van jelen"377), ami elvétetett tőle és ami, úgy látszik távol ("hogy most már örökké egyedül, Magától távol...396) van. A gyász nem süllyed bele abba, nem ragadja magával az, ami pusztán elveszett. ("De az én könnyhullatásom nemcsak a fájdalomé és a veszteségé, hanem azon könnyebbülésből is fakad..."378) A gyász a távolvalót engedi újra meg újra jönni."xviii[xviii] A gyászban fogant képzelgés, emlékezés és álomtapasztalat a távolvaló hollétének megragadásában, a tengerjáró hajó "eltérő teréhez", ahhoz a sajátos hely nélküli helyhez folyamodik, amelyről Foucault mint "par exellence heterotópiáról"xix[xix] beszél. "Maga pedig ott áll egyedül a fedélzeten a sós, vízszagú tengerlevegőben (...) Nem tudom, miért álmodok Magával hajót ..."(376); " avagy az Ő mindenható tekintetének tengerén hajózik, ahogy képzelni Magát kiváltképp szeretem."(378) A tenger végtelenjének való kitettségében, a "képzelet eme legkimeríthetetlenebb tárháza", a távollevő helyét a megragadhatatlan, kijelölhehetlen, identifikálhatatlan locusok körébe utalja. Ehelyütt azt a derridai gondolatot emelném be az elemzésbe, amely a másik halálakor a gyászolóban lejátszódó emlékezést és interiorizációt olyan térfoglaló/térteremtő folyamatként jellemzi, amely a "testben történik, ott nyer teret, vagy inkább nyit teret a testnek, hangnak, pszichének, amelyek - noha a "mieink" - nem léteztek és nem jelentettek semmit, mígnem felmerült a lehetőség, hogy mindig az emlékezéssel kell kezdeni és a nyomot kell követni."xx[xx] Ezek a gondolattöredékek irányíthatják az értelmezést, amikor a regényszöveg Jadvigát, emlékező és interiorizáló pozícióba állítja: "(De hiszem, hogy amit szólok, írok, azt hallja és olvassa, amiként belül magam is hallom meleg, barna hangját, s látom, akár ha kezevonásain fut a tekintetem, akár ha a karosszékébe képzelem ide Magát.)"(377) A példamondat azt mutatja, hogy a Másiknak az emlékezetben való "benne-levéséről/létéről" szóló én-beszéd éppen a testnek, a hangnak, a pszichének" nyit teret, az interiorizációs folyamat a bensőbe helyezi, belső tárggyá teszi "a másik életét, gondolatát, testét, hangját, tekintetét", de, s itt kibontakozik a gyászról való derridai gondolkodásból, a másikat önmagában, önmaga által való, látó, halló ("amit, szólok, írok, azt hallja és olvassa"377) létezőként is tételezi.
Az Én-Te viszonyból való kilépés problémaköre a regénynek egy olyan kompozíciós értékű mozzanatsora - radikális megvalósulási formájában (halál-megoldás, a sötét semmibe való beleugrás, 190) a Másikrol való beszéd fonalának megszakadásához vezethetne - amelynek, s felmerülő lehetséges változatainak téries interpretációja megkerülhetetlen. A szerelemfelfogás történetében már a korai századokban zárt körként ábrázolták a szerelemérzést, olyan tökéletes bezártságként "amelyen belül minden momentum kölcsönösen erősíti egymást, és amelyből nincs kiút."xxi[xxi] Niklas Luhmann egy 1658-ból való szövegből idéz: "Minden balszerencséje kört alkot, amelynek minden része összefügg, és egyáltalán nincs kiút". Ezekre a gondolatokra rímel a regénymondat: "Kiút? Nevetséges ez is, kiút a bajokból tán soha nem vezet ... Nincsen kiút, kigázolást legföljebb a puszta továbbélés felé lehet lelni."(189)
A kiútkeresés és kiúttalanságérzet összefonódásáról elmélkedve Barthes beszélője a Beszédtöredékek a szerelemről figuráiban több térvonatkozású megoldást említ a szerelmi válságból való kilépést illetően: öngyilkosság, elválás, visszavonulás, elutazás. Az Öngyilkossági gondolatok címűben ez áll: "úgy érzem mintha kelepcébe kerültem volna, mintha lehetetlen helyzetben (vagy helyen) mozdulatlanságra lennék kárhoztatva: csupán két kiút létezik (vagy... vagy...) és mindkettő bezárult előttem: nem tehetek mást, minthogy hallgatok. Az öngyilkosság gondolata ekkor megment, mivel beszélhetek róla ..."xxii[xxii] Ezt a kiútkereső gondolkodási sémát (elvonulni, távolságot teremteni, nem-létbe fordulni), az elodázás, és elbeszélés aktusát is beleértve, Osztatni András teljességében megvalósítja: "Nyugalmat erőltettem magamra és azt terveztem, eldöntöm, hogy a tanyára húzódok ki, vagy valami tartós teendő ürügyén városba menekülök..."(190); Nem mintha nem kívánt volna nem-lenni inkább az ember"(189). A lehetséges kivezető utakról mondja: "Az egyik út mely szemem előtt kelleti magát, az elcsavargásé(178); "Akad egy-két, ha nem is kitaposott, de már járt ösvényem, s ott kínálkozik még sokszor annyi ismeretlen is ... De sokat gondolok mostanában a másik, az ellenkező útra is ... ez úgyanúgy döntések, mozdító lépések sora volna a tovább így nemigen tűrhetőből: Ám befelé."(179) A kívülről befelé vezető út az ágostoni modellben az Istenhez vezető út. Ebben a modellben a benső út megjeleníti a vertikális dimenzióját, illetve a befelé a fölfelé szinonímájává válik és az Alacsonyabbtól a Magasabb felé vezet. A szerelmi létállapot teréből való kioldódás útjai jellegüknél fogva a befelé-kifelé oppozícióba rendeződnek, de a választásnak nincs igazi tétje, mert feltételezett céljukban nem különülnek el.: "De hátha ugyanoda vezet mind a két út?...(180) Az utak esetleges egybefutásának effektusát a kioldódás/feloldódás, (eltávolodás/összeolvadás) ellentétpár jelentései, azaz a hirtelen átforduló, átcsapó elmélkedés (végtelenül bonyolult testi-lelki hangoltságról) árulkodó jelei erősítik fel igen nagy mértékben: "S vajon elképzelhetetlen-e, hogy amint a két út egybefut, bekövetkezik az örök bolyongás és űzött kivetettség átkából való föloldozás ugyanúgy, mint az odabenti megkönyörülés? Lehet-e remélni a kint és bent, az érzéki és az irgalom, a férfi és a nő eggyé olvadását a vezeklés párnáján, a megváltó szerelem imazsámolyán?(180)
Az út metaforikája, a jó és a rossz útnak (106,1o8), a végzet útjának(108) képzete nem távolodik el a mindennapi nyelvhasználat metaforikájától, s így harmonizál a beszélő általános nyelvi meghatározottságával. A Jadvigával "közös út" állandó diszkontinuus mozgásban artikulálódik, szakadások sorozatából rakható ki. Ez a diszkontinuitás-sor, hézag-szerkezet - hátterében a közelség/távolság, közelítés/távolítás tropologikus rendszerének jelentésköreivel - határozza meg poétikailag a regény eseményszintjét. "Jadvigámmal megtaláltuk végre mindennapjaink hitem szerint jó útra vezető kerékvágását."(111); "A Jadvigával közös út járhatatlansága, egyre mélyebb sár. Én elakadtam rajta - de nem tudni, hogy őneki ez útja-e még egyáltalán."(177); "Egyenlőre (bár merném azt írni végleg! elhalasztottam mind az elcsavargó, mind a sztoikus ösvényekre való készülődést, mert éppen Jadvigával közös utunk fölött kezdett megint kisütni a nap."(181) Az "útközösség" egyes fokozatai más-más hangulatú és dinamikájú szövegszegmentumokat szerveznek maguk köré, tematikus szinezetükben befolyásolják a hasonlítás, az azonosítás, a metaforálás folyamatait. Álljon itt példaként egy vizualizáló metaforikus momentum az útközösség teljes megkérdőjelezettségének idejéből: "Rémálmaimban szenvedélyem megfagyott hullámainak jégbörtönébe zárva látom Jadvigát."(178)
A legmélyebb válságélményeket a lejtő narratív kifejtettségű metaforája, a nagy hirtelenségű lefelé irányuló, süllyedő mozgás mentális képzete hivatott érzékeltetni: "...zuhanni kezdtem lefelé, de oly agyonkoptatottan sima, mocskos-síkos lejtőn, hogy már szinte gyötrelem nélkül találtam magamat ismét a kitaposott, gyűlölt gödörben."(365) Itt a zuhanás a lét aktuális alapformája, de a mélységi dimenziónak más szöveghelyeken is negatív konnotációi támadnak: "belezuhannánk ismét az idegenek ideges és mindent félresiklató szóváltasába"(380), "belezuhant a vigasztalhatatlan kedélyromlásba"(381). A megélt mélységek távlatából szemlélve, ennek az életfázisnak egyetlen adekvát helyszíne az Isten háza, a menny, a föld s a pokol találkozási pontja (axis mundi), a mindenség jelképi lényegének megtestesítje (imago mundi)xxiii[xxiii], az egyetlen megszólítható az Úr. Különös feszültség forrása az a szövegszegmentum, amelyben egy falusi építészeti környezetben szinte radikális viszony alakul ki a mindennapi létezésnek keretet adó földi térségek horizontális vonalai és a magasba szökő, függőleges térelemek között. A testi fölkapaszkodás az egyre meredekebb, az egyre sötétebb lépcsőfeljárókon és a lelki fölfelé való törekvés, a torony vizuális szimbolikája ("Vagy fölnézek a fodros toronypalást mentén oda, ahol Öt sejtem...?"373) összekapcsolódik a mélység vonzásával, az emelkedés-esés ellentétében irány- és mozgásjelentések sürítődnek. Igy az út képzetéhez társuló horizontális megoldási lehetőségekhez kapcsolódóan, a vertikális vonalán, a fölfelé való tájékozódás mellett, a lefelé is megjelenik a halálmomentumot rejtő, lehetséges zuhanó-mozgásban: "mert magával húz a Hlavicska János röpteútja."(373)
Jegyzetek
1. Lásd: Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp. 1984. 251.l.
2. Balassa Péter: Osztatni, beleíródni. In: Koldustorta. Bp. 1998.
3. "Az aktív filológia (a nyelv erűinek filológiája) szükségszerűen kétféle nyelvszemléletet foglal magába: az interlokúció (másvalakihez beszélni) és a delokúció (valakirűl beszélni) nyelvszemléletét. Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemrűl. Budapest, 1997. 222.
4. Jacques Derrida: Szenvedések. "Közvetett áldozat". In: Esszé a névrűl. Pécs 1993. 37.
5. Roland Barthes: i.m. 17.
6. Eugen Fink: Osnovni fenomeni ljudskog postojanja. Beograd, 1984. 281.
7. Roland Barthes: i. m. 168
8. Uo. 30.
9. Uo. 29.
10. Uo. 29.
11. Lásd errűl: J. M. Lotman, A szöveg konstrukciós elvei. In: Szöveg - modell - típus. Bp. 1973. 74.
12. A Másik atópiájáról lásd Roland Barthes i.m. 53.
13. Jacques Derrida: Mnémoszüné. Pompeji, 1997. 2/3. 163.
14. Emmanuel Lévinas: Nyelv és közelség. Pécs 1997. 124.
15. Szilasi László: Pilinszky János: Életfogytiglan. In: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét? Budapest, 1994. 90-96.
16. Roland Barthes: i.m. 157.
17. Roland Barthes írja, Marcel Détienne-re hivatkozva: "Nem, ez nem ugyanaz a sóvárgás: külön szó is van rá: Pothos, amely a távollevűre irányuló vágyat, és égetűbb Himéros, amely a jelenlevűre irányuló vágyat jelöli. R. Barthes: i. m. 31.
18. Martin Heidegger: Magyarázatok Hörderlin költészetéhez. Debrecen, 1998. 60.
19. Michael Foucault: Eltérű terek. In: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 1999. 155.
20. Jacques Derrida: i.m. 172.
21. Niklas Luhmann: Szerelem-szenvedély. Az intimitás kódolásáról.Bp.1997.63.
22. Roland Barthes: i. m. 263.
23. S. Nagy Katalin: A templom vizuális szimbolikája. In: "Jelbeszéd az életünk". Bp. 1995. 526.