A jó könyv mindig a szerző és a kiadó sokirányú együttműködésének eredménye. A jó szöveg még nem jó könyv, ahogy a legszebb sem az, ha hiányzik mellőle a jó szöveg. (Persze azért a szövegé az elsőbbség.) Ennek a tételnek kiváló bizonyítéka Závada Pál harmadik könyve, a Jadviga párnája. A kritikák sajnos csak ritkán térnek ki a kiadók munkájára, pedig ez minden esetben megérne néhány mondatot, ha másért nem, akkor azért, hogy a szerencsére egyre több szép és igényes könyv mellett ne lehessen "büntetlenül" megjelentetni helyesírási hibáktól hemzsegő, az első kinyitáskor széthulló, netán üres, vagy elkavart lapokkal teletűzdelt szépirodalmi kiadványokat.

Ritka érdekes könyvvel lepte meg Závada Pál ez év könyvhetén az érdeklődő könyvbarátokat: olyan „igazi” családregényt tett elénk, amely egyszerre elégítheti ki a hagyományosabb nagyepikai történetmondás teljességigényének vonzásában élő olvasókat, valamint a posztmodern elbeszélői stratégiák híveit. A Jadviga párnája ugyanis igen szerencsés módon vegyíti a regényes cselekményességet, s azt az elbeszélői sokszólamúságot, melynek révén az elbeszélés szinte „természetes” módon relativizálódik.

Závada Pál regényében, a Jadviga párnájában, a valakihez tartozás az önazonosság konstitutív jegyeként, topológiailag definiálja a személyiség jelenlétét. Az önazonosság fontos dimenziójának személyjellege van, ő maga is viszonyul valahogy a tapasztalat alanyához.i[i] Viszonyulásáról írásban beszél, azon kívül, hogy tárgya a tapasztalatnak, az Én-Te viszony Én-jeként is megmutatkozik. Ennek a viszonynak, és a viszony szövegszerűségének szinte minden, a regényben felfedhető jelentése a hely- illetve a térképzetek körében bontakozik ki. Miso voltaképpen paratextuális szólama részben "kívülről" világítja meg a lényegileg kettős rendezettségű, de háromtényezős szövegnek az alakokhoz különös erősséggel köthető poétikumát. Beépítő/önbeépítő technikái segítségével szőhető sűrűbbé (tipográfiailag is) a mű jelentésrendszere.

A műfajok életében nyilván néha elérkezik egy időpont, amikor a sokszorosan megkockáztatott kísérletek, hiú változtatási lázak és szemenszedett apró eredmények korszakai után a műalkotás visszahajlik tulajdon lelkiismeretéhez, a szerző lerázza köpönyegéről a terelőutak porát, és a mű anyagát nem a dolgok törésvonalai mentén találja meg, hanem egy feltételezett, éles körvonalakkal megrajzolt és a közmegegyezés keretein belül hangolt nyelvi közegben. A regény műfajának ezt a nyugalmas mozdulattal végrehajtott, önuralomról tanúskodó, az író szerepét kevéssé fitogtató, kiszámítható egységekben föltáruló derítését manapság, többek között, Závada Pál kísérli meg. A Jadviga párnája nem csupán merész, hanem egyszersmind szükséges tett is: mintegy új azonossággal látja el a regényíró lassanként azonosíthatatlanná fakult figuráját.

Závada Pál sokat tárgyalt regénye, a Jadviga párnája, bárhol közlik is és bármit tesznek is vele, úgy tűnik, garantált közönségsiker. Sokáig nem értettem, miért a hivatásos elemzők fanyalgása a Nők Lapja-beli publikálás miatt. Hát nem csodálatos, hogy van végre egy regényünk, amely kitölti a magas és a mély kultúra közti szakadékot? Nem a nagyságát igazolja, hogy más-más szociokulturális befogadók egyaránt megtalálják benne a maguknak tetszőt?... Még ha elsődlegesen nem azt a jelentést is, ami az irodalmárt boldogítja, de tudat alatt csak-csak hat a szakmán kívüliekre is az egész mű, azaz, gondoltam, a felismerési ingerküszöb alatti, idegen, másféle kódnak is szerepe van a tetszésben.

A NetZeitung recenziója Závada Pál regényéről 2006. 09. 08.

A német kritikus kiemeli a regény többszólamúságát, a nagy művészi ambícióval megirt, erőteljes karakterét és azt, hogy a szerelmi történet két generációra visszanyúló történelmi korszakot is magába foglal. Szerinte Závada ezzel a könyvével felzárkózott a legjelesebb magyar alkotók, Esterházy és Kertész mellé.

Závada Pál regénye alighanem a könyvhét szenzációja. Az is kockázat nélkül megjósolható, hogy sokáig lesz elkeseredett szakmai viták és izgatott szaloncsevelyek tárgya. Sőt, mivel a gazdagon áradó szöveg valósággal elragadja az óvatlant, aki belelapoz, biztos, hogy ezúttal legalább annyian tényleg el is fogják olvasni, mint ahányan komoly képpel eszmét cserélnek róla. A jóisten is bestsellernek teremtette.
A Jadviga párnája gyönyörű, fondorlatosan megkomponált, érzéki regény. A szálak, rétegek bonyolult együttesének színpompája, az írói szerepjátékok rafináltsága, a mű elementáris világteremtő ereje, a nyelvi és stílusbravúrok egyik ámulatból a másikba ejtik az olvasót. Závada Pál néhány lelet: naplórészletek, levelek, lajstromok köré-fölé emeli e regény lenyűgöző építményét. (Bár a civilben szociológus szerző a kötet végén korrekten megjelöli forrásait, s az utolsó előtti oldalon fölvillantja a leletmentő fiatal kutató – vélhetően önmaga – alakját, olvasás közben felmerül a gyanú, hogy a „dokumentumok” szövegei is tőle származnak. Nem lenne idegen a regény szellemétől; mellesleg azért is érdemes erről említést tenni, mert egy kis misztifikáció soha nem árt.) A választott forma az egyik leghálásabb, egyben talán legnehezebb: napló, melyet hárman írnak, illetve részben szerkesztenek, egymással megkésett párbeszédet folytatva. Különös, tragikus családregény bontakozik ki előttünk, középpontjában egy tündöklő asszonnyal, aki feleségként, szeretőként, anyaként és leányként egyaránt végzetes hatással van a vele-körülötte élő férfiakra.

„Zacsínam túto knyizsecsku. Én, Osztatní András 1915 Február hó 5-dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon... Gyakovaty pána Bohu, hogy megértem ezt a napot, azt az Úristennek kell megköszönnöm” – így indul a kötet, ezek az első mondatai. Az utolsók pedig, a zárlatban, 1987 szeptember valahányadikáról: „És ha megkérem, megfőzi azt a húslevest mondjuk. Vagy pörköltöt. Csak egy az, hogy hűtő is vacak. Meg a vége ki lesz dobva, és sajnálom. Úgyhogy inkább a sajt, az nem romlik, a macisajt”. A két beszélő: apja és fia; pontosabban, egy fiú, Mihály-Misu, aki a keresztségben az apja nevét viseli ugyan, ám nem ő nemzette. Kettejük, egymástól írásképileg is elkülönített megnyilatkozásai közé ékelődnek egy harmadik személy szavai: a címbe emelt, az élre került Jadvigáé, Osztatní András feleségéé, Misu édesanyjáé. Nemcsak a keretet, hanem az időbeli előrehaladást nézve is ő az eseménymenet folyamatosságának megteremtője: az asszony az, aki 1937 áprilisától „beleír” férje hátrahagyott naplójába, s a fiú pedig 1954-ben, édesanyja halála után határozza el, hogy kettejük munkájának „méltán folytató örököse” lesz. Először is lefordítja a szlovák nyelven írt szövegeket. Aztán ugyancsak lábjegyzetekben magyarázatokat és megjegyzéseket fűz egyes részekhez. Máskor rendet teremt – átcsoportosít, betold –, mert a könyv cérnás fűzése elszakadt, hullnak szét a lapok. Majd megcsinálja a tartalomjegyzéket fejezetcímekkel, legvégül pedig célul tűzi ki, a megmaradt nyolc vagy kilenc oldalt teleírja, amíg meg nem hal. Az üresen maradt majdnem hét oldalnyi hely elhatározása megvalósulatlanságának jelzése. Az utolsó bejegyzett szó – a macisajt – viszont azé a görcsös akaraté, hogy ha semmiségekkel, ha a legköznapibb dolgok említésével is, de befejezi, amit a szülei elkezdtek. Kitölti a kereteket, nem hagyja csonkán lezárulni a naplót. Ezen igyekszik, amikor számára gyanús, „homályos szaglászási céllal” felkeresi egy, a régi dolgok iránt érdeklődő fiatalember – és sejthetően ez utóbbi (a szerzői alterego) a kétszeresen is kommentált „feljegyzési könyvecske”, a Jadviga párnája felfedezője.

A Jadviga párnája Flaubert-i olvasatban
"Az elmúlt napokban sokszor tértem vissza e naplókönyvhöz.
De csak olvastam, s magamban beszélgettem mondataival."
(Závada Pál, Jadviga párnája)

BEVEZETŐ. Intertextualitás, műfaj, narráció

„Bor, pálinka, tinta. Legvégül meg a hörgés"
(A közép-európaiság könyve)
Závada Pál regényének története sikertörténet, nem vitás. 1999-ben megjelent (a mű további sikerét bizonyítandó) a regény szlovák fordítása is, Deák Renáta kitűnő munkája.
A „közép-európaiság"-gondolat a nyolcvanas évek regionalitás-diskurzusában jelentős szerepet játszott. Az interkulturális dialogicitás mint irodalmi beszédforma (valamely többnyelvű régió eltérő regisztereinek felhasználása a szövegalkotásban) nem ismeretlen a magyar irodalmi hagyományban.3