Egy Brecht-mondatra

„Mit számít egy bankrablás
egy bankalapítással szemben?”

Első ránézésre olyan ez az idézett mondat, mintha leginkább a meghökkentés szándékával írták volna – valaki olyat akart szólni, hogy aztán időtlen időkig az ő mondását emlegessük.
Hogyhogy mit számít egy bankrablás?, már hogyne számítana? Miféle cinizmus ez? Legtöbbünknek soha semmi köze bankalapításhoz nem volt és nem lesz – azt azonban lassan már kétszer is meggondoljuk, hogy betegyük a lábunkat egy bankfiókba: az efféle helyeken újabban rendszeresen lőnek. Mi pedig fölháborodhatunk a közbiztonság állapotain, kikérhetjük magunknak, hogy a bankok az elképesztő nyereségeikből képtelenek hatékony védelmet kiépíteni, kuncsaftjaik és alkalmazottaik életét megóvni. És hogy lehet az, hogy egyáltalán létezhet olyan bank, amely még ma sem teszi lehetővé a számítógépes átutalást?
Másodszor is ránézünk a mondatra – ja?, itt azt akarja mondani az illető, hogy a bankok megalapításának előfeltételeként sokszorosan több lopás-rablás és egyéb bűncselekmény történik, mint amikor ezeket a bankokat kirabolják? Hát biztos. Mindenki mondja, nyilván van benne valami, pusmogják, hogy régen is így volt, mifelénk, Közép- és Kelet-Európában pedig állítólag újabban lett így – ahol viszont mégsem így van, ott bizonyára rég meg vannak alapítva már a szükséges bankok.
De hogy ezt ráadásul Bertold Brecht írta. Ez esetben viszont ennek a kérdésbe burkolt állításnak nem a szó szerinti (közgazdasági, szociológiai és kriminálstatisztikai adatokkal alátámasztható) igazságát kell néznünk, hanem a művészit – a túlzásával, provokatív polgárpukkasztásával együtt. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy Brechtet ne vegyük nagyon is komolyan – ez a tétele bizony egy kőkeményen megfogalmazott kapitalizmus-kritika. Amelyhez fölvonultatta egyebek közt Koldusopera című darabját is.
Ráadásul ez a költői kérdés formájú tétel épp ebben a darabban szerepel – így írta tehát Brecht, nem pedig közvetlenül. Sőt, ha még közelebbről vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ez a – Vas István fordításában így olvasható – mondat a betörő Penge Mackie (közismertebben Bicska Maxi) szájából hangzik el, mégpedig a következő szövegkörnyezetben: „Hölgyeim és uraim! Hanyatló osztály hanyatló képviselőjét látják maguk előtt. Minket, polgári kisiparosokat, akik derék feszítővasainkkal a kis boltosok nikkelkasszáit dolgozzuk meg, elnyelnek a nagyvállalkozók, akik mögött ott állnak a bankok. Mit számít egy tolvajkulcs egy részvénnyel szemben? Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben? Mit jelent egy ember meggyilkolása, szemben egy ember alkalmaztatásával?”
Így azért egy kissé másképpen fest a dolog. Hiszen itt egy hétpróbás gazember mosakszik, próbálja mentegetni magát, elnézhető stiklivé törpítené saját bűneit, s egyrészt a nagy cápákra mutogat (még sajnáltatja is magát), másrészt ideológiai tétel mögé bújik. A méltán híres-hírhedt gondolatot tetejébe gátlástalanul fűzi tovább, miszerint egy ember meggyilkolásának bűne szintén eltörpül ahhoz képest, hogy valakit alkalmazásba veszünk, azaz kizsákmányolunk. Hát ilyesmit bizony még a szélsőbalosok sem igen hangoztattak – nem véletlen, hogy nem ezt a mondatot szokták idézni, mondván, hogy „Brecht azt mondta”. Pedig mennyivel meredekebb az előzőnél. Hát nem is Brecht mondta, hanem Bicska Maxi.
Ám ez sem ilyen egyszerű. Mert ha azt kutatjuk, mikor ki mit mond – hát van ebben a darabban Kocsma Jennynek egy songja, s abban bizony szerzőnk az egyik strófát saját magáról költötte ilyenformán: „És ott volt a kiváncsi Brecht / Kit mind daloltatok! / De megkérdezte tőletek / Mért gazdagok a gazdagok / S ezért az országból kiűzitek.”
Mi pedig idézzük őt. És mivel szabadok vagyunk, szabadon kérdezhetünk – nem kell elűzetéstől félnünk –, úgyhogy a drámaköltő felidézett tételeinek művészi igazsága mögé szabadon bújva, indirekte kérdezzük meg tőletek, „mért gazdagok a gazdagok”, mire ti örömmel siettek a szabadság e friss levegőjű tágasságában összekacsintani velünk, hogy ez mennyire jó, na tényleg, hát miért is.