Czesciej byvales, synku, w Polsce niz na Wegrzech,z Pálem Závada rozmawia Elzbieta Cygielska

Elzbieta Cygielska interjúja

- Rég volt akkora sikere magyar író könyvének, mint a Jadviga párnájának, az Ön első regényének, amely 1997-ben jelent meg, s azóta vagy húsz utánnyomás fogyott el belőle. S nemcsak az olvasók szerették meg, de szakmai körökben is valóságos beszédtéma volt sokáig. De Ön már a szociográfiájával is sikert aratott, mert két kiadás ebben a műfajban ritka eset. Milyen körülmények befolyásolták pályájának kezdetén, illetve ennél is korábban: mit kapott útravalóul a családjától, a környezetétől?

- Pályámat egyetemi segédoktatóként kezdtem 1978-ban Pécsett, és mint szociológus kutató folytattam 1982-től Budapesten. Ekkoriban fogtam bele egyszemélyes gyűjtőmunkámba majdani szociográfiámhoz, amely a gyökereimhez való visszatérés kezdetét is jelentette. Én ugyanis a Magyarország délkeleti sarkában fekvő Békés megyében, Tótkomlóson születtem 1954-ben – szlovák származású családban. Őseinket még Mária Terézia telepítette oda a mai közép-szlovákiai területekről – e paraszt-telepesek utódai az ezredfordulóig még úgy-ahogy megőrizték tradícióikat és nyelvüket, de manapság már rohamosan elmagyarosodnak. Családom és falum két értelemben is meghatározta munkálkodásomat: egyrészt a szlovák nemzetiségi-nyelvi közeg (illetve a kettős, szlovák-magyar kötődések) folytán, másrészt a múlt, vagyis a történelem révén (amely a XX. században itt is bővelkedett szörnyűségekben). A kisbirtokos magángazdálkodók ötvenes-évekbeli sanyargatásáról és fölszámolásáról írt szociográfiám, a Kulákprés (1986, 1991) is ezekből a forrásokból táplálkozik, hiszen középpontjába a családom és a falum múltját állítottam. A szülőföldemen végzett szociográfusi kutatómunkámnak később szépíróként is hasznát vettem, ugyanis a falumról mintáztam meg azt a települést, ahol első regényem, a Jadviga párnája játszódik. Története 1915-ben indul hőseim házasságkötésével, de sem a párkapcsolati-érzelmi-érzéki, sem pedig a politikai-történelmi viszonyok nem alakulnak majd kedvezően az eljövendő évtizedekben…

- Második regénye, a Milota (2002), és a legújabb, A fényképész utókora (2004) ugyanabban a világban játszódik, mint Jadviga párnája, de mintha egyre szélesebb perspektívára nyitna...
- A szóban forgó falusi helyszín mindhárom könyvemben azonos – de szerephez jutnak városi és budapesti, sőt, külföldi színterek is –, összefűzi a könyveket továbbá néhány szereplő, noha mindhárom regény önálló egész. Közös bennük még, hogy olvasásuk során nemcsak a közvetlen emberi kapcsolatokban lehet elmélyedni, hanem az áttételesebb társadalmi viszonyokban, mondhatni, a XX. századi történelemben is. A kérdésben említett szélesedő perspektíva egyrészt talán ebben a vonatkozásban értendő: a történetek, a szereplők, a belső és külső viszonyok (a pszichikaiak és a politikaiak-szociológiaiak) úgy bővülnek-szaporodnak-tágulnak, hogy történelmi értelemben is mélyebb megértést tegyenek lehetővé. Másrészt én a regényeimnek mint irodalmi szövegeknek – mint valódi olvasóknak szánt könyveknek – is igyekeztem egyre inkább olyan formát adni, hogy az a nyitott mű felé mutasson, ne pedig a magába záruló, kontextuálisan leegyszerűsített értelmű, direkt olvasatot kínáló, hagyományos regény felé.

- Legutóbbi regényében egy fotóból indul el a történet: 1942-ben falukutatók érkeznek a helyszínre, köztük van Dohányos László (a bemutatott részlet – a 10. fejezet - egyik főalakja). Egy idegen – mondjuk lengyel - olvasó számára a harmincas évekbeli magyar falukutatás, a népi mozgalom elég egzotikus jelenség. Még akkor is az, ha lengyelül megvan pl. Illyés Gyula Puszták népe című munkája vagy Németh László néhány regénye és esszéje, sőt Bibó Istvántól a híres Zsidókérdés Magyarországon is...
- Számomra már gyerekkorom Jules Verne-regényeiben is elég egzotikus jelenségnek hatott az amerikai polgárháború, a hajótörés a trópusokon, meg a sok ismeretlen földrajzi, történelmi, zoológiai vagy technika-történeti adalék – mégis elég jól elboldogultam e könyvek olvasásával. Az persze jó, ha egy regénytéma jobban beágyazható már ismert, megírt, föltárt viszonyok, történelmi vagy kultúrtörténeti események közé. Ám egy regénynek egymagában is jót kell állnia magáért – tehát hogy az, amit írunk, és az, ahogyan írunk, ne csak érthető, hanem élvezhető is legyen. De az én könyvem kezdőtémája – kiváltképp itt, Közép-Európában – nem hinném, hogy ismeretlen volna. Az alávetetteket megváltani akaró fiatal értelmiségiek, akik a negyvenes évek elején népük fölszabadulásának és fölemelkedésének lehetőségeit keresik, a haza és haladás esélyeit latolgatják, s akik meg akarják ismerni, és föl akarják számolni a paraszti nyomort és kiszolgáltatottságot. És persze szeretni és boldogulni akarnak – s ha lehet, túlélni a háborút. Mindeközben sok-sok okosat-tisztességeset, ám rengeteg szörnyűt és téveset gondolnak, s egyrészt tiszteletreméltóak, másrészt elborzasztóak. De ismerős lehet a lengyel olvasók számára is az efféle történetek folytatása a háborún és az ötvenes éveken át, miként a hatvanas-évekbeli falusi kisiskoláskor vagy a hetvenes-nyolcvanas-évekbeli szellemi és érzelmi fejlődésregény vidéken és Budapesten, a nemzedékek közti szakadékok, a nagy közös amnéziák, mulasztások és bűnök – avagy a makacsul el nem múló, de beteljesületlen szerelmi szenvedélyek.

- A fényképész utókora egészen unikális anyagot tárgyal, a falukutató mozgalom antiszemitizmusát, illetve viszonyát a velük élő zsidókhoz, ami szépirodalmi műben eddig még nem jelent meg. Miért tartotta fontosnak, hogy ezt a témát vállalja?
- Már csak azért is, mert voltaképpen az elődeimről van szó. Mint paraszti származású, faluról indult értelmiségi, szociográfus-író – e tekintetben „népi író”, valójában nem – az ő utódjuk vagyok, így is lehet értelmezni a pályámat. Ezért mintha személyesebben érintene a tehetségük, jószándékuk, tettvágyuk mellett a korlátoltságuk. De regényemnek ez a szála a népi mozgalomnak inkább csak arról a típusáról beszél – épp az említett Dohányos figuráján keresztül –, amelynek tagjai a háború utáni parasztpárt balszárnyának színeiben kommunista politikussá („örökös miniszterré”) válnak. Innen – vagyis eltorzultságuk felől – nézve még szomorúbb szembesülni korábbi „haladó” (vagyis harmincas-évekbeli) korszakuk sírnivaló rögeszméivel. Hogy mondjuk az alullévők fölemelésének programjait sem bírják elképzelni anélkül, hogy a tízegynéhány pontból háromban ne a zsidók ilyen-olyan visszaszorítását szorgalmaznák. De mintha körükben elképzelhetetlen volna bármiféle társadalombírálat – a nagytőke leleplezésétől a romlott bulvársajtó vagy kabaré ostorozásáig – zsidózás nélkül. És mintha a magyar nyelv szépségeiről se lehetne írni anélkül, hogy egyben ne feddnék meg a zsidós nyelvrontást vagy jidlizést. Mindez persze általánosítás, magába foglal az elfojtott ellenérzülettől a masszív és hangos antiszemitizmusig, a nagyformátumú szellemtől a percemberkéig sokakat és sokmindent – beleértve zsidók menekítését, bújtatását is. Vagyis a bűn tekintetében a „határhelyzetűek” esete akadt a torkomon, akikről egy percig sem gondolom, hogy oda akarták volna küldeni honfitársaikat, ahová kerültek – a haláltáborokba. Hiszen „csak szelíden fölpanaszolták a túlsúlyt”, csak „nem a zsidók által elvárt szellemi behódolás talajáról” beszéltek, csak épp fölemelték szavukat a „ránk burjánzó üzérfoglalkozások” ellen, és a többi. Eredendően tisztességes magyar emberek, akik annak szentelték életüket, hogy fölemeljék népüket, de valahogy kifelejtették népük köréből azokat, akik aztán megsemmisültek. Muszáj volt elképzelnem, hogy mit éreztek ezek az én elődeim, amikor ez a botrány kitört és ’44-ben tetőzött – meg utána mit. Mert nyomát nem találom publikus megrendülésnek (pedig nem szeretném azt hinni, hogy privát körben se történt volna meg), ezek az erkölcsről, hűségről, felelősségről értekező emberek nem vetik magukat térdre nemzetük előtt: nem láttam tisztán, borzasztóakat beszéltem, részem volt benne. Ennek ugyanúgy nincsen markáns jele, mint ahogy az egyházak se vallják be bűneiket, vagy ahogy nem esik szó a nemzeti erkölcs megrokkanásáról sem. Egyedüli kivételt a fentebb szintén említett Bibó István jelent, aki ’45 nyarán leírta, hogy a zsidók előző évi deportálása után a magyarság nem tetézheti tovább erkölcsi csődjét, nem kiálthat ki újabb népcsoportot bűnbaknak, nem vagonírozhatja be és nem telepítheti ki most meg a hazai németeket. Bibó sajnos hasztalanul emelte föl szavát. Megírta viszont a Zsidókérdés Magyarországon című korszakos tanulmányát, s egyetlenként vallotta be később interjúban saját szégyenérzetét, miszerint annak idején ellenezte az első zsidótörvény elleni tiltakozóív aláírását. A regényem persze nem tárgyalja mindezt, ami a hátterét, alapját képezi inkább.

- Az elmúlt évtizedek politikatörténetében a „népi” és „urbánus” kategóriának elég bonyolult sorsa volt. Tény, hogy 1945-1956-ig a mozgalom néhány jelentős alakja politikai szerepet vállalt, miniszter lett vagy csak lavírozott. Bár voltak népiek, akik emigrációban éltek, vagy itthon szinte féllegalitásban húzták meg magukat. A Kádár-kor pártállami kultúra-irányításában és a hivatalos közéletben is voltak népiek. A hatalom igyekezett előzékenyen kezelni a jelentős népi írókat, maga a népi ideológia viszont mindvégig gyanús volt, vagy inkább tilalmas. Ugyanakkor a hetvenes-nyolcvanas években használták a népi megjelölést akár az ellenzéki csoportra, akár a párton belüli ellenzékre. A kilencvenes években felelevenítették a „népi” ellentétpárja, az „urbánus” használatát. Úgy látszik, mindkét jelző régen elvesztette már jelentését és inkább könnyen manipulálható fedőnév lett. Mi a véleménye róla?
- Így van, a fogalmak jelentése átalakul – a „népi irodalom” például mára kiüresedett, inkább csak utalnak a hagyományra mai követői. Fölerősödött a fogalom politikai (jobboldali) vonzata, és bizony a szélsőjobb publicisztikában manapság a „népi” vagy a „nép-nemzeti” sokszor csak annyit jelent, hogy „nem zsidó” – akárcsak az, hogy „keresztény-nemzeti”. Regényem néhány figurájában követni próbálom ezt az átváltozást – például abban a formában, hogy beszéltetem Dohányost, aki úgy idézi-védi-dicséri a népiek mindenkori érveit (a nemesebbeket csakúgy, mint a borzasztóakat), hogy az akaratlanul válik leleplezéssé. Úgy gondoltam tehát, hogy a falukutató mozgalomnak a nagyszabású kísérletét, ugyanakkor a hazugságait, borzasztó nézeteit és körülményeinek véres-mocskos valóságát is meg kell mutatnom – vagyis azt is, amit ennek az eszmevilágnak az örökösei elhallgatnak-eldugdosnak előlünk. És ábrázolni kell azt a harmincas-negyvenes-évekbeli észjárást is, hogy ha nekünk nincs (nincs elég), a zsidóknak pedig van (túl sok van), akkor azt őtőlük nem ártana valahogy átcsoportosítani, magyarán (részben vagy egészen) el kell venni. Legyen szó vállalkozói tőkéről, banki nyereségről, termény- vagy állatfölvásárlói pozícióról, kiterjedt klientúráról, sajtónyilvánosságról vagy mozihálózatról. Diplomáról, nyelvtudásról, tudományos vagy művészi tehetségről. Hazaszeretetről, magyarságtudatról. Ugyanakkor a népiek közt akadtak lenyűgöző tehetségek is, létrejöttek nagy írói és eredeti gondolkodói teljesítmények, létezett továbbá formaérzék. Dohányos László alakjában például viszonylag nagyszabású figura, egy – nőket és szellemi értelemben férfiakat is – magával ragadó személyiség bemutatására törekedtem. Másfelől viszont ez az alak mélységesen romlott, a hatalom és a politikusi karrier iránti vágya erősebb bármiféle elvekhez való ragaszkodásnál. De hát Dohányos fiktív figura, akit én teremtettem – igaz, hogy volt éppen miből és kikből. S őmelléjük képzeletben így odasorakoztak mindazok a derék, erős és jelentékeny alakok, akik tehát az én elődeim, apáim lehetnének. Akik a háború után nagyobbrészt hamar kiegyeztek a kommunistákkal – és vagy az „élcsapatban” politizáltak, vagy „társutasok” lettek. Hát ilyen körülmények közt nem csoda talán, ha föltámadt bennem az igény a tisztánlátásra – nyilván mert az irodalom énbennem sem csupán esztétikai mezőn játszik el szépen magában.

- A fényképész utókorának cselekménye három idősíkon játszódik. Dohányos László, Dusza János, Adler Jenő az apák nemzedéke, Koren Ádám pedig a fiúk nemzedékének a reprezentánsa, aki folyamatosan foglalkozik Dohányosék szellemi örökségével, de inkább a szerelem vonzza, mint a politika. Koren Ádám folyton kedvenc regényét, az Érzelmek iskoláját hurcolja magával. Ez nem puszta véletlen, nagyon tudatosan konstruálta Koren Ádám alakját...
- Úgy lehet mondani, hogy a Koren körül szövődő szerelmi szál mögött a regény két társadalmi csoportra fókuszál, a népi mozgalom képviselőinek a háború és a kommunista diktatúra alatti sorsára, illetve a zsidókéra. A zsidók többsége odavész, a népiek pedig, hasonlóan a paraszti származású kommunistákhoz, beépülnek a rendszerbe. Megjelenik a népiek antiszemitizmusa, de közben tagadhatatlanul érvényesül némi együttérzés is ezzel az elsüllyedt világgal – ennyiben szintézisnek is szántam ezt a könyvet: Témájában, nyelvében, hangulatában örököse is a népi irodalomnak, ugyanakkor a népiség folytathatatlanságát, feloldódását, asszimilációját is ábrázolja Budapest urbánus kultúrájában, a Kádár-korszak demokratikus ellenzékének holdudvarába kerülő Koren Ádám alakjában. És szintézis lehet talán abban az értelemben is, hogy a magánéletet és a társadalmi valóságot, a tradicionális magyar faluból való elvándorlást és a diktatúra alatti hagyományvesztett budapesti értelmiségi létet is megpróbálom ábrázolni. Elveszett a polgári hagyomány, elszakadtak a falusi gyökerek – összeomlanak tradícióink, és cserepekből próbálunk építkezni, hogy ezt az összeomlást ábrázolhassuk. A főhősnek, Koren Ádámnak semmit sem sikerül összeraknia. Találkozik a múlt morzsáival, kezébe kerül az a fénykép, amely a regény első jelenetében készült, s amelynek ismeri szinte minden szereplőjét, de nem jut eszébe fölkeresni a még élőket, hogy beszéljen velük. Az elődök története megértésének kudarcáról is szól ez a könyv. Ezzel a gondolattal próbáltam – ha mondhatom így – tovább lépni a példázatul szolgáló Flaubert-regény világán: hogy tudniillik nekem az apák nemzedékével, a hozzájuk fűződő viszonnyal is dolgom van. Az Érzelmek iskolája rendkívüli szerepet játszik regényemben: egyrészt hangsúlyosan felbukkanó tárgy, másrészt prózapoétikai eszköz, tudniillik átemelek a szövegéből a saját regényembe, amikor Koren Ádám és Adler Viola szerelmét ábrázolom. Részint arról van szó, hogy az én alapképletem is hasonló (a feltörekvő vidéki fiatalember és a beérkezett polgárasszony kettőse), részint pedig arról, hogy engem mindig is izgattak a fejlődésregények – meg hát én is végigjátszottam életemben a magamét. Az életélmények és az olvasmányélmények ötvöződnek, s ezek közül Flaubert regénye a legfontosabb számomra. Amikor úgy találtam, hogy regényem történetszövésének van egyfajta lassan hömpölygő, XIX. századi menete, gondoltam, miért ne tegyem lehetővé, hogy hősöm épp az Érzelmek iskoláját olvassa, amit magam is olvastam hasonló helyzetben. Nem tudjuk, mi van, ha váratlanul és reménytelenül beleszeretünk egy nálunk idősebb férjes asszonyba – de épp erről beszél a kezünkben tartott regény, miközben a nő ott ül a vonaton velünk szemben. Innentől már nem én írom újra Flaubert-t, hanem Koren követi Frédéricet, vagy valahogy viszonyul az útjához. Amire lehet azt mondani, hogy ez is volt már, hiszen Madame Bovary is a mértéktelen romantikus-regény-fogyasztás következtében lesz azzá, akivé lesz. Engem viszont mégiscsak érdekel, hogy egy ilyen félresiklott, balfácán módra végigjárt „frederikmorózás” hogyan működhet a hetvenes-nyolcvanas évek budapesti színterein, és lehet-e szerepe regénymotívumoknak abban, hogy Koren mit lép meg és mit nem. Mert elkezdtem azzal játszani, mi lenne, ha Koren is, Adler Viola is ezt a könyvet olvasná, és nem lehetne kitalálni, hogy kottaként használják, és aszerint cselekszenek, vagy csak mi, olvasók sejtjük így. A végén pedig fölmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha mindkét szereplő ismeri a kottát: Eljátsszák-e a szerepüket vagy sem, illetve mi történik, ha nem a saját, belső kottájuk szerint játszanak, hanem külső sorvezető szerint. Így alakult ki a regény harmadik szála.

- Raffinált narrációs technikát használ ebben a regényben, amolyan mi-elbeszélőt, ami nagyon tetszik, akkor is, ha nem könnyíti meg a fordító feladatát...
- Bízom benne, hogy nem fog igazi nehézséget okozni a fordítónak. Miről van ugyanis szó? A Jadviga párnája és a Milota én-elbeszélői modorát követően nekiálltam, hogy lehetséges megszólalásokat próbáljak ki a következő regényemhez. Hogy ugyanis mikor ki beszéljen. Beszéljenek többen, de ne egyenként, egymást követően, mint eddig, hanem, teszem azt, egyszerre, vagyis többes számban, ám első személyben – azaz beszéljünk. Viszont mint elbeszélők mégse maradjunk sem arctalanul személytelen sokaságbeliek, sem pedig állandóan ugyanazok. Vagyis egymást váltó csapatokban szólaljunk meg, sőt, derüljön ki, hogy mely csoportunk konkrétan kikből is áll, s hogy mikor milyen szerepet töltünk be a történetben éppen, miközben görög dráma-kórus módjára beszélünk, míg majd át nem adjuk a szót más mellékszereplők karának. Valahogy így alakult ki ez a narráció – folyamatosan próbálgatva a dolgot konkrét példákon. A tapasztalat szerint ez olykor zavarbaejtő volt (nemcsak olvasni, írni is), amire viszont nagyon is szükség lehet. Mert hogy karnyújtásnyira közelíthet, kézzelfoghatóvá változtathat, közvetlenné tehet, érintetté avathat – azaz jelentést tágíthat és hatást erősíthet, ha jól csinálom. Általánosabb értelemben pedig valamiféle felelősségen való osztozásba is belehajthat. A szöveg bizonyos értelemben be is nyújtja igényét egy ilyesfajta „nem menekülhetsz”-kötelemre, hogy tényleg ne vonhassuk ki magunkat – bármennyire feszélyező is. Mert belátom, elég kínos lehet egyszerre magunkra venni, hogy – képletesen szólva – mi vagyunk a mindenkori piaci bámészkodók is meg a bajkeverők is, a zsidókkal nem szívesen közösködők is, de maguk a zsidók is, a magyarság ügyének avatott képviselői, ám a deportálás keretlegényei szintén, az internált kulákok is, meg a kommunista pártvezérek és az ávós verőlegények is, hogy csak néhányat említsek számtalan „identitásunk” közül. A kórusok olykor egyébként valóban túllépnek történetmondó feladatukon, mondataikban ilyenkor eluralkodik önnön identitáserősítésük „propagandájának” szövege – mert belülről mutatva talán a legesendőbb és a legborzasztóbb észjárás is zavarbaejtően közvetlenné válhat. Elhatározás volt az is, hogy noha a „mi-kórusok” polifón szólamokat fújnak – a szöveg-egész végső jelentése kimondva-kimondatlanul (ha mondhatom így: etikailag) mégiscsak legyen egyértelmű. Formailag pedig: amint az egyes kórusok elbeszélnek olyan jeleneteket, amelyeknek tanúi vagy részesei voltak, máris közelítenek egyfajta közös tónushoz. Magát a mondatot pedig mintha a kórusok társaságát összefogó – mondjuk így – szerkesztőbizottság formálná véglegesre. Ők azok, akik az összes tanúvallomást fölhasználva, egybeforrasztva írják újra a szöveget, ami a hang további kiegyenlítését eredményezi, s egyben megteremtheti a stílus koherenciáját is.

- A hatvanas-hetvenes években alakult a nagy regénynyi anyagot lepergető kisregény, melyet Németh László „gyorsregénynek” szokott nevezni. Az Ön regényeit, ezt a hatalmas trilógiát se kis-, se gyorsregénynek nem lehet nevezni. Különben az utóbbi években a magyar irodalomban, amely valóságos aranykorát éli, sok ilyen nagy - persze minőségi értelemben is nagy - regény jelenik meg. Hogyan lehetséges ez egy ilyen olvasásellenes világban, mint a mai?
- Ha még mindig szociológus lennék, azt felelném, épp az olvasás-ellenesség ellenhatásaként íródnak a regények – például mert az írók képtelenek esténként bekapcsolni a mára már rettenetessé vált televíziót (vagy csak a magyar csatornák kibírhatatlanok?). Mire pedig megírják könyveiket, addigra – lássunk csodát – az olvasók is belecsömörlenek a tévézésbe, és megint olvasni fognak. Komolyra fordítva a szót: Azt hiszem, tényleg nem túlzás a magyar regény új aranykoráról beszélni – és bár beszélnénk a magyar irodalmi szakmában is legalább ennyit a lengyel regény mai aranykoráról! Regényirodalmunk reneszánszában bizonyára még annak is van szerepe, hogy legkitűnőbb költőink csábulnak el regényt írni, mint például Rakovszky Zsuzsa, Parti Nagy Lajos vagy Kukorelly Endre. Ugyanakkor a korábbi nagyprózaíróknak is beértek a komoly könyveik. Az új évezred új regényfolyamát én Esterházy Péter Harmonia caelestis-étől és Parti Nagy ugyancsak 2000-ben megjelent Hősöm tere című könyvétől számítom (ezt is kiadták már németül – komoly sikert aratott). Meg kell említeni Márton László regénytrilógiáját és Kukorelly Endre TündérVölgy-ét, Rakovszky Zsuzsa pedig A kígyó árnyéka után most megint új regénnyel jelentkezett A hullócsillag éve címmel. Az idei év szenzációjaként emlegetik Spiró György Fogság-át, és fogják majd ősztől Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyregényét. De regényen dolgozik Darvasi László és Bodor Ádám is – és lehetne folytatni a példákat. Közben akadnak igen jelentős irodalmi sikerek – olyanra, mint Kertész Imre Nobel-díja, egyelőre sajnos nincs másik példa –, s ezek olykor komoly könyvforgalommal is járnak. Mert hogy egy másik nézőpont az, amely arra kíváncsi, melyik könyv mennyire kelendő. A fentiek közül például Esterházy, Spiró és Rakovszky az eladási listák élén is szoktak szerepelni.

- Magyarországon Ön is nagyon népszerű, de fordításban is élnek a művei, meg filmben is...
A Jadviga párnáját hál’Istennek elég sok olvasóm tüntette ki érdeklődésével, 1997 óta kb. nyolcvanezer példány fogyott el belőle Magyarországon, megjelent továbbá szlovákul és csehül, s most készül a német, a holland és az orosz kiadása. Ez az a könyvem, amelyből már a megjelenés évében filmet kezdett készíteni Deák Krisztina – 2000-ben mutatták be, és szerencsére nemcsak itthon, hanem azóta sokfelé a világon. A Milota című regényem filmadaptációja egyelőre a megírt forgatókönyvnél tart – A fényképész utókora pedig (a Jadvigával együtt) a Luchterhand kiadónál van leszerződve német nyelvű megjelenésre.

- A fényképész utókorában lengyel akcentusok is vannak, ezek életrajzi jellegűek, vagy csak a hetvenes-nyolcvanas évekbeli közép-európai történelem jellegzetes pontjai?
- Jellegzetes és kihagyhatatlan kapcsolódási pontok ezek a lengyel vonatkozások… De szerintem Lengyelországban közismert, hogy mit jelentett a haladó s a legkitűnőbb lengyelek példája a magyaroknak a mi sötét Kádár-korszakunkban, a mi elgyávult-elkényelmesedett éveinkben. Amit ebből leginkább értettünk: a vizuálisan-dramatikusan tiszta és rendkívül erős művészi-politikai hatást (filmen, színházban, képzőművészetben, zenében – Wajda, Kantor, Grotowsky és mások) s persze majd a színtiszta politikumot a Szolidaritás irigyelt és végig-izgult példáján… Imádtuk Krakkó főterét, vettünk farmernadrágot a Pewexben, dzsessz-lemezeket és plakátokat. Megegyeztünk benne, hogy a lengyel nők sokkal nőiesebben öltöznek és viselkednek, mint a pestiek – s ami engem illet, édesanyám 1976-ban azt írta nekem szomorúan Tótkomlósról: „Kisfiam, ebben az évben többször voltál Lengyelországban, mint itthon.”

- Az olvasók szeretik világának ízeit, hű marad tehát ehhez a világhoz, vagy mégis megcsal minket közeljövőben?
- Először azt akartam javasolni, hagyjuk le az interjúból ezt a kérdést. Egyrészt mert még fogalmam sincsen, mit művelek majd a következő könyvemben. Másrészt mert mindketten úgy teszünk e kérdés által, mintha olvasóim – lengyel olvasóim – lennének már, akik hozzászoktak világom ízeihez, s ezért komolyan merülhetne föl a kérdés, hogy ezekhez az ízekhez hű maradok-e, avagy megcsalom önöket. Bárcsak volna kiket! Szívesen okoznék meglepetést – sőt, kellemes csalódást – lengyel olvasóimnak, akik három regényemet elolvasva örömmel lepődnének meg majd a negyediken. De amúgy igen jólesik e kérdés végtelen fesztelensége, köszönöm.