"Csoda az ezredvégen..."Beszélgetés Závada Pállal

Szerettem volna egy regényt írni. Volt egy történetcsírám és kerestem hozzá egy valamiféle olyan talajt, amibe ezt belegyökereztethetem. Megpróbáltam kibontakoztatni úgy, hogy engem is érdekeljen közben; hogy ne csak megírni ne unjam, hanem hogyha visszalapozok, akkor olvasni se unjam.
D.G.: Így jellemezte Földes Anna, a Kritika c. lap munkatársa, az íróként még alig ismert szociográfus - Závada Pál - olvasmányos, izgalmas és vonzó regényét, melynek címe: Jadviga párnája. Az I. Világháború után, a szlovák többségű nagyközségben játszódó családi történet, valóban osztatlan sikert aratott mind az irodalomtörténészek, mind az olvasók körében. A könyv egyfajta leépülési folyamatot ábrázol, mely a kritikusok szerint a magyar társadalom erkölcsi, anyagi, politikai és kulturális romlástörténetét szimbolizálja. Vajon milyen indíttatások vezették az írót a regény megírására?
Z.P.: Szerettem volna egy regényt írni. Volt egy történetcsírám és kerestem hozzá egy valamiféle olyan talajt, amibe ezt belegyökereztethetem. Megpróbáltam kibontakoztatni úgy, hogy engem is érdekeljen közben; hogy ne csak megírni ne unjam, hanem hogyha visszalapozok, akkor olvasni se unjam.
D.G.: Závada Pál író, szociológus és szociográfus. Mennyire van jelen ebben a regényben az író és mennyire a szociográfus?
Z.P.: Ebben a regényben a szerző egyáltalán nincs benne, a regényt voltaképpen nem is én, hanem a három naplóbejegyző írta, akik szereplői a könyvnek. Ha átvitt értelemben beszélünk a kérdésről, akkor persze az ember, amikor ilyen regényt ír, szociográfusi tapasztalatait is fel tudja használni. De hát a prózaírás az azért más, mint a tényirodalom írása.
D.G.: A könyv a napló alcímet viseli. Milyen célból választotta ezt a formát?
Z.P.: Nagyon praktikus. Nem én írom, hanem a naplóvezető, akkor, amikor neki kedve van, arról, amiről kedve van. Nem kell összefűzni részeket, nem kell mindent megmagyarázni. Azonkívül felfogható a könyv, mint tárgy is, mely darabolható, amelybe betoldani lehet, kihúzni lehet, sorrendet lehet változtatni benne, egyszóval szabadságformát adott. Ugyanakkor pedig el lehet képzelni, mint intenzív, intim és erősen átélt érzelmeknek a befogadóját.
D.G.: A kritika szerint a regény élethű, szlovák kifejezései sokszor megnehezítik a megértést. Miért tartotta fontosnak, hogy ebből a környezetből magát a nyelvet is nagymértékben felhasználja?
Z.P.: Mert ez a terep volt, ami nekem természetesen kínálkozott. Én a gyerekkoromból - Békés megyei Tótkomlóson születtem - ismerem ezt a tradíciót, már annyit, amennyi ebből még ma él, vagy akkor élt; és hát természetesnek gondoltam, hogy mindazt használom, ami ott föllelhető, tehát a nyelvet is.
D.G.: Talán érdekes lehet elgondolkozni a címen: Jadviga párnája.
Z.P.: Hát igen, ez egy intim ügy. A párna egy intim ágyneműdarab. Jadviga édesanyjától kapja, ő hímzi neki ezt a párnát, amely időnként helyettesíti Jadvigát, mert Ondris - a férj - olykor a párnát öleli felesége helyett. Időnként az asszony párnának használja férjét - ráhajtja a fejét - tehát Jadviga párnája lehet Ondris maga is. Ugyanakkor Jadviga párnája lehet a napló maga is, mert hogy a naplót is időnként a fejük alá teszik, és a végén Jadviga feje alatt találja meg a naplót, a fia - Misu - kvázi, mint egy párnát.
D.G.: Az erotika milyen szerepet játszik a műben?
Z.P.: Talán nem is szerepet szántam neki, hanem beoltottam vele a regényt; nem volt ellenemre, hogyha szétárad a sorok között és egy ilyen áterotizált szöveg állhat elő. Mindenképpen azt gondoltam, hogy ezek a naplóbeírók tudnak az intimitásnak egy olyan intenzív szintjére elérni, hogy erről is írjanak. Annál is inkább, mert életük problémáinak egyik gyökere itt van, mind a hármójuknak - hogyha ez szerelmi háromszög történet, de nem csak háromszög, itt azért több szög is van. Az is nagyon érdekelt, hogy hogyan lehet egy szöveg áterotizált akkor is, ha tematikailag, szorosan értve nem arról van szó.
D.G.: Ez a családregény igen komoly és hosszú korszakát öleli fel történelemnek, de mégsem ez játssza a főszerepet a műben.
Z.P.: Igen, ez egy klasszikus, XIX. századi regényírói tradíció, hogy a történet bele legyen ágyazva egy nagyobb ívű történetbe. Ez lehet egy játék, lehet komolyan venni, lehet parodizálni. Én nem parodizálni akartam, én ki akartam ezt próbálni, és működtetni akartam. Persze, hogy ezt a magam módján csináltam, és sok minden más jobban érdekelt.
D.G.: A könyv végén számozott üres oldalaknak szerepelnek. Ennek mi az oka?
Z.P. Az, hogy Parti Nagy Lajos barátom kitalálta, és én ezt jó ötletnek tartom. De van más oka is természetesen: Misu - aki a végén ír bele a naplóba - megígéri, hogy tele fogja írni, mert már kevés hely van. Elképzelt egy konkrét naplót, de mégsem írja tele. Talán ezzel azt lehet jelezni, hogy valami súlyos dolog jött közbe. Mondjuk, hogy Misu meghalt.
Závada Pál
www.irolap.hu