Bódis Zoltán: Az eltűnés tapasztalata

Závada Pál új, mégis első szépirodalminak tekintett könyve borítóján a szerző neve, s a Mielőtt elsötétül cím mögött és alatt egy sötét kapualj látható, félig nyitott kapuszárnnyal, amelyen vakító fehér fény tör át. A kép nem puszta illusztráció, hanem valóban a könyv legelső olvasandó lapja. A fehéret és feketét élesen szembeállító borító az írás beszédességét és a lap némaságát engedi látni másképp: nem pusztán a lapra írt betűk, hanem a körülöttük lévő, különösebb jelentőséggel látszólag nem bíró, elhagyható, bármi mással helyettesíthető közök válnak olvashatóvá. A fehér lapot nyelvbe hívó tendencia, amely nem engedve akadálytalanul érvényesülni írás és nyelv közlőfunkcióját közöket hoz létre az írás és a nyelv szilárdnak hitt szerkezetében, írás és olvasás, nyelv és nyelven túli viszonyát írja újra.

Azt a kérdést téve fel, hogyan lehetséges írás és olvasás, mit jelent írni, mit jelent olvasni, ha mindezt azon az íráson és azon az olvasáson keresztül, abban az írásban és abban az olvasásban lehet(ne) csak megválaszolni, amely önmaga kérdésességét hozza szóba. E kérdésesség, a meg-nem-ragadhatóság sajátos tapasztalata hisz a megragadhatatlanság csak valamiféle megragadásban válik megragadhatatlanná egy a mű végén bezáródó kapu felől közelíthető meg: "Indul, és odaér a házhoz. Előveszi a kulcsát, megy haza ... a sötét szobába. Eddig lehetett követni. /Belép, és most csapódik be mögötte döngve a fémkeretes kapu." A könyvet záró bezárulás felől újraolvasva a fedőlapon látható fényképet, nem egyszerűen egy félig nyitott kapu látható, amely bevezet abba a történetbe, ahol ez a kapu végül bezárul. A fénykép kapuja nem pusztán egy történet kezdetét, az írás kapuja pedig nem a történet végét jelzi. A fénykép, jóllehet egy kapu megnyílását vagy bezárulását a kép tárgyának önmagával való azonosságát próbálja meg rögzíteni, mégis épp annak önmagával való azonosságát teszi lehetetlenné. A fénykép kapuja ugyanis egy megnyíló és bezáruló kapu, egyszerre, rögzíthetetlenül. A két kapu és a kapu kettőssége az írás és az olvasás lehetőségét és lehetetlenségét, a nyelvben rejlő kettősséget nyitja meg az olvasó számára. Az írás, az olvasás, a nyelv rögzíteni próbál: a Závada-könyvben emlékeket, álmokat, hangulatokat, sőt magát az írást és az olvasást is, de a rögzítés, éppúgy mint a fénykép esetében a rögzíthetetlenség forrásává válik. A történet nem olvasható egy csak önmagával azonos történetként, részévé válik az a történeten túli is, amelynek hatalma és megragadhatatlansága ellen a szöveg mindvégig küzdeni látszik.
A történet-darabokból mozaikszerűen összeálló történet egyik legkézenfekvőbb és Závada Pál nevéhez kapcsolódóan a leginkább indokolt kontextusa a szociográfia lehetne. Závada első könyve, az 1986-os Kulákprés, a parasztság 50-es évekbeli tönkretételét és hagyományos viszonyainak felszámolását egy család sorsának alakulásán keresztül mutatja be, sajátos műfaji ötvözetként, hisz a tudományos módszereket alkalmazó és objektív adatokat tartalmazó szövegrészeket a családtagok korabeli leveleinek szubjektív hangja ellenpontozza. Ahogy a Kulákprés a szociográfia mellett a -gráfia lehetőségeivel él, úgy épít magába az új, szépirodalmi könyv szövege a szocietas problémáit feltáró szövegrészeket. A könyv egyik erős vonulata mindenképpen ez a leginkább olvasható-történetszerű réteg (a konkrét dátumok, helyszínek, és szereplők pedig egyenesen egy történelmi azaz a fikción inneni fordulópont történetét sugallják), amely így a rendszerváltó értelmiség tapasztalatainak, élet- és világhelyzetének talán egyik első irodalmi ábrázolása. Mindenféle pátosz és önmitologizálás nélkül. S bár a fülszöveg is a könyv egy olyan passzusával vezet be az olvasásba, amely a "korabeli alternatív életforma" rekvizítumait sorakoztatja fel, a narratív olvasatnál jóval pontosabbnak tűnik a Závada-könyv -gráfikus olvasata: az egész művet átható motivikus rendszer (ezen belül leginkább a címmel elindított világosság-sötétség, fény-árnyék szimbolika), az elbeszélői nézőpontok részletesen és igen finoman kimunkált szerkezete, illetve az írás folyamatára, lehetőségére és lehetetlenségére reflektáló réteg, amely elemek a történet darabokból ugyan, de összeállítható linearitását sajátos ábrákba írják szét.
A -gráfikus olvasat a szociografikussal szemben először is annak referencializálhatóságát, mindenféle leírás eleve kérdésességét, illetve mindig és csak írásként való megjelenését állítja a figyelem középpontjába. A szociografikus írás és olvasásmód leírhatónak tart valamit (amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk most valóságnak), megfelelő módszerek szerint jár el, s tudományként valamiféle igazság-eszme jegyében közölhető és kezelhető megállapításokat tesz. Maga a szöveg azonban, ott ahol e szociografikus és itt most bármilyen tudományos diszciplína neve szerepelhetne módszerek tematikusan is a szöveg részeivé válnak, a leírhatóság alapelvének tarthatatlanságát engedik látni. A hírnöknők című alfejezet a leírás illuzórikusságát egy illuzórikus jelenet leírása révén hozza szóba, amelyben az első személyű elbeszélő (aki foglalkozása szerint szociológus) egy félálomban, álmot és valóságot szétválaszthatatlanul összemosó történetben nem az általa megszokott és jól begyakorolt kérdező pozíciójában találja magát, hanem két parasztasszony nem evilági tudás birtokában, s részben az elbeszélő szülőfalujának nyelvén, szlovákul kérdőívvel, magnóval, kamerával vallatja ("...formálgatom, hogy milyen nyilatkozót alakítsak..."). A jelenet az álom és a felmerülő témák lirizáló hatása ellenére groteszk-komikus hangvételű, ami a magyar és a szlovák nyelv keveredésével létrejött sajátos nyelvi alakzatoknak, s a közbeékelt angol szakkifejezéseknek köszönhető: "Alkalmazuj tento, kí fene hogyhívják, hardkvescsön!", illetve "Alye aj társadalomtörténeti kontextus körvonalazujtye." E jelenetben fokozatosan láthatóvá válik, hogy azok a szavak, amelyek a tudományosság megingathatatlan hordozóinak tűnnek, amelyek biztosítani látszanak a leírás valóságát, a tudományos szöveg hitelességét és objektivitását, megváltozott kontextusuk által a komikum elsődleges forrásává válnak. Ez tudatosítja az elbeszélőben mindenféle tudományos, objektív, általánosítva pedig a nyelv tételező hatalmába vetett hiten nyugvó kérdés (és válasz) kiszolgáltatottságát: semmiféle intenció nem védheti ki a nyelv uralhatatlan tendenciáit. A szavak e sajátos átváltoztathatósága a kommunikatív nyelvfelfogásba vetett hit megingatásához vezet, hisz a szavak bármikor lehetőséget adnak arra, hogy olvasójuk másképp vegye őket.
A történet linearitását az elbeszélői pozíciók finom játéka-egymásbacsúsztatása miatt sem lehet minden további nélkül követni. Narrata referro, a latin kifejezés, amely a könyv egyik lapján olvasható, azt jelenti, hogy az elbeszélő nem közvetlenül átélt eseményeket mond el, hanem a neki elmondottakat adja tovább. Az eredeti szólás a mesélő pozíciójának védelmére szolgál, hisz az elmondottak igaz voltát az elbeszélő nem szavatolhatja. A Závada-könyvben azonban ez az elhárító tendencia átfordul, és nem elfedi, hanem feltárja a mindenkori elbeszélő pozíciójának eleve meglévő és ki nem küszöbölhető megingathatóságát. Az elbeszélés elbeszélése, amely a történet elbeszélését az elbeszélés történetére pontosítja, nem pusztán az elbeszélés referencialitásának kérdését, hanem az elbeszélhetőség problémáját veti fel. Az elbeszélés így minden -beszéd a beszéddel együtt működésbe lépő el-jét teszi szóvá. A -beszélés el-je, amely a beszéd lehetetlenségeként, végül is az írás és a nyelv uralhatatlanságaként tematizálódik, Závada könyvében a szöveg egészét hatja át, a szavak (ahogy a fenti példa is mutatja), mondatok megszerkesztésétől (vö. a folytonos közbeékelések által széttört mondatrendet: "A romlás megállíthatatlan folyamata tárul, tudom, csak menjünk, a szemünk elé.") a történetek felépítéséig. Ennek alakulása az elbeszélői helyzet alaposabb szemügyre vétele révén vázolható fel. A szöveget több elbeszélői szubjektum tartja össze és bontja szét: megkülönböztethető egy elsődleges és egy másodlagos elbeszélői szint.
Utóbbit a történetet más és más nézőpontból újramondó elbeszélők adják. Az elbeszélői nézőpontváltások történetekké írják szét a történetet, nem engedik rögzülni, így mindaz, ami az elbeszélt világ viszonyait és szabályait meghatározó tényként jelenik meg, elveszíti azonosíthatóságát. A történet a -beszélés el-jében lebegtető előadásmód következtében széttöredezik, az újramondás nem valamiféle nyugvóponthoz visz közelebb, az események utólag sem értelmeződnek egy egységes történetként, hanem megmaradnak egymást szétbontó tendenciáik. A különböző szövegszubjektumokhoz változatos szövegtípusok kapcsolódnak. Megtalálható a levél (A Kirov utcai tálcás), amely egész sajátosan második személyű formában a fiktív és a konkrét olvasót is megszólítja, lehetőséget adva így a könyv többi részéhez képest stilizált, emfatikus szövegrészek megformálásához (vö."Az étterem Talán elfogyott lassan, ajtócsapó szelek járták át elhagyott termeit, míg mindenestül köddé nem vált, inogva emelkedett az égbe, álmok súlyától terhesen..."); az álom-leírás (A hírnöknők, Kettős); a dokumentum (egy feljelentés szövege az ötvenes évekből); illetve szcenikus felépítésű szöveg is.
Leggyakoribb az első személyű elbeszélő visszaemlékező-reflektív hangja, amely a legkülönfélébb tudattartalmak felidézésével idősíkokat, tereket kapcsol össze ("emlékeket igazgat... időpontokhoz"). Az én-elbeszélő az egyes történet-darabokat is több idősíkra bontja szét, a visszaemlékezés folyamatának megfelelően egymásba játszatva azokat, párhuzamokat-ellentéteket felállítva a különféle események között (jellegzetes példája ennek két öngyilkosság leírása: az elsőt az elbeszélő barátja követi el, hogy a katonai behívóparancs elől megmeneküljön itt a halál megkísértése játékká válik; a másodikat pedig elhagyott felesége, évekkel később, véglegesen). A múlt felidézése azonban nem csak az én-elbeszélő memóriája segítségével történik, azaz nem egyszerűen gondolatok, érzések nyelvbefoglalását jelenti. A múltidézés médiumaként egy kézirat felolvasása-olvasása, majd egy levél szolgál (mindkettő egy Ádám Ilona nevű szereplő tollából, aki így áttételesen válik az elbeszélői helyzet részesévé). A szövegből, az olvasásból kiinduló emlékezés az időt egyfajta térré írja át, amelyben minden, ami történt, történik és történni fog egyszerre van jelen. A történet tehát nem az idő linearitása mentén, hanem egyfajta (szöveg)tér bejárásával jön létre: "Cikázik a tekintete a lapon, nem tudja folyamatosan olvasni, hol itt kap bele a szövegbe, hol ott."(kiem. tőlem) A szöveg szerkezete tehát ezt a cikázó olvasást ismétli meg újra.
Az elsődleges elbeszélői szintet egy harmadik személyű elbeszélő foglalja el, amely, jóllehet a történetet látszólag mindvégig kívülről láttatja, omnipotens helyzeténél fogva a megjelenített alakok tudatában, zsigereiben egyaránt jelen tud lenni. A könyv nyitófejezetében például az egyik szereplő nézőpontjából láttatja a történetet ("Szólt a zene, folytatta Hajós Péter Ádám Ilona emlékezetében..." Kiem. tőlem), később az első személyű elbeszélőt követi nyomon, s mutatja be kameraszerű pontossággal. A könyv zárlata azonban elmossa az első és harmadik személyű elbeszélő pozíciója között addig fenntartott különbséget: "Nem bír kapaszkodni. Nem bírom fogni. .... A szobában ide taposott ki utat. Kitapostam a csapásomat. ...Már tudja, hogy a történet ide vezet. Most már tudom." Az elbeszélői szintek összefonódása szövevényessé alakítja át a szöveget, s egy olyan újraolvasási folyamat kiindulópontja lehet, amelynek középpontjában most már valóban az elbeszélhetőség, általában véve a nyelv kérdése áll.
A személytelen és az én-elbeszélő összekapcsolása a könyv egyik mondata felől sajátos visszhangot vet. E hely nyelv és nem-nyelv szembeállítását a "hangzó szavak" és a "néma beszéd tömbje" közötti viszonyra módosítja: a szavak e tömbről "hasadnak le". A lehasadás, hangzó szavak és néma beszéd, nyelv és nem-nyelv között, a könyv egyik öndefiníciója szerint az "eltűnésről gyűjtött tapasztalatok" metaforájává válik. A hangzó szavak, a beszéd, a nyelv lehetősége a jelenlét, a lét biztosítékaként és bizonyítékaként szemben állnak az "eltűntek" (halottak, elhagyók és elhagyottak) némaságával, a beszéd, a nyelv lehetetlenségével, az elveszített jelenléttel, a nem-létezéssel. Az eltűnés tapasztalatait pedig az írás és az olvasás sajátos tapasztalataként határozza meg a Závada-könyv. Az írás nyelv és nem-nyelv határán, a határ megvonásának lehetőségét és lehetetlenségét egyszerre fenntartva és megszűntetve nem egyszerűen érzelmek, gondolatok, vagy épp a beszéd rögzítése, hanem a fehér papírra jeleket vés be: "Tiszta lapot veszek, bekeretezem. Szabadkézzel húzok margót köröskörül ... A keretbe újabb margót húzok, aztán még négyet-ötöt ... majd egy hullámos vonal indul megint. Mi kerülhet a papírra?" Az olvasás pedig mint sírkövekre vésett jelek leolvasása élőként már a halálba vezet be: a gyermekkori emlékek (az obeliszk faragott betűi, a nagyapa temetésén a szomszéd sír felirata, majd később az ő sírköve) és a felnőttkor halottai (a barát, a feleség, majd az anya halála) "útjelző köveket" hagynak maguk után. (Az én-elbeszélő gyermek- és felnőttkorát motivikusan egy sötét szoba köti össze, mindkettő a halál megtapasztalásának helye. Az elsőben a halál személyes volta válik tudatossá: "Eszembe jutott, hogy ha az emberek meghalnak, akkor nyilván majd én is. Mindenestül átjárt a rémület ... hogy én is, és biztosan ilyen sötét és hideg lesz az is. ... Anyám húzott vissza kisvártatva ... a meleg szobába." A második sötét szobába az én-elbeszélő a könyv végén, édesanyja halála után lép be, s ott végleg eltűnik, hisz oda már "nem lehet követni".) A Závada-könyv tehát kettős képet rajzol a nyelvről. A nyelv egyfelől mint az írás és az olvasás lehetősége mindig valamilyen történet, közölhető esemény sor létrehozására tör, másfelől mint az elbeszélhetetlen tapasztalatok előtt elnémuló instancia, az írás és olvasás lehetetlenségeként jelenik meg. A nyelv, az írás és az olvasás tehát a tulajdonképpeniség hiányaként válik értelmezhetővé, hisz a történet "mondatokat jegyez le a mondandó helyett", s a nyelv mindig kevesebbnek bizonyul a mondandónál. Az eltűnés tapasztalata a nyelvben mindig a tapasztalat eltűnése is egyben.
A nyelv, az írás és az olvasás lehetősége és lehetetlensége között, kettőjük határán, elhatároltságuk meg nem kerülhető tapasztalataként, a beszéd és a némaság "tömbjét" egyaránt szilánkokra hasítva a nevek ismétlik meg a könyv narratív és a történetet szétbontó tendenciáit. A nevek a kimondhatatlannak tűnőt a kimondhatóba vezetik minden kimondható kimondhatatlanságát hozzák szóba. A múltbeli nevek az emlékezet csendjéből utakat nyitnak a nyelvbe, a sírkövekre vésett nevek élők és holtak közös nyelveként a nyelv és nyelvnélküliség érinthetetlennek hitt határait bontják szét. A Závada-könyv a Hallgatási gyakorlatok című alfejezetben név és nyelv, név és nem-nyelv sajátos kapcsolatáról és egymásbafordulásáról nem csak áttátelesen ír, hanem az első személyű elbeszélő a nevek felsorolását magával a történet a nyelv, az írás és az olvasás lehetősége és lehetetlensége történetének megírásával azonosítja: "Nevek, írom fölülre, aláhúzom. Otthoni nevek, mondjuk C-vel, Cs-vel, H-val. Cichan, Cralinga, Csjernyik ... Kergyó Ica". Ezután egy gyermekkori emlék következik, amelynek főszereplője az elbeszélő és Kergyó Ica "vizsgálódása", amely a másik nem megismerésének egyik első lépése volt. Ezt a történetet az írásról író elbeszélő hangja zárja: "Ica, írja a töltőtoll az előbbi névsorpapírra. Halál Ica". E név pedig azt a már említett emléket hívja elő, amelyben az elbeszélő először szembesül a halál, a saját személyét is érintő halál lehetőségével. A két név, amely a másik nem és a halál titkaiba avat be, közbezár egy a visszaemlékezés folyamatát megszakító, az írást, pontosabban az írás lehetetlenségét leíró részletet: "Fölütöm a dossziét, amely nem halogatható tovább. Lecsavarom az aranyszalagos kupakot a tollról, de ibolyaszínű kacskaringóba kezd, szöveggondozásra nem csábítható. Kimegyek, vizet iszom, visszaülök. Újraindul a lila zsinór, majd elakad az aranyhegy, eldől a tintaszivar."(kiem. tőlem) A "lila zsinór", amely minden történet, a nyelv, az írás és az olvasás történetének lehetőségét és lehetetlenségét is lehetővé és lehetetlenné teszi; az írás, amely nem egyszerűen valamit ír, hanem az írás leírása; ebben az elakadásban egy nevet tesz hallhatóvá, amely név egy másik, a sírkövekre-halottakra való visszaemlékezést megszakító álmot idéz fel, ahol az én-elbeszélő "beleszédül a tátongó űrbe, feje fölött pedig tulajdon, kivésett neve". A nevek története, s a nevek történetét megtörő kőbe vésett nevek közé ékelődött "tulajdon, kivésett név" a nem-tulajdonképpeninek tételezett nyelvbe a tulajdonképpeniséget írja bele. Az elakadás, az akadály szó szlovákul, az "öröktől fogva ismert, dallamos nyelven", ahogy a könyv egyik álom-fejezete írja, azt a nevet teszi kiírhatatlanul az írás részévé, amely névként ezen írás legelső szava: závada. Név és szó egymásbafordulása, szétválaszthatatlansága széttöri még azt a látszólag működő sémát is, amelyet az elakadást-akadályt závada közrefogó névsorok történetei és a nyelven túlit nyelvbe hívó név Závada vázol fel. E kriptonimikus alakzat, a név a szóban z/Závada , egyben önmaga elolvashatóságának akadályaként is, megakadályozza azt, hogy halál és élet, beszéd és némaság, nyelv és nem-nyelv akadálytalanul kerüljön szóba, s az olvasó szem pillantását megtörve a közlésben a közöket engedi látni, azon a nyelven, amelyet író, olvasó "médiumnak akar ... használni", és "eltűnteket akar ... megfogni a helyettesítőben".