Betű pont magyar

Testvéreim a mennyei teremtő világhálóban - vö. hálót adj nekünk, ne halat, azt magunk is kifogjuk -, köszöntelek benneteket ebben az ünnepi órában. Jól kifogtuk, mi?, megvan a kis jövevény - ebihal vagy sellő, majd elválik -, csapott is egyet-kettőt a farkával, a nevét is bejegyeztette már, most tehát ez afféle keresztelő, dínomdánom, hejehu. Tudjuk már, de szögezzük le: Úgy hívják, hogy litera-pont hu
Az ünnepelt litera-pont és a nagyérdemű hu-közönség engedelmével - először egy személyes emlék:
Az ember olvasni tanul Tótkomlóson. S nem lévén otthon egyéb írástudó, mint a nagymama, a fölmerülő szakmai kérdést - hogy ugyanis milyen betű ez - ilyeténmódon muszáj adaptálni:
Aká je táto litera?
Sssö! No tak, csítaj peknye!, hogy tehát ezen információ birtokában betűzze ki csak szépen az ember.
ÉLET É...Sssö - no, nem irodalom, a tudomány volt előfizetve. Mondjuk ez olyan... takí... újság, alebo folyóirat, képeken is obrazuju, zse mi hír a nagyvilágban, lehet nézegetovaty. Hemzseg benne a temérdek litera, hu-hú, lehet csítaty. Olvas a magyar. Lehet píszaty. Betűvető magyar.

A kis félkész-olvasó, alig-betűvető félig-meddig magyar. Vagy tán egészen az a kicsi tót paraszt. Apu szántja ki a répát, gyerek veti a literát. És pont hu - mert rohamléptekkel magyarosodik el éppen, rendben-szépen.
Eddig tehát megvolnánk azzal, hogy hej, halászok, halászok, mit fogott a hálótok, nem fogott az egyebet. Na de most: Hát a keszeg mit eszik? És mit eszünk mi rajta?
Hát a keszegnek irodalomspecifikus profilja van. Annak pedig egy "Szilasi szerint" című rovata, ahol azt olvasom, hogy "széles Európában nálunk a legmagasabb az egy olvasóra jutó irodalmi lapok száma" - érdemes-e tehát, merülhet föl az akadékoskodás, ezeket tovább szaporítani jelen ünnepelttel. A kérdést demagógnak minősítve lépjünk máris tovább! "Vagyis nálunk a legalacsonyabb tehát az egy irodalmi lapra eső olvasók száma." Miközben azt leszögezném, hogy a Holmi (hogyhogy mi az?, és hogyhogy hogy jön az ide?) erősen javítja föl az átlagot, muszáj hivatkoznom "a litera hangja" fedőnevű főszerkesztő dicsekvésére - itt borítékolom, fogadjunk, hogy már elhangzott -, miszerint ennyi meg ennyi látogatója volt eleddig a kisdednek. Sok-sok Gáspár, Menyhért, Boldizsár - mérget rá, hogy többségükben lányok.
Az "igény, az volna rá" kérdését hadd zárjam rövidre azzal a gyors-mintavételemmel, miszerint abban a villogó képesújságban, ami rázúdul a képernyőmre, a "Politika", "Nagyvilág", "Itthon" és satöbbi mellől hiányzik a "Kultúra" - a "Könyv"-et a "Szórakozás" alatt találhatni meg, s e rovatból megtudhatjuk, hogy megjelent a félrelépők kézikönyve, hogy "megírta a Harry Potter ötödik kötetét, róla megírták az elsőt", továbbá "Ken Follett Budapesten" - valamint "Zanza és zakuszka - 66 magyar regény". Hadd ne magyarázzam.
Tudni kell, hogy - mint egyebütt is a hálón - a litera se úgy pottyantja ölünkbe a havonta más-más testvérkéket, mint ahogy az Alföld vagy a Jelenkor, hanem szakaszosan-szünetesen "folyamatos" az átalakulása, olyan ő, mint afféle szelvényes kígyó (bocsánat a zavaró hasonlathalmozásért a lábatlan-állat-motívumkörben), tehát mint egy lusta csörgőkígyó: Lassan nyeli a nyulat, hetekig vedli le a régi bőrét, a farka pedig - "hadd szóljon!" - beláthatatlanul hosszú, s a műkedvelő csapkodás mocsarában vész el (onnan legalább nem hallatszik föl a csörgés), de ilyen se volt még, jó.
Minthogy tehát sose tudni, mikor mi benne az új, az ember - főleg eleinte, mert azért lohadni szokott a buzgalom - egyre-másra odalátogat, és jó képet vágva leplezi csalódását, hogy az újabb "helyszíni szemle" jóvoltából ugyan mikor értesülhet róla, ki hol jelent meg s ki honnan hiányzott, vagy hogy hány héten át lesz még ugyanez a "primőr". Mintha napjában többször leszaladnék az aluljáróba, hogy megnézzem, a Penthouse irodalmi rovatában cserélték-e már a csupaszkodásokat. Á, még mindig ugyanaz a "nagyvizit"! Igaz, hogy "a litera hangja" nem rejti véka alá meglátását, mennyire közepes minőségű is az, amit az agg mester megannyi rímet termő, dolgos markával eltakar.
Ám a látogató kíváncsi arra is, vajon meddig tartják még a "könyvelők" a "célkeresztben" ugyanazokat a célpontokat. Mellesleg: a tétova nézelődés helyett el is találhatnának már - felröpíthetnének vagy leteríthetnének - valamit. Ez itt a kritika helye - szerepet téveszt a laudátor - meg a javaslaté: A gyorskezű, ámde fölkészült bajnokok kritikai körbe-csetepatéjának, ami frissen igazán jó, nincs alkalmasabb médiuma ennél, ki kéne használni. Ez nem tévesztendő össze a létező "fórummal" - ajándék-hájdparknak ne nézd a fogát. Továbbá - tudom, régimódi vagyok - a kiemelt ajánlások mellett legyen a főlapon normális tartalomjegyzék is, mit rejtenek a legutóbbi frissítés szerint az egyes rovatok tételesen, szerző, cím s ami kell, a rovaton belül pedig ugyanez az előzményekről. És végül bocsánat, hogy dizájn-kérdésekbe is beleártja magát a szónok, de tévedés ez a halvány-kékesszürke szedet, kifolyik a szemem, míg kiliterázom.
Remek, hogy van "határsértés" - de hiszen jó kis határsértés ez az egész -, hadd legyen sok kép (de az albumokban rendszer, katalógus, kikereshetőség), s művelni lehetne a könyv- és címlaptervezés még mindig elég gyomos kertjét, amihez bizony - söpörjünk előbb a saját portánk előtt - élen kéne járni önnön dizájnművészetünkben. Nem mintha nem volna ugyanez még fontosabb a szövegeket illetően - a háló-lehetőségek formáját kiváló elmék még ragyogóbb agyszüleményeinek tartalmával tölteni meg.
És hadd gondoljunk bele - itt az optimista szónok a közeljövőbe függeszti tekintetét -, hogy miként repülünk majd a multimedialitás csillagösvényén az irodalmi hangzó-dokumentumokig és filmekig, a sokműfajú adatbankokig s tovább.
Végül pedig, ki ne felejtsem: Elég gagyi valóvilágunknak egyik legigényesebb internetes folyóirata formálódik itt - minden jel szerint komoly hatásfokkal. Úgyhogy ha bármennyire is fontos még az irodalom, vagy mondjam tágabban: az értő írásbeliség, ha számít még az, hogy az írástudók szerint mi az, ami érték - ha úgy tetszik, nemzeti kincs -, akkor azok, akik digitális korszakunk jótéteményeiből hatalmasat kaszálnak, szíveskednének e célra rendesen tejelni. Mert végül arra se marad aztán ember, aki be tudná pötyögni, hogy is volt az, amikor "Anettka távozása nem okozott traumát". Azon a tájon már most sem akad ilyen.
Búcsúzóul a köszönet és a köszöntés mindazoknak, akik tettek és tesznek ezért a lapért - élükön a már említett fedőnevűvel, és elnézést kérek, amiért nem sorolok neveket, de biztosan kifelejtenék valakit. A Hálók(nak is) Ura legyen velük és mivelünk, csókoltatom az alkotókat, a befogadókat, ezt az egész keresztelőt, azokat, akik innen hírt visznek, illetve majd hírt szereznek róla.
És kívánom, kedves litera, hogy kerüljön sok-sok liter a... koccintópoharainkba is most már.