Beszéd a 2005. évi Palládium-díj átvétele alkalmából

Hölgyeim és Uraim!
Ha az embert kitüntetik valamely opuszáért, óhatatlanul is dagad egy-két pumpafújásnyit a kebele meg az abba foglalt önérzete, s már-már nőni látja önnön ázsióját. Na, itt tanácsos megtorpanni, s észbe venni, hogy önmagában egy díj – noha jelez értékítéletet – sem fixre vehető nívót nem okvetlenül garantál, sem maradandóságot nem feltétlenül szavatol. (De persze ki sem zár.) Enművének esztétikai minőségét illetően a szerző mindenesetre burkolózzék szerény (de legalább álszerény) hallgatásba, s bízza a dolgot a szakmára, a közönségre, az időre.

Ám ami e műbe foglalt kérdések tárgyát illeti – tematikus tekintetben tehát – kivételesen hadd ne maradjak most csöndben. Megragadva hát az alkalmat, bátorkodom fölajánlani A fényképész utókora című regényemet a nemzeti irodalom befogadó kebelébe, szövegének testébe. Hátha tekinteni lehetne ezt a könyvet is egyetemesen magyar nemzeti sorsunk fundamentumait feszegetőnek, nép-nemzeti gyökerűnek s elköteleződésűnek – annak ellenére, hogy…
Annak ellenére, hogy (1) nem csupán magyar (hanem szlovák, német, zsidó s egyéb) eredetű magyarságunk elevenébe vágó kérdéseket sorjáz. Annak ellenére, hogy (2) a magyarság pusztulása, fogyatkozása, illetve megmaradása sorskérdését az elbeszélés bizonyos történelmi ponton mint a koncentrációs táborokba való deportálás következményét tekinti és tárgyalja, s hogy e ponton (3) épp azt az elhíresült kérdést feszegeti, miszerint hol veszett el a magyar a magyarban. Annak ellenére, hogy (4) e regény az úgymond nép-nemzetet nem szüntelenül s pusztán áldozatnak, hanem egyszersmind tettesnek tekinti – hogy tehát nemzeti bűnrészességről is beszél, sőt (5), a hit és erkölcs letéteményeseit – vagyis az egyházakat s azok szolgáit – sem véli maradéktalanul bűntelennek és vádolhatatlannak. És annak ellenére, hogy (6) e könyv mondatai szembesülést ajánlanak némely elődmondatokkal: tudniillik a népi-nemzeti írómozgalom ’45 előtti hőskorának bizonyos okfejtéseivel, később pedig (7) a pártállamhoz való – mondjuk így – alkalmazkodásaival. Meg annak ellenére, hogy (8) ebben a könyvben a szülőföldjéhez mindhalálig hű, s faluja hagyományait műveiben őrző lokálpatriótát Buchbindernek hívják – aki eredetére nézve zsidó, hivatását tekintve fényképész –, és hogy (9) ez a regény a diktatúráknak azt a korát, amelyben játszódik, e fotográfus utókoraként rögzíti. S végül annak ellenére, hogy (10) a szóban forgó művet afféle posztmodernnek mondható stílusjegyek szeplőzik – például (11) az elbeszélők kilétére vonatkozó bizonytalanságok és egyéb léhaságok (12, 13 stb.).
De hiszen hát – beszéljek nyíltan – mégsem az előbbiek ellenére, hanem épp az elsoroltak miatt képzelném szívesen úgy, hogy bár létezne oly nemzeti spektrum, amelybe könyvem betagozódhatna. Ha tehát a fentebb fölsoroltakkal együtt mutatna nemzeti irodalmunk közepébe. Mely meritum így ugyanis nem oda esne, ahová a nemzetinek mondott literatúra önnön sűrűsödési pontját egyébként tájolni szokta. Az a magyar nemzeti irodalom ugyanis, amellyel ez esetben számolni kéne, jelentősen mást foglalna magába, mint az, amit e fogalom manapság használatos értelme kijelöl és (mint a nemzet sorskérdései terepét) a maga számára lefoglal.
Tisztelt közönség!, bár úgy állhatnék tehát Önök elé most ezzel a könyvvel, mint nép-nemzeti író! Ki tényleg volnék amúgy – félparaszti sorból, faluról jött illető. Bárha oly időket élnénk, midőn az ilyesmi úgy lehetne természetes alkotója identitásunknak, mint édesanyánk neve vagy a szülők lakcíme (különben kihez és hogyan találhatnánk haza). De voltaképp aztán nem is érdekelne minket az efféle „ki vagyok” – tán épp az ilyen hazagondoló percekre szorítkozna a dolog –, magától értődne például, hogy illetőnk is hazájának rendületlenül híve, oh magyar!, noha származásra tót. Egészen az. Övéi pedig – a nem-választott és választott hozzá-tartozók – további nacionálékat is föl tudnának mutatni magyarságuk fundamentumaként. Ám ez mind mélységesen mellékessé válna, nem volna érdekes, mihelyt…
De ha nem volna, akkor már most sem érdekes, és tán különösebb értelme sincsen. S ha a tagadó verziók riasztóak („nem-népi, népietlen?, nem-nemzeti, nemzetietlen?”), akkor lehetséges, hogy a népi-nemzetivel se megyünk már sokra? Vagy ha a „népit” (mint mára kiürültet) lehagyjuk végre: Mely irodalom számítson nemzetinek? S melyikféle zárja ki magát e körből? – például az, amely nem-magyar témához, külföldi szereplőhöz nyúl? Vagy ha pusztán nem elég világos a hősök ide-tartozási vonala s ügyeik etnikai-társadalmi-történelmi beágyazottsága? Vagy mondjuk, ha egy mű röstellnivalók kiteregetésével lomboz le nemzeti önérzetet, akkor „nemzetietlen”? Vagy ha nincs benne elegendő felelősségtudat?, ha nem vehető egészen komolyan?, ha félreérthetően is olvasható?, ha túl sokat játszik?, ha túlságosan humoros és sziporkázó, ha formailag túlontúl virtuóz?
Vagyis csupa zavar és zavart magyarázkodás sejlik a besorolás körül…
Tettünk hát egy nosztalgikus tiszteletkört bizonyos identitás-fogalmak körül, hogy ott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk: Semmi nem azon múlik, ott virít-e a kabáthajtókára kitűzve a jelvény – így a nemzeti tudat, kultúra, irodalom sorsa, állapota s ápolása sem.
Lehet, hogy mégsincsen szüksége se könyvnek, se szerzőnek borítóra-homlokra tapasztható besorolási megkülönböztetésre? Lehet.
Végezetül: Mivel könyvemben, mi tagadás, „szó szerinti vagy torzított formában” Flaubert-regénysorok is előfordulnak, köszönetet szeretnék mondani, ha tudnék, Gyergyai Albertnek. Hiszen ő, a fordító – nem pedig a szerző – írta le azokat a mondatokat ama formában, amiként én kaptam (és azonmód – tisztesség ne essék szólván – el is loptam), márpedig a megjelenítés formáján áll vagy bukik az, ami voltaképpen számít. Az efféle megszólalás is, hogy: „Olyannak láttam, mint nyárestén a holdat, amikor minden csupa jó szag, szelíd árnyék, fehér végtelenség; s minden testi-lelki üdvöm benne élt a nevében, azt ismételgettem egyre…”
Mert – hogy el ne felejtsük – itt azért szenvedélyről is szó van, s A fényképész utókora sem vetemedhetett oly komolytalanságra, hogy szerelemről ne beszéljen.