Bedecs László: Pálfordulás

A jó könyv mindig a szerző és a kiadó sokirányú együttműködésének eredménye. A jó szöveg még nem jó könyv, ahogy a legszebb sem az, ha hiányzik mellőle a jó szöveg. (Persze azért a szövegé az elsőbbség.) Ennek a tételnek kiváló bizonyítéka Závada Pál harmadik könyve, a Jadviga párnája. A kritikák sajnos csak ritkán térnek ki a kiadók munkájára, pedig ez minden esetben megérne néhány mondatot, ha másért nem, akkor azért, hogy a szerencsére egyre több szép és igényes könyv mellett ne lehessen "büntetlenül" megjelentetni helyesírási hibáktól hemzsegő, az első kinyitáskor széthulló, netán üres, vagy elkavart lapokkal teletűzdelt szépirodalmi kiadványokat.

Nos, a Magvetőnél megjelent könyv profik munkájának eredménye. A védőborító tetszetős és figyelemfelkeltő, a kötés kifogástalan, a szöveg mind ortográfiailag, mind nyomdatechnikailag hibátlan. Ez eddig el is várható. Az azonban már igazi kuriózum, hogy a lapok oldalvágása egy házilag összefűzött, különálló lapokból összerakott füzetet imitál, olyasfélét, ami súlyos titkokat rejteget. Kezünkbe véve a könyvet önkéntelenül ezzel a hibának hitt technikai megoldással kezdjük, s talán már egy másik példányért nyúlunk, amikor észreveszszük az ötletben az ötletet, és megadjuk magunkat a könyvnek, hiszen első látásra, első érintésre megszerettük. Azt pedig, hogy kezünkbe vegyük a Jadviga párnáját, a kiadó kortárs szépirodalom esetében soha nem tapasztalt reklámkampánnyal igyekezett elősegíteni. Plakátok jelentek meg az utcákon, színes hirdetések a folyóiratokban. S az eredmény: a közönség felfigyelt a könyvre, olyannyira, hogy alig fél évvel a megjelenés után már csak a "változatlan utánnyomás" kapható. A siker elvitathatatlan, és e tény után csak az lehet a kérdésünk, hogy mekkora része van mindebben magának a szövegnek, milyen olvasmány a megnyerő című Jadviga párnája.
A közel 450 oldalon csaknem az egész évszázadot lefedő családregény bontakozik ki, egy délkelet-magyarországi, falusi szlovák család három nemzedéké. A könyv alcíme szerint naplóval van dolgunk, de ez csak részben igaz, hiszen nem annyira napló ez, mint inkább több napló, melyek között magyarázó, kiegészítő és újrafogalmazó viszony van. Az első bejegyző Osztatni András, aki a középső nemzedékhez tartozik, az első világháború alatt, a házasságkötése előtti napon kezdi az írást és haláláig folytatja. A béke éveiben is háborús házasságot elbeszélő naplókönyvbe a feleség, Jadviga ír 1937-től Márton nevű fiuk haláláig, �45-ig, majd a házasságon kívül született fiú, Misu "viszi tovább a lantot" – ahogy ő írja –, és készíti saját feljegyzéseit ugyanabba a könyvbe 1954-től 1987-ig, valószínűleg a haláláig. Formailag és tartalmilag is családregénnyel van dolgunk, de ehhez hozzá kell tennünk, hogy nem klasszikus értelemben vett családregényről van szó. Mert bár igaz, hogy több nemzedéken át követhetjük a család sorsát, igaz, hogy a fókusz mögött kirajzolódnak a század történelmi-társadalmi változásai, de a család hanyatlása, amely ennek a műfajnak szinte kötelező architextuális vonása, csak az anyagiak terén egyértelmű: a nagyszülők hatalmas földbirtokára a könyv utolsó szava, a teljes elszegényedést jelző macisajt felel. Eddig a regény – Radnóti Sándor szavával – valóban pusztulástörténet. De a gazdasági elemzések mégis csak a regény hátterét jelentik, mert a család morális színvonalának változása az, ami igazán fontos. S itt láthatjuk, hogy már a nagyszülők is züllöttek, Mamovka gonoszkodó, György, a nagyapa pedig azon túl, hogy fia későbbi feleségének szeretője, s talán apja(!), Misu feltételezése szerint gyilkos is. Ehhez képest Jadviga házasságtörése, vagy Ondris és Misu kényszerű spionkodása nem tekinthető "romlásnak". A családregény műfaji vonatkozásai emellett nagy részben azáltal bomlanak szét, hogy a család története lényeges pontokon homályos marad, a titkok csak részben tárulnak föl. A halálig írt naplók azáltal, hogy a következő naplóíró magát a halált is elbeszéli, a lezártság képzetét keltik. Úgy tűnhet, mindent tudunk. Ez azonban tévedés. Ebben a szövegvilágban szinte semmi sem bizonyos, a naplóírók gyakran egymással ellentétesen emlékeznek ugyanazokra az eseményekre, s az olvasó akár azt is hiheti, hogy egyiküknek sincs igaza.
A mű szerkezetének leírása azonban kiegészíthető egy többé-kevésbé reprodukálható, klasszikus értelemben vett mesével, amely – mint az imént megállapítottuk – a nagyapa bűnei felől indul, és amelynek középpontjában Ondris és Jadviga szerelmi, vagy inkább szexuális diszharmóniája áll. "Csókolni, heves lélekzettel odasimulni engedve volt – utat lelni az öléhez, az nem" – jegyzi fel Ondris az ő nagy-nagy bánatát. (23.) A háttérben eközben zajlik a történelem, amivel részben – de csak részben – összefügg a családi gazdaság sorsa is. Ez a regény megítélésének egy kényes pontja, hiszen úgy tűnik, az elő- tér és a háttér nem illik tökéletesen egymáshoz. A könyv első részében tapasztalható feszültséget az egyre gyakrabban és egyre terjedelmesebben feltűnő gazdasági bejegyzések és a szlovákság helyzetére utaló bekezdések lecsendesítik, sőt az utolsó száz oldalra már el is tüntetik: a szöveg unalmassá válik. A hosszú felsorolásoknak távolról sincs közük az olvasói érdeklődést felszínen tartó szerelmi szálhoz. Ezeket a betoldásokat a lelkiismeretes olvasó talán átfutja, de a sietősebb és szigorúbb minden bizonnyal átlapozza, egy idő után tudomást sem véve róluk. Joggal érezzük önkritikusnak az utolsó oldalakon lévő megjegyzést, ami egyszerre utal a gazdasági emlékeztetők túlreprezentáltságára és az emiatt megnőtt terjedelemre: a följegyzési könyvecske "akkora majdnem, mint egy Napló Főkönyv". (414.) Az olvasás emiatt ne- hézkessé válik, az olvasó a sok-sok kitérő közben elveszti a kérdéseit, amire választ keres.
Ebből a szempontból különösen érdekes Misu szövegének szerepeltetése, amellyel nagy kockázatot vállalt Závada. Ennek a szövegnek a minősége ugyanis éles kontrasztban van a másik két naplóéval. Jadviga szóvirágokkal teletűzdelt körmondatai után (és közben) szinte fájnak Misu fatális nyelvtani hibái és műveletlenségéből fakadó képzavarai (pl.:"kiderítési tevékenység"), melyek egyébiránt – a regényből kiemelve nyílván kiválóan működő – néha Sárbogárdi Jolán-i magasságokba emelkedő szöveggé érnek össze. Misu mindezen nyelvi készségével mint az olvasó segítője szerepel, olyan beavatottként, aki biztosnak vélt információival mintegy mankót ad az olvasónak, szakszerűbben: olyan értelmezői horizontot kényszerít az olvasóra, amely megakadályozza, hogy az másféle vagy másik nézőpontba kerülve olvashasson. Misu ugyanis nem csak lefordítgatja a szlovák kifejezéseket – ki tudja, helyesen-e, hiszen, mint bevallja, ő sem tud már szlovákul – hanem gyakran olyan következtetéseket von le a velünk együtt olvasta főszövegből, amiket, bár csak lehetőségek, hajlamosak vagyunk készpénznek venni. Ebbe a kategóriába tartozik az "osztatni" szó jelentésének elárulása ('utolsó'), az Osztatni György és Jadviga közötti szexuális kapcsolat feltételezése, vagy az az állítás, hogy Jadviga esetleg a lánya az öreg Osztatninak. Ezek a titkok persze továbbra is titkok maradnak, de talán még bizsergetőbbek lennének, ha az olvasónak a főszövegek elszórt megjegyzéseiből lehetne és kéne "kielemeznie" azokat. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy Misu mint "szerkesztő" megbontja a szövegek időbeli egymásutánját, ami lehetetlenné teszi számunkra az eredeti napló olvasását. Ennek egyik legszembetűnőbb következménye Jadviga "beleírása" Ondris naplójába, ahogy Misu fogalmaz, hiszen a feltételezett valóságban – ha a valóságot lehet feltételezni – nem beleírásról, hanem hozzáírásról van szó. Jadviga naplója Ondrisé után kezdődik, s nem közbeékelődik. A probléma ezzel az, hogy Jadviga érezhetően úgy beszél a Misu által az ő naplórészlete elé szerkesztett múltról, hogy már egy közelebbi múlt-darabnak is ismeretében van, tudniillik nem csak az adott szemelvényhez fűzi észrevételeit, hanem voltaképpen Ondris egész naplójához. Ez olyan, mintha egy mondat szavait összekevernénk: az könyv asztal a van. Értjük a mondatot, de csak akkor, ha a szavak (egy lehetséges) helyes sorrendjét visszaállítjuk. Próbáljuk ki, hogyan olvastatja magát akkor a regény, ha előre vesszük Ondris teljes naplóját, s csak azután kezdünk bele Jadviga kommentárjaiba. Ha jó a regény, mint gondoljuk, így is jó lesz.
(Itt kell megjegyeznünk, hogy a naplóírók, akikből minden recenzens hármat számol, s eddig mi is így beszéltünk róluk, igazából négyen, de lehet, hogy öten vannak. Hiszen a korpusz része Marci háborús naplója is, amely csak azáltal lóg ki a többi közül, hogy nem saját kezű bejegyzés. De ugyanígy ideérthetjük a nagyapa feljegyzéseit. A zárójelet mégis az indokolja, hogy a voltaképpeni történetbe egyik bemásolt írás sem szól bele. Funkciójuk inkább a teljesség, a család történetének teljessé tételében van. Epizódok.)
De mi legyen, hová tegyük Misu bejegyzéseit, amelyeket kockázatosnak neveztünk? A főszövegeket olvasva ne vegyük figyelembe a magyarázó-értelmező részeket? Ezt aligha tehetjük nyugodt szívvel, ha a regényre vagyunk kíváncsiak. Élhetnénk akár azzal a régi kritikusi fogással is, hogy ami nem győz meg bennünket, abban egy általunk meg nem értett szerzői intenciót látunk, mivel a szöveget mindezek ellenére sikerültnek és gazdagnak tartjuk. De itt nem sugallhatunk ilyesmit, mert azt gondoljuk, hogy a szóban forgó írói "ötlettel" az olvasó szereplehetősége korlátozódik. Hiszen amikor Misu szövege interpretálja a történetet, mint narrátor beszél, s a "végső" szó jogával felruházva egyben egyneműsíti is az értelmezést. A néhol háromféleképpen elmondott történet tehát csak látszólag szerveződik a három naplóíró abszolutizált nézőpontjai felől, mivel Ondris és Jadviga szövege mögül is Misu értelmezését halljuk. Innen nézve aligha vitatható, hogy a fikció szerint a mű voltaképpeni szerzője Misu. Ő adja a fejezetcímeket is – amiből az következik, hogy a tartalomjegyzék a fikció része –, de nem ő adja a könyv címét. Ha viszont ő a szerző, akkor számon kérhetjük-e rajta a "szűz" naplókat? Ha azokat nem is, a túljátszott "segítő" szerepet mindenképpen. Rövidebben és pontosabban fogalmazva: nem tetszik, hogy a szöveg direkt módon elmondja titkait, amelyekre pedig nekünk kéne rájönnünk.
Vizsgáljuk meg végezetül, hogyan érthetjük a címet, amiről azt mondtuk, nem Misu műve. Az utolsó előtti teleírt oldalon azt olvashatjuk, hogy "máma jött egy fiatalember homályos szaglászási céllal"(435). Talán ez a fiatalember, aki akár az író is lehet, találja meg a könyvet és adja a Jadviga párnája címet? Az ál-naplók esetében a megtalálás-metafora rendkívül gyakori, elég csak Nádas Emlékirataira vagy Kierkegaard: A csábító naplójára gondolnunk. Funkciója az, hogy a napló hitelét bizonyítsa, ami esetünkben kiegészül a lila vonalkás eredeti naplófüzetre való gyakori utalásokkal, illetve a bejegyzések pontos körülményeit leíró reflexiókkal. S a címnek is lehet hitelesítő szerepe. Mégpedig éppen az, hogy nem szármázhat a napló valódinak beállítani kívánt szerzőjétől. A csábító naplója címet nyilvánvalóan nem a csábító adta, hanem a "megtaláló", s ugyanez igaz a Jadviga párnája címre is. Aki adta, már értelmezte is a művet, de az értelmezés értelmezése már a mi dolgunk, és ennek sikere sokat adhat hozzá az olvasás élményéhez. A Jadviga párnája cím azonban egyszerre áll kapcsolatban a regény közel tucatnyi olyan helyével, ahol a párna szó (vánkos formában is) előfordul, és azokkal a nyelvjátékokkal, ahol a szó – akár átvitt értelemben – szerepelhet. Nagyban megnehezíti az olvasó dolgát, hogy néha a két lehetőség összefonódik, és így képezhető jelentés. A legkézenfekvőbb arra a párnára gondolnunk, amelyet Jadviga az öreg Osztatnitól kapott ajándékba, s amelyet egész életében a legféltettebb kincsei között őrzött, mintegy a nagy szerelem emlékeként. Ezen a párnán fekszik, amikor Ondris közelít hozzá, de akkor is, amikor Misu apjával, a csábító Winkler Francival bújik össze. Ez a párna tehát tanúja mindannak, ami a regényt regénnyé szervezi. Balassa Péter szerint (ÉS 1997. jún. 20.) a párna szóval "az erotika közismert titkos nyelvén a vénuszdombot becézzük". A házasság törvényeként idéződik a szövegben és a címértelmezésben is Pilinszky híres kétsorosa: "Az ágy közös. / A párna nem." – s így a párna beteljesületlen szerelem metaforája lesz. Misu botladozó mondatai között egy helyen ehhez kapcsolódva a párna a szerelem szótárából kölcsönzött szavak közé kerül: "az ember legtöbbet a világon a párnáját öleli"(437). De vonatkozhat a párna szó önreflexíven a könyvre is, hiszen Jadviga a feje alatt tartotta a Naplót ha- lálakor.
Ezek mellett nyilván még sok "megoldás" adható, de azt már ennyiből is láthatjuk, hogy milyen gazdag és sokrétű szöveggel van dolgunk, de a "rétegek" különválasztása már nem egy kritika, hanem egy tanulmány feladata. Számos kérdést nem is érinthettünk, de arra még felhívjuk a figyelmet, hogy például egy napjainkban divatos feminista vizsgálat lényeges eredményekre juthat, amennyiben Jadviga naplójában valódi női érzések jelennek meg, s még inkább akkor, ha a mű központjában, ahogy mondtuk, Ondris szexuális "férfi" vágya és Jadviga erre adott válaszai vannak. Ugyanígy összevethető lenne a "nemi-paradigma" bevonásával a két napló nyelve – a szóhasználattól a mondatszerkesztésig –, amelyek között én nem éreztem kellő távolságot.
Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy a Jadviga párnája olyan meglepetéssel szolgál, amely a kilencvenes évek magyar prózairodalmának tendenciáival ellentétben talált vissza a nagyregény formájához, sikeresen integrálva "az elbeszélés nehézségeit" taglaló önmarcangolást a történetmesélés hagyományába. Ezért gondolom, hogy nemcsak Závada regénye, hanem a regény recepciója is új hullámot hozhat a kortárs prózába, aminek kifutásaként a "Péterek" korszaka után egy jelentős fordulat következhet be a magyar prózában, amit talán, mert Závada indította el, Pálfordulásként fogunk emlegetni az elkövetkező évtizedekben.