Bazsányi Sándor: És a léghajó száll…

„…csupa selyemből varrták össze jó erősen,
majd türelmesen fölfújták…”
(Henry James)

Flaubert-monográfiájában beszél Balassa Péter az Érzelmek iskolája befogadói nehézségeiről, miszerint „olvasói csodálattal adóznak ugyan írásművészetének, a mondatok »mágiájának«, de kötelező adónak tűnik föl, mert ugyanakkor az elismerésbe tanácstalanság vegyül” – például a pályatárs Henry James-é: „Valami olyan furcsa eposzt sejtet, amelyből hiányzik a levegő, amelynek nincs szárnya, hogy magasba röpítse, s egészében inkább egy hatalmas ballonra emlékeztet, amelyet csupa selyemből varrtak össze jó erősen, majd türelmesen fölfújták, de amely mindazonáltal a legkisebb hajlandóságot sem mutatja, hogy fölemelkedjék a földről.” Angyalosi Gergely pedig ekként vélekedik Závada Pál előző, Milota című regényéről: „A nyelv különféle létmódjaival, dimenzióival, összefüggéseivel való játékos küzdelem, ha önmagában vesszük, jobbára élvezetes olvasmány, de a regény egészét tekintve romboló hatású. Szétfeszíti a jellemeket, megbonyolítja, nehézkessé teszi, de lényegében nem kérdőjelezi meg a történet linearitását.” Nos, függetlenül attól, hogy a hasadt tudatú olvasás édes kínja („élvezem a míves mondatokat, de mi végre”) milyen fokon és módon merül fel Flaubert vagy Závada esetében, s persze Závada regényeiben külön-külön, az Érzelmek iskolájának tisztelgő, hiszen arra több szempontból is rájátszó, sőt azt olykor szó szerint idéző új mű, A fényképész utókora – hogy klasszikus fordulattal éljek – egyszerre élvezetes és épületes olvasmány. Csupa selyemből varrták, majd türelmesen fölfújták, de fel is emelkedik a földről, és száll.

Egyébként is, mit tegyen az a szerző, mit tegyen Závada, aki alkatából fakadóan nem tud mást csinálni, mint alázatos türelemmel és szeretettel bíbelődni a formálódó anyaggal, akár a mesterszabó, aki szab, varr, felfejt, bélel, mintáz… A fontos csak az, hogy hordható is legyen a ruha, ne szorítson, de ne legyen túl laza sem, ne legyen túl ódivatú, de ne legyen túlontúl új divatú sem, ne feszengjünk benne, de ne is érezzük benne különbnek magunkat, mint egyébként, noha azért viseljük méltósággal, de ne kevélyen… Nézzük hát először is az eddigi szabásmintákat. Závada első regénye, a méltán népszerű Jadviga párnája jórészt egy napló és egy naplót kommentáló napló feszültségteli, mivel érzelmi-érzéki kuszaságokat szaporító, párhuzamára épült. A második regényben, a Milotában egy magnófelvétel és egy napló adta a párhuzamos szerkezetet. Mindkét műben a nyilvános történelem (társadalom- és mentalitástörténet) és a privát szerelmi szál (házasságtörés, vérfertőzés, ilyesmi) egymásba bonyolódó elegyét üdvözülhettük, noha a kettő külön-külön is meglehetősen bonyolult lett volna. Itt, az új könyvben, noha most is többszörösen (külön-külön és egymásba is) bonyolódó nyilvános és privát történeteket olvashatunk, mégiscsak hagyományosabb formáról van szó: a szerkezetben párhuzamosan futó, pontosabban egyfajta vetésforgó elv szerint egymást váltogató, noha időrendben egymásra következő három eseménysorról, amelyeknek szereplőgárdáiban rendre átfedések jelentkeznek, hiszen a három történet az elmúlt század negyvenes éveitől fut majdhogynem napjainkig. És míg például az előző regényekben mindig több meghatározott hang és személy beszélt, termékenyen (esztétikailag) relativizálva egymás terméketlen (érzéki-érzelmi) igazságait, továbbá eleve kizárva a mindentudó szerző (hatalmi-ideologikus) igazságát, addig Závada új könyvében nincsenek kijelölt elbeszélők, van viszont valamiféle általános többes számú hang. Ámde most sem feltétlenül a bölcs szerző fejedelmi többesét halljuk, hanem olyan többes szám harmadik személyt, amely olykor leginkább a XX. századi magyar történelem sokszereplős és többlépcsős bűncselekmény-sorozatát moralizálva lekerekítő, ugyanakkor elkerülhetetlenül szükséges, kollektív felelősségvállalás fikciós-narrációs paródiájának tűnik. Ráadásul az általános grammatikai alakzat konkrét alanyai rendre váltogatják egymást – egy olyan tág, mondhatni félig-meddig ironikusan, családias körön belül, amely többféleképpen rétegződik, differenciálódik, például: magyarországi szlovákokra és magyarokra, vidékiekre és városlakókra, antiszemita magyarokra és zsidó magyarokra, nőkre és férfiakra, megalázókra és megszomorítottakra, kínzókra és megkínzottakra… Vagy éppen azokra, akik az ötvenes években féltek a fekete állami autótól, és azokra, akik benne ültek: „Amikor a hatos villamos Nyugati pályaudvari megállójában várakozva arra kellett odakapjuk a fejünket, hogy egy fekete Csajka személyautó hirtelen lefékez, és éles kunkorral húzódik a járdaszigethez (…), a ránk szegezett fegyverek elől bizony a legtöbben rögtön menekülőre fogtuk.” S amint a megállóban ácsorgó többek, mind-mind lehetséges áldozatok, egyike, Ádler Jenő bekerül a Dohányos László elvtársat szállító fekete autóba, máris úgy fordul a nézőpont száznyolcvan fokkal, hogy egyúttal a hangfekvés töretlenül megmarad, hiszen immár a hatalom bőrkabátos és géppisztolyos szolgálóinak többes számát halljuk, vagyis, végső soron, összességében, a részben ironikus össznépi-össznemzeti nézőpont okán, annak teljes perdületi értékével, mégiscsak háromszázhatvan fokosnak bizonyul a fordulat: „Minthogy iránymódosítási parancs nem hangzott el, az eredeti útvonalon haladtunk tovább, s noha nem tekergethettük hátra a nyakunkat, így is érezhető volt, mennyire feszeng hátul ez a potyautas…” (258–9.)
A fekete Csajka alkalmi utasa, Ádler Jenő egyébként az a kulcsfigura, aki többször is felbukkan a három, egyenként négyrészes történetszálban, s a lineárisan egymásra következő események, a negyvenes évektől a kilencvenes évekig, végül összeérnek a 12. fejezetben (amely tipográfiailag az ötletes, mert a regényszerkezetet vizuálisan-kalligrafikusan leképező tartalomjegyzékben egy vékonyodó nyílvesszőszerűség csúcsa, vagy egy oldalára fordított, fokozatosan szűkülő tölcsér alja). Ádler az első szekvenciában (Holtak, rabok, miniszterek) falukutató a 40-es években, majd később az ’56-os forradalom egyik bűnbakja; a második, 60–70-es évekbeli történetsor (Nótafák és biciklisták) vége felé is feltűnik a háttérben; a harmadikban (Érzelmek és iskolák) pedig csupán egy emlékeiben élő, rozoga, börtönviselt öregemberről hallunk. Fiatalkori példaképe, Dohányos László, aki ráadásul éppen az általa rajongva tisztelt Gerle Máriát veszi el nőül, és aki leginkább Erdei Ferencre emlékeztetheti az olvasót, szintén állandóan jelen van, akár aktívan, akár kísértő árnyként, a regény egészében, annak is leginkább a nyilvános, politikai vonulatában, s mindig kormányzati vagy kormány közeli pozícióban, ha innen fúj a szél, ha onnan. Ádler Jenő, Dohányos László és Gerle Mária platonikus színezetű szerelmi háromszöge egyébként variálva megismétlődik a következő generációban: Koren Ádám mindvégig reménytelenül szerelmes Ádler lányába, Violába, aki viszont a dörzsölt Enying felesége. (A regény további párhuzamainak és tükrözéses ismétléseinek lelkiismeretes lajstromozásától ezennel eltekintek, s ajánlom minden leendő olvasónak élvezetes házi feladatul, mely önkéntes penzum maga is egyfajta tükrözés: az alkotói munka aprólékos, szabászati-varrászati örömeinek megismétlése a befogadói oldalon.) A regényben ismétlődő háromszögalakzat meg persze visszautal az alaphelyzetre, Flaubert korszakos regényének hármasára: az ifjú Frédéric Moreau-ra, a képkereskedő Jacques Arnoux-ra és annak hallgatag, szép feleségére. És míg az Érzelmek iskolájának elején Frédéric egy hajón találkozik az éppen hímzésébe merülő Arnaux-néval, addig A fényképész utókora megfelelő, vagyis Érzelmek és iskolák című történetszálának kezdetén Ádám egy NSZK-n át Franciaországba tartó vonaton ismerkedik meg Violával (no meg a Flaubert-mű Rosanette-jére hajazó Eszterrel), aki éppen egy könyvet olvas, amelynek címét viszont hősünk hiába igyekszik kiolvasni, mivel „az apró, aranyozott betűk erősen kikoptak már a vászonkötésből”. (53.) A kopott kötésű könyvről a regény végére egyébként majdnem biztosan kiderül, hogy éppen Flaubert Érzelmek iskolája, amely időközben Koren kedvenc olvasmánya lett, és amelyből a Závada-mű utolsó oldalán, Koren budapesti lakásában egy törött szemüvegszár és egy régi fénykép hull ki. Mely fénykép viszont éppen a regény első oldalain készült – s éppen ama Buchbinder fényképész által, aki történetesen azt a drótkeretes szemüveget viselte, amelynek letörött szára később éppenséggel mintha könyvjelzőként szolgálna Korennek –, a regény nyitólapjain készült tehát a fotó, ott, ahol egy Békés megyei városka piacán megismerkedhetünk Viola apjával, Ádler Jenővel és az Enying házaspár társaságában jó harminc évvel később Franciaországba vonatozó Michel apjával, Dohányos Lászlóval, aki viszont… És így tovább a Závada-féle szabásminta nyomán, a csupa selyemből varrt, majd türelmesen fölfújt léghajó fedélzetén, amely fölemelkedik a földről, és – az olvasás előrehaladtával mindegyre nyilvánvalóbban – száll.
S hova érkezik végül a léghajó Závada regénye utolsó fejezetének utolsó néhány oldalán? Majdnem oda, ahol Flaubert remekművének utolsó előtti fejezetében Frédéric fogadja az öregedő Arnaux-nét. Csakhogy most az 1860-as évekbeli párizsi legénylakás helyett a XX. század végi pesti kölcsönlakásban vagyunk. Ennek ellenére – néhány kötelező vagy lényegtelen változtatást leszámítva – Závada szinte szó szerint lemásolja a Flaubert-regény Gyergyai-féle fordításának megfelelő mondatait. S az elsődleges hatás nem is marad el, a melodramatikus szépségű kései (és megkésett) randevú minden egyes pontján elszorul az olvasó szíve (az olvasói szív), akár ismeri Flaubert könyvét, akár nem – és ez nem kis teljesítmény szerzőnk részéről. Závada, a kötelező tiszteletnyilvánításon túl, nem csupán szövegközi helyi értéket, hanem új jelentést, sőt friss érzelmi teltséget tud kölcsönözni a jellegzetesen XIX. századi érzelmi nevelődés rezignált végpontját megidéző vendégszövegnek, köszönhetően a megelőző négyszáz oldalnyi szabásmintának. (S itt, érzésem szerint, Závada gesztusa döntően elválik Esterházy Péter kultikus Ottlik-szőttesétől, vagy Danilo Kis novellájának szó szerinti eltulajdonításától; de nem válik el a szintúgy Esterházy által többször, hangsúllyal szervesített camus-i Pestis-mondat hatásértékétől.) Talán nem véletlen, sőt, megkockáztatom, szükségszerű, hogy a fiatal szellemtudós Lukács György, a marxista Lukács-tanítvány Fehér Ferenc, valamint az öreg Lukács-féle tükrözéselvű filozófiai esztétikától a formalista-recepcióesztétikai műelemzés irányába forduló Balassa Péter teoretikus munkái után – s talán nem függetlenül tőlük – immár szépirodalmi formában is megszületett a színvonalas állásfoglalás Flaubert paradigmatikus remekműve mellett. S ezen állásfoglalás, mondhatni tradícióválasztás volna Závada könyvének második, immár reflektált, ámde az imént említett érzelmi mozzanatot nem kioltó, sokkal inkább (félig-meddig ironikusan) mélyítő és rétegező hatáseleme. Mert míg a fiatal Lukács regényelméletében a dezillúziós romantika flaubert-i remekműve kapcsán, történetfilozófiai perspektívából a modern individuum tragikusan problematikus voltáról elmélkedett, mely problematikusság megoldási javaslatát valamiféle új eposzi teljességben, mondjuk Dosztojevszkij művészetében kereste volna; és míg Fehér éppen saját Dosztojevszkij-monográfiájának keserű tanulságai nyomán, valamint a szintúgy megkeseredett öreg Sartre révén a hetvenes évek elején egy hosszú tanulmányban Flaubert-ről mint az antiphüszisz modern betegéről értekezett: addig Balassa a hetvenes évek végén a klasszikus (modern) regényműfaj átváltozásáról, továbbá annak folytatható örökségéről beszélt, arról, hogy a flaubert-i műfaj-deformáció után „az időfolyamat az egyetlen negatív »szubsztancia«, ami egyáltalán megmarad”. Arról tehát, hogy vajon „lehetségesek-e értelmes kijelentések és sorsok, ha az idő üres kontinuummá és »önálló« valósággá válik, vagyis pusztán eltelik, szemben az emberi teremtmény nyomorúságával, kisszerűségével, kreatúra voltával, kolosszális semmittevésével”. Értelmes kijelentés, érvényes regényforma pedig csakis ama bizonyos negatív „szubsztancia” komolyan vételéből, a flaubert-i prózatradíció poétikailag hiteles ápolásából születhet. És talán nem bántó túlzás, ha megkockáztatom, hogy Balassa értelmezői teljesítményének, Flaubert-monográfiájának, valamint a belőle következő általánosabb belátásnak egyszerre adósa és példája, képletesen szólva: szépirodalmi-esztétikai gyümölcse A fényképész utókora. Különösen akkor, ha az Érzelmek iskolájának egyik kopott kötésű példányát mindvégig a szimbolikus zsebében tartó Balassa által értelmezve végigkísért 70–80–90-es évekbeli prózafolyamat hatástörténetében is vizsgáljuk Závada regényművészetét. Ami persze maga is egy külön regénytéma volna, olyan hősökkel, mint Ottlik, Mészöly, Nádas, Esterházy, Krasznahorkai, Márton László vagy Závada. No de nézzük meg végül kissé közelebbről a flaubert-i deformált forma további deformációját, Balassa szófordulatával, színeváltozását A fényképész utókora befejezésében. (Lehet, hogy az Érzelmek iskolájának kopott példányában hagyott szemüvegszár egykori tulajdonosa, a „fényképész” egyfajta Flaubert-alakmás volna, s mi, olvasók és írók volnánk az „utókora”?)
A legfeltűnőbb különbség, hogy a Flaubert-regény melodramatikus tónusú fejezetét követő rezignált, s így a megelőző érzelmes oldalakat, sőt magát a zavarba ejtő regényt is ironikusan átértelmező zárófejezetnek (a két ifjúkori jó barát, Frédéric és Deslauriers emlékidéző beszélgetésének) a megfelelője hiányzik Závada regényéből. (S innen nézvést, tehát nem a tematikus, hanem a szerkezeti párhuzam okán közelebb áll például Kosztolányi Aranysárkányának befejező két fejezete az Érzelmek iskolájának utolsó két fejezetéhez, mint Závada regényzárlata.) S miért? Lehet, hogy részben azért, mert szerzőnk az ismétlés gesztusával már eleve részben ironikus fénytörésbe állítja a néhányoldalas prózai kamaradarabot. Hiszen nincs szükség ráadásra akkor, ha már eleve ráadásról (ismétlésről) van szó. Sok lett volna még egy zárójelenet, valószínűleg a flaubert-i prózairály modoros túllicitálásaként, túllihegéseként hatott volna, s ezáltal minden bizonnyal ama selyemből varrt ballon elsúlyosodásához vezetett volna. Mint ahogyan a Flaubert-regény számos szereplőt mozgató bonyolult viszonyrendszerének poroszosan precíz importálása is kínosan hatott volna Závada könyvében (mondjuk, ama logikailag akár századunkban érvényesen újrajátszható jeleneté, amelyben az 1851-es napóleoni államcsíny során a rendőr Sénécal kardjával megöli egykori forrongó lelkű társát, Dussardier-t). Persze a legfontosabb mozzanatok és hősök tükörképei Závadánál is fellelhetők; így például Koren Ádám, ha nem is feltétlenül olyan arányban és intenzitással, mint Frédéric, de szintén három nőhöz kötődik. Mint ahogyan a történelmi-politikai események is az Érzelmek iskolájához méltó módon, kellő súllyal vannak jelen A fényképész utókora jó száz évvel később játszódó nyilvános történetében. És éppen a szolidan adagolt motivikus utalások után tűnik kivételesen bátor, ugyanakkor helyénvaló döntésnek a majdnem szó szerinti idézés (nem pusztán) kultikus gesztusa. S mi mással is búcsúzhatna most egy kritikus, mint a nevezetes gogoli köpönyeghez hasonló flaubert-i remekmű, valamint a remekművet idéző Závada-mű kettős idézésének – immár korántsem ironikus – gesztusával. Közelebbről egy ikerszöveg szó szerinti lemásolásával, amelyben Frédéric/Ádám megdöbbenve konstatálja egykori (és örök) szerelme testén az idő múlásának nyomait, azaz magát az időt, ahogyan az telik, de nem múlik; s közben mi, olvasók persze hasonlóképp lenyűgözve konstatáljuk az ábrázolt időnek és az ábrázolás idejének bámulatos együttműködését. S ez bizony többszörösen is szép példája az időben iskolázott érzelem réteges szerkezetének, akár a lelki érzékenység, akár a retorikai-poétikai finomság értelmében. (Legyünk például különös tekintettel a tükrös állvány szélén álló lámpa és az olvasólámpa közti áthallásos viszony bonyolult és titkos lelki-poétikai szerkezetére!)
Frédéric nem bánt már semmit. Hajdani szenvedéseiért busás kárpótlást kapott.
Hazaérve, Arnoux-né levette a kalapját. A tükrös állvány szélén álló lámpa fénye rásütött fehér hajára. A férfit mintha mellbe vágták volna.
Hogy elrejtse csalódását, letérdelt eléje a földre, s kezébe fogva kezét, gyöngéd szavakat suttogott:
– Mindenét, egész mivoltát, egy szavát, egy mozdulatát jelentősnek, fontosnak, emberfelettinek éreztem. A szívem, mint az út pora, úgy lengett minden lépte mögött. Olyannak láttam, mint nyárestén a holdat…
Koren nem bánt már semmit, hajdani szenvedéseiért busás kárpótlást kapott. Bort nyitott, villanyt gyújtott, és úgy nyújtotta oda a teletöltött talpas poharat, hogy csuklójuk összeérjen, fölemelte tekintetét, s ekkor, ahogy az olvasólámpa fénye rásütött Violára, mintha mellbe vágták volna. Az asszony nyakáról finom ráncok futottak le és sűrűsödtek a keblek völgye felé tartva, füle tövénél a hajfestés alól őszesen fakó lenövés árulkodott, látszott, hogy menynyire megereszkedett a melle, a bő ruha íveléséből pedig most már szembeötlő volt a megvastagodott derék.
Hogy elrejtse csalódását, ledőlt a kerevetre, belehajtotta fejét a rég áhított ölbe, és arról beszélt, mennyire jelentősnek, elképzelhetetlenül fontosnak érezte Viola egyetlen szavát, érintését, mindenét, egész mivoltát, hogy olyannak látta, mint nyári estén a holdat…