Báthori Csaba: Párban, pártalan

A műfajok életében nyilván néha elérkezik egy időpont, amikor a sokszorosan megkockáztatott kísérletek, hiú változtatási lázak és szemenszedett apró eredmények korszakai után a műalkotás visszahajlik tulajdon lelkiismeretéhez, a szerző lerázza köpönyegéről a terelőutak porát, és a mű anyagát nem a dolgok törésvonalai mentén találja meg, hanem egy feltételezett, éles körvonalakkal megrajzolt és a közmegegyezés keretein belül hangolt nyelvi közegben. A regény műfajának ezt a nyugalmas mozdulattal végrehajtott, önuralomról tanúskodó, az író szerepét kevéssé fitogtató, kiszámítható egységekben föltáruló derítését manapság, többek között, Závada Pál kísérli meg. A Jadviga párnája nem csupán merész, hanem egyszersmind szükséges tett is: mintegy új azonossággal látja el a regényíró lassanként azonosíthatatlanná fakult figuráját.

Závada napló-regénye a század első felében, Békés megyei szlovák környezetben kezdődik: a főhős, Osztatní Ondris (osztatni szlovákul utolsót, maradékot jelent) 1913-ban fog hozzá a naplóíráshoz, s abban többnyire titokzatosan fagyos, a szerelemben és házasságban önmagát megvonó, saját múltjában megfeneklett feleségéhez fűződő viszonyát részletezi tüzetesen, izmos kitartással. Erről a Jadvigáról megtudjuk, hogy árvaként cseperedett fel, s Osztatní Ondris édesapja, Osztatní György feltűnően gondos figyelemmel követte élete alakulását (bizonyos körülmények arra utalnak, hogy Jadviga Osztatní György leánya lehetett); az Angolkisasszonyoknál tanul, később hosszabb időre külföldre vetődik, majd hazatér s házasságot köt Osztatní Ondrissal (aki tehát, vélhetné gyanútlanul az ember, féltestvére). A regény folyamán még az is kiderül róla -- ugyanis Ondris halála után, 1937-ben előveszi férje naplóját és "beleír", azaz rögzítgeti életének némely eseményét --, hogy annak idején külföldön rajongó szeretettel (netán szerelemmel?) vette körül Osztatní Györgyöt, de aztán szerelmi kapcsolatba bonyolódott egy bizonyos Winkler Franci nevezetű ügyvédbojtárral, akinek hódolatát -- házasság reményében -- igencsak viszonozta, már a testi beszéd jeleivel is. Ez a Winkler Franci aztán a könyv több pontján föl-fölbukkan -- komoly sugallatok ösztönöznek arra a feltevésre, hogy Jadviga második gyermekének, Osztatní Mártonnak valóságos édesapjaként.
A könyv fejezetekre és dőlt betűvel szedett lapalji jegyzetekre tagolódik: egy-egy Ondris-naplórészletet követ egy-egy arra felelő Jadviga-szöveg, s mindkettőjük jegyzeteit gyarapítja a lábjegyzetekben Miso, az idősebb gyerek kommentárja (idővel az ifjabbnak, Mártonnak is kedve szottyan a jegyzeteléshez). A naplószövegek -- mint említettem -- főként a házaspár gátlásoktól terhes, félreértésekkel és szorongásokkal kísért érzelmi életét ecsetelik: részint Ondris érthető megütközéseit, találgatásait, hol suta, hol goromba közeledéseit, darvadozásait és emésztő magányát, részint pedig Jadviga utólagos érzelmi gombolygatásait, görcsös truccolásait, örökké megosztott és senki által ki nem sajátítható érzelmi belsőségét: a kínok és más-más jellegű szerelmek természetrajzát. A nemzők intimitásait aztán megigéző ártatlansággal, bumfordi kotnyelességgel, darócszerűen nyers stílben hosszabbítja meg Miso -- és Márton -- sikálatlan ákombákomja (az ő kézírásuk ilyennek dereng fel az olvasó képzeletében). A magántörténet hátterében, persze, fölvonul ennek az őseredeti szlovák kisebbségi zárványnak számtalan figurája: a zsarnok Osztatní-mama, a jó öreg szolga, Gregor, s a ház apraja-nagyja; és -- tágabb körben -- föl- fölpislan a szlovák falunak megannyi érdekes fényforrása: például Bacovszky tisztelendő, aki az első világháború alatt ébredő szlovák "önállósodási", illetve "csatlakozási" törekvések lelkes szervezője és fáradhatatlan szószólója; Szilágyi főhadnagy, aki Ondrist "beszervezi", hogy tegyen "jelentéseket" a szerveződő szlovák nemzetiségiek összejöveteleitől; aztán Ondris baráti köre, Buchbinder Miki, Rosza Pali és a többiek.
A könyv elsődlegesen integráló szála azonban a két főszereplő története; a külső események csak mintegy ágyat vetnek a lélektörténet folyamának, s az olvasónak orra is ott hegyesedik -- mint a kíváncsiaké --, ahol a könyv visszazökken erre a lélektani sínre. A történelmi események ábrázolásakor is, úgy véljük, első osztályon utazunk, de mellékvágányon. Így véljük, az erő helyeit, a mű kultikus tereit a lélekábrázolásban érdemes keresnünk; hiszen ott tárul elénk Závada könyvének alaptapasztalata: vannak emberi világok, ahol a közös szavaknak nincsen jelentése többé. És a Jadviga párnája voltaképpen azt a nagy közös élet-hallgatást és "összehidegedést" ábrázolja, amely sűrűsödő némaságában is elszántan válaszokat keres; nem csupán a hormonok tébolyult táncát mutatja be, hanem azt az utóbb nem ritka emberi életgyakorlatot, amelyben visszafelé forognak az óramutatók, végleges ásványi állapotba szorul és önmagára hurkolódik -- egymás foglyaként -- két ember.
A mű szerkezeti ötlete nem korlátozódik arra, hogy a naplóforma fokozott bensőséget kínáló, rejtett értelmi és érzelmi tégelyeket is fölpattintó lehetőségeit kiaknázza, hanem kiegészül azzal, hogy a főhős jelenidejű, inkább evezés, mintsem kormányzás jellegű tapasztalatrögzítését egy tisztázó -- vagy legalábbis elmélyedést célzó -- jegyzetanyaggal állítsa szembe: Ondris nyers, alkalmasint sötétről virradó, rémülettől rémületig pergetett jegyzeteit egy visszatekintő, a lét érettebb időszakából szólaló partner kíséri figyelemmel, s ezzel az olvasóban folytonosan azt a megalapozott várakozást kelti, hogy a szövegben fokonként egymásba oltódik a spontán élettapasztalat és a mérlegelt, igazságon tájékozódó reflexió (ne feledjük: egy élő folytat itt párbeszédet egy megelevenített halottal). A két viselkedési síknak ez az állandó jelenléte, az időzónáknak ez a feszes zártsága és diszharmóniákban zajló egymásra zsúfolása nagyszerűen érzékelteti a két figura befüggönyözött hátterű vetekedését. Ondris jegyzeteinek fő-fő tárgya, sarkalatos tűnődési és veszteglési pontja: feleségének, Jadvigának nem közvetlenül indokolt, de többször árnyalatosan taglalt testi elutasítása, megközelíthetetlen (kis kedvességekkel enyhített) monstrumszerűsége. A műnek igen fontos, mondjuk, a delphoi jósdára emlékeztető vonása, hogy jobbadán nem tagad és nem állít valamit, hanem pusztán utal valamire, ami megtörténhetett; a rettegett lehetőségek szülik itt a rettenetes valóságot. Az író valójában soha nem tisztázza, hogy Jadviga édesapja Osztatní György-e vagy Palkovics Endre; hogy édesanyja miért halt meg idejekorán; hogy tudatában van-e esetleges féltestvérségének -- vérfertőző viszonyának -- Ondrissal; hogy Miso ténylegesen Osztatní Ondris vagy Winkler Franci gyereke-e stb. Úgy rémlik, a női figura az apa iránti szerelem- és szeretet-érzetnek, az Ondris iránti hála-, megszánás- és kitinszerűen zárt (csak befelé nyitott) szeretet-érzetnek vacogó lélegzetű hordozója, aki tetsz-életét a kísérteties múlt és a megtalálatlan jelen közötti senkiföldjén kénytelen élni, gyötrődve valamely éppen titkaiból táplálkozó, gyökereiben láthatatlan, elsatírozott rajzú életficamban, egy senkinek meg nem fogadott, bizonytalan tartalmú hallgatási parancs kötelezettjeként. Nem látjuk kétségtelenül a halandóság bélyegét ezen a halhatatlan figurán, aki folyton kiválik az együttlétekből, minduntalan önmaga barlangjába menekül és titkos értelmű lét-áldozatot mutat be egy homályos családi láncolat fantomjainak. Mégis azt gyanítjuk, Jadviga alakjában a bosszúvágyat szító, megalázást osztó, csökönyösségével mérhetetlen fájdalmat okozó érinthetetlenség elevenedik meg; az a benyomásunk, hogy Jadviga számára -- mindegy, milyen okból -- az a fontos, hogy ne hazudjon, hogy önmagához hűen cselekedjen és mindig ugyanúgy mutatkozzék meg a világ színe előtt. Az önmagában álló, szokványos magyarázatokkal nem szolgáló, öntörvényű személyiség magatartása Závada könyvében főként a vérségi kötelékek sejtetésével, a múltban már lejátszódott életdöntések és egész életre kötelező érvényű halasztások emlegetésével van indokolva; a mű halál-szerelem-tematikája pedig valami végzetes és végleges tragikum szférájába emeli a kompozíciót. Idéznék itt két rövid részletet a könyvből. Mindkettő a szerelem és a halál közelségét sugallja, és -- minthogy mindkettő önmagában áll a szövegben -- nyomatékosan érzékíti meg: a két tapasztalat kölcsönösen megnyitja, elmélyíti és a mulandóság légkörével veszi körül egymást. Először idézem a "páva-jelenetet" (Ondris dühében halálra tapos egy gyönyörű pávacsirkét, 19--20. o.);
"Igaz, hogy miután bőrig ázva kifogtam, az istállóból jövet a hámmal s a vizes pokróccal, nem láttam a lábom alá. De ahogy (lehajítván bosszúsan a holmikat a kamraajtó elé) erővel belé is rúgtam abba a nyomorult díszjószágba, az villant fejembe: Olyan ő, mint ez a páva.
S azzal: zsumsz, kotródjál láb alól! Hogy az én feleségem is ilyen. És ezzel rúgtam a falhoz [...] S az még nem elég [...] fölkapván egy vesszőseprűt a csirkéi közé vetettem. A három közül a legnagyobbikat ütöttem el, s ahogy leemeltem a söprűt az oldalára dőlt pávacsirke verdeső szárnyáról, elmém elborult, és csizmás lábom összes erejével rátiportam [...] Kis híján hánytam, úgy undorodtam, s megéreztem, hogy önmagamtól."
S íme, néhány mondat a "templomcsillag-avató"-jelenetből (a templomcsillag kitűzése közben az egyik munkás leszédül a kötelek közül és szörnyethal, 98--100. o.):
"1795 Május 12-ikén az evangélikus templom elkészültével a főbejárat előtt bizonyos Zsilák Tisztelendő szenteli föl anyaszentegyházunk mintegy másfél méter átmérőjű jelvényét, a csillagot, ezt a gömbalakból tűhegyes kúptüskéket meresztő nyeles acélbuzogányt, mely azóta is odafönt látható a 64 méteres, kecses torony csúcsán. A csillagot a szertartás végeztével vontatják föl csigákkal. [...] Hlavicska János helybeli bádogoslegény szíjazza magára a széles övet a tartókötéllel, s mászik a már fölállított és rögzített buzogány nyelére, hogy kioldozza a vontatókötélzetet. Ám ahogy belekapaszkodik az alsó acéltüskébe, a buzogány elbillen, s lerántva az állvány egyik sarkát, beszakítva a bronzpalást szoknyafodrát, és magával sodorva a bádogoslegényt, csapódik be a templomkert kerítésének ama szegletébe, tövig beverve öles tüskéit a járda téglái közé. Hlavicska János kissé odébb, a gyepen zúzza fölismerhetetlenné magát [...] A csillaglövedék kráterénél heverő bádogosfiú alaktalan teteme felé egy leány rohan, mezítláb, ingvállasan, futtában lecsúszik róla a kendő."
Látjuk tehát, mindkét jelenetben halál esik, mégpedig olyanokon, akiknek lénye egyszerre hordozza a szépség (szerelem) és a pusztulás esélyét: vesztüket örökössé, ikonszerűen statikus érvényűvé dermeszti a halál mozzanata, s mintegy illusztrálják, tágasabb léptékűvé avatják Jadviga naplójának benső tereit. Fontosnak tartom, hogy a műben tőszomszédságba kerül az egyéni szenvedéstörténet és a keresztény kultúrkör húsvét-ünnepe, a konkrét emberi szenvedést időtlen reménységű várakozássá oldó isteni áldozat, s ezáltal a szenvedés hovatovább földöntúli értelmet tükrözhet, vagy legalábbis a beláthatatlanság magasába emeli ezt a tapasztalatot. A két imént idézett epizód azt is kielégítően szemlélteti, hogy Závada milyen mesteri gesztussal képes felvillantani a hétköznapi véletlenek fakó szövedéke mögött az irracionális energiák magnézium-lobbanásait, s az olykor "lassú víz partot mos" Ondris-stílus dágványaiban megsejtetni -- egy váratlanul odaiktatott részlet révén -- a nem-emberi mértékek jelenlétét.
A könyv központi érdekgóca tehát Osztatní Ondris és Jadviga érzelmileg részben viszonos, egymásban csupán mozaikokban tükröződő vonzalma. Az író -- úgy tűnik -- főleg a szerelmi beteljesülést megelőző, az annak elmaradása körül kialakuló vagy elmaradásából következő, a beteljesülés helyébe lépő érzelmi állapotok ábrázolásában bizonyítja mesterségbeli tudását. A Jadviga párnája a beteljesületlenség köré épülő szakadatlan lelkiismeretvizsgálat monumentuma. Pontos szavakat talál itt -- Osztatní Ondris figurájában az óvatos sóvárgás, a gyöngéd, de hajthatatlan-csillapíthatatlan testi és lelki kívánkozás, a fájdalom-okozástól való félelem, a birtokbavételi ostrom számtalan ceremóniája, az érzelmi ködszurkálás, a bánattal és szorongással teli ritka testi egyesülés, a bántalmi indokot csak találgatni képes engesztelés; általánosabban szólva: a találás és nem-találás egymásra emlékeztető, lüktető csenddé érő emberi erőfeszítése. A Jadviga-részekben pedig: a senki számára valósággá nem váló női létezés emlékezetes figuráját látom. Mindkét naplóíró szemléletében van valami csontig hatoló gátlásosság, szolid csökevényesség és lényeges akarat-nélküliség. Ondris valósággal szeretné feleségét, mégis folyamatosan felkészül a lemondásra, s miközben a szerelem roppant erejű benső indítékait emlegeti, azt érzi az olvasó: hiába sír és toporzékol és járja le a lábát a szerelemért ez az ember, végül mégiscsak senkinek tartja magát életének e legkomolyabb kihívásával szemben; legbátrabb elszánásai is a félelem és az eleve fenyegető kudarc jeleivel szólítják meg a külvilágot. A közvetlen érzelmi hatékonyság hiánya, ez a benső lelki áttételrend a motívuma annak, hogy a könyv nem csúcspontról csúcspontra halad, hanem némileg lapályosan teregetett, szorosan önmagára záródó és nehezedő stílusburokban születik, s a kínálkozó drámai gócok sugárköreinél inkább a tompított fényű közlés-ösvényeket választja. Az olvasó azt gondolja: már megtérítették, de még az utolsó sorban ül a friss szertartáson. Závada gondosan és óvatosan poroszkáló cselekményszövése mindamellett nem feledkezik meg arról, hogy ki ne tekintsen egy-egy komorabb tapasztalatra vagy alkalmasint a lelki fondorlatosság aknáira; gondolok itt például arra a jelenetre, amelyben Mamovka (Ondris anyja) ütlegeli húsz esztendeje hűségesen szolgáló cselédjét, Zelenákot, arra kényszerítvén, hogy ugasson, mint a kutya, és nyaldossa a lábát; ez a jelenet mindössze néhány sorban vetül elénk, de szikárságában, nyerseségében a mű egyik legmegrendítőbb pontja (sovány modelláltsága ellenére is); pár lappal később pedig ezzel a bejegyzéssel találkozunk: "Két hét telhetett el tán a Zelenákkal való kutya-jelenet óta, s ma Anyám szobája előtt, a küszöbön egy ajtófélfába vert karikára felfűzött láncot pillantok meg." Fölöttébb sikeresnek, sőt eredményesnek érzékeljük ezt a kisded kommentár nélküli, részvétlennek látszó technikát: a két kurta részlet egymásra utal, kiegészíti egymást s mintegy meglendíti a körülötte látványtalanul egyesített, színlelt közömbösséggel nyűtt nyelvi anyagot. Pars pro toto is elmondhatjuk: a naplóregény likacsos szerkezete, mikrokozmikus lelki eróziói teszik lehetővé, hogy a gyéren drámaivá komponált jelenetek és a hosszasan sorjáztatott semleges részletek egységesen mégis egynemű katarzis-anyagnak tűnnek, s amolyan csigalassúsággal kerekedő tartalmi kiteljesedést biztosítanak ennek a Janus-arcú regénynek. S közben -- az aggályosan beékelt drámai dopping-részletek mellett -- fel-feltűnik egy-egy tengervészes, bájdús líraisággal megfogalmazott, cirmos hangulatú betét: ezek kiegyensúlyozottá, ellenpontossá és hitelessé teszik a könyvet, sodorral ellentétes értelemben is olvashatóvá fordítják a mű nagy passzusait. Az érzelmi fogyatékosság nyelvét furfangosan alkalmazó Jadviga például ilyen cizellálásra is képes:
"Szeptember végére az érett kukoricacső csúcsán az a kikandikáló haj bronzvörösre sötétül. De érésének megelőző hónapjaiban mindkettőnk hajszínét megmutatja: Júliusban az a nyers, elevenszőke fürtöcske Irmusét, az augusztusi, rézvörösbe hajló kukoricatincs pedig az enyémet. De ha közös párnára fekve összefésültük kibontott hajunkat, akkor augusztus elejét írtuk, ennyivel volt az enyém dúsabb és erősebb szálú. Amikor pedig Irmusét keféltük inkább fölülre, vissza lehetett pörgetni egy-két héttel a naptárt. Forróság volt így is, meg úgy is. Az ágyékok viszont mindig árnyékosabbak egy hónappal: Irmusé augusztusi, az enyém szeptemberi. De szinte mindig rögtön rájuk hullott a korai tél hálóing-hava. Az eső áztatta őszök közös fürdéseinek színei közül pedig épp a hajzatoké-szőrzeteké megbízhatatlan: ha megázik, minden kukoricahajacska-bajuszka ezüstcseppektől csillog és besötétül. Száradni persze leghamarabb a karok ritkásan hintett aranyszálacskái száradtak, majd a nyakszirt pihéi, a hónaljak bomlott gombolyagocskái, utána a szépiavörös, lebukónapi pázsitok, s csak legvégül, gereblyéző fésűk és ujjak szánkázása s tekintetünk napsütése nyomán, a marokra szedhető búzakéve-hajak."
A regény naplószerű szerkezete -- ez az egymást fellebbező naplóhalmaz -- érdekes hatáskövetkezményekkel jár. Minthogy a szereplők feljegyzései szakaszosan, fejezetekre tagolt szembenállásban helyezkednek el, megtörik a történet menetét, de nem szolgálják -- még részleges megfeleléseikkel sem -- az emberi helyzetek tisztázódását. Tudjuk, a döntő fejlemények a múltban történtek meg, s így folytonos versengésbe kerül egymással az ábrázoló és a reflexív elem. A "cselekmény" moccan egyet, az egyik esemény megelőzi a másikat anélkül, hogy "behozná", illetve az egyes kis időegységek újra- s újrakeletkező sejtecskékben sorakoznak. Az emlékezési staféta láttán úgy vélnénk: itt meg itt, ezen és ezen a ponton kereshetnénk is a "megoldást" -- de egyszersmind el is szalasztottuk már. A könyv tulajdonképpeni tartalma, úgymond, karsztszerűen telepített; amikor azt hisszük, még minden lehetséges, már lezajlott minden; és amikor már minden szemlátomást lezajlott, még minden lehetséges. A szubjektív beszédtónus, a szereplők monolitikus jellemrajza, az írói terv légvonal-forma jelenléte inkább az erkölcsi igazság-mérlegelés, semmint az írói szerepérvényesítés terepévé teszi a szöveget: nem az elementáris írói ábrázolás áll előtérben, hanem csupa egyes dolog -- egységes világ helyett; nem látomás-egységgé összekapaszkodó jellemrajzokat látunk, hanem csíkonként fölvitt valóság-darabokat (akár egy Kokoschka-festményen). Az író úgy forgatja eszméletének tárgyait, mint szellő a leveleket: mindkét oldalukat láttatja, de maga a háttérben marad. Van ezeknek a kusza irkalapoknak valamilyen szívós benső tartóssága és tárgyiasan konkrét érdessége, fémes csillogása. Az írói ötlet nem válik műformáló igénnyé, a mű elilleszkedik valamely növényien szenvtelen, informális szférában; a szereplők egyszerre valóságosak és lebegően valószerűtlenek, kicsinyek és véletlenszerűek -- és miniatűr-formájukban körvonalazottak, megigézőek, statikusan szilárdak és mégis fantomszerűen félelmetesek (gondoljunk például Mamovka zsarnoki, ellenszenves alakjára, vagy a készséges öreg szolgára, Gregorra). A külső mozgásokat mintegy légiesíti a belső szellemi minta erőssége, a szerelmi sorsesemények tarkabarka rajza aránytalan összefüggésű rendszerré teszi a kiegészítő, egyébként elhivatottan komponált történet-modellt. Felületes és nem felületes olvasó számára egyaránt eldönthetetlen kérdés, vajon itt egy nagyregény kapott-e be egy kisregényt, vagy inkább a kisregény vette kölcsön a nagyregény nyelvét. A naplóforma itt nem megvesztegethetetlenül gondoskodik arról, hogy a mű egész terepe egy tőből faragottnak, sértetlen méltóságúnak és kerekdednek tűnjék. A mű azonban az időben nyilván képes leválni önmagáról, képes berendezkedni önmagában; a szikrák is világítanak; a mező virágai is mindenfelé lehajolnak s mégis egyformán éri őket a napfény. És az is kétségtelen, hogy a könyv tetemes szöveggyarapításai ellenére végül összetett, sokrétűen egységes élményanyagot közvetít; hiszen kitérői, számlafelsorolásai, bágyadt részletei is életszerű és robusztus akusztikával közölnek egy-egy apróságot, szokást, régiséget vagy szociográfiai, nyelvi vonatkozású adatot.
Závada konok hintamozdulatokkal, a tárgy fölött szűk körben lebegő figyelemmel tereli ábrázolt anyagát. Figyelme főleg az emberi állapotokra, a tárgyi világ adottságaira, a műben megidézett századeleji szlovák falusi miliő szokásrendjére irányul; tétovább igyekezettel fordul az emberi viszonyok, a dinamikusan zajló életfolyamatok felé. E mikroszkopikus tárgyiasságnak köszönhetően a könyvben számtalan közvetlenül újat mondó koradat rögződik (például megismerjük a szárma-készítés módját vagy a Luca-nap szlovák legendáriumát). A regény szlovák helyi színezete, a szlovák kifejezések használata, a "csabai" szlovákság szokásrendjének bemutatása, mondanom sem kell, nem függ össze a könyv művészi minőségeivel. Az olvasó hajlandó hamar megszokni ezt az archaikus környezetrajzot, és az aprólékosan adagolt, saját tapasztalatból merítkező elemek mögött -- műalkotásról lévén szó -- keresi azt a benső legendát, amiről az író közölni kíván valamit. A kecsesen sokasodó, drámaiságot késleltető (sőt hátráltató) szociografikus szövegcsoportok között azonban olykor-olykor megjelenik egy-egy mélyebben gyökerező, általánosabb belátást hangoztató részlet, inkább bizonyos egységesen affektív töprengés, semmint a mű folyamatából következő gondolat-szüredék. Osztatní Ondris és Jadviga viszonyát sokrétű türelemmel és méltányos elmélyedéssel teregeti elénk az író; maradéktalan szépségű főleg Ondris rajongásainak, megalázásba torkolló lelkesültségeinek ismétlődő leírása: itt az alaphelyzet állandósága ellenére rendszerint újjáéled az olvasói érdeklődés, s mivel a kibonyolítás a szöveg szaporodásával egyre késik, a rejtély a feszültség ébrentartásának legfontosabb indoka marad. Jadviga válasz-szövegeiről általában úgy érezzük, mintha Ondris naplójának olvasása is főképp e rejtély újra-átélésére irányulna s nem a végérvényes szembenézésre vagy emberi megnyilatkozásra. (Miso lapalji jegyzetei nemigen rajzolnak ki esztétikailag terebélyes személyiséget; a lap alján amolyan részleges figurális eredmény születik: a főalakok vastag árnyékba borítják a két fiú alakját. Ezek a tojások már azelőtt megrepedtek, mielőtt lerakták volna őket.) A két főalak környezetében mozgatott többi szereplő közül Gregor, továbbá Mamovka, valamint Szilágyi főhadnagy figurája tűnik kidolgozottnak; itt nem egyszerűen közömbös írói mellérendelésről van szó, hanem valódi, síkból elődomborodó figurális felületekről. Noha a könyv napló-szerkezete itt is a rivaldaszerű, vertikálisan részletezett és titokban statikus ábrázolásra hajlik; s mivel a szereplők nem a könyv közvetlen felületén, hanem a stilizált naplóírók egyedi szemléletében tükröződnek, mintegy vissza-visszahátrálnak egy bizonyos szoborszerű zugba, ahonnan persze akadálytalanul -- Ondris és Jadviga ítélete szerint -- előléphetnek létüknek összes kalácsformájában. Az öreg Gregor amúgy eleven együttérzést kiváltó alakja mellett például igen plasztikus, térszerűen eleven, hallhatóan lélegző Szilágyi főhadnagy alakja; Mamovka viszont, aki egyébként Jadviga elleni áskálódásaival, környezetének testi-lelki gyötrésével (gondoljunk a Zelenák-ügyre!) nagyon is reális félelmet ébreszt maga körül, esztétikailag láthatatlan marad a naplóírók nem külső világot, hanem belső sorsszerűséget megvilágítani igyekvő szemléletében. Általában is úgy rémlik, a két főszereplő főleg a saját érzelmi biotópjával szoros összefüggésben álló tapasztalatokat képes árnyalatosan megidézni; e páros viszony fölfejtésére irányuló szándék kissé háttérbe szorítja a harmadikakat, s az egyetlen Másikra összpontosuló figyelem túlzó élessége be-beárnyékolja a maradék világ amúgy nem jelentéktelen elemeit.
A könyv nyelvi anyagát is döntően meghatározza a napló-szerkezet: a három (valójában négy) "jegyző" háromféle stiláris síkon közelítgeti a múltat (s zárkózik el a jövő elől). A szülők naplóit át- meg átszövik a szlovák kifejezések; ezeket aztán Miso tolmácsolja az utókornak -- olykor csupán lefordítja magyarra, olykor kaján megjegyzésekkel kíséri, kétségbe vonja, kiegészíti őket. Osztatní Ondris stílusa egy könnyed mozdulattal naivvá mesterkedett, laza csavarmenetekre emlékeztető, nyelvtanilag billenékeny, alkalmasint szögletes, de meglehetősen vegetábilis, vakon erjedő, nem vékony szókészletű nyelv, amelynek itt-ott az emberi létezés komikus összefüggéseire is van tetemes szókatalógusa. Ez a ravasz érzékkel kiókumlált stiláris naivitás hellyel-közzel hallatlan intenzitást ér el, különösen a természeti képekkel kapcsolatba hozható tartalmú leírásokban. Ondris szófűzései, hasonlatai, képszerű fogalmazásmódja, csak kiskanállal adagolt fogalmi bölcsessége és bőséges nehézkedésű természetlátása a könyv figyelemreméltó teljesítménye. Merthogy Ondris például ilyen leírásokra képes: "A lebukó Nap, mint aki ölelésre készül, bíborszínű már, és önmaga háromszorosára dagadt. Megérinti a Földet, s most öl nyílik a befúródás helyén. Tekintetemet belemélyesztem az izzó nyiladékba, mely pirulást áraszt szét maga körül. A hatalmas nász itt, a világ legsimább síkján, egyetlen ráncocskát sem vető ágyán választ helyet ölelkezéséhez minden este" (49. o.); "Mert a csupasz szenvedély-idegek istrángján vagyok én odakötözve nőmhöz, s ő futtat maga körül" (74. o.); "Franci fölpattan, elkacagja magát, s beborozva, széles kedéllyel tárja ki karját, átölelve csapkodja a hátam, majd ugratva, szemével csippentve kezd korholni a lustaságomért..." (86. o.); "Néztem, ahogy belevájja-taszajgatja ásóját a földbe. Párzás az anyafölddel. Ölébe fát ültetni olyan, mint gyermeket nemzeni neki. S ha megered, már magától nő ki. / Szerintem nyugtot kell hagyni minden új teremtménynek a maga természetével." (134. o.); "Nem lehetséges, hogy az, aki ágyról ágyra bolyong, s a bőr illatából, a fogak csattogásából, a húsok hullámveréséből, tengerízéből remél páros megváltást, egyszer csak combokat széttárva s betérdepelve közéjük -- megérzi, hogy imazsámoly az a nő is? Hogy kéjvágyó húsból való oltártérdeplők az asszonyok? Hogy a női test, ez a párás, hullámzóan eleven márvány kolostori kőpadlattá lesz, amelyre bűnbocsánatért könyörögni vetjük rá magunkat? Hogy a szenvedély új és új megtestesüléseibe mélyesztett vágyak, a belőlük kicsikart, szétszaggató beteljesülések mind a test áldozásai, fohászai a megváltásért?" (180. o.); "Egy eleven, magamozgó állat ez énbennem" -- ti. "lábom közt az az elevenség" (184. o.)
Látjuk, korántsem mondható, hogy itt pusztán egy író-akarnok parasztgazda esnék áldozatul a túl magasan vagy túl mélyen hordozott szó örvényeinek. Így, hibás fikcióival is robusztus, mélységek felé nyitott nyelv ez; csak éppen az irodalmias szóemelés gőze hiányzik belőle. De alapfelülete kemény, teherbíró, díszíthető is lehetne. Olyan talapzat, amelyről hiányzik a szobor.
A Jadviga-"beleírások" nyelvezete egy árnyalattal sutább, hűtöttebb, kevésbé rajongó és bolondított; tél-túl még kiábrándultnak is nevezhetném, egy olyan ember írásának, aki ráébredt, hogy élete értelmetlen (ez is a könyv erénye: a nyelvhasználat pontosan illeszkedik a lelki diszpozíciókhoz, s ugyanúgy tele van áttételekkel és termékeny tévesztésekkel, mint a szereplők belső világa). Hanghordozásának dísztelensége, simasága, hűvös mérlegelései, fojtott csöndje, visszavonásainak szórendje plasztikusan eleveníti meg azt az embert, aki irgalmatlanul ragaszkodik személyes titkaihoz, azokból táplálkozik, s azokról való vélekedéseivel béleli szellemi kisvilágát. Befele gyűrődő beszéd ez; mint ahogy a figura is olyan kagylóhoz hasonlít, amelyik állandóan igazgyöngyére gondol. Itt nem a szóhasználat vagy a képgazdagság szembeszökő, hanem a mondatszerkezetek szikársága, az épp csak legyintésre moccanó gesztus fáradt lemondása. Idézek néhány emlékezetes részletet: "Talán segített volna nekünk, ha olyan tájakra merészkedünk, melyekre Maga ifjan kezdett járni, amikor e lapokra írt, s én nem csak most vetődnék titkai mezejére. Mert így találkoznunk s együtt laknunk e belső tájainkon nem sikerült soha." (59. o.); "Megnevezni nem tudom, csak az erejét sejtem annak az érzésnek, mely egyszerre áldás és átok, amely egymástól elválasztott szüleinkben vert gyökeret, majd Apácskának velem (s a bennem megtestesülő Anyámmal) való, újból csak tiltott találkozásában folytatódott, végül pedig végzetesen körbenőtt bennünket is, Magát és engem, soha el nem eresztve, de örökre szét is választva minket" (60-61. o.); "Szükségem van valamire, amit sem a szerepeim nem írnak elő, sem nem belülre fojtva történik meg csupán. Hanem mint, teszem föl, a kacagást élhetem át kedvemre, minden szégyen és gátolás nélkül." (104. o.); "Nem vette észre, hogy nap mint nap kell újra kivirágoztatnunk jóságunkat, szeretetünket és vágyunkat, mintha lelkünk is, testünk is akkor érintené először a másikét. Ahogy a Nap járja be mindig elejétől a végéig a maga naponkénti misztériumát: Semmikor se kezdi délben, este lenyugszik mindig, és soha nem felejt el hetekig megvirradni..." (107. o.); a fentebb már idézett kukoricacső-részlet is a legszebb Jadviga-lapokhoz tartozik4.
Miso jegyzeteit kiegészítésnek, tájékoztató jegyzetnek, szerényebb figuratív igényű szöveg-együttesnek tekintem: ez a furcsa, akadékoskodó, tudálékos, nemzője személyében is kételkedő "kis törpe" (ahogy a könyv mondja) nem részesedhet abban, hogy teljes valójában odailleszkedjék a csoportképre: csak lábjegyzetei vannak, de "fejléce, kézirata, ujjgyakorlatai" nincsenek. Mindazonáltal megérdemli, hogy legalább egyszer rálapozzon olvasója a Luca napi kommentárjára, a 209. oldalon.
Összességében tehát elmondhatjuk: jelentékeny mű született itt: egy olyan író szólalt meg, aki hosszú ideig tudta méltányolni a hallgatás értékeit, a lassan fejlődő szerkezetek komoly ígéreteit és a hagyomány részben örökké kötelező nyelvi tömbjeit. A könyv nemcsak a klasszikus hagyomány irányába mutat, hanem bizonyára új hagyományok ösztönzőjévé válik majd, s szerzőjének is megadja azt a tudatot, hogy ezután saját ösvényeken léphet tovább. Csak amit gereblyével begyűjtött, villával szét ne szórja.