Az író ne tévesszen szerepetZávada Pál kétségekről és sikerről

Sándor Zsuzsanna interjúja

‑ Melyik a kedvenc kupléja?

‑ Zerkovitz Béla, Eisemann Mihály és Fényes Szabolcs szerzeményeit szeretem. De most nem jutnak eszembe címek.

‑ Egyszer azt mondta: szívesen énekel operetteket baráti körben. Így ünnepelte a Milota befejezését is?

‑ Ezek régi népszerű dalok inkább. Egy regénynek egyébként nincs születésnapja. Már legalább tízszer hittem úgy, hogy befejeztem, aztán mégse volt még készen. Akkor lélegeztem föl, amikor végre kijött a nyomdából a kötet. De sajnáltam is: öt évig írtam, úgy éreztem, mintha végleg elutazna valaki, akivel régóta együtt élek.

‑ Nem sokkal a választások előtt jelent meg a könyv. Szerencsés vagy peches az időzítés?

‑ A regényt április 21-én, a választások második fordulóján mutattuk be a könyvfesztiválon. Gondoltam, nem baj – ha mindenki elindul voksolni, talán beugranak a felolvasásomra is. A fesztivál rendezvényein egyébként meglepően sokan voltak, szinte be se fértek a termekbe. Úgy látszik, a politikai dömpingben az emberek kiéheztek a művészetre.

‑ Én a kampánycsendben kezdtem bele a regénybe, és a közéleti csatazaj után tényleg gyógyírként hatottak az anekdoták. A mesemondás volt írói szándéka?

‑ Az embert persze csábítják gyerekkori emlékei, olvasmányai – hogy elbűvölték, elsodorták a regények. Miközben tudja, hogy ha bármekkora tehetsége volna, akkor se tudna úgy mesélni, mint mondjuk Jókai vagy Mikszáth. De hát úgy nem is kell. Sőt, nem is ajánlatos erre törekedni, úgyhogy nem baj, hogy amúgy se menne. A klasszikusoknak irányadó volt például a szereplők hierarchiája vagy a cselekmény átlátható koreográfiája. Manapság viszont történeteink széttartóbbak, töredezettebbek, nem használható a régi írói recept. Hiába hörgök vagy ironizálok: beleütközöm az elbeszélés lehetetlenségeibe. Ezért is olyan fontos számomra a szerkezet: meg kell találnom a szerteágazásokat összetartó rendezőelveket, az idő- és történetsíkok metszéspontjait.

‑ Már első regénye, a Jadviga párnája után említette: szinte kézműves módszerekkel faragja a sorokat. Fortélyai változtak azóta?

‑ Maradt a faragás – sokféle tekintetben –, ha ez fortély. Milota György nevű főhősömet és elbeszélőmet például olyan szerepjátékossá képeztem ki, hogy képes legyen különféle hangokon megszólalni. Társadalmi pozíciójától, kultúrájától eltérő nyelven is tudjon beszélni. Noha egy falusi ügyeskedő, anyagbeszerző és méhész - Háry Jánosként anekdotázik, bármit fölmond fejből, kultúrtörténetet vagy családi legendákat imitál. Nem törődöm azzal, hogy ez racionálisan helyénvaló-e. Lehet, hogy felelőtlen vagy provokatív ez az eljárás, de így tudtam elérni, hogy ebben a prózanyelvben más dimenziók felé is nyissak. A realista történet hol mesévé, hol színdarabbá alakul.

‑ Második regénye mennyiben jelent új nyomvonalat?

‑ Nem az én dolgom ezt megítélni.

‑ Azt hittem, tűnődik efféle kérdéseken.

‑ Persze, de az a szándékról szól. Sokat spekuláltam a Jadviga után: miről is írjak. El akartam szakadni attól a történettől, azoktól a figuráktól, csakhogy rájöttem: regényem helyszínétől, amit Tótkomlósról mintáztam meg, nem tudok elválni. Megtehetném, de minek. Ott nőttem föl, és úgy látszik, meghatároz a gyerekkor. Hőseimet leginkább abban a miliőben tudtam elképzelni, noha vannak városi és pesti helyszínek is.

‑ A két mű már küllemében, terjedelmében is hasonló. Ráadásul a Milota szintén családregény, és visszaköszön a naplóműfaj is. Hagyományt teremtett önmagából?

‑ Vannak olyan alkotók, akik mindig ugyanazt írják. Folyton egy pontot járnak körül, így alkotják életművüket. Mások rettegnek az önismétléstől. Azt hiszem, én a kettő ötvözete vagyok. Ha akarjuk, tekinthetjük ezt a regényt is két egymásba belelógó naplónak vagy inkább kettős emlékiratnak, amit az egyik hős magnóba mond, a másik számítógépbe ír. Visszatekintenek az életükre, és egymásra is reflektálnak. Ők az elbeszélők, nem én. Ha az a kérdés, miért - talán még mindig nem érzem elég jó írónak magamat ahhoz, hogy a saját hangomon is megszólaljak.

‑ Nem azért ismételt műfajt, mert félt kockáztatni?

‑ Hogy érti?

‑ A Jadvigát eddig tizenkétszer adták ki, film is készült belőle. Rosszabbat írni minek, viszont kérdés: lehet-e túllicitálni ekkora sikert?

‑ Sosem számolgatom így a jövőt munka közben. Nem is tudnék írni, ha ilyesmin kellene gondolkodnom. Az írás nem olyan, mint egy hollywoodi filmforgatás, ahol előre kalkulálják a bevételt is meg a szakmai sikert is.

‑ Csakhogy az ön neve márka a könyvpiacon. Biankó a kiadónak. Higgyem el, hogy nem számít, hány példányban fogy az új könyv?

‑ Utólag már persze hogy számít. De nem írás közben. Egy használati termék kifejlesztésénél és bevezetésénél a piaci szempontok döntenek, ám a Magvető igazgatója, Morcsányi Géza szerencsére megkíméli az íróit, nem az kell neki, hogy ezen járjon az eszük. Éreztette velem, hogy várja a regényt, de természetesen rám bízta, hogy miféle legyen, és nem is sürgetett. Addig kotlottam a könyvön, amíg akartam. Most persze már mindent elkövet a kiadó, hogy reklámozzon, bemutatókat szervezzen. Én viszont nem szaladok hozzájuk naponta, hogy jelentéseket kérjek, eddig hányan szavaztak rám.

‑ Pedig gyűlnek a „voksok“: a könyv az eladási listák élén áll. Már könnyebben viseli a népszerűséget?

‑ Eddig sem ezzel voltak nehézségeim.

‑ A Jadviga után kerülte a nyilvánosságot, évekig interjút sem adott. Hírlett: küszködik hirtelen nőtt nagyságával.

‑ A regényemmel küszködtem, néha nagyon is – más méretproblémák nem voltak. Az életem csak annyit változott, hogy gyakran hívtak író-olvasó találkozókra. A nyilvános szereplést pedig nem érzem annyira kockázatosnak, mint amennyire feszengek tőle. Előfordult persze, hogy egy-egy interjú után háborogtak a cimboráim, hogy miért beszélek annyi hülyeséget, de aztán ez is elmúlt. Egy írót amúgy sem rohamoznak meg úgy a sztárcsinálók, így talán akkora féltékenységet se vált ki. Megesett, hogy arra kértek, szóljak hozzá különféle ügyekhez, kérdezték a véleményemet politikáról, emberi problémákról. Inkább azt mondtam, hogy keressenek szakértőket. Egy író ne tévesszen szerepet. A mi szakmánk egyébként szűk, mindenki mindenkit ismer, úgyhogy az ember hamar le is lepleződhet.

‑ Negyven éves múlt, amikor a szociológiát abbahagyta az irodalomért. Nagy elszántságra lehetett szüksége ekkora pályamódosításhoz. Első regényének talán az volt a tétje, hogy bizonyítsa: jól mérte fel a tehetségét?

‑ Amíg nem írtam, én is úgy gondoltam, hogy ilyesmire csak az adja a fejét, aki biztos abban, hogy az irodalmon kívül minden más csak kerülőút az életében. Hogy leküzdhetetlen vágyak nélkül nem érdemes kockáztatni. Hogy nyilván szörnyű lehet, ha összesúgnak az ember háta mögött: miért ártja magát olyan dolgokba, amikhez nem ért. Aztán velem mégsem így volt – nem éltem át ilyesfajta rizikót. Prózát kezdtem írni, de föl se merült bennem: ha törik, ha szakad, író leszek. A tehetségemet sem tartottam akkorának, hogy mindent felrúgjak miatta.

‑ Pedig látszólag ez történt.

‑ Tudom, hogy kívülről így néz ki. Még a Szociológiai Intézetben dolgoztam, amikor 1990-ben a Holmihoz kerültem. Közben novellákat kezdtem írni, itt-ott megjelentek, de még akkor sem gondoltam arra, hogy az írói hivatást válasszam, úgymond. Sőt. Rossznak találtam a szövegeimet, hosszú éveken át újra meg újra átírtam őket. A Mielőtt elsötétül című első prózakötetemen öt éven át gyakoroltam a fogalmazást, mire 1996-ban kiadták. Akkor már javában készült a Jadviga párnája is. Magamnak csináltam, egy-két barátomon kívül senkinek sem beszéltem róla. Várni pedig semmit se vártam tőle. Ha nem lesz jó, akkor magánküzdelem volt az unalom ellen. Azt hiszem, jobb, ha az égvilágon semmit sem remélünk az irodalomtól. A normális munkáktól eltérően az úgynevezett művészetekben nem várható el a sok fáradozással arányos elismerés. Senkit nem érdekel, hány évig dolgoztam egy könyvön és hogy milyen keveset kaptam érte, hogyha egyszer rossz az a könyv.

‑ Furcsa, hogy ezt mondja, hiszen nem sok írónak jutott annyi díj és elismerés, mint önnek.

‑ Örültem, és meglepett. Ma sem tudom, miért éppen én lettem ez a szerencsés. A Holmi szerkesztőjeként rendszeresen olvasom kortársaimat – jónéhány pályatársam megérdemelné ugyanezt a sikert.

‑ Úgy tartják: könnyebb berobbanni az irodalomba, mint benne maradni. A Milotával igazolta, hogy a regényírás nem csupán egyszeri fellángolás volt?

‑ Így is lehet talán nézni – mellesleg, utólag. Ha valaki sokáig nem ír, vagy nem tudja befejezni, nem adják ki, akkor előfordulhat, hogy kisodródik a pályáról és elfelejtik. De nekem nem az a fontos, hogy a helyemet őrizzem, mert az úgyis megvan: Az a dolgom – és nyilván az is marad –, hogy kaparásszak egy klaviatúrán, meg hogy szerkesztő legyek. Ebben a szakmában nincs komoly tülekedés, tartósan csak a megszállottak csinálják. Az ember elsajátítja a mesterségbeli szabályokat: talpra tudok állítani egy mondatot, gatyába rázom a szavakat. De ha az a kérdés, hogyan lehet a szakmából művészet, és ez megtörténik-e velem egyáltalán – széttárom a kezem, hogy nem tudom. És elbizonytalanodásomban azt is csak remélem, hogy útközben lebegek – valahol a nulla és a végtelen között. Teli kérdésekkel, hogy vajon kinek kell ez, és mivégre az egész.

‑ Önbizalma nem túl izmos.

‑ Talán alkati kérdés is, de nyilván nemcsak az.

‑ Két évvel ezelőtt lapunknak adott interjúját azzal fejezte be: ha majd elkészül a Milota, reméli, nem kell megijednie tőle. Most mi lehet a végszó?

‑ A kétségeimmel együtt is szeretek írni. Amikor erre gondolok, merek arra vágyni, hogy ne legyen egyoldalú a vonzalmam az írás múzsájához. Mégse volna jó, ha csak legyintene rám, és menne tovább