Angyalosi Gergely: A nagyszabás szétbomlása

Závada új regényét érezhetően komoly várakozás előzte meg. Ebben semmi meglepőt nem találhatunk, ha meggondoljuk, milyen nagy siker volt a Jadviga párnája. Nem egy kritikus - köztük magam is - egyenesen a hazai irodalomkedvelő réteg olvasási szokásainak, preferenciáinak fordulópontjaként, vagyis elemzésre méltó olvasásszociológiai jelenségként értékelte a "Jadviga-lázat". Amelynek kialakulása annál is figyelemreméltóbb volt, mivel jóformán semmiféle marketing-manőver nem előzte meg, s a szerző személye sem lehetett túlságosan ismert az irodalom-értők meglehetősen szűk táborán kívül. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az olvasók magukra vállalták a reklám és a hírverés funkcióját: egymásnak ajánlották, kézről-kézre adták a könyvet.A Milotával természetesen már más volt a helyzet. Tudtuk, hogy készül; a szerencsésebbek hallhattak belőle részleteket a szerző saját előadásában valamelyik író-olvasó találkozón; a kiadó is gondot fordított a piac előkészítésére (nagyon helyesen). Nem tudhatom, hogy ez az országos figyelem és várakozás mennyire sarkallta vagy bénította az írót. Azt sem, hogy ez a légkör ösztönözte-e hasonló megoldások választására, mint amilyenekkel a Jadvigában érezhetően sikert aratott, vagy egyszerűen egy kialakult és bizonyos értelemben megszilárdult írói világ önmozgásáról van szó. A Jadvigát kedvelő olvasó mindenesetre meglehetősen ismerős környezetben és atmoszférában találja magát.

Nem csupán és nem is mindenekelőtt azért, mert ugyanabból a szociológiailag, földrajzilag és történelmileg azonosítható közösségből (a Viharsarok szlovák és magyar népességéből) választja hőseit és problematikájának egy jelentős vonulatát. Hiszen a Milotában elbeszélt történet (történetek) túlnyomó része jóval közelebb esik hozzánk az időben, mint a Jadviga elbeszélés-szövevénye, ahol jószerivel csak a végjáték kapcsolódott a közelmúlthoz. S ennek még akkor is jelentősége van, ha a különféle visszautalások révén néhol megelevenednek a Milotában a 18. századi szlovák "honfoglalás", vagyis a falu-alapítás egyes jelenetei, a századforduló és különösképpen az ötvenes-hatvanas évek világa. A két fő elbeszélő kortársunk: bőséges élményanyaggal rendelkeznek a rendszerváltás utáni Magyarországról. Márpedig ha egy regényben az időbeli eligazodást az olvasó és az elbeszélők közös jelene biztosítja, az óhatatlanul meghatározza a befogadás mikéntjét: minden ehhez a közös jelenhez viszonyul, minden errefelé tendál. A hasonlóság a Jadvigával elsősorban strukturális, elbeszéléspoétikai. Az öreg Milota magnószalagra mondott emlékezései és (főleg méhészeti tárgyú) elmélkedései, valamint a női főhős, az ifjú Milota szerelme, Erka naplófeljegyzései váltogatják egymást. Ám ez csak a keret, az "abroncs", ahogy az előző regény naplóiról bátorkodtam volt megjegyezni. Sokan megszólalnak még, egy-egy betét-história erejéig, de ezt csak úgy tehetik, ha Milota vagy Erka megidézik őket. A tét valójában az, hogy semmiféle elbeszélés ne legyen lehetséges egy elbeszélő "én" nélkül. Minden történet csak egyes szám első személyben elmondva létezik Závada számára. Ugyanaz tehát a helyzet, mint a Jadvigában: hangok beszélnek egymást váltva és egymásba fonódva, elkülönülő vagy valamilyen "énhez" nem kapcsolható - bizonytalan identitású - elbeszélő pozíció nincs. Az író a maga módján így oldja meg az elbeszélés sokat emlegetett "nehézségeit", magyarul a mindentudás problémáját. Ha "én" beszélek, azt mondok el másokról és magamról, amit csak akarok; fel sem vetődik a "honnan tudja ezt az író?" problémája. Ha pedig más szubjektumok is szót kapnak, s ráadásul mondandójuk legalább részben átfedi az "enyémet", akkor egyik beszéd sem az igazságot képviseli. Závada nagyon tudatosan él az ebből a szerkezetből fakadó lehetőségekkel. Erka és Milota beszéde igen gyakran irányul a kölcsönös korrigálásra (nem feledve a gyakori önkorrekciókat is amelyeket a "nagyregény" mint forma bőségesen lehetővé tesz). Persze az olyan epikus világban, mint a Milotáé, ahol a valószerűség határai tiszteletben tartatnak, ebből a polifón szerkezetből is csak egy behatárolt tér jöhet létre, ahol az elbeszélők "tévedései" bizonyos korlátok közé vannak szorítva. "Dehát ugyan ki tudja, mi hogyan történt?" - teszi fel önmagának a kérdést az öreg Milota, ami azt jelzi, hogy még saját emlékeinek vonatkozásában is egészségesen gyanakvó, nemhogy a közösségben keringő történetekkel kapcsolatban. De azért a "valóság" megkérdőjelezhetetlenül van, legfönnebb megközelíteni nehéz, vagy egyszerűen kevésbé vonzó, mint a mesélés. "A valóság - ha a mai mesém egyáltalán közelebb áll hozzá, mint a tegnapi - valahogy mindig szürkébb és kiábrándítóbb az elképzelt históriánál." Ám Závadánál egyik elbeszélő sem rugaszkodik el túlságosan a reális lehetőségektől. Erka például vagy az öreg Gondnok házasságon kívül született lánya, vagy nem: a két Milotához fűződő viszonyának érzelmileg incesztuózus színezetén ez az (íróilag szerencsés) eldöntetlenség nem változtat. A Milota narratív struktúrája annyiban változatosabb, mint a Jadvigáé, hogy az előző regényben az egyik naplóíró szövegéhez a másik mindig csak utólag, annak halála után kapcsolódhat. Derrida szép elmélkedését minden aláírás testamentum-voltáról könnyedén kiterjeszthetjük a naplóra mint formára: a naplóíró újra meg újra túléli előző napi önmagának a halálát. Ez még akkor is így van, ha a feljegyzéseibe beleolvas az, akinek nem lenne szabad, s íly módon a napló a napló szereplőjévé válik (Balázs Bélánál akadhatunk ilyen epizódra a tizes években). Jadviga Ondris halála után fűzi annak naplójába saját sorait, Miso pedig már mint régmúltra tekint vissza szülei világára. Az idősebbik Milota és Erka szövegfolyama viszont folyamatos kölcsönkapcsolatban van (feltételez egy közös jelenidőt, hasonlóképpen ahhoz, amit az elbeszélés és az olvasó közös jelenéről mondottunk az imént). Ez a megoldás megbontja, ha nem is oldja fel teljesen a lineáris idő sémáját és jóval több variációs lehetőséget nyújt. Dérczy Péter mutatott rá alapos kritikájában, hogy ez az intenzív kölcsönviszony időnként nehezen helyezhető el valamilyen logikus szerkezetben. Ezért aztán nem mindig dönthető el, hogy csak a szerző pillanatnyi figyelmetlenségéről, vagy a valószerűség határainak tudatos áthágásáról van-e szó. A regény befejezésénél észlelhető kétértelműség (Erka vagy Milota távozik előbb az életből?) mindenesetre tudatosnak látszik. Erka utolsó feljegyzése kétségtelenül Pünkösdkor íródik; utalása, hogy mindezt a hangfelvételek "sírontúli viszonzásának" szánja, vonatkozhat a saját öngyilkossági szándékára éppúgy, mint az öreg Milota halálára - aki viszont egyértelműen túléli Pünkösd napját. A befejezésként szereplő magnófelvétel ellenben korábbi, hiszen Erka még szó szerint ismétli egyes mondatait. A szerzői szándékot talán a negyedik fejezet címe világítja meg: "Kezdetét veszi végül". Az egymásba gabalyodó elbeszélések kezdete és vége valamiképpen "körbeér", akár a menny és a pokol Weöres Sándornál. Hiszen, hogy mi volt (van) egy történet igazi kezdete, azt valóban csak a végén szoktuk megtudni: miután végighallgattuk az egészet. De létezik-e bármely történet egésze? Závada fontosnak tartja, hogy itt, a könyv végén Erka szavaival tűnődjék el ezen a problémán. "Ha az életkort a jelen pillanatától indokolt mérnünk a világrajövésig, akkor az illető él még. (...) Ám ha vissza kell araszolnunk valamely időpontig a múltba, s csak onnan számíthatjuk az időtartamot a csecsemő felordításáig, akkor halottal van dolgunk, akinek az élete mérésünk ama kezdőpontjában ért véget." S a harmadik lehetőség, teszi hozzá Erka, "ha épp ebben a szempillanatban halok meg". Poétikailag tekintve ez a Milota mesélőinek narratív ideálja: az utolsó lehelettel megszakadó beszédfolyam. Nos, ha így nézzük, érthető, hogy Závada csak megelőlegezheti, de nem írhatja meg hőseinek halálát. Erre csak akkor lenne lehetősége, ha ezek a figurák úgy működnének, mint Poe-nál a meghalás pillanatában megállított Monsieur Valdemár; egyedül ő mondhatja ki ugyanis a képtelen mondatot: "halott vagyok".Más szempontból, a családregény-forma szempontjából nézve viszont fura ez a befejezés. Már a Jadviga párnája is felfogható volt úgy, mint viaskodás egy, a szerzőt ellenállhatatlanul vonzó, de prózapoétikai okokból a klasszikus értelemben feltámaszthatatlan és renováhatatlan epikus formával. Nos, a mostani regény tovább bomlasztja ezt a formát, hiszen a hagyományos polgári értelemben vett család voltaképpen csak egy van, az öreg Milotáé. Ugyanakkor éppen erről derül ki a hosszas és tekervényes történetekből, hogy csupán külsőleg felelt meg a kritériumoknak. Vagyis a családregényeket jellemző alászállást vagy szétesést aligha lehetne Milotáékkal kapcsolatban megírni, mert nincs minek alászállnia vagy szétesnie. Magyarul, se szeri se száma idősb Milota gáláns kalandjainak, amelyeknek történetét, élete lezárulását érezvén, nagyvonalúan megosztja verbálisan imádott aszszonyával. (Akivel egyébként, lássuk be, egy fikarcnyit sem törődik. Erka a szemére is veti, hogy a "néma cseléd szerepét osztotta ki" Mariskájára). Ezekből a kalandokból gyermekek is származhattak; illetve egyikükről elismeri, hogy bizonyosan ő nemzette. Mint említettem, Erkától, aki mindkét fiának szeretője volt, s akit különben szintén imád, ezt az elismerést megtagadja. A kettős (sőt, szimbolikusan hármas) incesztus tényét és realitását tehát csak lebegteti az író. Ennek előnye és hátránya egyaránt van a történetszövés vonatkozásában. Mindenképpen előnynek nevezhető, hogy nem a vérfertőzés az a "sötét titok", amely fokról-fokra feltárul; ez a séma a Jadviga első felében még többé-kevésbé működött, mert erősen motiválta a szereplők viselkedését. Ott még tényleg volt szervező funkciója a "titoknak". A Milotában ez gyakorlatilag nem érvényesül. Erkát kétségtelenül a magány és a család utáni vágy mozgatja, amikor a két Milotához egyszerre szeretne tartozni; a többiek - például a törvényes és a házasságon kívül nemzett fiú - esetében semmilyen szerepet sem játszik a lassacskán feltáruló igazság, vagy legalábbis nem tudunk róla. Ezt azért nevezem pozitívumnak, mert ha a vérfertőzés a nagy titok, a lelepleződés után a történet igazából elveszíti minden termékeny sejtelmességét. Megértjük, mi miért történt úgy, ahogy - s ezzel pont. A hátrány viszont ugyanebben a vonatkozásban mutatkozik meg. Ha egyszer az incesztus alig játszik motiváló szerepet, akkor vajon miért kellett az írónak újra ezzel a klisével kacérkodnia? Amelynek ráadásul az a bosszantó sajátossága, hogy benne a tragikum a komikumtól mindössze egyetlen lépésre van. (Talán akad, aki emlékszik a régi slágerre Trinidadról, a kis szigetről, ahol minden lányt a házasodni készülő fiú papája nemzett, de azért nincs baj, mert a fiának nem ő az igazi apja.) Erka a regény vége felé kétségkívül eltöpreng azon, hogy szerelmi életének kudarca nem az természet örök törvényeinek megsértésére vezethető-e vissza. Igazából azonban egyik narrátor sem esik kétségbe a vérfertőzés lehetőségétől, ami kétségkívül korszerű szemléletre vall, de némiképpen súlytalanná teszi a problémát.A Milotában tehát nincs tragikum, amint azt Dérczy megjegyezte már idézett kritikájában. Persze ez nem önmagában problematikus, hanem azért, mert a titok-struktúra csak a tragikum közegében működik hatékony poétikai tényezőként. Ez lehet a másik ok, amely miatt elmarad két elbeszélő halálának megjelenítése. Milota Gyuri bácsi esetében nem is okoz hiányérzetet ez a megoldás. Végigélt, kiteljesedett, voltaképpen derűs bölcsességben lezáruló élet az övé, amelynek a végjátéka maga a hangszalagra mondott, végrendeletszerű visszaemlékezés. Azon szerencsések közé tartozik ez az öregember, aki még a saját halálának módját is megfellebbezhetetlen bizonyossággal tudja: meg fog hasadni a szíve, mondja. Ez a szívhasadás azonban nem valakiért vagy valakikért fog bekövetkezni (ez nem fér bele a karakterbe), hanem mintegy technikailag vet majd véget életének. Vagyis tényleg érdektelen, hogy mikor és hogyan következik be. Roszkos Erka elmúlása ellenben nem lehet ilyen. Az ő megformálásából ténylegesen és minden értelemben hiányzik a tragikum. Az olvasó már a regény elején tudja és érzi, hogy ez az elbeszélő a pusztulás felé tart, hogy itt egy tönkrement élet legutolsó szakaszából kiindulva próbáljuk tisztázni a szövevényes múltat. Dehát nem mindegy, hogy miképpen megy tönkre egy regényhős. Erka életét alapjában az zúzza össze, hogy az ifjabbik Milota nem őt veszi feleségül, hanem egy bizonyos félig frigid Irént, aki ráadásul szülni is képes, míg neki egy szerencsétlen abortusz miatt nem lehet gyereke. Nos, ha már a "valóságra" hivatkoztunk eddig is, jegyezzük meg, hogy "az életben" mindez éppen elegendő a kisikláshoz; irodalmilag viszont kevés, mert nem támogatják meg a mű egyéb síkjain zajló történések. A jóindulatúnak és értelmesnek bemutatott Erka egyéb kudarcai (a pénztelenség, a különféle munkahelyi frusztrációk, amelyeket Závada egyébként nagyon hitelesen érzékeltet) indokolhatják az alkoholizmust és a drogfüggőséget. De a "Mikola-függőségre" nincs magyarázat, azt az olvasónak el kell fogadnia. Ilyen a szerelem. Rendben, csak hát akkor Erka halála sem több, mint valakinek az eltűnése, akire senkinek sincs szüksége. Egyszeri, szomorú, de igazából nem túlságosan felzaklató esemény.Az ifjabbik Milota jelentéktelen, szürke alak, akiről talán túl keveset tudunk meg ahhoz, hogy beleélhessük magunkat abba a szenvedélybe, amelyet Erka érez iránta. De azért van éppen gond az idősebbik Milota figurájával is. Legfőképpen az, hogy "szétdumálja" a saját kontúrjait, márpedig egy realista prózavilágban ez komolyan zavaró tényező. Az még rendben van, hogy a hantázás, a mesélés (mulatozó társaságban a nótázás) karakterének integráns része: az ilyenre szokták mondani, hogy "eredeti pofa", akibe ráadásul jó adag gyakorlati érzék is szorult, szóval: a jég hátán is megél. Nagyon alkalmas jellem arra, hogy őt mozgatva Závada szociológiai alapossággal vezessen végig minket az ötvenes-hatvanas évek jellegzetes vidéki és budapesti helyszínein. Közben egyéb emlékezetesen megformált szereplőkkel is találkozunk, közülük is a legkitűnőbbel, egy Valentini Ferkó nevű szocialista kalandorral, aki Milota Vergiliusa az anyagbeszerzői hivatás elsajátításában. Ez a Valentini valóban egy kis írói remeklés (mármint annak az olvasónak a számára, aki, mint jómagam, szereti a típusokat alkotó realista epikát). Noha csak néhány oldalon szerepel a regényben, megjelenése mozgalmassá teszi a szöveget; jóvoltából feltárul a szocialista összeköttetések elképesztő és teljesen abszurd dinamikája. Závada itt azt nyújtja, amit a jó realista prózától vár az ember, egy miliő, egy társadalmi kapcsolatrendszer élményszerű megjelenítését jól megformált karakterek révén. Még arra is gondja van, hogy villanásszerűen rávilágítson ennek a hóhányónak az iszonyatos magányára. Valentini Ferkó tulajdonképpen a regény egyetlen tragikus potenciált hordozó kisember-figurája.De visszatérve Milotára: a szerző nem elégszik meg azzal, hogy egy intelligensebb, nagyszabásúbb, érdekesebb Valentini Ferkót csináljon belőle, hanem egyéb nyelvi rétegeket is beiktat a beszédébe. Mindenekelőtt a méhészkedés szakmai és kultúrtörténeti nyelvezetét, amelynek szerkezetileg szemmel láthatóan az a funkciója, hogy betétek formájában tagolja a narrátorok halála felé ívelő eseménysort. Késleltető, ugyanakkor kizökkentő hatásuk van ezeknek az "apikulturális" eszmefuttatásoknak (amelyeket egy bizonyos ponton hasonló fejtegetések váltanak fel a máknak és származékainak természetérről). Nagyon szép és időnként kifejezetten szellemes szövegek ezek, mint például a mézről, mint "a világ legyetemesebb s egyben legmagyarabb szubsztanciájáról" szóló passzus, amely egy "virtigli tót" szájából tényleg meglepően hangzik. Závada érezhetően élvezi ezt a nyelvezetet, a méhészkedés külön világát, olyannyira, hogy időnként érezhetően elfeledkezik arról, hogy aki beszél, nem kultúrtörténész vagy etnográfus, hanem egy békési téesz nyugdíjazott és egyetemi tanulmányokat nem végzett anyagbeszerzője. Nem mondhatni, hogy nem tesz kísérleteket a méhész-motívum beillesztésére a regény több síkján is - sokkal tudatosabb író annál, hogy ezt elmulasztaná. A méhészkedés mint foglalatosság irodalmi toposzként a békés, nyugodt öregkor szimbóluma. Logikus tehát, hogy az öreg Milota a méhesbe vonul vissza, hogy birkózzon emlékeivel, Erka is itt keresi fel a regény végén. A méhek kaptárépítő tevékenysége hasonlatul szolgál a szorgos tótok letelepedésének elmondásakor; a méhkirálynőről szóló tréfás versikét Milota a csábítás eszközéül használja több ízben és Roszkos Erka szaporodó rémlátomásaiban olyan "álanyának" vizionálja magát, akit a többi méh halálra csíp. Mindezt elismerve is bosszantó autonómiára tesz szert helyenként a méhész-motívum; némileg ahhoz hasonlatosan, ahogy a Jadvigát (igaz, sokkal kisebb mértékben) megterhelték Osztatni András gazdasági feljegyzései. Némileg kárpótolja ugyanakkor az olvasót ezeknek a részeknek a nyelvi kimunkáltsága és gazdagsága. Závada lubickol a nyelv önélvezetében, s ezt az örömérzést képes is közvetíteni a befogadó felé. A nyelvhez való viszony egyre inkább az elbeszélés tárgyává válik, aminek van egy szimbolikus vonatkozása is, amely összefügg az egymás mellett futó narratívák kereszteződésében álló időponttal, vagyis Pünkösd napjával. Azzal a nappal, amikor a Szentlélek tűz formájában alászállt az apostolokra, s megadta nekik a nyelveken szólás (vagyis az egyetemesen érthető beszéd) csodálatos képességét. Pünkösd Bábel tornyának ellenpontja. A tűz és a nyelv metaforikáját az öreg Milota egy szabályos prédikációban bontja ki a mű vége felé, amelyet "drágáihoz", tótokhoz és magyarokhoz intéz, s amelynek tárgya a nyelv kettős természete. (Ha már egyszer Derridára hivatkoztam, hadd tegyem ezt újfent: a nyelvről mint pharmakonról van szó, arról a létezőről, amely méreg és gyógyszer egyaránt.) "Egyazon nyelven, ugyavval a nyelvvel áldunk Istent, gyermeket, atyát és anyát, szerelmest, szépeket és jókat, ám épp ezzel átkozunk is másokat, akik pedig Isten hasonlatosságára lettek teremtve. Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok!" Erka erre a dithirambusra reagálva a nyelv testies-erotikus funkciója felé fűzi tovább a beszédet, írói szempontból következetesen. Závada az ő alakjában viszi tovább annak a kétségbeesett, nyugvópontra sohasem jutható, hol eksztatikusan fellángoló, hol fáradtan elcsituló női szexualitásnak a belső beszédét, amely a Jadviga párnája egyik újdonságát és vonzerejét jelentette. Összességében véve: a nyelv különféle létmódjaival, dimenzióival, összefüggéseivel való játékos küzdelem, ha önmagában vesszük, jobbára élvezetes olvasmány, de a regény egészét tekintve romboló hatású. Szétfeszíti a jellemeket, megbonyolítja, nehézkessé teszi, de lényegében nem kérdőjelezi meg a történet linearitását.Hasonlóképpen írhatánk le a legterjedelmesebb betét, a nyugdíjasotthonban előadott színielőadás beilleszkedését a műbe. Závada a szlovák-magyar lakosságcsere szomorú időszakának eseményeit játszatja el részint az öregekkel, akik átélték ezt az időszakot, részint az ő hajdani önmagukat alakító fiatalokkal, akik vi-szont saját életük konfliktusait vetítik rá szerepeikre. Nagyon alaposan kidolgozott, bonyolult szerkezetet hoz létre az író, amely sokfelé ágazik el a regény testében. Jóformán mindegyik fő- és mellékszereplőt sajátos, egyéni módon érinti a "darab", amelynek a megvalósulását a próbák jelentik: valójában akkor is előadhatatlan lenne, a külső és belső okokból nem hiúsulna meg. Ugyanakkor a színielőadás kapcsolja össze az egyéni életek individuális poklocskáit a szlovák-magyar közösség történelmi hányattatásaival. Mert Závada arról sem akart lemondani, hogy, akár a Jadvigában, ennek a közösségnek a krónikása legyen; hogy megmutassa, mennyire elevenen él a múlt az egyéni sorsokban, a pusztán szubjektívnek és esetlegesnek látszó kínokban és kudarcokban. A probléma is ugyanaz, mint az előző regényben: hiába hiteles és minden mozzanatában reális történelmi tényeken nyugvó a műnek ez a vonulata, hiába van sok szállal a szereplők életéhez és személyiségéhez kötve - mégis leválik róluk. Leválik Milotáról, a vérfertőzésről, a méhészkedésről, a Pünkösdről, a kádárista ügyeskedés világáról, Erka tomboló erotikájáról, az ópium kultúrtörténetéről és a gengszterváltás utáni Magyarország csüggesztő önzést árasztó légköréről. Kellemes és tanulságos órákat-napokat tölthetünk el Závada új regényével, ám amikor letesszük, a gondos és agyafúrt építmény széthull alkotóelemeire. Reménykedjünk benne, hogy lesznek majd olvasók, akik nem így érzik.