Állóhajón Európába

Elhangzott az Eu-csatlakozás alkalmából 2004 május 1-én az A38 hajón tartott fölolvasáson
Megjelent az Eurovízió. Kortárs Magyar irodalmi antológia Litera Könyvek 2004 című kötetben

„Lenéztünk a hajógépházba,/ ahol a dugattyúk között/ a fűtők futkostak pucéran/ s vörösen, mint az ördögök…” De mi csak vitettük magunkat tempósan – „kétfelől kéklő hegyek úsztak” – a nőhöz, akivel ezentúl már én is, te is, mi is…
Noha állítólag megvolt már, sőt, honi közfelfogásom szerint most is megvan, többé-kevésbé. De hogy – ugyancsak állítólag – eztán már én és magyarjaim is ugyanúgy, mint a többiek… Hogy eddig miért nem, és most miért igen?, történelmi okból, földrajzi. Irodalmi, ez az! – hisz valamiért csak ki lettünk szemelve.

„Úsztam a vízen, fönt a fényen,/ boldogan, hogy felül vagyok,/ költői szintjén a világnak,/ amely alattam békétlen dohog,/ izzad és köpköd fuldokolva…”
Mi most idefönt állunk tehát, tolongunk a nászra nekigyűrkőző csinnadratta közepén. Vidulók közt ülök „csukott könyvemmel térdemen”, soroljuk, hogy a nőt, aki szerencsére poligám, kivel is vetessük el majd feltétlenül – Arany Jánostól Weöres Sándorig és tovább. És latolgathatjuk, mai nemzedékeink mennyire tesznek ki vajon magukért – elég talán, ha csak az előttem-utánam szólókra mutatok, de ha nem elég, mondhatok neveket. Mindenesetre a nőnél – nem mondom ki, pedig szép neve van – ki máris benyalatos (Mikszáthnál ilyen, aki magas, finom helyre bejáratos), ki csak szeretne…
De hát az a nő a tíz rózsás ujjacskáját megnyalhatja! – van egyáltalán fogalma róla (állítólag, sajnos, tényleg nincs neki sok), hogy amire mi most rácsatlakoztatjuk őt, az példátlan? E téren hát, vagyis az irodalmi térben – azaz minekünk – csak nincsen röstellnivalónk!? Más téren – más mieinknek – lehet, hogy van, mert lefitymálhatóan prózai a portékájuk, gyanús batyut cipelnek, meg nem is úgy vannak öltözve, de hát, Istenem…! „Megszokták már,/ szólt könnyedén mellettem valaki.”
„ Megszokták? – nyilalt belém ekkor/ a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.”
Nem tagadhatom, hogy most és a megelőző hetekben (vagyis most is, ahogy ezt írom) az a – józan ésszel tán életszerűtlen – kérdés tart és tartott tartósan fogva, mit kéne elrendeznem, tisztáznom még az utolsó pillanatokban, akárha nősülés (benősülés?) előtt.
„A korlátnak dőlve vivódtam/ s úgy éreztem, mintha apám/ fűtene lent…”
Bevallani fölkészültségem, hazai közállapotaim fogyatékait (a nyelv- és észjárástól az idegzeten át a fogazatig)? Föltárni valami szégyenleteset?, hogy mely szégyenkezéseim szégyellnivalóan gyalázatosak, s melyek elégtelenek, mert nem jutnak el a beismerésig, miszerint ez szégyen? Hogy kitörölhetetlen – de sokszor mily szánalmasan csépel szalmát – a lelkiismeretfurdalás?
Beismerni bűneimet…?, vagyis magyarjaim (szlovákjaim, egyebeim, zsigereim-mindeneim) égbekiáltóit, vétkeit, kihágásait, szánom-bánomait, még mielőtt…? De azért gondoskodni róla, hogy erényeim se maradjanak véka alá rejtve, ám ne kelljen mégse dicsekednem, dicsérjenek mások? Mindazonáltal elhitetni szándékaim tisztességét, s hogy összeszedem magam?, mert noha esendő, mindazonáltal fejlődő-, sőt, higgyék el, versenyképes vagyok – legalábbis leszek én: azaz magyarjaim (tótjaim, zsidóim, svábjaim, cigányaim, egyebeim)?
„Néztem kapkodva a vizet, a/ futó tájat, mintha velem/ már nem is ez a hajó futna,/ hanem a dohogó történelem.”
Nem hallgathatom el, hogy amikor utoljára voltam háztűznézőben – történetesen Berlinben majd Lipcsében, a könyvvásáron –, akkor félig-meddig tudtam csak elmondani (de leírni is csak háromnegyed-meddig), amit pár percben el akartam: magyarjaim erkölcsi csődjéről. „Mintha apám és minden ősöm/ dohogott volna ott alant,/ jajongott volna föl a sírból – / Verte a rengő padló talpamat.” Moralische Katastrophe, ahogy a nagy magyar Bibó István mondta ’45 nyarán. Történetesen azt a helyzetet titulálta így, amikor azok után, hogy az előző évben tétlen magyarjaim szeme láttára hurcoltuk halálba zsidóimat (azaz magyarjaimat egyszersmind) – tetejébe legtovább kitartó csatlósként –, volt pofánk (végképp nem volt erkölcsi alapunk) ezt megtetézni, újabb kollektív bűnbakot képezni (megjegyzem, mindebben író-költő-fajtánk se vétlen), és büntetésből kitelepíteni németjeinket. (Miként szlovákjaimat sem az erkölcsösség hatotta át, midőn ugyanígy hajtották át a Dunán magyarjainkat – nem beszélve győztes nagyhatalmainkról, amelyek ezt és a többi hasonlót levajazták.) Oda való – s egyben abból eredő – történelem-történetek, ahová épp igyekszünk.
„Mintha dühöngve, hányingerlőn/ az rázna, könyörtelenül/ tagolva a szót: nem feledhetsz,/ nem menekülhetsz – bárhova kerülj!”
És nem további tetézés-e az, ahogy aztán magyarjaim az egypárti diktatúra nyomán az erkölcs újabb történelmi csődjeinek voltak elszenvedő-tettleges részesei – csak ’56 üdvössége magasodott ki –, hogy majd a nemzeti morál évtizedekre süppedjen mocsárba?
„Megszokták… – nyugtattam magam /…/ Megszokták?/…/Emlékezz apádra!/ mit szokott ő meg? A halált!”
Mintha volna itt tehát egy jókora dolgunkvégezetlenség, jut eszembe izzadó tenyérrel az utolsó pillanatban, mint aki a legénybúcsú miatt elsumákolta a gyónást. S nemcsak arra gondolok, hogy a mindenkori – tehát mai – alullévőkkel nem gondolunk ma sem, legalábbis értelmesen hasznavehetőt nem. Hanem hogy ennek a – bibói értelemben vett – egész csődtömegnek (és feldolgozatlan-voltának) a bevallása nélkül tisztességes dolog-e odaállni a ránk zuhogó Nászinduló és Örömóda alá.
„Kinlódva jártam föl-alá már/ a hajó lüktető födélzetén.” Magyarázhatom-e magyarjaimnak – ki beszél, honnan, kinek és miért? –, hogy mondjuk tisztázó vallomást tennünk elsőbben is nem azért kéne, mert más nemzetek e tekintetben már előrehaladtak – de az sem mentség, hogy megint mások hozzá se kezdtek –, hanem magunkért?
„– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!/ Lapuló bérenc!… – Ha megint/ alul kerülnél, a fűtőkhöz:/ megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…” – ismétlem-mondom, amit mondanak bennem, és ez megakaszt persze. Így nem jutunk dűlőre. Pedig anélkül nem juthatunk el addig sem, hogy megmondjuk választott-kézenfekvően-adott nőnknek, miért is örüljön ő minekünk, hogy ugyanis fölismerheti, ha összeszedi magát, arcunkban a magáét végre.
Rezignáltam ismerem el hát, jobbat annál e pillanatban nem tehetünk, mint hogy – akárcsak Fellini filmjében – fölsorakozunk idefent (míg odalent, az irdatlan mélységben „a forró lég mintha valóban/ pokolból zúdult volna ki”), és ki-ki tőle telhetően, diadalmasan, játékosan, dörgedelmesen, szkeptikusan vagy patetikusan kanyarítson ki egy-egy frázisnyi ária-futamot. S majd beszórjuk a hamvakat a vízbe.
Közeleg az est, és a hajó megy, mert navigare necesse est. A nő már egy karnyújtásnyira: „Nem menekülhetsz”.
Köszönöm Illyés Gyulának az 1937-ben írt verséből kölcsönvett sorokat.
Míg állni látszék a hajó, bár az idő szaladt.