A szociográfiától a regényekigZávada Pál a Jadviga párnája és Milota keletkezéstörténetéről

Tódor János interjúja 2005. május 30

Závada Pál Jadviga párnája című regényével 1997 nyarán robbant be az irodalmi köztudatba. A könyv sokféle toplistát vezetett, Szlovákiában is előkelő helyen végzett az év legkiválóbb kötetei között— tolmácsolója, Deák Renáta fordítói nagydíjat kapott —, idehaza nagysikerű film készült belőle. Német, angol, francia, holland és orosz folyóiratokban is megjelentek szemelvények belőle. Alig másfél hónapja került a könyvesboltokba Závada második regénye, a Milota, amelyet a napilapok recenzensei a Jadvigánál is jobbnak mondanak. A szakmán túl kevesen tudják az íróról, hogy szociográfusként debütált — Kulákprés című szociográfiája 1986-ban, majd 1991-ben jelent meg —, és csak a kilencvenes évek elején kezdett el prózát írni. Novelláskötete, a Mielőtt elsötétül 1996-ban látott napvilágot. Závada Pállal íróvá válásáról, egy félbemaradt szociográfiáról, a két nagyregény születésének körülményeiről, valamint a bennük alkalmazott írói módszerekről beszélgettünk.
— Kézenfekvőnek tűnik neve alapján a kérdés, családja a felvidéki Závada községből származik?
— Ismerem azt a falut a Balassagyarmatról Losoncra vezető út mentén. Én is úgy fedeztem fel valamikor 15 éve, hogy kiszálltam az autóból, és sétáltam ott egyet. Hogy onnan származik-e a családunk, azt nem tudom, odáig nem nyúlik vissza a családi emlékezet. Békés megyébe a XVIII. század közepén érkeztek a szlovák telepesek, főleg Hont és Gömör megyéből – a török után elnéptelenedett Komlós pusztára is így kerületek, mi is közülük valók vagyunk. Szülőfalumat többségében szlovákok lakták egészen 1947-ig, a lakosságcseréig, amikor a visszatelepülésre jelentkezettek helyére Felvidékről kitelepített magyar családok jöttek Tótkomlósra is. A szüleim 20-25 holdas komlósi gazdálkodócsaládba születtek, tehát mindkét részről szlovák származású vagyok – elmagyarosodott szlovák. De fokozatosan elmagyarosodik a tótkomlósi közösség egésze is – sajnos lehet, hogy az én generációm lesz az utolsó, amely még érti ezt a komlósiak által beszélt archaikus szlovák nyelvet.
— Szlovák nemzetiségi iskolákba járt tanulmányai elején?
— Nem, a szlovákot én a szüleimtől és a nagyszüleimtől tanultam, aztán az óvodában és az általános iskolában már magyarul beszéltünk. A családtörténetről sokat lehetne beszélni, de részben meg is írtam már…
— Azért hoztam szóba, mert ez a közeg szervesen beépül írásaiba, így a nagyregényekbe is.
—A gyerekkori élmények mindenképpen meghatározóak. Ahogy az ember felnő, és rájön, hogy ami őt gyermekkorában körülvette – akár szavakban, akár tárgyakban, akár a családtörténetben –, az alapvetően különbözik kortársai indítatásától, akkor jobban odafigyel arra, hogy ez milyen érdekes kultúra. Holott amikor felnőtt benne, addig természetesnek tartotta.
— Hogyan kezdte tudatosan kutatni ezt a kincsesbányát?
— Amikor a Kulákprés című szociográfiámat kezdtem írni, akkor fölmentem a padlásra, és begyűjtöttem minden fellelhető iratot, amelyeket édesanyám őrzött meg. Ezek részben hivatalos papírok voltak, részben pedig levelek. A szüleim és nagyszüleim persze főleg csak akkor írtak, amikor kényszerűen el voltak szakítva egymástól. Például amikor édesapám 1951-53-ban katona volt, a nagymamámat és nagyapámat pedig internálták, akkor leveleztek. Ezekből született meg a Kulákprés családtörténeti fejezete. Van a szociográfiának egy falutörténeti rétege is: helytörténetet kutattam, fényképeket gyűjtöttem, korabeli újságcikkeket dolgoztam fel, no meg elkértem mindenkitől, aki csak szóba állt velem otthon, a papírjait, leveleit. Naplókat nemigen találtam. Sokat interjúztam, beszélgettem a komlósi emberekkel.
— Honnan jött, hogy először szociográfiát írt, nem pedig szépprózát?
— A nyolcvanas évtized nekem a szociográfia jegyében telt. A pécsi közgazdasági egyetemen diplomáztam 1978-ban, aztán elvégeztem az ELTÉ-n a szociológia szakot. Közben a Pécsi Tudományegyetemen tanítottam, majd 1982-ben Budapestre, a Szociológiai Intézetbe kerültem, ott dolgoztam 1993-ig. Ez alatt az idő alatt az intézeti munkámon kívüli saját – mondjuk így, írói – munkám a szociográfia volt. Főleg otthon, Tótkomlóson gyűjtöttem az anyagot a Kulákpréshez, amely először 1986-ban, majd 1991-ben jelent meg. Közben belekezdtem egy másik szociográfiába, amely a szlovák-magyar lakosságcseréről szólt volna, de azt nem fejeztem be. Néhány fejezet folyóiratokban jelent meg ebből.
— Miért maradt abba? Akkoriban már inkább a novella, a regény érdekelte?
— Részben ezért, részben pedig azért, mert nem gyűlt össze elegendő érdekes anyag, nem találtam naplókat, levelezéseket. És úgy éreztem, hogy a visszaemlékezők — jártam Szlovákiába kitelepült szlovák és Tótkomlósra költöztetett felvidéki magyar családoknál egyaránt — sokszor ismétlik egymást. Néha azt vettem észre, hogy én már többet tudok a dologról, mint azok, akiknek mesélni kellett volna róla – és egy szociográfiához ez kevés. A Kulákprés esetében szerencsém volt, ott igazi kincsekre bukkantam, azokat közölhettem, ennél a szociográfiánál viszont hiányzott a komoly „lelet”. Közben elkezdtem prózát írni, majd a Holmi című folyóirathoz hívtak szerkesztőnek, egyre kevesebbet jártam interjúzni, ez valahogy abbamaradt…
— Még korántsem volt ismert író, amikor a Holmihoz került. Minek köszönhette a megtiszteltetést?
— Jó barátságban voltam Vági Gábor szociológussal, aki a Holmi egyik alapító szerkesztője volt, és aki 1990 májusában meghalt – az ő helyére ajánlottak engem. Szociográfia, riport, társadalomtudományok — ezek lettek volna a szerkesztői területeim. Hát végül is nem ezt a funkciót töltöttem be, mert ez a profilja a Holminak azóta is vékony maradt. Viszont belerázódtam a szerkesztői munkába, és elkezdtem prózát írni. Ez nagy fordulatot jelentett az életemben, abbahagytam a szociográfiát, az interjúzást, pár év múlva pedig eljöttem a Szociológiai Intézetből is. Rendszeres megbízatásom azóta csak a Holminál van – ez se munkaviszony persze –, jelenleg a prózarovat szerkesztője vagyok.
— A Jadviga párnája ötletét a szociográfiai adatgyűjtés, az interjúzás hozta?
— Részben igen, mert eközben sok olyan családtörténeti momentumra bukkantam rá, amelyek megragadták a fantáziámat. A szociográfiai anyaggyűjtés során találkoztam érdekes történetekkel, akkor sikerült bepillantanom egy település múltjába, társadalomtörténetébe, visszanézhettem a századfordulóra és a két háború közötti időszakra is. Elolvastam a helytörténeti munkákat és a korabeli helyi újságokat, sokat interjúztam, és úgy terveztem, ha egyszer valamit írni fogok, azt oda, Tótkomlósra fogom helyezni – vagyis a szülőfalum lesz a fiktív település modellje. Aztán ez így is lett – három és fél évig írtam a Jadvigát, 1997 nyarán jelent meg a Magvetőnél a regény. Az egészet megelőzte persze jópár év, amíg azon spekuláltam, hogy milyen történetet meséljek el, melyik interjúmból mit válasszak, merre induljak el. Aztán kiderült, hogy azt nem megkeresni kell, hanem kitalálni. És amikor az ember eljut odáig, hogy fölszabadítja magát egy családtörténet kitalálásának erejéig, akkor már könnyebben megy. A háttér adva van – a helyszínt, az időt és a történeteket pedig már szabadon lehet kezelni.
— Ez azt jelenti, hogy a valóság, a tények, a non fiction irányából egyre inkább a fantázia, a fikció felé megy el a történet? És hogy egy idő után öntörvényűvé válik?
— Valami ilyesmit. Amikor elkezdtem írni, világos volt, hogy az, ahogy szociográfusként anyagot gyűjt az ember, tekinthető úgy is, mint amikor a regényíró keres anyagot a könyvéhez.Csak aztán azt nem valóságos falu- és családtörténetként írja meg mint a szociográfus, hanem egyrészt kitalálja, költi, másrészt pedig az irodalmi eszközöket kedve szerint használja benne. Igen, amikor a regénybe kezdtem, elfordultam a non fiction-től, elég alaposan. De már az első novelláimban is, amiket a kilencvenes évek elején írtam.
— Meglepte, hogy akkora siker lett a Jadviga párnája, és a szűk szakmai ismertségből hirtelen írósztárrá lépett elő? Minek tudja be, hogy az olvasók így „ráharaptak” a terjedelmes regényre?
— Én úgy gondolom, hogy erről inkább mások beszéljenek, ha egyáltalán… Amikor az ember megírt egy viszonylag testes regényt, beleadott apait-anyait, akkor persze reméli, hogy ezt észre fogják venni, vagy hát legalábbis végigolvassák. Szakmailag tisztában van vele, mit csinált, meddig jutott, meddig nem. Persze lehetnek tévedések, de azért néhány pontot ki tud magának cövekelni. De ezen túl azt, hogy milyen lesz a fogadtatás, hányan olvassák, sikere lesz-e, vagy sem, azt nem lehet kiszámítani. Nem is kell írás közben ilyesmivel foglalkozni.
— Beszéltünk már arról, hogy a Jadviga párnája és a Milota ötlete is a szociográfiai adatgyűjtés közben fogant. Az, hogy a Jadviga napló formáját öltötte, minek volt köszönhető?
— Annak idején találtam egy-két tótkomlósi családnál följegyzéseket, de azok kizárólag a gazdálkodással kapcsolatos rövid írások voltak. A mintát mégsem ez adta, hanem az, hogy szociográfusként szerettem volna naplókat olvasni, örültem volna, ha találok ilyeneket, de nem voltak. Ebből támadt az ötlet: mi lenne, ha nem csak gazdálkodási följegyzéseket írt volna valaki, hanem papírra vetette volna legszemélyesebb ügyeit is. És persze ez a napló-forma szétburjánzott, regényformát öltött; ezek a följegyzések már egyre kevésbé voltak valóságosnak tekinthetők. Nem is gondoltam, hogy el kell hitetnem, hogy ezek valódi naplók, mert az ember képzelete elrugaszkodik a naplóírás stílusától magától is, és különféle irodalmi eszközöket működtet a naplóírókkal, ami szintén a fikció irodalmi játéka, hiszen azokkal az eszközökkel a regény naplóírói nem igazán élhettek volna. Én a Jadvigánál nem sok mindent döntöttem el előre, jobbára menet közben derült ki, mi lesz a megoldás. Az első fél évben még nem igazán tudatosan írtam – utána jöttem csak rá, mit is akarok: a két napló tükröztetését, és alatta a lábjegyzeteket. Eleinte még úgy terveztem, hogy először a férj ír, utána jön a feleség, és legvégül a fiú. Aztán kiderült, hogy úgy talán izgalmasabb, ha a fiú közvetlenül reflektál — ezt lábjegyzet formában oldottam meg.
— A Milota esetében már magától értetődő volt, hogy két „beszélője” lesz a regénynek? Abban viszont a sima naplóforma helyett mást választott. Az egyik főhős, Milota György magnóra mondja életét, a másik, Erka, a 34 éves nő – Milota fiának egykori szeretője – pedig számítógépbe írja. Majd kézhez kapva a másik kazettáját-szövegét reflektálnak egymásra.
— Korántsem volt ez kézenfekvő. Azt tudtam, hogy valaki fog beszélni, de azt nem, hogy ez beilleszkedik-e valamiféle narrációba, illetve, hogy a beszélőn kívül még milyen hangok lesznek
— Tehát egyedül Milota György figurája volt adott.
— Igen. Leghamarabb ez a hang volt meg; egy hatvanas férfi, aki nagy kedvvel mesél. Interjúzásaim során több ilyen beszélni szerető emberrel találkoztam, és az ő példájuk nyomán megpróbáltam megtalálni az én figurám hangját. Közben kiderült persze, hogy nem egy, hanem többféle hangja-nyelve-megszólalása is lesz. Merthogy ő nem csupán egy elképzelt személy, aki 1930-ban született, aktívan mozgott az ötvenes-hatvanas években, abból az időből származnak a történetei; szóval nem csak a saját önéletmondásának a hangfekvését kellett kitalálni, hanem bele kellett őt ültetni különféle elbeszélő szerepekbe is. Amikor nem a magáét mondja, hanem – teszem azt – településtörténeti legendákat mesél, vagy belecsúszik a századfordulós helytörténetírás stílusába.
— Mi több: kultúrtörténeti esszéket rögtönöz teszem azt a méhészkedés és a máktermesztés dél-magyarországi meghonosodásáról, vagy ahogy az első fejezet címe mondja: a kaptárról és az áfiumról. Ezeket olyan láttató erővel jelenítette meg, hogy önkéntelenül felvetődik az olvasóban, csak nem egy méhészkedő íróval van dolgunk?
— Szó sincs róla, én a méhészeket legfeljebb gyerekként bámultam. A családunkban sem volt méhész. Ami tudás tehát Milotában van erről vagy a mákról, az nem közvetlenül az enyém, hanem más kultúrtörténészek tudása.
— Párhuzamosan írta a két „beszélő” történetét, vagy először Milotáé készült el ?
— Nem, nem. Úgy kezdtem el írni a regényt, hogy mind a két elbeszélő – Milota Gyurka bácsi és Roszkos Erka – történeteit megterveztem, és fölépítettem ezt a kettős-körkörös szerkezetet is. Tudtam már azt is, mi lesz a könyvben az egymáshoz való viszonyuk. A szerkezetben az érdekelt, hogy ha olyan képtelenséget feltételezünk, miszerint mind a két elbeszélő azt állítja, hogy ő a másik szövegének teljes ismeretében, válaszképpen kezdett el írni, illetve beszélni – ami, ugye, lehetetlen –, akkor ez milyen elbeszélői teret hoz létre. Hogy tehát én megkapom, amit te magnóra mondtál, válaszolok rá írásban, te pedig azt állítod, hogy arra reflektálva kezdtél el beszélni, amit én írtam neked. Azt reméltem, hogy ez az irracionális alapfeltétel nyitottá fog tenni egy irodalmi szöveget, és megpróbáltam ezt fölrakni erre a körkörös szerkezetre. Ekkor dőlt el az is, hogy nem lesz írói narráció, nem lesz minden megmagyarázva, és hogy az egymást követő szövegelemekből, a beszélők reflexióiból lesznek kikövetkeztethetőek az összefüggések. Ebben a regényben elég sok történet van, és nem úgy épülnek fel, mint a Jadvigában, hogy volna egy gerincet képező fő-cselekménye a regénynek, amelyhez hierarchikusan kapcsolódnának a mellék- történetek – a Milota ennél összetettebb. Noha vannak a regény egészén végigvonuló történetek benne, mégsem ezek jelentik a legfőbb tartópilléreket, hanem a kerettörténetben megrajzolt szerkezet maga. Ott van ugyan mindvégig a két fő-figura, de ők egymással bonyolultabb összefüggésben álló történeteket adnak elő. Már csak ezeknek az összetartásához is szükség volt erre a viszonylag szigorú szerkezetre.
— Olvasás közben olykor azon kaptam magam, hogy belefeledkeztem Milota vagy Erka történetébe, és nem volt türelmem kivárni a folytatást, úgyhogy átugrottam a közbülső szövegrészt. Rájöttem, hogy voltaképpen két könyvként is olvasható a regény.
— Csakhogy az két csonka könyv volna. Mert hiába van két beszélő fej, végül is a regény csontváza közös, és két közös lábon halad, úgyhogy elég furcsán hatna kettévágva… És nem is mindig folytatódnak ott az egyes történetek, ahol abbamaradtak, úgyhogy az előrelapozás sem segít. Ennek a fajta regényépítkezésnek az a hátránya, hogy még a történetek befogadását is csak akkor teszi lehetővé, hogyha az olvasó eljut az elejétől a végéig. És aztán esetleg még át is gondolja az egészet.
- Bonyolultsága ellenére, legalábbis a közönségsiker azt mutatja, a Milota nem nehéz olvasmány.
— Talán viszonylag könnyen olvashatja az is, aki elsősorban a cselekmény révén vezetteti magát rajta végig, hiszen az is szándékom volt, hogy érdekes és követhető történeteket meséljek el benne. De ha valakinek ideje vagy kedve van ahhoz, hogy jobban elmélyüljön benne, akkor több összefüggést is megláthat, a regény több rétegét is megközelítheti. Ez talán válasz arra is, hogy mi az oka a Jadviga és a Milota népszerűségének. Idős asszonyok, regényolvasáshoz nem szokott emberek is — akik esetleg csak azért vették kezükbe a könyvemet, mert engem ismernek — végig tudták olvasni, mert megtalálták benne a mesét. Miközben persze az ember írás közben olyan rétegekben is motoszkál, amelyek talán nem szembetűnőek a naiv olvasat számára. De hát én azt remélem, hogy ezek nem átjárhatatlan rétegek, hogy kézről-kézre adják egymást az olvasatok. Persze az biztos, hogy időt kell szánni a Milotára is.
- Mindkét regénye esetében szembetűnő, mennyire bele tudja magát élni a nőfigurák mentalitásába, gondolkodásmódjába. Mi ennek a titka?
— Ez nem valami titok vagy különös intuíció, hanem elsősorban maché, „oda van csinálva”, vagyis az írás által van így, amennyiben így van. Nagyképűen úgy is mondhatnám, ha jól van megírva, akkor el tudom hitetni, hogy Jadviga vagy Erka érzi, gondolja, írja ezt vagy azt – amit pedig én. Holott én is csak éppen annyira tudok belelátni egy női lélekbe, gondolkodás- és érzésvilágba, mint bárki más, aki odafigyel erre. Nem folytattam ehhez különösebb előtanulmányokat, ilyen céllal nem faggattam ki nőket. Arra jöttem rá, hogy a férfi-tapasztalatok nem annyira különböznek a női tapasztalatoktól – legalábbis némi kockázattal adaptálhatóak egymásba. Nagy kérdés persze, mi az, hogy „nem annyira”, „jobban” vagy „kevésbé”…