A szépírás óriási, szabad terében

Kinde Annamária interjúja

Interjúidból azt olvastam ki, hogy tulajdonképpen szabadság-igényed vitt a szociográfiától az irodalom felé. Kielégíti-e ezt az igényt jelenleg az írói munkád?
Nagyváradi ested alkalmával hosszan faggatott téged Kőrösi P. József Tótkomlósról, a tavaly harmadik kiadásban megjelent Kulákprés kapcsán is. Kérlek, mondd el az Erdélyi Riport olvasóinak, mit jelent ma számodra a szülőhelyed, milyen a viszonyod az ottani emberekkel?
Nekem az én szülőfalum a gyerekkoromban szinte csupa jót jelent, szerető családot, komplett világot a szlovák-magyar kettős kultúrával, sok olvasást, bringázást, hegedűórát, nyáron a strandot. Később inkább a hazautazásokat jelenti, a vakációkat, a rokonlátogatásokat, a magnós interjúkat, az anyaggyűjtést a szociográfiához. Meg hogy fölviszem az enyéimet és odalátogató barátaimat édesanyám padlásmúzeumába, majd végigkalauzolom őket a falumon (most már város), miközben mit is beszéljek róla, mármint Tótkomlósról. Róla (és persze a családomról) írtam a Kulákprést a tényirodalom műfajában, és modellnek képzeltem Komlóst, ha regényeimen dolgoztam. Rengeteget kaptam tőle, máig is belőle élek. Ha az otthoniakról ejtenék szót, akkor anyámról, apámról, a családomról és egy atyai jóbarátomról kéne beszélnem, mindőjüknek legalább egy-egy könyvet köszönhetek, de nincs itt hely mindezt részletezni.
Interjúidból azt olvastam ki, hogy tulajdonképpen szabadság-igényed vitt a szociográfiától az irodalom felé. Kielégíti-e ezt az igényt jelenleg az írói munkád?
Hát igen, az is egyfajta szabadságigény, ha az ember éppen tényfeltáró könyvet írna az 1946–48-as szlovák–magyar lakosságcseréről, de nem sikerül valamirevaló eredeti forráshoz jutnia – ahogy én jártam –, így aztán szépirodalmi műfajról ábrándozik. Azt hiszi, ott nyilván bármit szabadon költhet meg az író, nem köti a konfabulálás tilalmának íratlan szabálya, mint a szociográfia esetében. Lehetett ilyesminek is szerepe biztosan a váltásban – ám ennél fontosabb volt az írásnak mint a formateremtés egész világának a csábítása. Magyarán hogy kiderült, számomra még a „mit” kérdésének jelentőségét is messze fölülmúlja a „hogyané”. És akkor kiszabadulva a szépírás óriási, szabad terébe – kapaszkodókat keres az ember, cövekeket ver le, mint a hegymászó, s odakötözi magát a mondatfaragás szabadon választott szolgálatának rabjaként. De kinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.
Írói tevékenységeddel kapcsolatos fontos kulcsszó a közösség. Bár jelenleg mintha a szűkebb értelemben vett helyi jellegek megerősödését tapasztalhatni, mégis egyre több szó esik arról, hogy a globalizációval elhalványulnak a tradíciók, és a közösségek felbomlanak. Ez bennünket mint Romániában élő kisebbségi magyarokat is érint. Milyen folyamatok zajlanak jelenleg, és mire lehet számítani ilyen vonatkozásban szerinted?
Hogy mik a kilátások, ilyesmihez soha nem értettem. Csupán remélheti az ember, hogy a közösségek nemcsak bomlanak, hanem épülnek egyszersmind – csak másképp szerveződve. S talán nem biztos, hogy ettől meg kell ijednünk, hogy csak kétségbeesésre van okunk. Az európai globalizációval nemcsak a tradíciók halványulnak el (bár a hagyományhoz remélhetőleg bármikor visszanyúlhatunk majd), hanem a határok is, ami hatalmas vívmány, gondoljunk csak bele. Hátha így változik át a nemzeti kisebbségi sors eddigi átka is áldássá. Azok a fölszabadult közösségek kerülhetnek előnybe, amelyeket kettős nyelvük, kultúrájuk, határhelyzetük, érzékenységük és mozgékonyságuk a legalkalmasabbá tehet a közvetítésre – akár üzleti, akár közösségi, kulturális vagy nemzeti-szótértési alapon. Mert attól az egytől óvjon az Isten minket leginkább, ami e tájakon hagyományosan mindig is a legszörnyűbb fertőzés volt: a nemzeti-etnikai gyűlölködéstől, üldöztetéstől és háborúságtól. Hátha úgy épülhetnek újjá a magyar kisebbségi közösségek is, hogy a fiatalok nem tagadják meg eredetüket és övéiket, s például úgy maradnak lélekben magyarok, hogy súlyt fektetnek viszont a román és az angol vagy német nyelvtudásukra is, bárhová elutaznak tanulni, de lesz miért hazajönniük is.
„Több volt a tollam, mint az eszem” – mondod egy interjúban, ha jól emlékszem, ugyancsak a Kulákprés kapcsán. Ma mit mondanál erről? Rá lehet bízni másra az értékelést? Mennyire érint meg az, amiket írnak rólad, vagy a műveidről?
Az idézett kiszólás a szociográfia és a szociológia különbségéből kiindulva arra az útelágazásra utal, ahol választ az ember. Én például úgy, hogy nyomorult mondataimért talán még megküzdhetek sok-sok faragással, erre tékozolt idővel – ahelyett, hogy addig is magamat okosítva képezném magam –, de az ész uralta tudás hatalmas birodalmában, úgy néz ki, egyre reménytelenebb eltájékozódnom. Ez itt most egy általános önértékelés. És vannak persze a konkrét tárgyú kritikák kritikusai, akik már hogy ne bírnának értékelői meghatalmazással. Bírnak, a rájuk bízott dolgukat teszik. Ami ebből rám és a munkáimra vonatkozik, mindig is érdekelt. Tárgynak amúgy se könnyű lenni – kritika tárgyának pedig nyilván még nehezebb, de megszokható. Néha pedig meglepő hozadékkal jár.
Nagyváradon is szó esett arról, hogy sokat köszönhetsz a Holminak, melynek szerkesztője vagy. Pontosan mit?
Amikor 1990-ben meghívtak a Holmiba szerkesztőnek, éppen átrendeztem érdeklődésemet a tényirodalomtól a prózaírás felé. Egyrészt nem voltak haszontalanok azok a tapasztalatok, amelyeket a kezdő írónak szereztem kezdő szerkesztőként. Másrészt belecsöppentem a legkitűnőbb magyar szerkesztők társaságába – élükön Réz Pállal –, s ez nekem tizenhetedik éve nyújt szájam íze szerinti továbbképző szemináriumot, vitaklubot és társaságot. Harmadrészt persze havonta egy vaskos és viszonylag remek folyóirat-számot is. Negyedrészt viszont ezek a kollégáim egyszersmind a barátaim lettek – mit mondhatnék még.
Sikeres író vagy. Mit jelentenek neked a díjak? Hogyan lehet elviselni az ezzel kapcsolatos irigységet, esetleges támadásokat?
Hadd kezdjem megfordítva: Az ember a kudarcot is meg kell hogy tapasztalja, és jó, ha van ereje értelmes következtetéseket levonni belőle, majd a sebek nyalogatását gyorsan abbahagyni. A sikerrel viszont még ennyit sem tanácsos törődni, egy-egy pillanatra szabad csak foglalkozni vele. Ha beüt éppen, lehet örülni, s ha kérdezik, elgondolkodhatunk róla. Például hogy nem jár, hanem ellenkezőleg, forgandó, múlékony. A díjakkal hasonló a helyzet – tilos őket várni vagy kalkulálni velük. Ami viszont az utolsó kérdést illeti – én az efféléket hál’Istennek nem ismerem. Semmiféle támadást soha el nem kellett szenvednem, és irigységgel sem találkoztam közvetlenül – létezhet persze ilyesmi, de az épp énelőttem nem mutatkozik.