A szégyen könyveZávada Pál mulasztásról és közönyről

– A Jadviga párnája után öt esztendővel jelent meg következő műve, a Milota. Azóta bő két év alatt megszületett harmadik regénye, és bemutatták első színdarabját is. Egyre javul az alkotókedve?
– Az is lehet, de most megtehettem, hogy folyamatosan írjak. A Milota hosszabb, kereséssel teli, szerteágazóbb munka volt, A fényképész utókora írásakor viszont céltudatosabb lehettem, és talán az időt is hatékonyabban használtam ki.
– Nemrég a legolvasottabb magyar írónak járó elismerést kapta Győrött, Prima Primissima-díjra is felterjesztették. Azon kevés alkotóink egyike, akiket a közönség és a kritika is nagyra tart.
– Örülök, ha így van, de sokat nem szabad vele törődnöm, ha zavartalanul akarok dolgozni – és ha a magam dolgát akarnám csinálni akkor is, ha nem így lenne. Megbénítana, ha írás helyett azzal foglalkoznék, mi mire kötelez, minek kell megfelelnem. Az íróságot még úgy sem volna szabad nyereségérdekelt vállalkozásnak tekinteni, ha a hozamba a kritikai elismerést vagy a közönségre gyakorolt hatást is beleértem. Írás közben nemhogy kritikusra, még olvasóra sem gondolok, és szerencsére nincs menedzser, aki a befektetés–haszon-összefüggésre figyelmeztetne. A fogadtatást illetően pedig igyekszem megőrizni szkeptikus bizakodásomat, hiszen „siker” esetén sem tudhatja az ember, mozdítottunk-e valamit, mondjuk, a közgondolkodáson, vagy csupán divatos kulturális termékként kerülnek föl könyveink a polcokra, viszont nem történik semmi.
– Szerintem Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon című tanulmánya óta nem született olyan mű, amely ennyire nyíltan szembenézne a hazai antiszemitizmussal, mint az ön új könyve.
– De hát ez regény, ahol nyíltan a forma tárul föl, a mondandó nem íródhat ki úgy, mint Bibó számomra is meghatározó gondolatmenete. Közvetlen hatásként inkább Esterházy Javított kiadását említeném, amelyben ő azt is bevallja, hogy nagyregénye, a Harmonia cælestis sem törte meg a magyar történelmi érzéketlenséget, pedig megtehette volna. Hogy „egy egész történetet” kéne elmesélni, amelyből nem hiányzik „az én családom története”, tehát akármelyikünké sem, s amely tudja, hogy a történelmi felelősség nem elvont, hanem személyes. Felelősségünk van tehát azért – hiába viselkedtünk derekasan, és tettünk meg mindent, de hát „történt, ami történt” –, hogy hatszázezer embert mégiscsak meggyilkoltak. Mert valahogy megtörténhetett, és ez nem hagyható ki, amikor nemzeti önérzetünket oly hevesen ápoljuk. Hogy itt Esterházy egy remekmű után írói mulasztásáról beszél, s hogy erről a rettenetes történelmi deficitről gondolnia kell valamit „emberként, keresztényként, magyarként”, ez engem, belefogva épp egy újabb regénybe, megrendített.
– Van elszámolnivalója önnek is?
– Van, amennyiben nem tettem róla, pedig már ötven éves vagyok, és volna tollam hozzá, hogy ebben az országban ne az önfelmentő, a botrányt saját sérelmekkel elkendőző, a „mi részünk volt benne?” kérdését elutasító, megúszni akaró hozzáállás legyen az általános. Hogy ebben az összekacsintós magyar mocsárban a közgondolkodás olyan termékei tenyésszenek, miszerint a dolog a zsidók sajnálatos ügye. „Mi közöm hozzá?, én ugyan miért szégyelljem magam?, hatvan év óta nem volt már erről elégszer szó?, volt évforduló, részvétet is nyilvánítunk, ha kell, de hát egyrészt mégiscsak az ő gyászuk és sajnálatos veszteségük, nem a miénk, másrészt pedig tehetünk mi róla, hogy így alakult?”, és így tovább. Amely közeg kitermelhette a magyar bon mot-t, miszerint „antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat”, mely benyögéssel ma is ki lehet társasági röhögést vívni.
– Regényének egyik helyszíne szülőfaluja, Tótkomlós. Részletesen ír a magyar és szlovák parasztság, a vidéki értelmiség antiszemita típusairól. Noha előbbi művei is ugyanebben a közegben játszódnak, a zsidóellenesség témáját azokból kihagyta. Ez volna például a mulasztás?
– Ki éppen nem hagytam, a Jadvigában épp a mostani címszereplő fényképész, Buchbinder áll a falu 1919-es antiszemita pogromjának célpontjában – egyébként Tótkomlós csak a modellje regényeim fiktív helyszínének –, a Milotában pedig a tehetetlenség szégyene jelenik meg Mihály és Zsófi bátortalan „segítőakciójában” a gettókerítésnél. Ezt egyébként egy családi vonatkozás ihlette, atyai jóbarátom mesélte – magyar író, hajdan falum gettójába zárt gyerekként viszont zsidó –, hogy apám és a barátja mint kamaszok ennivalót adtak be nekik a kerítésen. Vagy csak akartak – gondoltam, mert az volt az érzésem, a történet mintha szépítene –, és vagy elzavarta őket a csendőr, vagy még csak nem is, mert mondjuk ismerte őket. Szépítek-e én is, ha egy ilyen „megtettük, amit lehetett”-motívumot leírok?, nem hiányzik-e itt valami?, jutott eszembe aztán. A fényképész utókora mindenesetre a szégyen és az adósság könyve is. Merthogy „apám” – tágan értve: tehát elődöm – volt nekem több is. Például akiknek a nyomában járok mint falusi paraszti családból származó „népi szociográfus-író”, aki csak arra figyeltem, hogy e többnyire valóban nagy magyar szellemek hogyan lettek az ötvenes évek balos megtöretésének, megalkuvásának vagy kollaborálásának alanyai. Viszont nem jártam utána idejében (a róluk szóló tananyag pedig meg volt nyírbálva), hogy haladó korszakukban, amikor még népük tényleges fölemelésének jegyében küzdöttek, hogyan választották le mégis népükről – ki-ki harcosabban vagy csak hallgatólagosan – azokat, akik aztán származási alapon el lettek pusztítva. Hogy micsoda elborzasztó mondatok kerülhettek ki tiszteletreméltó elődeim tolla alól, s hogy ez tudatlanságom, közönyöm miatt milyen sokáig hidegen hagyott, ezért szégyellem magam. Más oldalról viszont az zavar, hogy most már, innen könnyű ítélkezni. De a legkínosabb azzal szembesülni, hogy ha akkor élek, s teszem azt, lelkesen csatlakozom hozzájuk, famulusa leszek egy nagyformátumú mesternek, vajon miket írtam volna én?
– Az önvád vádakat szülhet. Nem tart attól, hogy sokakat felháborít állításaival?
– Mondhatnám, bár lenne botrány, de ez nyegleség is, nagyképűség is volna. Miért is tartana közbeszédre igényt egy regény?, manapság? Egy regénynek mások az ambíciói, és én nem is tárok föl olyan tényeket, amelyeket már ne írtak volna meg. Hiszen miniszter-hőseim is vannak, akik a politika jól ismert első vonalában mozognak, mint Dohányos, aki a háború előtt a parasztság fölemeléséért küzd, majd rákosista miniszter lesz. Ebben a típusban is, másokban is a felelősség határhelyzete érdekel, hogy valakit ugyan sem ’44, sem ’56 ügyében nem terhel büntetőjogi felelősség, de másféle annál inkább.
– Dohányos leghűbb tanítványa, Adler Jenő, a zsidó kisember. Isteníti mesterét, nem hajlandó szembe nézni azzal, hogy ő is felelős a deportálásokért, börtönbe kerüléséért. Figurája azt jelezné: a zsidók túlzott naivitásuk, beilleszkedési vágyuk áldozatai?
– Adlert nagy szeretethiány és a valahová-tartozás vágya hajtja, nem szeretne kitaszított lenni, ezért Dohányosról mint örökös segítő barátról beszél, ami hazugság. Nem meri bevallani az igazat – legalábbis úgy tesz, mint aki magának se vallja be –, mert nem tudna válaszolni, miért építette életét téves alapokra. Mert hogy masszív történelmi hazugságaink sem egyoldalú játszmák.
– A regény generációs történet. Az idősíkokat egybefonja, így az apák és fiúk nemzedéke folyton összeütközik, egymásra reflektál.
– Egymást váltják a generációk történetei is, meg az elbeszélők folyton cserélődő kórusai is. A többes szám első személyű narráció révén is azt akartam elérni: Ne váljon lehetségessé, hogy bármelyikünk is kivonja magát, s kívülről nézhessen a történtekre.
– A fiúk generációjának főhőse Koren Ádám: tébláboló, céltalan értelmiségi, sem a múltban, sem a jelenben nem tud eligazodni. Akkor született, amikor ön, ugyanazokon a helyszíneken élt, ahol ön.
– Annyiban van közöm hozzá, hogy saját téblábolásaimmal, halogatásaimmal, vakságommal és gyávaságommal is el kell számolnom. Nemzedékemnek pedig a magáéval: más kor, kevésbé nagyszabású formátumok és bűnök, de azért vaskosak. Kivált, ha az intellektus és a hivatás módot adott volna belelátni az összetorlódott sorsokba, de megvilágítás helyett csak tovább kuszáltuk a szálakat, hagytuk magunkat félrevezetni, s magunk is félrevezettünk másokat, vagyis nem töltöttük be értelmiségi hivatásunkat.
– És ön már kifizette adósságát a regénnyel?
– Könyvelést még nem csináltam.