A siker forgandó

Hamvay Péter interjúja

A Jadviga párnája megjelenése után egykönyves szerzőnek nevezték, a Milota után most megjelent A fényképész utókora című regénye – ezzel lezárul a történet? Mivel folytatódik az életmű?
Mit jelent Önnek ez a díj és általában az állami elismerés?
Komoly és igencsak váratlan megtiszteltetés ez nekem. Persze örülök neki, de sorolni tudnám azokat a kollégáimat, akik ezt most inkább megérdemelnék. Általában tényleg egy kissé mást jelentenek az állami kitüntetések, mint a magánalapítványok díjai: Utóbbiakat név szerint ismert összetételű szakmai zsűrik ítélik oda – és ez egyszerűbb, áttetszőbb helyzet, mint az állami díjazás esetében, amelynek döntéseit feltehetően jóval többen és bonyolultabb szisztémában alakítják ki.
A Jadviga párnája megjelenése után egykönyves szerzőnek nevezték, a Milota után most megjelent A fényképész utókora című regénye – ezzel lezárul a történet? Mivel folytatódik az életmű?
Lehet, hogy neveztek egykönyvesnek, erről nem hallottam, de a Jadviga előtt kijött már novelláskönyvem is, még korábban pedig egy szociográfiám, a Kulákprés. Ami három regényemet illeti, azok tekinthetők ugyan lazán összefűzött, közös történetként – huszadik századi trilógiaként –, mégis inkább önálló művek egy-egy saját véggel. (Sőt, ami A fényképész utókorát illeti: erőteljesnek szánt mondanivalóval – például a népnemzeti tradíciót illetően.) De ha kérdését úgy értené, hogy ezzel az én regényíróságom története lezárul-e vajon – erre csupán maguk a fejlemények adhatják meg utólag a választ.
A Jadviga párnája című művéből sikeres film készült, felvetődött-e a más munkáinak megfilmesítése?
Igen, fölvetődött, de most ennél többet még korai volna mondani.
Kevés kortárs magyar író dicsekedhet ilyen közönségsikerrel, mint Ön, s a kritika is nagyra becsüli – mi ennek a titka?
Nem tudok olyan titokról, amit most elárulhatnék – egyébként is szerencsésebb, ha ilyesmiről mások beszélnek, és nem maga a szerző fecseg. Amúgy pedig jobb, ha nem felejti el az ember, hogy a siker forgandó, miként a kritika se feltétlenül és folyton csak kegyeket oszthat.
Ha valaki eddig nem ismerte az Ön műveit, hogyan ajánlaná azokat számukra?
Azt hiszem, jobban állna nekem, ha a sajátjaim helyett inkább Parti Nagy, Bodor Ádám, Esterházy, Darvasi vagy Márton László könyveit ajánlanám – avagy a hamarosan megjelenők közül Spiró György Fogság és Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényét.
Íróként, szociográfusként kit tekint a mesterének?
Voltaképpen egy szerkesztőt tekintek mesteremnek: Réz Pált, a Holmi főszerkesztőjét. Íróként és szerkesztőként (a szociográfiával már fölhagytam). Olvasóként pedig vannak persze kedves íróim – mint Mikszáth, Krúdy, Móricz, Kosztolányi, Ottlik, Mészöly Miklós vagy Flaubert, Tolsztoj és Csehov, meg még sokan mások, s az élőket még nem is mondtam.
A népi-urbánus ellentét hat-e ma is, káros vagy megtermékenyítő volt-e a magyar irodalomra?
Kétségtelen, hogy ma is létezik az az irányzat, amely magát népi gyökerű, elkötelezetten nemzeti irodalomnak tekinti – mert hogy a magyarság sorskérdéseit feszegeti úgymond. Pedig hát feszegetik azokat a sorskérdéseket más művek is – például a fentebb ajánlott szerzők könyvei. És vajon eretnekség-e azzal a kérdéssel olvasni Kertész Imre Sorstalanságát, hogy „hol veszett el a magyar a magyarban”? Kétségkívül megtermékenyítőbb volna, ha a megosztottságról szóló avítt magyarázkodás nélkül emlegethetnénk a szóban forgó műveket a nemzet irodalmának kincseiként.