A fényképész utókora – Részlet

Erős napsütés itatta föl a hajnali harmatot, s átmelengette már a kertet uraló öreg tölgy hűvösét is. A gyenge szélnek szénaszaga volt, a kitöltött teának fűszeres füstillata, s ahogy Mária ujjatlan kartonruhában áthajolt Jenő vállán a kannával, a fiú hiába érezte meg rajta a levendulaszappant, mégse tudott gondolni másra, mint hogy ez a nő szerelemszagot áraszt. László még aludt, Jenő pedig - akit éjszakára is ott marasztaltak a hosszúra nyúlt vacsora után - elragadtatottan és földúltan bámulta csak a tüsténkedő asszonyt, nemigen beszéltek.
Végül hunyorogva és álomittasan kiszédelgett a napra László is, beleült a karosszékébe, s miután elszürcsölte első csésze teáját, csont-ropogtatva kinyújtózkodott.

Tudjátok, mit álmodtam?
Mit álmodtál, László?, kántálták ezek kórusban.
Azt álmodtam, hogy leszállt egy repülőgép ide, a tanya udvarára…
Ez nem is tanya, te, és udvarunk sincsen, csak kertünk!, beszélt bele Mária.
Itt berregett mifölöttünk, tett egy kört, aztán leereszkedett szépen a gyepre, és begurult oda, a tölgy mellé. Akkor már láttam, hogy vöröscsillag van rajta, szovjet gép volt. Mi a fene?, csodálkoztam el, ahogy kiszállt belőle két gimnasztyorkás, sonkanadrágos-csizmás katona, de úgy éreztem, hogy egyáltalán nem kell tőlük félnem. Odamasíroztak hozzám, letisztelegtek, és a rangidős - talán ezredes volt, vagy még magasabb sarzsit viselt - kifogástalan magyarsággal megszólalt:
Dohányos Lászlót keressük. Úgy látom, ön az.
Igen, én vagyok. Parancsoljanak.
Nekünk, azt mondja, halaszthatatlanul sürgős megbízatásunk van.
Tessék, hallgatom.
Arról van szó, hogy meg kell kérnem, jöjjön velünk.
Magukkal? Hová?
Erre egyelőre nem válaszolhatunk. Tessék, fáradjon előre, a géphez!
Csak így?, mondom. Máris? Legalább hadd szedjem össze, mondom…
Nem lesz semmire szüksége! Induljunk, kérem!, és még meg is fogta a karomat, úgy vezetett föl a vaslétrán, be a katonai gépbe.
Alighogy fölemelkedtünk, máris megkezdtük a leszállást, az álomban, ugye, gyorsan megy. Kérdem, hol vagyunk. Semmi válasz. A repülőtér betonján odagurul mellénk egy függönyös fekete autó, beülünk az ezredesemmel, indulás. Hová megyünk?, mondom, de most se felel, az ablakon pedig nem lehet kilátni. Dudálás, megállás, kiszállunk - hát ez a moszkvai Vörös tér!, mondom magamban, mert láttam már róla képet. Kitárul a Kreml kapuja, haladunk befelé megállás nélkül, mintha csak miránk vártak volna, nyitnak ki előttünk további kapukat, bejáratokat, ajtókat. Szobák szobák után, végre kitárul egy aranyozott fehér szárnyasajtó, belépünk, és az ezredes odavezet engem - egyenesen Sztalin színe elé. Pöfékel Sztalin a pipával, fölnéz, feláll, odajön, és csak néz. Megnéz jobbról is, balról is, bólogat.
Szóval hát akkor maga az a Dohányos?, szólal meg.
Magyarul?, kérdezett közbe Mária.
Nem tudom, mindegy. Szóval hogy maga az.
Én vagyok, mondom.
Dohányos László?
Igen, mondom.
Aha. Derék. Nagyon derék. Jól van. Megint egy sor pöfékelés, bólogatás, aztán ezt mondja nekem: Dohányos, Dohányos… Sok jót hallottam magáról.
Igen, mondom.
Énnekem magával még komoly terveim vannak. Tudja ezt maga?
Megtisztelő, de nem tudtam, mondom.
Pedig így van. Nagy terveim!, emeli föl a pipát, fontos terveim! Jól van, fordult sarkon akkor, jól van, most elmehet.
Kész, ezzel vége volt. Az audienciának is, az álomnak is.
És hogy kerültél haza?, kérdezte Mária.
Nem tudom. Egyáltalán honnan tudod, hogy hazakerültem?
Egyelőre mégiscsak itt vagy, hál’Istennek…
Ezt Jenő mondta, s ekkor eszébe jutott az, amin László már többször is eltréfálkozott itt, az erzsébeti ház kertjében, s amit Adler gyakran idézett később az emlékezetünkbe. Hogy ő, Dohányos László élete utolsó évtizedeit tulajdonképpen mint egy másik, új Magyarország, egy jövendő magyar köztársaság elnöke szeretné leélni. De hogy őt egyáltalán nem a hatalom érdekli, nem uralkodni akar. Hanem úgy képzelte valahogy ezt az államelnökösködést, hogy ülne csak ott, a hatalmas tölgyfa alatt a karosszékében, sorra elébe járulnának a népek, ifjak és vének, férfiak, asszonyok, gyerekek, és ő csak osztaná, osztaná, nagylelkűen, két kézzel adományozná nekik az igazságot. Ez volna igazán szép, amire ő a leginkább vágyik, mondogatta László, majd harsányan elkacagta magát ilyenkor, hogy csak úgy zengett a kert, s mintha még a tölgyfa is belereszketett volna.