”Tótkomlósra mindig jó hazatérni”

Beszterczey Judit interjúja

Legnépszerűbb szépirodalmi szerzőink egyike. Legújabb könyve, A fényképész utókora a könyveladási listák éllovasa. Március 15-én átvette a legrangosabb magyar kitüntetést, a Kossuth-díjat. A tótkomlósi születésű Závada Pállal elismerésről, kötődésről és az atyai jóbarátokról beszélgettünk.
— Idejében kapta meg a Kossuth-díjat?
— Sosem gondolkoztam még azon, hogy egy kitüntetés jókor jön-e vagy sem. Persze nagyon örültem neki, de nemhogy most nem számítottam rá, még jópár évig eszembe se jutott volna, hogy megkaphatnám. Váratlanul ért – most jónéhány kolléga inkább megérdemelte volna.

— Hogyan értesült arról, hogy megkapja?
— Híresztelések már pár héttel korábban is a fülembe jutottak, de hát amit a „jólértesültek” újságolnak, arra nemigen lehet mérget venni, hiszen az állami díjak odaítélése bonyolult mechanizmus. Amikor tényleg megkaptam a papírt, hogy mehetek átvenni a kitüntetést, akkortól lehetett biztosnak tekinteni.

— Mire gondolt a ceremónia közben?
— Az az aktus – éppen mert ceremoniális – nem alkalmas elgondolkodásra, vagyis szinte csupa szokatlan, figyelemelterelő külsőséget lát csak az ember. Az azért eszembe jutott, milyen jó lenne, ha édesanyám is megéri, és itt lehetne. Édesapám és a feleségem volt ott velem a parlamenti díjátadáson, három fiunk pedig otthon várt minket. Jó lett volna, ha őket is magunkkal vihetjük, de bizony elég szűkmarkúan osztották a vendéghelyeket. Utána még eszembe jutott, hogy – mint már többször is életemben – megint megelőlegeztek nekem ezzel valami bizalmat, és vajon meg fogok–e tudni ennek majd felelni. Főként persze az olvasóimnak, akiknek elsősorban köszönhetem a kitüntetésemet, hiszen a döntésnél nyilván az esett latba, hogy regényeim élvezik a közönség megtisztelő rokonszenvét. Az ünnepi hangulat egyébként hamar elfüstöl, s ilyenkor az ember békés, munkás és termékeny hétköznapokban bízik.

— Mindenki tudja Závada Pálról, hogy Tótkomlósról származik. Hol érzi otthon magát: Békés megyében vagy Budapesten?
— Kötődéseim – a szülőfalum és a szülői ház –meghatározóak. S minthogy édesapám ma is abban a házban él, ha meglátogatom, rendszeresen viszontlátom gyerekkorom színhelyeit, amelyek mintha egyre fontosabbakká válnának. Noha az elmúlt 50 év alatt sokminden megváltozott a falumban (most már város), de Tótkomlósra mindig jó hazatérni. A táj, a család, a közvetlen környezet határozza meg a múltunkat, az embernek bizonyos értelemben biztonságot, tápláló erőt, tartást és erkölcsöt is ad – a magamfajtának pedig megírnivaló anyagot is kínál. Persze az is nagyon fontos, hogy mi ragad ránk életünk során: mit olvasunk, milyen közegben mozgunk, kivel találkozunk. Egyébként 1982 óta Budapesten élek, és nagyon jól érzem magam a fővárosban.

— Miért érzi fontosnak a tótkomlósi gyökerei ápolását?
— Ez nem elhatározás kérdése, természetes, hogy hazajárok. Hála Istennek, majdnem minden ünnepet a szülőházamban töltök, a gyermekeimmel együtt. Augusztus 20-a is ilyen, a falunapon általában Tótkomlóson vagyok. Ha tehetem, végigjárom a rokonokat és a barátokat: többekkel is tartom a kapcsolatot, akik ápolják a helybéli tradíciókat. Atyai jóbarátom például Lopusni András, akitől nagyon sokat tanultam, ő számos olyan helyi emléket is összegyűjtött, amelyeket a szociográfiáimban és a regényeimben is fel tudtam használni. De gyakran megfordulok Gyulán, a húgoméknál vagy Békéscsabán meg Orosházán is, és eljárok közönségtalálkozókra, ha meghívnak.

— Mikor beszélt utoljára tótul?
– Elég régen. Egyébként összefüggően nem is igazán beszélem a nyelvet, inkább csak megértem, és eltársalgok, ahogy tudok, idősebb falumbeliekkel. Esetleg egy–egy szlovák mondattal fűszerezem a beszélgetést, ha földijeimmel telefonálok, belecsempészek néhány szófordulatot, ez ma már csak egyfajta emlékeztető. Mindez a komlósi tót nyelvjárásra vonatkozik – megint más kérdés az irodalmi szlovák nyelv, amire nagyon fülelnem kell, hogy követni tudjam – például ha a pesti Szlovák Intézetben vagy Pozsonyban hallom beszélni.

— Az 1997-ben megjelent Jadviga párnája című regénye hozta meg az ismertséget.
— Nem gondoltam volna, hogy ennyire népszerű lesz majd ez a könyv. De azt vettem észre, szeretik az olvasók, hamar elkezdtek beszélni róla – és ez a legjobb propaganda, ha egymásnak ajánlják. Sokat számított az is, hogy Deák Krisztina rögtön előállt a megfilmesítés tervével, újságok közöltek részleteket, rádiójáték is készült belőle. De közben tudni kell, hogy a siker nem jár, hanem ritka szerencse. A szerencse viszont forgandó, a díjazás pedig – noha jól esik – nem garantálja a magas minőséget. Számos pályatársam például kitűnő könyveket publikál, amelyek fontos, jó művek akkor is, ha kevesen olvassák őket, és nem nyertek díjakat.

— Ha jól emlékszem, első regényének, a Jadviga párnájának elég jó kritikai fogadtatása volt.
— Mondhatjuk. De a 2002-ben megjelent Milota című regényemről szólva a kritikusok nem kíméltek meg a kifogásaiktól sem. És ez így van rendben, a bírálónak az a dolga, hogy szóvá tegye, amit fontosnak tart, s ne rejtse véka alá a véleményét akkor sem, ha az nem hízelgő.

— Hogyan tudta a váratlanul jött sikert feldogozni? Igaz, hogy egy ideig nem is adott interjút?
– Lehet, hogy húzódoztam, szokatlan lehetett eleinte. Vagy tartottam tőle, hogy folyton önmagamat ismételném. Egyébként azokat a helyzeteket – műsorokat, interjúkat – kerülöm, ahol ott ülhetne helyettem bárki más is, csak beszéljen valamiről, tehát ahol nem személy szerint rám kíváncsiak. De hát a magamfajta – az író – nem az ábrázatának a tévés példányszámával szeretne népszerű lenni, hanem a könyveiével. Úgyhogy nem kell gyakran mutogatnia magát, amit én nem is bánok – szeretem meghúzni a határt, honnantól nem nyilvános már az ember. Tudnia kell, mit tár föl magából – s mi módon –, és mit nem. Ez nem olyan bonyolult: írószerepben mint olvasókkal találkozzunk a közönséggel, és ne keverjük össze a dolgokat.

— Miért divat manapság Závada Pál köteteit olvasni?
— Nem az én dolgom ezen spekulálni, az olvasáskutatók szoktak ilyesmit vizsgálni. De nem is igen tudnám megválaszolni, noha a kérdés kétségtelenül megfordult már a fejemben. Talán mutatkozott valami hiány a történetmondás bizonyos formájában, amibe öntudatlanul beletrafáltam, esetleg a téma is számít, ki tudja… Utólag is csak találgat az ember. Ráadásul a szerencséhez hasonlóan az olvasottság is forgandó. Most abban reménykedünk, hogy a ”Nagy Könyv” akció ráirányítja a könyvolvasásra a figyelmet.

– Mit gondol a ”Nagy Könyvről”?
– Nagyon bízunk benne, s amennyire én látom, nemcsak a könyvszakma – írók, kiadók, terjesztők, könyvtárosok –, hanem közönségünk, az olvasók, diákok, tanárok, olvasókörök, kultúrházi, könyvtári közösségek is. A szülők, akik bármit megtennének, csak szokjon rá a gyerek a könyvre. Mert ne legyenek illúzióink: Iszonyatos tempóban hullik ki az olvasás a mindennapokból – ma már azokéból is, akiknek foglalkozásszerűen olvasniuk kéne. Velünk szerzőkkel például manapság rendszerint már olyanok csinálnak műsort, akik a könyveinket soha föl nem ütik. Szóval szavazni fogok persze én is, noha még nem tudom, mely regényekre – egyébként kár, hogy csak kettőre lehet. Szép dolog, hogy ekkora felhajtást rendeznek a tévében, az igazi az volna, ha ennek hatására tényleg könyvet ragadna a nép, és elzárná, mondjuk, a tévét.

— És új regénybe mikor kezd?
– Sajnos nem gondoltam ki még, merre tovább, egyelőre ködösen gomolygó elgondolásaim vannak. Egyébként is lassan, megfontoltan szeretek dolgozni – nem publikus munkadarabról pedig amúgy sem tudnék nyilvánosan beszélni.