Báthori Csaba: Párban, pártalan

A műfajok életében nyilván néha elérkezik egy időpont, amikor a sokszorosan megkockáztatott kísérletek, hiú változtatási lázak és szemenszedett apró eredmények korszakai után a műalkotás visszahajlik tulajdon lelkiismeretéhez, a szerző lerázza köpönyegéről a terelőutak porát, és a mű anyagát nem a dolgok törésvonalai mentén találja meg, hanem egy feltételezett, éles körvonalakkal megrajzolt és a közmegegyezés keretein belül hangolt nyelvi közegben. A regény műfajának ezt a nyugalmas mozdulattal végrehajtott, önuralomról tanúskodó, az író szerepét kevéssé fitogtató, kiszámítható egységekben föltáruló derítését manapság, többek között, Závada Pál kísérli meg. A Jadviga párnája nem csupán merész, hanem egyszersmind szükséges tett is: mintegy új azonossággal látja el a regényíró lassanként azonosíthatatlanná fakult figuráját.


V. Gilbert Edit: Naplóm(d)at írom s olvasom

Závada Pál sokat tárgyalt regénye, a Jadviga párnája, bárhol közlik is és bármit tesznek is vele, úgy tűnik, garantált közönségsiker. Sokáig nem értettem, miért a hivatásos elemzők fanyalgása a Nők Lapja-beli publikálás miatt. Hát nem csodálatos, hogy van végre egy regényünk, amely kitölti a magas és a mély kultúra közti szakadékot? Nem a nagyságát igazolja, hogy más-más szociokulturális befogadók egyaránt megtalálják benne a maguknak tetszőt?... Még ha elsődlegesen nem azt a jelentést is, ami az irodalmárt boldogítja, de tudat alatt csak-csak hat a szakmán kívüliekre is az egész mű, azaz, gondoltam, a felismerési ingerküszöb alatti, idegen, másféle kódnak is szerepe van a tetszésben.


A Jadviga párnája németül

A NetZeitung recenziója Závada Pál regényéről 2006. 09. 08.


A német kritikus kiemeli a regény többszólamúságát, a nagy művészi ambícióval megirt, erőteljes karakterét és azt, hogy a szerelmi történet két generációra visszanyúló történelmi korszakot is magába foglal. Szerinte Závada ezzel a könyvével felzárkózott a legjelesebb magyar alkotók, Esterházy és Kertész mellé.


Baló Péter: Remekmű köszöntése

Závada Pál regénye alighanem a könyvhét szenzációja. Az is kockázat nélkül megjósolható, hogy sokáig lesz elkeseredett szakmai viták és izgatott szaloncsevelyek tárgya. Sőt, mivel a gazdagon áradó szöveg valósággal elragadja az óvatlant, aki belelapoz, biztos, hogy ezúttal legalább annyian tényleg el is fogják olvasni, mint ahányan komoly képpel eszmét cserélnek róla. A jóisten is bestsellernek teremtette.

A Jadviga párnája gyönyörű, fondorlatosan megkomponált, érzéki regény. A szálak, rétegek bonyolult együttesének színpompája, az írói szerepjátékok rafináltsága, a mű elementáris világteremtő ereje, a nyelvi és stílusbravúrok egyik ámulatból a másikba ejtik az olvasót. Závada Pál néhány lelet: naplórészletek, levelek, lajstromok köré-fölé emeli e regény lenyűgöző építményét. (Bár a civilben szociológus szerző a kötet végén korrekten megjelöli forrásait, s az utolsó előtti oldalon fölvillantja a leletmentő fiatal kutató – vélhetően önmaga – alakját, olvasás közben felmerül a gyanú, hogy a „dokumentumok” szövegei is tőle származnak. Nem lenne idegen a regény szellemétől; mellesleg azért is érdemes erről említést tenni, mert egy kis misztifikáció soha nem árt.) A választott forma az egyik leghálásabb, egyben talán legnehezebb: napló, melyet hárman írnak, illetve részben szerkesztenek, egymással megkésett párbeszédet folytatva. Különös, tragikus családregény bontakozik ki előttünk, középpontjában egy tündöklő asszonnyal, aki feleségként, szeretőként, anyaként és leányként egyaránt végzetes hatással van a vele-körülötte élő férfiakra.


Márkus Béla: Üdvtörténetből hanyatlástörténet

„Zacsínam túto knyizsecsku. Én, Osztatní András 1915 Február hó 5-dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon... Gyakovaty pána Bohu, hogy megértem ezt a napot, azt az Úristennek kell megköszönnöm” – így indul a kötet, ezek az első mondatai. Az utolsók pedig, a zárlatban, 1987 szeptember valahányadikáról: „És ha megkérem, megfőzi azt a húslevest mondjuk. Vagy pörköltöt. Csak egy az, hogy hűtő is vacak. Meg a vége ki lesz dobva, és sajnálom. Úgyhogy inkább a sajt, az nem romlik, a macisajt”. A két beszélő: apja és fia; pontosabban, egy fiú, Mihály-Misu, aki a keresztségben az apja nevét viseli ugyan, ám nem ő nemzette. Kettejük, egymástól írásképileg is elkülönített megnyilatkozásai közé ékelődnek egy harmadik személy szavai: a címbe emelt, az élre került Jadvigáé, Osztatní András feleségéé, Misu édesanyjáé. Nemcsak a keretet, hanem az időbeli előrehaladást nézve is ő az eseménymenet folyamatosságának megteremtője: az asszony az, aki 1937 áprilisától „beleír” férje hátrahagyott naplójába, s a fiú pedig 1954-ben, édesanyja halála után határozza el, hogy kettejük munkájának „méltán folytató örököse” lesz. Először is lefordítja a szlovák nyelven írt szövegeket. Aztán ugyancsak lábjegyzetekben magyarázatokat és megjegyzéseket fűz egyes részekhez. Máskor rendet teremt – átcsoportosít, betold –, mert a könyv cérnás fűzése elszakadt, hullnak szét a lapok. Majd megcsinálja a tartalomjegyzéket fejezetcímekkel, legvégül pedig célul tűzi ki, a megmaradt nyolc vagy kilenc oldalt teleírja, amíg meg nem hal. Az üresen maradt majdnem hét oldalnyi hely elhatározása megvalósulatlanságának jelzése. Az utolsó bejegyzett szó – a macisajt – viszont azé a görcsös akaraté, hogy ha semmiségekkel, ha a legköznapibb dolgok említésével is, de befejezi, amit a szülei elkezdtek. Kitölti a kereteket, nem hagyja csonkán lezárulni a naplót. Ezen igyekszik, amikor számára gyanús, „homályos szaglászási céllal” felkeresi egy, a régi dolgok iránt érdeklődő fiatalember – és sejthetően ez utóbbi (a szerzői alterego) a kétszeresen is kommentált „feljegyzési könyvecske”, a Jadviga párnája felfedezője.


Szávai Dorottya: A Bovaryné mint szöveghagyomány

A Jadviga párnája Flaubert-i olvasatban

"Az elmúlt napokban sokszor tértem vissza e naplókönyvhöz.

De csak olvastam, s magamban beszélgettem mondataival."

(Závada Pál, Jadviga párnája)


BEVEZETŐ. Intertextualitás, műfaj, narráció


Bereck Annamária: "Jadviga sa smeje a smeje..."(*1)

„Bor, pálinka, tinta. Legvégül meg a hörgés"

(A közép-európaiság könyve)

Závada Pál regényének története sikertörténet, nem vitás. 1999-ben megjelent (a mű további sikerét bizonyítandó) a regény szlovák fordítása is, Deák Renáta kitűnő munkája.

A „közép-európaiság"-gondolat a nyolcvanas évek regionalitás-diskurzusában jelentős szerepet játszott. Az interkulturális dialogicitás mint irodalmi beszédforma (valamely többnyelvű régió eltérő regisztereinek felhasználása a szövegalkotásban) nem ismeretlen a magyar irodalmi hagyományban.3


Füzi László: Egy vérbeli regény titka

A kritikusnak ritkán adatik meg, hogy egy jelentő regényről elsőként szólhasson, s így mondhassa ki: fontos, a magyar irodalom egészét tekintve is jelentős munkára talált rá. Amikor Závada Pál regényének első oldalait olvastam, már biztos voltam abban, hogy ritka igényességgel megformált, nyelvi gazdagságával, főképpen pedig karakterével majdhogynem egyedülálló írást tartok a kezemben. A karakter egyedisége könnyen megmagyarázható: a magyar és szlovák nyelv sajátos összeolvadása, egymásra hatása figyelhető meg ebben az akár dokumentumregényként is olvasható munkában, amely Osztatni Andrásnak a század első felében írott naplójegyzeteit, feleségének, Palkovits Jadvigának a naplóbejegyzésekhez írott kommentárjait , s aztán leszármazottjuk értelmező-magyarázó-kérdő-tűnődő megjegyzéseit tartalmazza. A nyelvi megformáltság is könnyen érzékeltethető néhány ilyen mondat idézésével: „Ha máskor kámforillatú Jadvigám mosolya esténkint remélni enged, nőm elővillanó bőrét rozmaringszagosnak érzem, ellenben hajnaltájt, a kínzó testi és lelki vergődés után magunkat kaporszagúnak vélem.”


Bódis Zoltán: Az eltűnés tapasztalata

Závada Pál új, mégis első szépirodalminak tekintett könyve borítóján a szerző neve, s a Mielőtt elsötétül cím mögött és alatt egy sötét kapualj látható, félig nyitott kapuszárnnyal, amelyen vakító fehér fény tör át. A kép nem puszta illusztráció, hanem valóban a könyv legelső olvasandó lapja. A fehéret és feketét élesen szembeállító borító az írás beszédességét és a lap némaságát engedi látni másképp: nem pusztán a lapra írt betűk, hanem a körülöttük lévő, különösebb jelentőséggel látszólag nem bíró, elhagyható, bármi mással helyettesíthető közök válnak olvashatóvá. A fehér lapot nyelvbe hívó tendencia, amely nem engedve akadálytalanul érvényesülni írás és nyelv közlőfunkcióját közöket hoz létre az írás és a nyelv szilárdnak hitt szerkezetében, írás és olvasás, nyelv és nyelven túli viszonyát írja újra.


Elek Tibor: Kik vagyunk mi?

Závada Pál előző nagyregényeit, a Jadviga párnáját és a Milotát, lehetett úgy is olvasni, mint a hagyományos családregény, történelmi-társadalmi regény nagyszabású megújítási kísérleteit. A realista valóságábrázolás iránti elvárásokat is kielégítő elbeszélésmódot a posztmodern fogalomkörébe sorolt szemlélettel (lásd a megtörténtek igazságtartalmához való viszonyulást!) és ebből következő írói eljárásokkal (például különböző elbeszélő nézőpontok egymásra vonatkoztatásával, a regénycselekmény egyenes vonalúságának széttördelésével, időviszonyainak és szerkezetének radikális felbontásával és egyéni újrastrukturálásával) ötvözte, a Jadvigában harmonikusabban, a Milotában problematikusabban. Az új regény, A fényképész utókora ebben a szemléleti, műfaji, formai értelemben is folytatása az előzőeknek, és nem csak azért, mert a történések egyik meghatározó helyszíne ezúttal is a délkelet-alföldi, békési soknemzetiségű vidék, középpontjában az ezúttal is a Závada szülőfalujára, Tótkomlósra emlékezető, többségben szlovákok lakta településsel, ideje pedig ezúttal is a 20. század közepe, második fele, ugyanakkor mindhárom mű önálló, egymástól független regényvilágot teremt, még ha fel-felbukkannak is a Milotában és itt is egy-egy villanásnyira a Jadviga szereplői közül néhányan, ezúttal például Buchbinder Miki, a zsidó fényképész, vagy Gregor és Misu.